A szökött filmes történetei

Két nap alatt végeztem egy közel 300 oldalas könyvvel, amelynek egyik szerzője Fischer (Halász) István dokumentumfilmes, akivel jó pár évig bukarestiként ismertük s tiszteltük (részemről legalább is) egymást. Aztán őt elsodorta élete (számos) nagy kalandja, hogy újra és újra visszakanyarodjon a szülőhelyhez, a régi ismerősökhöz, életútja tanulságaihoz. A Pünkösti Árpád írónak elmondiott kis sztorikból összeáll egy izgalmas életrajz, amit gyakorlatilag alig tudtam letenni. Hogy miért? Erről egy, a szerzőt és főhőst bemutató cikk sokkal precízebben és hozzáértőbben vall, ezért azt idézem. (B.B.)




Lőwy Dániel: Néhány perc az Egyperces Fischerekről

Az emlékeink összetevői egyféle pillanatfelvételek. Csakhogy azok nem mindig egyformán élesek. Akad  közöttük elmosódott, egymást átfedő és sok olyan is, ami térben nehezen betájolható vagy időben kevéssé behatárolható. A képi emlékek felidézésében óhatatlan előnyt élveznek a festőművészek, a képzőművészek és a filmszakma művelői. Hát még a dokumentumfilmek készítői, akik mestersége megköveteli az átfogó előzetes adatgyűjtést, majd a pontos, aprólékos helyszínelést.
Szükséges-e valamilyen különleges képesség ahhoz, hogy valakiből dokumentumfilmes váljék? E kérdés onnan adódott, hogy az egyik interjújában Arthur Rubinsteint megkérdezték, volt-e valamilyen veleszületett adottsága a zongorázáshoz? Válaszképpen a művész felemelte a kisujját: – Látják, ez itt „rendes ujj”, olyan, mint más ember mutatóujja.
Nos, mi tette alkalmassá Fischer Istvánt a dokumentumfilm rendezői és operatőri pályára? Már fiatal korától felfigyelt arra a rendhagyó képességére, hogy ő mindent egy „ütemmel“ mások előtt vesz észre. Ez az adottsága számos tragikomikus jelenetbe sodorta, miután az ötvenhatos forradalomban tanúsított magatartása miatt a kommunista rendszerben kegyvesztett lett. A Leningrádban tanuló diákot haza zavarták Kolozsvárra, és kényszerpályára küldték, gyári munkásnak, a hűtőgépgyárba. Ezt a változást ő maga könnyebben dolgozta fel számos ismerősénél. Fischer elmondásában az ötévi lakatosság fontosabb, jobb iskola volt, többet ért, mint a két főiskolán szerzett diplomái. (...)
Később Fischer István mégis felvételizhetett a bukaresti film-operatőri karra, és friss diplomásként – sokak meglepetésére – a dokumentumfilm-stúdióba szegődött. Az élete ott sem volt könnyű. A tehetségét soha be nem mutatott filmekbe ölte. Nagyszerű a film, mekkora tehetség ez a Fischer mondták a vizionáláskor, majd szemrebbenés nélkül nem engedélyezték a forgalmazását. Amikor a bukaresti televízió az 1970-es években beindított magyar adásánál dolgozott, előfordult, hogy Bodor Pál főszerkesztő háromszor is megpróbálta a filmet a román televízió vezetőségével elfogadtatni. Mindannyiszor eredménytelenül. Kíváló, remek! Nem mehet adásba! – mondták a szürke eminenciások, a rendszer elkötelezett cerberusai.
A román televíziónál 1973-ban nagyarányú leépítések mentek végbe, és azok kapcsán kiderült, hogy ő a román televízió egyetlen rendezője, aki nem tagja a Román Kommunista Pártnak. Röviddel később Fischernek sikerült útlevelet szereznie, és bármilyen szintű német nyelvtudás nélkül némethonba ment. Az útravalója néhány ételkonzerv volt és három kilopott dokumentumfilmje. Az utóbbiak révén végül dolgozhatott a saarbrückeni televíziónál, és bírt új életet kezdeni, sikeres szakmai pályát befutni. Összesen harmincöt dokumentumfilmet készített, közöttük portréfilmeket olyan hírességekről, mint André Kertész fényképész, akit a híres fotói között örökített meg New Yorkban, a Nobel-békedíjas Andrei Szaharov magfizikus, szovjet-rendszer egyik legádázabb bírálója, a holokauszt kutató Randolph Braham, a City University professzora, a budapesti Tordai Zádor filozófus, Beryl Cook világhírű angol festűművész, Bodor Ádám erdélyi származású író. Jurij Ljubimovval, a legendás moszkvai Taganka színház igazgató-főrendezőjével Lausanne-ban, Rosztropovics lakásán készített több órás interjút.
Az erdélyi ateista magyar zsidó Fischer István világpolgár. A feleségével német és orosz nyelven értekezik, a magyar nyelvű sajtóban közöl vitacikket és román nyelven készít interjút az örmények egyházfőjével, a katolikosszal – a német televízió számára. Megfordult a pápuák földjén, a nemrég még emberevők körében, Tongán, ahol a nap kezdődik, mivel a sziget közvetlenül a dátumválasztó vonal mögött található, átkocsikázott az orosz hadsereg által a XIX. században épített-, a Kaukázust 2800 méter magas hágóval átszelő úgynevezett Kaukázusi Hadiúton, élt a Balkán „hagyjatok, hogy békén hagyjalak“ mentalitású régióiban, járt az öntörvényű Odesszában és a sokszínű New Yorkban, filmezett a Kalinyingráddá züllesztett Königsbergben és erdélyi szórvány-magyar falvakban, egyaránt otthonosan mozog a bukaresti liberális gondolkodású értelmiségi körökben és a szigorúan precíz-, gyakran humortalan német világban. Ha bárhol bármit lencsevégre akart kapni, abban senki nem akadályozhatta meg. Filmet készített a hírhedt moszkvai „Házról a rakparton“, ahonnan a nagy tisztogatások idején éjszakánként elhurcolták a sztálini korszak vezetőit, és egy trükkel sikerült filmeznie  a rettegett Lubjankát, a KGB központi épületét is, a legsötétebb brezsnyevi időkben, amikor erre az épületre még fényképezőgépet sem volt szabad emelni.
Fischer István fenegyerek. Élete nagy szerencséjének érzi, hogy soha semmilyen tagságra, tisztségre, rangra nem vágyott; évek óta hadakozik a vészkorszak hivatásos magyarországi történészeinek úgynevezett hivatalos álláspontjával. Feltehetőleg, emiatt  Izraelben sem kedvelik. A Horthy-korszak bemutatásáért tiltakozott ellene „Diplom-Ingineur Ferenc Fiala“, Szálasi Ferenc egykori sajtófőnöke. Másrészt, a romániai szabványnak ellentmondó szemléletével magára haragította a németországi és az annál sokkal nagyobb lélekszámú franciaországi román emigrációt is. Végül, az 1915. évi török-örmény összetűzés jól dokumentált bemutatásáért mind a török mind az örmény fél megneheztelt rá.
Amiben úgyszintén utolérhetetlen Fischer István: minden története lényegített és csattanós. Dokumentumfilmesként jól tudja, hogy a nézőt egyetlen pillanatig sem szabad untatnia. Hasonlóképpen, mindvégig ébren tartja az olvasója figyelmét is.
Hadd idézzem befejezésül Fischer egyik történetét, ami akár egy egész korszak lényegített vázlata lehetne.
[…] 1955-ben Hruscsov és Eisenhower genfi találkozója átmeneti politikai enyhülést hozott. Aláírtak egy szovjet-amerikai kulturális egyezményt is, aminek keretében David Oisztrah vendégszerepelt Amerikában, és Isaac Stern a Szovjetunióban. Mivel mindkettő odesszai zsidó, ebből született a vicc: Az egész szovjet-amerikai kulturális egyezmény úgy szól, hogy te elküldöd nekem a te odesszai zsidódat, én elküldöm neked az én odesszai zsidómat.
Pünkösti Árpád érdeme, hogy úgy rögzítette Fisher mondandóját, a történeteinek stílusát és hangulatát, hogy saját magát szemérmesen kizárta a kötetből. Soha egyetlen kérdését nem írta be, csak a kérdésekre adott válaszokat fűzte koszorúba, és a dicsőséget a hősének utalta át. (2011. augusztus 31.)




Pünkösti Árpád: Egyperces Fischerek – A szökött filmes életei 
(Budapest: Noran Libro, 2011/ részletek)


„ZSIDÓ HULLÁT AKARUNK!" Jó kérdés, hogy a nagy nyitottság ellenére miképp kerültük el egymást tizenkét éves koromig a román nyelvvel. Magyar elemibe jártam, a román csak később lett tantárgy a Brassaiban, és amíg nem kezdtem csapatban sportolni, addig nem érintkeztünk. Mikor áttettek a szüleim a román iskolába, abban a pillanatban semmi gond nem volt. Nagy előnynek tartom, hogy a kisebbségi magyarok rákényszerülnek megtanulni románul, mert Romániában nem lehet megélni a román nyelv nélkül, akárhogy is harcolnak a magyar nyelvű egyetemi oktatásért. Egyszerűen esélytelen, aki nem tudja a szaknyelvét románul, akár jogász, akár mérnök, akármi. Én úgy gondolom, hogy a második nyelv nagy előny ahhoz, hogy a többi nyelvek is bejöjjenek. A román kiváló kiskapu bármelyik latin nyelvhez: a francia, az olasz, a spanyol sokkal könnyebben megy annak, aki tud románul. Már el tud olvasni egy olasz újságot, ha nem is ért meg tökéletesen mindent. A napokban olvastam egy hírt arról, hogy kiderítették: a szülők és a család kétnyelvűsége már az anyja hasában is pozitív hatással van az újszülött nyelvi készségére. A kisebbségi létnek tehát előnyei is vannak, nemcsak hátrányai, csak nem mindenki akarja ezt tudomásul venni. Az állandó sopánkodás nem hiszem, hogy száz százalékig indokolt.

Balról jobbra: Bodor Pál, Pünkösti Árpád és Fischer István

Kétségtelen, hogy a kisebbségi hátránnyal indul rengeteg helyzetben, hogy mellőzés fenyegeti a származása miatt. Ám nem biztos, hogy ez mindig hátrány marad, mert keményebb munkára, szorgalomra serkent. Elmondanék egy példát. A kilencszázhúszas években, amikor a román fasiszta Vasgárda főképp az egyetemi hallgatók körében hódított, a kolozsvári Orvosi Intézetben a vasgárdista diákok felfedezték, hogy a bonctermekben nincsen zsidó hulla. Azért nem volt, mert a zsidó hitközség a vallás előírásai szerint a saját költségén eltemette a legszegényebbeket is. A diákok még tüntetéseket is szerveztek azzal a kétértelmű jelszóval: „Zsidó hullát akarunk!" Nem kaptak zsidó hullát, de azt sikerült elérniük, hogy a zsidó diákokat emiatt kizárják a bonctermekből. A néhány zsidó diáknak így pusztán könyvekből kellett megtanulnia az anatómiát, vizsgázni viszont a boncasztalnál kellett. Nem maradt más hátra, mint a könyvekből és atlaszokból úgy megtanulni a tárgyat, hogy a gyakorlati vizsga is sikerüljön. Ez a néhány diák emiatt olyan alaposan kényszerült felkészülni tájanatómiából, hogy álmukban is eligazodtak a csontok, izmok, inak, erek, idegek között. A szájhagyomány szerint éppen ezekből a kitiltottakból lettek aztán Kolozsvár és fél Románia legjobb sebészei!
Egy időben elkezdték kitakarítani a Szekuritátéból a magyarokat, mert az is tele volt velük. Nemrég volt alkalmam belenézni a nagynevű erdélyi színészherceg, Kovács György szekuritátés dossziéjába, és abban bizony azt láttam, hogy az ötvenes években a szeku Maros megyei nyomozótisztjeinek majdnem fele magyar nemzetiségű volt. Aztán 1956 után, 1957-1958-ban, elkezdték kipucolni onnan, meg a hadseregből is a magyarokat. Az én segédem a gyárban, aki mellett inaskodtam, egy kapitányi rangban elbocsátott MIG-pilóta volt, akit előbb bevittek a román hadseregbe, kiképeztek vadászrepülőnek, de még mielőtt elérte volna az őrnagyi rangot es azzal a nyugdíjjogosultságot, valamikor 1957-ben kirakták, tudom képzelni,  hogy ezek a polgári pályákra kényszerült szekustisztek aztán 1989-ben áldották a sorsot, ahogyan én is áldottarn, amiért idejében kirúgtak a Szovjetunióból és a politikai gazdaságtan pályájáról. Később az Isten se tudja, honnan rúgtak volna ki...


*

I. Gh. Maurer

TOLMÁCSISKOLA. Leningrádban volt szerencsém belekóstolni, milyen nehéz mesterség a tolmácsolás. A későbbi miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer 1955-ben még csupán a Román-Szovjet Baráti Társaság elnöke volt, és november 7-e előtt, orosz meghívásra, a Szovjetunióba érkezett küldöttségnek ő volt a vezetője. Az eredetileg segesvári szász ügyvéd, politikai perekben már a harmincas években védte a kommunistákat. A jól nevelt polgárember jócskán elütött a többi román pártvezértől, talán emiatt sem kedvelték a szovjet vezetők, ezért lehetett eldugva a második-harmadik vonalba. A küldöttségben az oroszok rögeszméjének megfelelően mindenféle réteg képviselve volt. A hét-nyolc tag között szerepelt a kolozsvári magyar szopránénekesnő, Sallay Margit, Iasi-i zeneszerző, bukaresti író, oltyán kolhozparasztasszony, ám a legkülönösebb figura a nagy pödrött bajuszú mozdonyvezető, Stefan Lungu, a Szocialista Munka Hőse, parlamenti képviselő volt. Az efféle küldöttségek a Szovjetunióban kaptak két tolmácsot, és ahova betették a lábukat, ott nyitott számlájuk volt. A legjobb hotelekben laktak, azt ettek, amit akartak, utazgattak jobbra-balra, és a cechet a nagy Szovjetunió állta. De a dörzsölt kísérők tudták, hogy minden nagyvárosban vannak diákok, akik szívesen tolmácsolnak és kísérnek, ha kapnak egy ebédet valamelyik jó szállodában, Leningrádban például az Európában vagy az Astoriában. Én marha fejjel beugrottam, éppen amikor ez a vegyes küldöttség az Ermitázsba látogatott, amellyel három és fél évig szemben laktam, jó párszor meglátogattam, de nem hiszem, hogy létezik egyszerű földi halandó, aki elmondhatja magáról, hogy ismeri, hiszen a kiállítások hossza már akkor huszonöt kilométer volt, az óegyiptomi művészettől kezdve a modern alkotásokig. Mentünk tehát az Ermitázsba, ahol a tárlatvezető hölgy megkérdezte, tud-e a csoportban valaki oroszul, vagy csak a fordítást fogják érteni. Elkövettem a második hibát: azt mondtam, nem tud senki. Akkor egy kicsit gyorsabban beszélek és maga majd fordítja. Egykettőre folyt rólam a víz.

A botrányos Rodin

SZENTÍRÁS ÉS PORNOGRÁFIA. A szocialista munka pödrött bajszú hőse az ókort és a reneszánszot még tűrte, de amikor Rubenshez értünk megszólalt jó hangosan: micsoda disznóság, hogy nekünk itt meztelen nőket mutogatnak! Elállt a lélegzetem. A tárlatvezető rögtön érdeklődött, hogy mi baja az elvtársnak? Semmi, semmi. Maurer rászólt a bajszosra, hogy maradjon nyugton. Hallgatott is egy darabig, de hát rengeteg Rubens-kép van az Ermitázsban és körülbelül húsz méterrel arrébb, már nagyon hangosan kitört, hogy ezt a sok disznóságot nem lehet tűrni, velünk elvtársnők is vannak! Akkor Maurer félrehívta, és nagyon leszúrhatta, mert egy ideig befogta a száját.
Az orosz hölgy legéppuskázott a szövegével, hátrapillantás nélkül is tudta, melyik kép előtt áll, és hadart, hadart, én meg nyögdöstem. Maurer észrevette, hogy baggadozok a rengeteg bibliai témájú kép történeténél; Irgalmas szamaritánus, Zsuzsanna és a vének, Ecce homo... Egyszer átölelte a váltamat és félrevont: mondd fiacskám, olvastad te a Bibliát? Csak részleteket. Akkor olvasd el figyelmesen az egészet, az Ótestamentumot, az Újtestamentumot, mert semmit nem értesz meg a világból, különösen a művészettörténetből a Biblia nélkül! Nekem tehát a leendő kommunista miniszterelnök ajánlotta, hogy ismerkedjek meg a Szentírással. (Később igen befolyásos politikus lett, a Szovjetuniótól való lassú távolodást már jóval Ceausescu előtt, Gheorghiu-Dej idején is szuggerálta, nem is sikertelenül.) A végén a tárlatvezető ajánlotta, hogy nézzük meg a második emeleten készülő unikális kiállítást, ami világszenzáció, mivel a Louvre és francia múzeumok először cseréltek műalkotásokat az Ermitázzsal. A hatalmas francia kiállítás - a 12. századtól Picassóig - még rendezés alatt állt, de a "delegácija" (ez varázsszó volt a Szovjetunióban) kivételesen átfuthatott ezen is.
A második emeleten egy nagy duplaszárnyas ajtót tártak ki előttünk, épp Rodin Örök tavaszára. A szocialista munka hőse ezt már semmiképpen nem tűrhette, elénk ugrott, széttárta kezét-lábát: ide az elvtársnők ne jöjjenek be! Nem akarta, hogy Rodin erotikus becstelenségét lássák. Ekkor már az ermitázsbeli hölgy is megértette, miért randalíroz az öreg. Majd elsüllyedtem. Ismét Maurer lépett közbe. Nem tudom, mit mondott neki, de végül beengedte a küldöttséget.


*

Kovács György, Tanai Bella

A HALÁSZKODÁS VÉGE. Az ötvenes évek végén kezdtem filmkritikákat írogatni a kolozsvári magyar lapba, az Utunkba, nem Fischer, hanem Halász néven. Ez a név úgy született, hogy mikor nagy félve bevittem az első kéziratomat az Utunkhoz, megnézték, és azt mondták, hogy jó lesz, közlik, majd anélkül, hogy engem valaha is megkérdeztek volna, nem Fischer Istvánt írtak alá, hanem Halász Istvánt. Így jelentem meg először. Az Utunknál volt egy nagyon kedves szerkesztő néni, Látó Anna, akitől meg mertem kérdezni, miért lettem én Halász? Csak annyit válaszolt, jobb lesz ez így neked, fiacskám. Ezzel el voltam keresztelve. Halász néven írtam évekig majdnem mindenhová. Így ismertek meg, valahol egy paródia is megjelent a filmkritikáimról, Halász Pistukáról: mindenki Halászozott. Ez ment addig, amíg egy csúnya összetűzés véget nem vetett ennek.
Forgattam egy portrét Kovács Györgyről, a nép művészéről, az ismert színészhercegről. Nagyon sok filmben is szerepelt, és ennek a portrénak akkora sikere volt, hogy megvette a magyar királyi televízió is. Furcsa módon tolmáccsal eljöttek a román kritikusok is megnézni, és a román lapban is megjelent egy kritika róla, hogy így kellene ezt nekünk is csinálnunk, ahogy a magyar adás. Három részben ment le az összesen, azt hiszem, több mint két óra. Az Ifjúmunkás című lapnál volt egy irodalmi szerkesztő, egy piás székely fiú. Nem mondom a nevét, mert már nem él. Egy éjjel egy órakor becsengetett hozzám másodmagával, hogy nincs-e egy kis vodkám. Vele egyébként addig a legjobb haveri viszonyban voltam. Mondtam, van, gyertek be. Leültünk vodkázni, ő már alaposan be vol piálvá, amikor egyszer csak azt mondja nekem, hogy te Pisti, olyan szép filmet csináltál erről a Kovács Györgyről, nem gondolod, hogy ideje lenne már egy magyar színészről is forgass egy ilyen szép filmet? Mondom, hogyhogy, hát ez neked nem magyar színész? Az
Ember tragédiáját betéve tudja, Ady és József Attila több száz versét nemkülönben, a legnagyobb, legismertebb magyar darabokban játszott főszerepeket Vásárhelyen és Kolozsváron, Kossuthtól Szakhmáry Zoltánig, plusz a magyar színiiskola tanára, ez neked miért nem magyar színész? Azért, mert zsidó. Erre én botrányt csaptam, a szó szoros értelmében kirugdaltam őket a lépcsőházba. Sokan mentegették nálam a fiút, úgymond részeg volt. Persze, válaszoltam, de még milyen részeg, in vino veritas, nemde? Van, aki részegen a Marseillaise-t énekeli, van, aki az Internacionálét vagy a Székely Himnuszt, van, aki részegen Petőfit meg Illyés Gyulát szavalja és van, aki Majakovszkij Lenin-verseit, mindörökké, ámen. Ekkor határoztam el, hogy vége a Halászkodásnak. Egyetlenegyszer még szignáltam, azt hiszem a Hétben, úgy, hogy Fischer-Halász, és attól kezdve csakis Fischer néven publikáltam. Visszakereszteltem magam. A filmbrancsban pedig soha más nevet, mint a Fischer, nem használtam, holott a Sahia párttitkára nagyon szívesen átkeresztelt volna Pescarunak.


*


LEGYEN ZSIDÓ HÁBORÚS BŰNÖS IS! A gyári film után az egykori mesterem, Székely Tibi bácsi, Nussbaum bácsival, a „zsidó háborús bűnössel" együtt írtak nekem egy levelet, hogy nem gondolták volna, hogy valaha ilyen szép film készül a gyárról és nagyon köszönik. Egyébként Nussbaum bácsi állítólag úgy lett háborús bűnös, hogy egyszer elhatározták a központban, ne csak román háborús bűnös, magyar háborús bűnös, szász háborús bűnös legyen, hanem zsidó is, mert micsoda dolog az, hogy épp zsidó nincs? Csináltak hát. Rásütötték Nussbaum bácsira, hogy kápó volt Auschwitzban. Nem tudom, hogy tényleg kápó volt-e, de ahogy én megismertem, az öreg nagy viccmester volt és a légynek sem ártott. Mindenesetre egy ideig ő is ült, mint politikai fogoly Szamosújváron, aztán kiengedték, bejött a gyárba, melózott, és egyszer csak megjelent a gyárban a börtönőre, egy cigány, akit viszont a börtönőrségből rúgtak ki. Ez a cigány hegesztő volt és kovács, rettenetesen csúnyán dolgozott, és Nussbaum bácsi mindig azt mondta: ez az ékszerész és kazánkovács volt a docensem azon az egyetemen, ahol én a tanulmányaimat végeztem.
A történet vége elkeserítő. Most hallottam, hogy a Technofrig-et lebontották,  a helyére bevásárló központ kerül.  Elszomorított a hír, mert életem fontos része kötődik a gyárhoz, többet tanultam ott, mint bármelyik iskolában... 




(Egy időben a dokumentumfilm-gyár nevelő célzatú filmeket forgatott a rendőrség munkájáról, a börtönéletről. Fischer István cselekvő tanúja volt az eseményeknek:)


KIROHANÁS A FOGSÁGBÓL. A film kedvéért rendeztek egy szokatlan szabadítást. Szokásos módon úgy ment az elbocsátás, hogy a szabadulót autóval bevitték a bukaresti központi milíciára, ahol megkapta az iratait és úgy lépett ki az utcára, mintha valamilyen ügyét intézte volna a rendőrségen. Viszont a mi kedvünkért négy foglyot - köztük a főhősünket is - a börtön főkapuján engedték ki. Ekkor sem tudták, hogy filmezzük őket. Beszerveztünk még két operatőrt, és négy kamerával vettük a szabadulásukat. Én magam egy mentőautó ablakának a vöröskeresztje mögé bújtam, egy kolléga a szemben lévő ház tetején kuksolt hatalmas teleobjektívvel, a harmadik valahol az utcán volt, a negyedik pedig a lakásán várta a főhős hazaérkezését. A börtön nagykapuja széles lépcsőre nyílt, amin leszaladtak, és rohantak a közeli autóbusz, troli és villamosmegállóhoz. Örült jelenet volt. A tempó, ahogy jöttek, hogy sem egymásra, sem vissza nem néztek, csak rohantak, igyekeztek mielőbb eltűnni, feloldódni a tömegben. Olyan megható volt ez a kirohanás a fogságból, hogy a vágólányok meg is könnyezték őket.

A román gulág deltai helyszíne: Periprava

„KEDVET CSINÁLTOK A BÖRTÖNHÖZ?" Szomorú sorsa lett a harminchat perces filmnek, amiben volt egy interjú is ezzel a piti sikasztóval. A börtönigazgató beszélgetett vele egy elvtárs - azaz a riporter - jelenlétében. Félnapi munkával beépítettünk az igazi irodájába egy jókora könyvespolcot, mögötte volt a kamera, és két könyv között kukucskált ki az objektív, a mikrofon pedig az asztal alá volt dugva. Így készült a riport, ahol ez jó ember bevallotta, mekkora marhaság volt az ő „sikítása".
A film első nézője a belügyminiszter volt, valószínűleg ő engedélyezte a forgatást. A csapat jelen lehetett az úgynevezett vizionáláson , átvételen. A barnaképű miniszter megnézte a filmet, és utána kitört: mi ez? Kedvet akartok csinálni a börtönhöz? Amit filmeztetek, nem is börtön, hanem egy luxusintézet, egy hotel! A másik kifogása az volt, ahogy a munkatelepre szállították a rabokat, ahol az építkezésen betonvasakkal szöszmötöltek a hóban. Hétkor hozták a rabokat, mi hatkor elbújtunk egy kunyhóban, és onnan vettük ezt fel. A miniszter különösen az autóbuszok miatt mérgelődött. Ezt akarjátok népszerűsíteni? Hát az autóbuszban mindegyik rabnak kényelmes ülőhelye van! Nézd meg, hogyan mennek munkába az emberek a városban: az autóbusz lépcsőjén lógnak! Rettentő dühös volt, hogy az egész túl szép. Ez így nem maradhat! Menjetek el a Duna-deltai munkatelepre, ahol a rabok derékig vízben állva aratják a nádat. Azt filmezzétek le, ne ilyen kellemes börtönt!
Megörültünk, dörzsöltük a markunkat, ez aztán a fogás! Már ki is állították az úti okmányokat a Duna-deltába, ám másnap eljött a kultúrminiszter, Ion Brad költő elvtárs, mert a film hozzá is tartozott, és miután megnézte, nyomban betiltotta. A belügyminiszternek túl szelíd, a kultúrminiszternek túl erős volt, így hamvába halt. A filmet a kommunizmusban soha nem mutatták be. 1990-ben egy Romániában maradt rendezőnek eszébe jutott, miben vett részt, de eredeti formában ez akkor már senkit sem érdekelt. A harminchat percből összevágott tíz kommentár nélküli percet, aminek se füle, se farka nem volt.


*


„OPERATŐRKÉNT SOHA NEM FOG DOLGOZNI". Németországban jelentkeztem, mint menekült. Egy árva szót sem tudtam németül, ezért elküldtek a munkaközvetítőhöz. Bodornak köszönhetően kiloptam három filmemet, és azokat elvittem a saarbrückeni stúdióba. Az volt a téveszmém, hogy ebben a tartományban, ami ugye 1957-ig francia fennhatóság alatt volt, mindenki tud franciául. Fészkes fenét! Egyetlenegy műsorigazgató tudott, úgyhogy később, mikor közös műsorokat kellett csinálni a franciákkal, engem küldtek, mert a jó nép nem tudott franciául. Ugyanis a nyelvhatár Saarland és Lotaringia között az államhatártól nyugatra, hol húsz, hol harminc, hol negyven kilométernyire húzódik.
A műsorigazgató megnézte egy szerkesztővel együtt a filmjeimet, és azt mondta: nagyon jó, tudnánk magának munkát adni, mint szakember, tudja, hogy ez csapatmunka, itt kommunikálni kell a többiekkel. Jöjjön vissza, amikor megtanult németül, s tárgyalunk a részletekről. A munkaközvetítőnél azt mondták,  filmoperatőrt nem közvetítünk, ilyen nincs. Végül a csinovnyik hozzátette: maga Németországban soha nem fog munkát kapni. De tud fényképezni is? Tudok, de nem vagyok fényképész. Lenne egy állásunk egy fotólaboratóriumban. Hát oda nem megyek, mert ez egy egészen más szakma. Akkor engedélyezünk magának egy hat-hónapos nyelvkurzust, aztán ki kell valamit találnia, mert operatőrként soha nem fog tudni dolgozni. Most pedig menjen és nyisson bankszámlát, arra kapja majd a járandóságait. Ettől nagyon megijedtem: bankszámlát, nekem? Bukarestben legfeljebb öt embernek, a művészeti-irodalmi elit krémjének lehetett bankszámlája, nekem pedig öt márka ha volt a zsebemben. Ijedtemben meg is kérdeztem: melyik banknál kell számlát nyitnom? Amelyiknél akar, válaszolta a pasas. Bementem a hivatallal szemben lévő bankba, ahol valószínűleg én lehettem az ötszázötvenedik bamba-ijedt pofával betántorgó kliens, mert meg sem kérdezték, mit akarok, hanem egyenesen a személyazonosságimat kérték... Öt perccel később már volt bankszámlám. Lassacskán tanulgattam bele ebbe a fránya világba.


*


NEM KÍVÁNOK A PARNASSZUSRA A HÁTSÓ ABLAKON BEMÁSZNI. Nem szívesen beszélek a nőkről. Említettem, hogy a negyedik házasságban élek - papíron, de házasság nélkül együtt éltem néhány évig egy hölggyel, aki meghalt, ám elég ismert írónő volt, ezért sem kívánok róla nyilvánosan szót ejteni. Arról se, hogy valami közöm volt hozzá, már csak azért sem, mert nem akarok az irodalmi Parnasszusra a hátsó ablakon bemászni. Vele kapcsolatban bizony szorongásaim vannak.
Gyakran eszembe jut ugyanis Ilf és Petrov egyik karcolata, amelyben egy férfi az Irodalmi Lexikon szerkesztőségében erőszakosan követeli, vegyék be a szócikkbe azt is, hogy öt is megcsalta a felesége Majakovszijjal...
Az első házasságom történetéről elmondtam, hogy gyerekházasság volt. A másodikat akkor kötöttem, amikor gyári munkás voltam. A második feleségem temesvári magyar zsidó lány volt, zongoraművésznőnek tanuló tehetséges konzervatóriumi növendék. Ez a házasság talán sokáig tartott volna, ha nem kerülök a filmfőiskolára Bukarestbe. Addig felhőtlen volt a kapcsolatunk. Viszont amikor felvettek, át kellett volna költözni Bukarestbe, mivel az ember akkoriban Kolozsváron nem lehetett sem operatőr, sem rendező. Akkor a feleségem azt mondta: nagyon sajnálja, de ő Bukarestbe semmi szín alatt nem jön, így csöndben, minden zűr nélkül elváltunk. Ő ottmaradt Kolozsváron, újra férjhez ment, szült két gyereket, aztán elváltak, ő kiment Izraelbe, valamelyik izraeli konzervatóriumban tanít, ha ugyan nem ment már nyugdíjba. Néha felhív, néha felhívom, van egy nagyon tehetséges leánya, aki Londonban, a világ egyik leghíresebb zenekarában koncertmester, és nagyon büszke rá.
Mikor bekerültem a szakmába, mással nemigen foglalkoztam. A nőügyek két-háromnapos eseményekké változtak. A filmgyárban is voltak például bridzstársaságok, de akkor már az sem érdekelt. Teljesen beszívott a szakma.
Az írónővel jól megvoltunk, egyetlen dolgot kivéve. Ha az írógépen leütött pár sort, azonnal véleményt várt. Hiába mondtam, hogy szívem, ez nem az én mesterségem, én nem tudom, hogy ez jó vagy nem, csak azt tudom, hogy nekem tetszik, vagy nem. Nem vagyok irodalmár, ebben nem ismerem ki magam. Ez volt az egyetlen állandó, de veszélytelen nézeteltérés. De nekem akkor már nagyon mehetnékem volt, már nagyon elmérgesedett a légkör Bukarestben. Őt kötötte a magyar nyelv, mert egyebe nincs, viszont ő nagyon könnyen áttelepülhetett volna, mert még mai magyar területen született. De nem akart hurcolkodni, mert - amint mondta - a szilágysági dombok és az erdélyi hegyek nélkül nem tudja elképzelni az életét. Bukarestben maradt, és rettenetes tragédia történt: önvádra is okot adható körülmények között elvesztette az első házasságából származó kisfiát. Végül csak átkerült Pestre, de már zavart pszichével, és egyre romlott az állapota: végül öngyilkos lett.