...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
 |
| Kémlelni küldött orosz lovas - a szénakötegeket messziről boglyának nézik (Vasárnapi könyv) |
A faluban
[Batiatyce] egy magasabb parancsnokság székel, alig néhány
kilométerre a fronttól, a forgalom némely napon szédítő, az
ember nem tudja megérteni, honnan jön a sok katona, sok szekér,
sok ló, hová megy, s ha nem vonul tova, hol fér meg az alacsony
csűrök, pajták, szellőzetlen házikók ölén, mint a madár. Az
ágyúdörgés ideszáll, dörömbölve száguld, s hangjának rohanó
ereje meg-megrázza az ablakomat éjjel, mintha surranva, mezítláb
lopódzott volna ide szerelmesem, s türelmetlenül kopogtatna, hogy
eresszem már be hozzám, mert megfázik a hűvös galíciai
éjszakában. Hajnalban, talán három órakor, kukorékolni kezd a
kakas élesen, az idegeimet nyiszálva, akárcsak egy somogyi faluban
volnék, otthon, békés időben, de itt nem tudok aludni a
tegnapelőtt learatott búza zizegő szalmáján, némán forgolódom
s hangtalanul szidom az idegen kakast, amely ellopta az álmomat.
Itt üljük
meg [1915] augusztus 18-ikát, a király nyolcvanötödik
születésnapját.
A házakra
zöld gallyak és ágak kerülnek, gondos kezek csinosítgatják a
falut, azt sem tudom, honnan kerültek ide, a különböző színű
zászlók sokasága leng a piciny ablakokban, a zsuppos házak
ereszei alatt, a kémények mellett s a templomok tornyain. Katonák
jönnek-mennek, lovasok vágtatnak, mindnek a sapkáján tölgyfalevél
reszket, megállnak, nézik a nemzeti színű lobogót, aztán a
feketesárgát, a németet, még a félhold is fölvillan egy kert
bejáróján.
Augusztus
17-én gyenge fények reszketnek az ablakokban, a galíciai hűség
halványan imbolygó szikrái, amelyek most erőlködve, tüntetve
tűznek a szemünkbe, a falu végén felharsan a katonabanda s
hangjai ráülnek a muzsikátlan, üres, kifosztott házak lakóinak
szíveire. Mi van ezekben a szívekben? Lompos kölykek szaladgálnak,
valahonnan egy fehér arc villan ki a homályból, nem tudom, lányé,
asszonyé-e, komor férfiak ünneplősen emelik meg kalapjaikat s a
zene jön, rohan, lampionok piros fénye ömlik szét az utca piszkos
kövein, mint drága vér a szennyes avaron. Éljen és hoch
váltogatják egymást, a zászlók hajladoznak a szélben s a
feketesárga rásimul a magyar lobogóra... Ahogy egymagamban
ődöngök, csupa magyar szó üti meg a fülemet, magyar jókedv
hangjait hallom s magyar tréfák zamatja pattog a langyos estben.
Nem káprázat-e vájjon, hogy Galícia szélein járok? Most
játsszák a magyar Himnuszt.
Egy osztrák
tiszt megkérdi tőlem, mi van a magyar Himnuszban, s amikor
megmondom néki, csodálkozva suttogja, milyen gyönyörű. Aztán
előveszi a noteszét s beleírja Kölcsey nevét... (Berkes Imre:
Vérző falvakon át. Egy népfölkelő tiszt harctéri emlékeiből.
Budapest, Magyar Kereskedelmi Közlöny kiadása)
Az
angol kormány barakkokat adott és pénzt; egy külön osztályt
szervezett a menekültek ügyeinek rendezésére. Az osztály élén
egy finom, barátságos angol úr állt – Mr. Hornblower. Még egy
másik névre is emlékszem, Mrs. Brodbandre, a legnagyobb barakk, a
„Gabari” vezetőjére, akit a gyerekek „fehér úrnőnek”
neveztek. Én is dolgoztam néhány hétig a „Gabariban”: ez a
tábor ezerkétszáz lelket számlált, közöttük háromszáz
szefárd volt. Két konyhát szerveztünk, egyet askenázi, egyet
szefárd rítus szerint. (Azelőtt csak egy konyha volt, de a
szefárdok közt formális lázadás tört ki; különösen a „leves”
miatt panaszkodtak, amelyet úgy gyűlöltek, mint a mérget,)
nyitottunk egy héber iskolát, egy gyógyszertárat és általában,
szabályszerű önkormányzatot szerveztünk, még egy csapatnyi
őrséget is. A táborban tizenkét nyelvet lehetett hallani a
héberen kívül. Tiszta szerencse, hogy minden gyerek, majdnem
valamennyi férfi és legtöbb nő, értett héberül, – nem tudom,
hogy lehetett volna egyébként egy ilyen gyűjtőtábort szervezni.
Elkülönített osztályok voltak, volt egy marokkói, egy grúz és
egynéhány spaniol szoba, – és egy külön szoba a jaffai
gimnazisták részére, akik nem vették be a chinint, mert a
gyógyszerész nem tudott héberül. Erről jut eszembe, hogy a
gimnazisták néhány hét múlva szerveztek egy labdarúgó
csapatot, amely egy mérkőzés alkalmával legyőzte az alexandriai
cserkészeket.
Minden
reggel beállított egy nagy hadiszekér, egy ausztráliai katonával
a bakon és két hatalmas ausztráliai lóval. Kizárólag abból a
célból, hogy a tábor apróságainak alkalmuk legyen egy kicsit
„lovagolni.” Az ausztráliai katonák megtanulták a héber
„Jeladim henah” kiáltást és egy pillanat alatt tele volt a
kocsi apró gyerekekkel. Néha egy ausztráliai tiszt is
meglátogatott benünket, Eliezer Margolin hadnagy. Ott állt
köztünk, nézelődött, keresztényesen törte a jiddis nyelvet és
nyilván álmában sem gondolt arra, hogy pár év múlva ezredese
lesz az egyik zsidó zászlóaljnak és ugyanezek az „őrök” ott
lesznek a katonái között.
Az
alexandriai zsidó hitközség jóindulattal nyitotta meg szivét és
zsebét. Rafael Delia Pergola főrabbi, egy finom műveltségű
flórenci – (sajnos, idődözben már meghalt), a segédje, Abraham
Abichsair, Edgar Suares bankár, Jose ι de Piciotîo kereskedő,
dolgoztak az irodában, pénzt, ruhát, ágyneműt, könyveket
gyűjtöttek és elvállalták a menekültek képviseletét a kormány
előtt. Az askenáziak részéről sem volt hiány tetterős
segítőkben: az öreg Levontin, a palesztinai Anglo-Palestine-Bank
vezérigazgatója kölcsönöket kapott az egyiptomi bankoknál és
pénzt osztott szét olyan menekültek között, akiknek Jaffában
bankbetéteik voltak; Gluskin, a Rison le Gioni borpincék elnöke,
minden reggel sorra járta a barakkokat ellenőrzés céljából.
Margolis, a Nobels Oil Comp. keleti vezérügynöke volt a pénztáros.
Voltak nemzsidók is, akik önként vállalkoztak segitőmunkára;
különösen egy szép francia asszonyra emlékszem, a zsidó
Menasche báró feleségére. Be kell vallanom, hogy mindenkor,
amikor egy kocsi friss kenyeret hozott Gabariba, megcsodáltam,
milyen okosan tudott öltözködni: nagyon egyszerűen és mégis
sikkesen – úgy rémlett, mintha a párisi divatházaknak lett
volna egy speciális modell toalettjük szegénylátogatások
számára...
Itt,
Gabariban, jött létre a zsidó légió. Két embernek volt benne
igen nagy szerepe. Petrow orosz konzulnak és Josef Trumpeldornak.
(Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai menekülttábor. In: A zsidó
légió a világháborúban. Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)
Ahogy
rajvonalba fejlődtünk, még a lövészárok kiásása előtt
járőröket küldtek ki. Fél óra múlva bevonult az első egy
ingben, gatyában, mezítláb, kalap nélkül behozott,
szerencsétlen, öreg paraszttal: kém. A székely járőrvezető
hozta egy közeli faluból, ahol útjába került. A nyomorult „kém”
jajveszékelve méltatlankodott a saját nyelvén, valószínű azt
akarta bizonyítani, hogy itt valami tévedés van. Senki nem tudott
vele értekezni. Bekötötték a szemét, megbéklyózták kezét,
lábát és hátravitték. Egész éjjel sírt, nyögött és fázósan
didergett. Nem tudom, hogy mi lett vele. Azt hiszem, hogy ha nem halt
bele a félelembe, akkor eltalálta egy kóbor golyó, s ha netán
megszabadult, mert elhitték az igazát, akkor a hidegrázás végzett
vele...
Másfél
óra múlva bevonult a második járőr is. Frunză tizedes,
járőrvezető, miután jelentett a századosnak, visszatért mellém
a lövészárokba. Éreztem, hogy mondana valamit, de próbáltam
elkerülni a beszélgetést. Miután a körülöttem lévők
elaludtak, suttogva megszólított.
-
Uram.
-
Mi van?
-
Alszol?
-
Ahogy látod.
-
Verekedtem az oroszokkal.
-
Csakugyan?
-
Tényleg verekedtem. Lementem a dombról az ösvényen, elkanyarodtam
a falu felett jobbra, amíg egy bokrosba értem. Ott megálltam.
Attól tartottam, hogy ugyanúgy, ahogyan én, egy orosz járőr is
betévedt a bokrok közé. Nem is mentem volna tovább.
De
a félnótás Pipera nógatott, hogy menjünk, nézzük meg, mi van
tovább, csak nem esznek meg a muszkák, ha pedig verekedni kell,
akkor verekszünk. Lőnek ők, lövök én is, és… Isten neki.
Vagy mit mondasz te, Frunză, csak nem félsz? Régi,
legénykorunkbéli elszámolnivalóm van vele. Mindig megkíméltem,
mert szerencsétlen, az ördög vigye el, ha megcsapod, felbukik.
Mindig azzal bosszant, hogy félek. Most sem hallgattam volna rá, de
mások, Gridiek, faluszomszédok is hallották. Gyere Pipera, de ha
valaki orosz fültövön vág, írd meg Vétának a másvilágról,
hogy te másztál ebbe bele, saját fejedtől a halálba. És
elmentünk. A bokros a domboldalban volt. Itt egy bokor, ott egy
bokor, a legények nem nagyon hagyták el egymást. Szétküldtem
őket. Mit akarsz? Odalő az orosz, és halomba hullnak. Szétzavartam
őket és mondom a bolondnak: te maradj velem Pipera, tanúnak, hogy
félek-e vagy sem. Elmentünk.
Koromsötét
volt, nem láttunk a lábunk elé. Vakon caplattunk. Kezdett
bosszantani, hogy belementem ebbe a hülye csapdába. Egyszer csak
Pipera egy kicsit odébb elkezd pisszegni. Hasra vágódunk mind a
ketten.
Mozdulatlanul
vártunk, mintha lépteket hallottunk volna a bokrok közül.
Lapultunk, mint a medve járta málnavészben. Pipera berezelt. Föl
akarok állni, hogy körülnézzek. Süvíteni kezdtek a golyók,
megint és megint. Harminc lépésről lőttek az oroszok. Hogy
találhatott volna akár egy golyó is abban a koromsötétben? Na,
most Pipera, gyerünk! És rájuk rohanunk szuronyt szegezve.
Egy
bivaly nagy óriás muszka állt elém. Nekem szegezve a szuronya.
Én, ahogy a német oktatott, odaszúrok, visszalépek. Ő ugyanúgy.
Nem találtuk el egymást. Addig-addig, amíg beleuntunk. Két lépést
hátraléptem, az orosz a nyomomban. Marokra fogom a puskát, az
orosz odaszúrna. Amikor odacsaptam csobánosan, keresztbe a
puskatussal, kiejtette a kezéből puskát, én meg a nyakának
szegeztem a szuronyt. „Sztoj!” – mondja az orosz, mintha
románul mondta volna. Fölemelte a karjait és lihegett.
-
És?
-
Semmi. Rettenetesen megsajnáltam. Arra gondoltam, ahogyan ott
álltam a nyakának szegezett szuronnyal, hogy ő is olyan ember,
mint én, hogy eddig soha nem találkoztunk, mi dolgom lenne vele? A
földem nem szántotta el, a feleségemet nem ölelgette, a
gyerekeimet nem ölte meg, keresztény, akárcsak én, nem magyar.
Miért ölném meg?
Leengedtem
a fegyvert, nyakon vágtam – csak azért, hogy el nem felejtsen –
oldalra léptem, ő a másikra. Füttyentettem a többiek után…
Azok az őrültek rohantak az oroszok után. Kevesebben voltak, mint
mi. Csak öten, mi meg heten. Pipera azt mesélte, hogy az egyiket
leszúrta, de én nem hiszem el. Hazudik.
Hát,
ez volt a verekedésem az oroszokkal. (Goga Eugen: Două
Siberii. Din însemnările unui Ardelean, fost soldat austro-ungar și
prizonier în Rusia. - Két Szibéria. Egy erdélyi, volt
osztrák-magyar katona és oroszországi fogoly feljegyzéseiből.
București, 1916.)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése