(Volt-e Petőfinek szerelmi kalandja Pila Anikóval?)
 |
| Az irodalom Júliát se kímélte: egy róla szóló színpadi játék plakátja (Németh Ervin: "Emlékem elől ne fussatok") |
Mint minden Petőfi-legenda, ennek is jókora "szakálla van". Nekem mégis új, mint minden újszülöttnek a jól bejáratott viccek. Úgy tűnik, derék Jókai Mórunk szerette a legendákat - mesélni szeretett, azt könyvtárra rúgó műveit tekintve, le se tudja tagadni -, kiszinezte, papírra vetette. A Petőfi szibériai fogságáról szóló állítólagos hírekben is látott fantáziát, s jóval a forradalom bukása után, Teleki Sándort meglátogatva jutott az állítólagos hír birtokába: amikor a költő jegyben járt Szendrey Júliával, volt Koltón egy gáláns kalandja egy ottani gyönyörű cigánylánnyal, Pila Anikóval, akit megejtett a költő hírneve, ifjúi rajongása és zsenije. A szokatlan, szenzációsnak tűnő hír versírásra ihlette Jókait, de a biztonság kedvéért úti beszámolóiban is rögzítette az információt.
JÓKAI MÓR
Az utolsó eszménykép
Mind elköltözött már: - kit a “cziprus lombja”
Tündér suttogással ringat szűz álomba;
Kit körül ragyogott a “szerelem gyöngye”,
Most takar zöld fűvel feledés göröngye.
A feleség, a ki a zászlót megvarrta,
Maga is nyugszik már, s a zászló alatta.
Megannyi eszménykép, kikért szive lángolt,
S zengett ajkán a dal forró kivánságról.
S ki valamennyi közt volt legdrágább kincse,
Az a régi haza: az is elmult, nincsen.
A kiről ő zengett, a kiért ő égett:
Szép asszony, szép haza - letünt régesrégen.
Csupán egy maradt meg, egy emlékszik rá még,
Fényes alakok közt egyedüli árnyék:
Egy szegény czigánylány, egykor piros arczú,
Tűz szeme, termete mint az őz, oly karcsú.
Ez a két sötét szem hogy lángolt miatta,
Ez a két sötét szem egyedül siratja.
Csak neki nem jutott egy húr sem a lantból,
Őt nem emelte föl, ő mindig alant volt.
Vad erdő, zöld mező tudja mit szenvedett,
Mindig leány maradt, sohase feledett.
Arczrózsája hervadt, szemlángi kihaltak,
Csak bánata maradt örök fiatalnak.
Nevét sem említik, ki utolsó híve,
Azt se kérdik tőle, miért fáj a szíve?
A költő alszik már, de művei élnek,
Imádott szép nőkről örökké beszélnek;
De arról a helyről, hova lelke lejár,
Csak a barna föld tud s barna czigányleány.
(1876)
Úti táskámból
(részletek)
"Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a cigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Anikó is, akinek lángoló fekete szemeiről, piciny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet ablakából alászállongtak.
[…]
Pila Anikó pedig Petőfi Sándortól kilenc szép új máriás húszast kapott, s azzal vette a vádorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papírrongyok lepkéi szállongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, amik a szép cigányleányról tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!
[…]
Hanem a cigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.
Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Azaz, hogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a bal oldalon valami. Azt talán a cigányleánynál is szívnek hívják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát? Hogy sok rossz időt megért, kivált amíg a nagyságos úr nem volt a hazában: de most már jobb idő jár, mióta hazajött; ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az ínség.
Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: „Petőfié volt” s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak olyan varázzsal bír e földön, hogy rabokat kiszabadít!
Én is adtam szegény Anikónak három forintot, s írtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes húszas; s csak az én versem, nem Petőfié – de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, amilyen van.
Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? – sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol „oda” Segesvárhoz, ahol hír szerint, a költő nyugszik."
(A huszadik század első felében Kristóf György irodalomtörténész ezt írja a látszólag poétikusan hangzó Pila név etimológiájáról:
"A pila szó eredeti alapjelentése a női szerv gúnyos megnevezése, csak másodsorban jelent olyan nőszemélyeket, milyeneket a Tájszótár emleget (ügyetlen, féleszű, kócos, ronda) és nőies dolgokba (?!) avatkozó, vagy női munkát végezni szerelő férfiakat. A Tájszótér (II. k. 142. 1.) az alapjelentést nem tünteti fel, noha a népnyelv Erdély-szerte ismeri. Kár, hogy Jókai nem kérdezte meg házigazdájától a pila név értelmét. Ha megteszi, bizonyosan megmarad a törvényes és nem obscen jelentésű Varga családnév mellett. Ez utóbbinál szebbnek, költőibbnek gondolta a Pila ragasztott nevet, nem is sejtve, hogy a szó trágárságot jelent.")
Pár évtizeddel később, Móra Ferenc is jónak látta megverselni a témát, gondolván, hogy ennyivel nem árt a nagy költő tekintélyének, legfeljebb csak színezi a körülötte képződött legendakört. Ugyanakkor igazít egyet az utókor ítéletén, aki Petőfinére úgymond neheztelt a költő emlékének az elárulásáért - lévén, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy a Szeptember végén-ben jósolva vagyon -, és rámutat arra, hogy ez a hűtlenség akár Petőfi részéről is bekövetkezhetett, hiszen szél fuvatlan nem indul...
MÓRA FERENC
A koltói cigánylány
Méla tücsök vagyok én
Gyalogösvény szélén -
Pacsirtákkal szállani,
Hogy merészelnék én?
Mig ők himnuszt zengnek az
Örökkévalóról,
Én e halk dalt cirpelem
Pila Anikóról.
Nem volt hattyú, hófehér,
Sem királyi kócsag,
A szerelem bújdosó
Gerlicéje volt csak.
Nyárest volt, hogy megpihent
A Petőfi vállán,
Piros rózsát kacagó
Fekete cigánylány.
Erdőd felül feketült
Haragos napszállat...
» Fellegeknél feketébb
Szivemen a bánat!
Várkisasszony habkeze
Teritette rája,
Gyere ide, kacagd szét,
Puszták rózsaszála!«
Puszták rózsaszála volt:
Nyomtalan lepergő.
Erdők gerlicéje volt:
Elhivta az erdő.
Felcikázó fénybogár:
Belehunyt az éjbe.
Rőzse lobbant hegytetőn:
Hamva szállt a szélbe.
Soha mirtuszt nem viselt,
Se az özvegy fátylát:
De soha nem feledé
Vadgerlice-gyászát.
Ő a költő porait
Legtovább kereste -
Míg le nem szállt rája is
Az örök napeste.
Sirja halmát valahol
Vadszegfű benőtte,
Porló szive megeredt,
Rózsa lett belőle.
Hazajáró csalogány
Sokat sirt e síron -
Selyemkendőül reá
Én e dalt borítom.
1923
Tíz évvel később az erdélyi Kibédi Sándor költő és műfordító volt olyan merész és háromfelvonásos romantikus drámában dolgozza fel az állítólagos félrelépés történetét, de nem talál színházat, amelyik vállalná a bemutatót. Kibédit szentségtörőnek tartják...
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése