...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
Reményik fenyőfái |
Néhány kivonat az ebben az időszakban írt leveleimből. A helyneveket, amelyeket tilos volt megemlítenünk, visszaállítottam bennük:
1915.
május 21. Megint hátul a szálláskörletben, egy La Bourse
nevű szénbányászfaluban. Nincs több, mint három és
félmérföldnyire a frontvonaltól, de a bányászok még dolgoznak.
Amikor kiértünk az árkokból, a németek ágyúzni kezdték a
Cambrin nevű falu melletti erdőt, az egyik ütegünket keresték.
Nem hiszem, hogy megtalálták, de muris látvány volt: a nyárfák,
amikor a gránátok telibe találták őket, úgy szétnyíltak, mint
a tulipán. Amikor kifelé masíroztunk a Cambrinből kivezető
pavé[kövezett – francia] úton, az emberek szétszéledtek, se a
lépést, se a négyes sorokat nem tartották. Feltört a lábuk, egy
hétig nem került le róluk a bakancs – mindössze egyetlen pár
tartalékharisnyát kapnak. Mellékelem a minimális felszerelésük
listáját, ez körülbelül hatvan fontot nyom. Ennek a tetejébe
jön még egy csomó különleges szerelvény – élelem, csákány
vagy lapát, periszkóp – meg a saját emléktárgyaik, amelyeket
haza akarnak vinni, ha szabadságra mennek: 1 Köpeny, 1 Csajka, 1
Csajkafedél, 1 Ing, 1 Harisnya, pár, 1Szappan, 1 Fésű, 1Villa, 1
Kés, 1 Kanál, 1 Fogkefe, 1 Mellény, kötött, 1Sapka, fülvédős,
1 Zsoldkönyv, 1Sátorlap, vízhatlan, 1 Bárca, azonossági, 1
Bakancszsír, tégely, 1 Törölköző, 1 Varrókészlet, 1 Borjú, 1
Borotva, 1 Borotvatok, 1 Borotvaecset, 1 Tábori kötszerkészlet, 1
Légzőkészülék, 1 Hátvédő, 1 Tartozékkészlet, 1 Bakancsfűző,
pár, 150 Töltény, Puska és szurony, 1 Puskatok, 1 Gyalogsági
ásó, 1 Olajos üveg és puskavessző...
Köves
úton különben is nehéz menetelni, így aztán amikor egy
vezérkari tiszt arra jött a Rolls-Royce-án, és lehordott minket,
hogy miféle menetfegyelem ez, kedvem lett volna hozzávágni
valamit. A frontkatonák gyűlölik a vezérkart, és ezt a
vezérkariak is tudják. Úgy látszik, főleg abban nem tudnak
egyetérteni, hogy a lövészárok körülményei mennyiben
módosíthatják az alaki fegyelmet.
A
La Bourse-i bányászok vagy vénemberek vagy kamaszfiúk, lompos kék
ruhát viselnek, a zsebük mindig kidagad. Az akna torkolatát
gránáttölcsérek veszik körül. Egy monsieur Hojdés nevezetű
atyáskodó öregemberhez vagyok beszállásolva, akinek három
házasulandó lánya van: az egyik kéretlenül fölemelte előttem a
szoknyáját, hogy megmutassa combján a gránát sebét, amellyel a
télen az ágyat nyomta.
Május
22. A franciák hatalmas bombázásba fogtak Souchez-nál, néhány
mérföldnyire innen – állandóan dörögnek az ágyúk, színes
rakéták és gránátok robbannak az egész Notre-Dame-de-Lorette
melletti gerincen. Nem tudtam aludni, egész éjjel tartott a
ramazuri. Nemhogy elhalkult volna, csak erősödött, erősödött;
végül csak úgy rázkódott a levegő, az eget hatalmas villanások
világították be. Én meg csak feküdtem a tollaságyamban, és
izzadtam. Ma reggel azt mondták, hogy zivatar volt a bombázás
kellős közepén. De, ahogy Walker mondja, „a fene tudja, mennyi
volt belőle az ágyúzás és mennyi a mennydörgés". Az
emberek forró fürdőt vettek a bányaépületben, és általában
kipucolkodtak. A puskáik mind igencsak javításra szorulnának,
sokuknak rongyokban lóg a ruhája, de azt mondjak, egyiket sem lehet
lecserélni, amíg még ennél is jobban el nem nyűvődnek. A
szakaszt egy szalmával teli csűrbe szállásolták be. Az öreg
Burford, aki olyan öreg, hogy nem hajlandó a szakasz legénységével
együtt aludni, egy melléképületben, holmi mezőgazdasági gépek
közt talált magának magányos alvóhelyet. A lövészárokban még
esőben is inkább a lőpadkán alszik, mintsem együtt a többiekkel
a meleg fedezékben. Azt mondja, a századpk.–ra még szoknyás
kisbaba korából emlékszik. A kis Bumford az egyetlen, akivel
hajlandó szóba állni. A szakasz folyton ugratja Bumfordot gyerekes
együgyűségéért. Bumford meg még rá is játszik, könyörög
nekik, hogy ne toljanak ki egy „hegyvidéki gyerekkel”.
Május
23. Ma délelőtt alaki kiképzést tartott a század. Utána
Jones-Bateman meg én lefeküdtünk a meleg fűbe, és a lövészárkok
fölött repülő, fehér srapnelrobbanások pamacsaitól követett
repülőgépeket figyeltük. Este átvittem egy munkaosztagot
Vermelles-les-Noyelles-be, egy második védelmi vonalon dolgoztunk,
árkot ástunk és szögesdrótot raktunk ki egy utásztiszt
felügyelete alatt. De a talaj kemény volt, és az emberek
kimerültek, mire, hazafelé egész úton nótázva, hajnali kettőre
visszakerültek. Van egy nótájuk Finniganről, a század számvevő
őrmesteréről, az Üdvhadsereg Fehérebb a hónál himnuszának
dallamára:
Jég
a tűz alatt,
jég
a tűz alatt,
jegyzőkönyvbe
vették,
hogy
lopta a századkaját,
jég
a tűz alatt
Hűvösre
került,
hűvösre
került,
jegyzőkönyvbe
vették,
hogy
szopta a század-piát,
hűvösre
került.
Aztán
a kórus:
Fehérebbre,
mint kókusz teje,
fehérebbre,
mint kókusz teje,
moss
engem a vízben,
melyben
mostad
mocskos
lányodat.
És
fehérebb leszek,
mint
a kókuszban
a
tej, tej, tej, ó a tej!
Finnigan
csöppet sem törődik a becsmérléssel. Egy másik században két
fiatal bányász meggyűlölte az őrmesterét, mert kitolt velük,és
minden mocskos és veszélyes feladatot rájuk bízott. Amikor a
szálláskörletükben voltak, rájuk kent mindenféle vétséget,
amit nem is követtek el, ezért elhatározták, hogy megölik. Aztán
jelentkeztek a zászlóaljirodán, és kihallgatást kértek a
segédtiszttől. Ez az előírásokba ütközik, mert közlegénynek
tilos tisztet a saját százada valamelyik altisztjének közbenjárása
nélkül megszólítani, de ez a segédtiszt történetesen fogadta
őket, és megkérdezte: – No, mit akartok? A bányászok feszesen
lekapták vállukról a puskát, odacsapták az agyát, tisztelegtek,
aztán közölték: – Jelenteni jöttünk, uram, hogy nagyon
sajnáljuk, de agyonlőttük a szolgálatvezető őrmestert. – Te
jó ég, hogy történt? – kérdezte a segédtiszt. – Véletlen
baleset volt, uram. – Hogy értitek ezt, átkozott marhák?
Tévedésből kémnek néztétek? – Nem, uram, összetévesztettük
a szakaszunk őrmesterével. Így aztán mind a kettőjüket
haditörvényszék elé állították, és a béthune-i kolostor
falánál, a saját századukból kivezényelt kivégzőosztag lőtte
őket agyon. Utolsó szavuk a zászlóalj csatakiáltása volt:
„Tartsatok ki, walesiek!” (Azt mondják, egy bizonyos Haggard
kapitány mondta ezt először az yperni csatában, miután halálosan
megsebesült.) A kivégzésnél jelen volt a francia katonai
kormányzó is, és rövid beszédet tartott arról, hogy milyen
nagyszerűen tudnak meghalni a brit katonák. Meg lennél lepve, hogy
a lövészárkokban micsoda pazarlás folyik. A kétszersült
fejadagot többnyire tüzelőnek használják, mivel kevés a
gyújtós, ezzel gyújtanak a csajkák alá. A géppuskásaink úgy
forralnak meleg vizet, hogy egyik heveder lőszert lövöldözik el a
másik után, minden különösebb cél nélkül, csak úgy általában
szórják a német vonalat. Miután jó néhány font értékű
lőszert ellődöztek, a vízhűtéses géppuskákban forrni kezd a
víz. Azt mondják, az arcvonal mögötti német gulyáságyúkkal
és szállítóosztagokkal fizettetik meg a kora reggeli csésze
teájukat. De az igazi számlát majd a háború után fogja
benyújtani az adóhivatal.
Május
24. Holnap visszamegyünk a lövészárokba. Az emberek
pesszimisták, de vidámak. Mind arról beszélnek, hogy szereznek
egy jó kis „könnyűt", amivel visszaküldik őket
„Bliteybe”.
Blitey,
mint hallom, hindosztániul azt jelenti, hogy „haza”. Fry, a
tisztiszolgám, aki a civil életben Cardiffban dolgozik egy
papírzacskóüzemben, mesélt nekem néhány történetet a könnyű
sebesülésről. Itt van belőlük kettő, mutatóba. „Egy Munsteri
egyszer szeretett volna egy könnyűt, így aztán elkezdi lóbálni
a kezét a mellvéd fölött, hogy fölhívja magára a fritzek
figyelmét. Nem történik semmi. Percekig lóbálja a karjait. Nem
történik semmi, egy lövés se esik. Odakönyököl a tűzpadkára,
fejenállást csinál, és addig lábalja a lábát, amíg a fejébe
nem tolul a vér. A jó öreg fritzek egy árva lövést se adnak le.
– Ó – mondja ez a munsteri legény –, hát nincs ott egy fia
szál nyavalyás kockafejű se? Hová lett a német hadsereg? –
Kikukucskál a mellvéd tetején, és bumm! kap egyet a fejébe.
Kampec.” A másik történet: „Egy Cameroni egyszer borzasztóan
szeretett volna egykönnyűt. Torkig volt, vágyott haza. Kidugja a
kezét, ellövik a mutatóujját meg még kettőt mellette. A trükk
sikerült. Nevetve jön keresztül a vonalainkon, a régi
borpincéknél. – Látjátok, fiúk – mondja –, megyek a szép
Skótországba. Hát nem gyönyörű? – De ahogy megy a
kötözőhelyre vezető árokban, elfelejt mélyen lehajolni azon a
helyen, amit belőtt egy öreg mesterlövész. Ő is kap egyet a
fejébe. Kampec. Majd belehaltunk a röhögésbe!” Az öregkatonák
másra se gondolnak, csak arra, hogyan kaphatnának egy könnyűt.
Mindössze tizenkét olyan emberünk van, aki kezdettől fogva a
zászlóaljnál volt, ezek is egy kivétellel – ez Beaumont, egy
szakaszombeli közlegény – mind a trénnél. Az a néhány
öregkatona, aki végigcsinálta az utolsó rohamot, megfertőzi a
pesszimizmusával az újakat: nem hisznek a háborúban, nem hisznek
a vezérkarban. De legalább bárhová követik a tisztjeiket, mert a
tisztek történetesen rendesek. Alig várják az ütközetet, mert
akkor többesélyük van egy könnyű kéz- vagy lábsebre, mint a
lövészárokban. A lövészárokharcban sokkal nagyobb a fejsebek
aránya. Ennek a hadosztálynak Haking a parancsnoka. Ő a szerzője
a Századkiképzés-nek, hivatalos tankönyvünknek. Az utolsó
összecsapások nemigen adtak alkalmat a századparancsnokoknak arra,
hogy hasznát vegyék az útmutatásainak. Ma délelőtt nem
hivatalosan átjött, megszemlélte a zászlóaljat, és kezet fogott
a megmaradtakkal. Könnyes volt a szeme. Smith őrmester fojtottan
szitkozódott: – Ennek aztán fene sok haszna van: elpocsékolja a
hadosztályát, aztán meg siratja a maradékát. – Nos, nekem
ehhez semmi közöm, nem engedek meg magamnak érzelmeket, sem a
tábornok, sem az őrmester iránt. Itt azt mondogatják, hogy Haking
azt mondta French tábornoknak, hogy a hadosztály teljesen
elveszítette harci morálját. Amennyire én látom, ez a
megfogalmazás nem pontos: a hadosztály harcolni fog, abban hiba nem
lesz, csak épp kevés lelkesedéssel. Azt is mondogatják, hogy
amikor az új hadsereg átjön, minket visszavonnak, és legalább
néhány hónapig csak a közlekedési vonalakat fogjuk biztosítani.
Én nem hiszek benne. Senki nem fog törődni vele, hogy újra meg
újra felmorzsolnak egy hadosztályt, amely már úgyis hozzászokott,
hogy felmorzsolják. Itt az az általános benyomás uralkodik, hogy
az új hadsereg hadosztályainak nem sok lehet a harci értéke.
Május
28. A lövészárokban, a cuinchyi téglarakások közt. Nem
tetszenek nekem ezek az árkok. Nagy harcok voltak errefelé. Az
árkok inkább maguktól alakultak ki, mintsem kialakították őket,
következetlenül futkosnak a nagy, harminc láb magas téglarakások
között, iszonyú zavarosak. Az egyik ároknak, amelyet nem
szálltunk meg, lőszeres ládákból és hullákból építették a
mellvédjét. Minden nyirkos és büdös. A németek nagyon közel
vannak: övék a téglarakások egyik fele, miénk a másik. Mindkét
fél mesterlövészei belődöznek a téglarakások tetejéről a
másik állásaiba. A német puskagránátok és aknavetők számára
is szinte eszményi a terep. Mi nem tudunk megfelelően válaszolni,
puskagránátokból nagyon gyatra az ellátásunk, a német
„kolbászaknákkal” meg éppen semmit sem tudunk szembeállítani.
Ma reggel, reggeli idején, éppen kijöttem a fedezékemből, amikor
alig hatlábnyira csapódott be tőlem egy puskagránát. Valamiféle
okból nem a fejére esett, így nem robbant fel, a nyelével lefelé
kötött ki a nedves agyagban, állt és bámult rám. Nehéz
észrevenni, mikor jönnek, puskából lövik ki őket, a tusát a
földre támasztják, a csövét megdöntik, és hosszú pályát
írnak le, mire átfordulnak, és fejjel lefelé esnek le. Nem tudom
megérteni, ez a puskagránát miért így esett le, ennek az esélye
szinte a semmivel egyenlő. A kolbászokat könnyű észrevenni és
kitérni előlük, de iszonyú lármával robbannak. Ma körülbelül
tízen sebesültek meg tőlük a századunkból. Úgy veszem észre,
veszélyhelyzetben rendkívül gyorsak a reakcióim, de ez
mindenkinél kialakul. Már meg tudjuk különböztetni a
robbanásokat, és azokra, amelyek ránk nem jelentenek veszélyt,
ügyet sem vetünk, mint például a tüzérségi párbajra, a
szomszédos századra irányuló géppuskatűzre, a szórványos
puskatűzre. De azonnal felfigyelünk a kolbászt felénk küldő
aknavető halk csattanására, vagy a gránátot kilövő puska tompa
puffanására. Az emberek nagyon félnek, mégis folyton
tréfálkoznak. A század számvevő őrmestere a tizenegyes
téglarakás mögött áll, és puskával lődöz a felénk szálló
kolbászokra, megpróbáljuk őket a levegőben felrobbantani. Azt
mondja, jobb, mint a galamblövészet. Eddig még egyet sem talált
el. Az éjjel egy csomó német micsoda röpködött, egyebek közt
srapnel is. Hallottam, ahogy fütyülve felém repül egy gránát,
és hasra vágtam magam. Éppen ott robbant fel az árok fölött,
ahol az „Alsószoknya sor” beletorkollik a „Lowndes térbe”.
Úgy csöngött a fülem, mintha denevérek költöztek volna belé,
a ragyogó, skarlátvörös fény mindent bevilágított. A vállam
kificamodott az eséstől, és azt hittem, megsebesültem, de nem
talált el. A robbanástól a mellemben is furcsa zúgást éreztem,
és elveszítettem az egyensúlyérzékemet. Szégyelltem magam,
amikor a számvevő őrmester végigjött az árkon, és négykézláb
talált, mert még mindig nem tudtam lábra állni. A tűzpadkán egy
hulla fekszik, míg éjjel ki nem viszik a temetőbe: szanitéc,
tegnap éjjel esett el az első vonal és a tartalék árkok közötti
nyílt terepen, miközben ürüléket ásott el. Mire behozták, és
a tűzpadkára fektették, széttárt karjai már megmerevedtek:
keresztülnyúlnak az egész árkon. A bajtársai viccelődnek,
amikor félrelökik az útból, hogy el tudjanak menni mellette.
„Félre az útból, vén csibész! Azt hiszed, tied az egész
árok?” Vagy bizalmasan megrázzák a kezét: „Tedd csak arrébb,
Billy fiam.” Persze bányászok, hozzá vannak szokva a halálhoz.
Erkölcsi felfogásuknak tág határai vannak, de azokat betartják.
Erkölcsösnek számít például bárkitől bármit ellopni, kivéve
a saját szakaszuk tagjait. Minden idegent ellenségként kezelnek,
amíg be nem bizonyítja, hogy a barátjuk, de akkor aztán nincs,
amit meg ne tennének érte. Buják, legalábbis a fiatalok, de az
angolok álszemérmessége nélkül. A múltkoriban egy levelet
kellett cenzúráznom, egy őrvezető írta a feleségének. Azt
írta, a francia lányokkal kellemes együtt hálni, így az
asszonynak nem kell miatta aggódnia, de sokkal jobban szeret vele
hálni, és nagyon hiányzik neki.
Június
6. Béthune-be kvártélyoztak minket, elég nagy város,
körülbelül hét mérföldnyire a front mögött. Van itt minden,
amit csak az ember kíván: uszoda, mindenféle üzlet, egyebek közt
egy cukrászda, aminél különbet még nem láttam, szálloda, ahol
igazán jó vacsorát lehet kapni, és színház, ahol a dandár
„murijait” tartjuk. Ma reggel a Béthune-La Bassée csatorna
mellett hirdetményt láttam egy ház falán: „Kézigránáttal
halászni tilos. A polgármester.” Béthune alig kapott bombázást,
kivéve a Faubourg d'Arras nevű városrészt a pályaudvar
közelében. Egy Averlant nevű családhoz vagyok beszállásolva, a
Bruay sugárúton, hivatalnokemberek, Poimbert-ből menekültek. Két
kisfiuk van meg egy nagyobbacska lányuk, aki a helyi középiskolába
jár, a mi alsó ötödikünknek megfelelő osztályba. Tegnap este
nagyon aggódott a leckéi miatt, és megkért, segítsek neki
dolgozatot írni a tizedes osztás elméletéről. Megmutatta a
jegyzeteit, tele voltak rövidítésekkel. Megkérdeztem, miért
használ rövidítéseket, mire azt válaszolta: – A tanárnő
nagyon gyorsan beszélt, mert nagyon siettünk. – Miért siettetek
annyira? – Ó, mert az iskola egyik részébe a maguk csapatai
vannak beszállásolva, és a németek ágyúzták, és mindig le
kell mennünk a pincébe, az óvóhelyre, és amikor visszamegyünk,
alig marad idő.
Június
9. Kezdek rájönni, milyen szerencsés voltam, amikor
Cambrin-nél szelíd körülmények közt ismerkedtem meg a
lövészárokkal. Most egy ronda kiszögellésben vagyunk, a
téglarakásoktól kissé délre, ahol mindig súlyosak a
veszteségek. Tegnap tizenhét embert sebesített meg kézigránát
vagy puskagránát a századunkból. Az első vonal árkai átlagosan
harmincyardnyira vannak a németektől. Ma végigmentem az egyik
szakaszon, amely csak húszyardnyira van egy németek megszállta
futóároktól, s közben egy vidám népdalt fütyörésztem, hogy
lelket öntsek magamba, amikor hirtelen azt láttam, hogy néhányan
egy ember fölé hajolnak, aki az árok fenekén fekszik, horkol, és
közbe-közbe morog, akár egy állat. A lábam előtt feküdt a
sapkája, telifröcskölve az agyvelejével. Addig még soha nem
láttam emberi agyvelőt, s holmi költői kitalációnak tartottam.
Egy súlyos sebesülttel eltréfálkozhat az ember, gratulálhat
neki, amiért kiszállt a buliból. Egy halottat figyelmen kívül
lehet hagyni. De egy olyan emberen, aki három óra hosszat kínlódik,
amíg meg tud halni, miután egy húsz yard távolságból kilőtt
golyó elvitte a feje tetejét, még egy bányász sem tud úgy
tréfálkozni, hogy az valóban tréfának is hasson. Beaumont,
akiről az utolsó levelemben meséltem neked, szintén elesett –
az eredeti zászlóaljból, a trén legénységét kivéve, ő volt
az egyetlen, aki eddig sebesülés nélkül megúszta. Tőből
leszakította mindkét lábát egy robbanás. Mindenki dühösen
káromkodott, de aztán odajött egy utásztiszt, és azt mondta
nekem, hogy alagutat ásatott a német frontvonal alá, és ha a
legényeim szeretnének kézigránátot hajigálni, most itt az
alkalom, így aztán fölrobbantotta az aknát – azt mondta, nem
nagy akna, de iszonyatos zajt csapott, és teliszórt minket földdel
–, vártunk néhány másodpercig, amíg a németek odarohannak,
segíteni a sebesülteknek, aztán odavágtuk minden kézigránátunkat,
ami csak volt. Beaumont egyszer elmesélte nekem, hogy körülbelül
öt font értékű frankot nyert a Ruedu Bois-i bevetés utáni
„tombolán”. Ez a szerencsejáték senkiben nem hagy keserűséget
maga után. A bevetés előtt a szakasz összerakja minden
készpénzét, aztán az életben maradottak felosztják maguk
között. Akik elestek, azok nem tudnak panaszkodni, a sebesültek
sokkal többet is adtak volna, hogy megszabaduljanak, mint amennyit
beadtak, akik pedig nem sebesültek meg, azok vigaszdíjnak tekintik
a pénzt, amiért továbbra is a fronton kell maradniuk. (Robert
Graves: Isten hozzád, Anglia! Európa, Budapest, 1979. Fordította
Szilágyi Tibor, Tótfalusi István)
Állnak
a sziklaszoros két oldalán, fenyőfák ketten, komoran-zöldek.
Állnak egymással szemben, cövekmereven, katonásan. Messziről:
két tűpáncélos őr. Messziről: két árnyék fegyverben. Köréjük
színes fátyolokat tereget az alkonyat, mígnem este lesz, s az est
minden árnya súlyos fekete rétegenként megszállja a szoros-utat?
Messze
ide az erdő még. A szoros két oldalán magányosan áll szemben
egymással a két fenyő. Ketten vannak, és mintha együtt volnának,
ketten legalább?
Nem.
Közöttük a szakadék s a szakadékban az éjszaka minden
feketesége. Fenn, torony magasban, kinyúlik mindkettőnek egy-egy
hatalmas ága - egymás felé – és kezet fognak a szakadék, a
sötétség fölött. S lenn, mélyebben a szakadék fenekénél
bizonyosan összefonódnak a messze kifutó gyökerek?
De
ez minden, a törzs, jaj a törzs mozdulatlan, s a másik felé egy
lépést sem tehet. Csak tűnődhet a színes fátylakon, csak
boronghat a szél zenéjén, csak várhatja a nagy némaságban, míg
elszivárog bús gyanta-vére, s levágják hídkarfának, vagy
kerekasztalnak, vagy koporsólécnek?
Így
élünk. Nincs két lélek igazán együtt soha e világon. Magasba
törő törzsek tetejéről egymásbanyúlnak néha a lélekágak. S
öntudatlan mélységeiben egy feneketlen, egyetemes létnek egymásba
rohannak a testvérgyökerek. De a lelkek erdőtalaján minden lélek
egy különálló valóság, egy mozdulatlan, makacs és merev
szálfa. A lelkek erdőtalaján minden lélek egy tűpáncélos
lovag, egy fegyveres árnyék. S ha végre ketten egyedül maradunk,
szemben egymással, s azt hisszük, hogy megértettük egymást,
akkor is közöttünk az Élet, szakadékos mindennapiságával,
kicsinyes elsötétedéseivel?
Várunk
hát. Várunk csöndben és viharban. Várunk távol hegyek mesés
ködéből új nemzedéket. A járkáló fenyőfák csodájára
várunk. Vajon, ha bennünket rég levágtak már, s hídnak
fektettek a szakadékon át, rajtunk keresztül megértőbb fenyőfák
átsétálnak-e egymáshoz? Mozdulnak-e a mozdulatlan törzsek?...
Fegyverük
lerakják-e a fegyveres árnyak? Várunk. Körénk színes fátylakat
sző az alkony, s kegyetlen feketeséget az éj. Kérgünk hámlik...
tobozunk hull, gyantánk szivárog... suhogó ormaink felett zenél a
szél... Állunk az életszoros két oldalán, fenyőfák, ketten,
komoran-zöldek...
Dobsina,
1915. július 2.
(Reményik
Sándor: Fenyőfák. In: A lámpagyújtogató. Reményik Sándor
élete képekben és versben. Összeállította: Hantz-Lám Irén.
Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése