(Endrődi Sándor nyomán)
1847
Május 16. Pesti Divatlap. I. 20. sz. 638. lapon Loránfi Áldomás cz. czikkében: „Valóban jól mondja egy jeles irónk (Eötvös Falu jegyzőjében): nincs fontosabb pillanat életünkben, mint ebédeink; életnézeteink s gondolataink nagyobb része, sőt nem ritkán azon érzemények, mellyek emberi természetünket leginkább nemesitik, függnek gyomrunk — és én hozzáteszem — torkunk állapotától, mert koszorús költőnk szerint:
Testet éleszt és táplál a lakoma,
De a mi a lelkét adja az bora."
Május 16. Pesti Divatlap. I. 20. sz. 641. lapon, a Honleányok Könyvét ismertetvén: „Ezután jön Petőfitől: „A Tisza" czimü gyönyörű költemény, melly magyar folyónk bájait s hatalmas kiáradását dicsően festi."
 |
| Szerelmey gúnyrajza Kossuth, Széchenyi és Deák vitájáról |
„Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta!" mondja Petőfi. S ezen drasticus hasonlatban ki van fejezve a magyar ember ajkának legkedvesebb vallomása. Extra hungariam non est vita! — kiáltanak fel apáink, midőn el akarák egymással hitetni, hogy csakugyan hisznek valamit. Hitték is mindnyájan, örege apraja, ifja véne — mind halálig ..." sat.
Május 18. Honderű. I. 20. sz. 407. lapon a Petőfinek Aranyhoz irt költeményét s Aranynak válaszát a következő módon akarja nevetségessé tenni az Ökörszem cz. rovat:
Szerényen, jókedvvel, egyik irodalmi képtelenségről másikra szökdécselve, csöndes elégültségben akará Ökörszem élni napjait. Az irodalom fáján bimbózó virágokat rágó hernyók pusztitgatását tüze czéljául, s míg egyik hernyónak másik után hágott velőtlen fejecskéjére, víg dalra kelt vagy csak egy witzecskét nevetett hozzá. De máskép volt mindez elhatározva ! máskép kelle történni mindennek! Az Ökörszemnek egyszerre halhatlanná kellé lennie!!! Ökörszemet megéneklé Sármányka!!! — Ki nem ismeri Sármányka megmérhetetlen érdemeit a magyar irodalomban? mit csak lapjainkon összegyüjthete, port, fövenyet, mocsárt, szemetet, összeszedte és — ah, mind e báj csodás hűséggel, félreismerhetlen valósággal, példátlan világossággal visszatükröződik műveiben. Csoda-e, ha Sármányka hamar tekintéllyé emelkedett sokak szemében! ? — Ki Sármányka által megénekeltetett, az nem csak megénekeltetett, hanem egyenes utalványt is kapott a halhatlanságra, az a megénekeltetettségben egyszersmind útlevéllel bir a parnaszra, mellyre szabadon fölmászhatik, ha t. i. fel tud mászni. Ezen Sármányka tehát legkegyelmesebben méltóztatott lebocsátkozni magasságából, és megismerő méltánylása és méltányló megismerése föllobogásában a kis Ökörszemre veté szemeit és megéneklé őt, és nagygyá tevé és halhatlanná; ugyannyira, hogy most már Ökörszem nem kénytelen felhagyni pikant és satyricus dalaival, mig a bárgyuság, gőg, nyerseség és póriasság kézmüveskedik irodalmunkban . . . Áh, s még annak ideje sokáig tart!! . . . Minthogy pedig már Ökörszemke is iró, természetesen ő benne is megvan az a hiúság bibéje, hogy örömest látja és hallja, ha megéneklik, minek folytában a meglythographiroztatás boldog reménye is ködlik feléje a távolból. Közli tehát Ökörszem Sármányka csodaszép énekét, tele olvadat, költészet, megrázó gondolatok, szellemmel, tele classicai magasztossággal; mellyben minden sor egy-egy nap, a firmamentumról leszaggatva; minden szó egy-egy csillag, tündöklőbben ragyogó, mint a világ minden csillaga, minden szótag egy-egy földgolyó, melyen a shakspeari lángeszek csak úgy hemzsegnek, melyek együtt és egyenkint önmagukat ez egyetlen egy szótagban viszont föltalálják. — Olvassák tehát olvasóink ez Ódát ahhoz illő figyelemmel és ájtattal; oly Óda ez, mellynek egy kis dithyrambicus íze van, egy kis elegiai mellékízzel, továbbá némi árnyéklatával a lyrai gyöngédség, epicai mélység, drámai elevenség, regényes magasztosság, divatos rongyosság és epigrammaticus hosszúságnak; Óda a legformátlanabb formában, a legeslegújabb szabás szerinti — de classicus, classicus, mert e halhatlan Ódája a még halhatlanabb Sármánynak — Ökörszemet dicsőíti.
IV.
ÓDA ÖKÖRSZEMHEZ.
Nyíljatok meg őserő lángszemnek
Világigázó zsilipjei!
Szálljatok le Múzsák!
Szálljatok le, szolgálni szellememnek,
Mint hű, alázatos cselédei!-------
Őt akarom, őt ma megénekelni —
A halhatatlan Ökörszemet!
Kinek a rágalom hurkot veteget,
Kire ugatnak a juhászebek
Mérges boszúból — boszu mérgivel!
De mind hiában!
Mert-------miként hóhérpallós
Éj villámiban
Tündöklik lángeszed —
Ó ökörszem! —
E gyáva féregzsombikokra le! ...
Hát még a witztzed ?! ?!
Az fénytorony viharnak éjjelén,
Villám
És menny dörgése egy pillanatban! —
Ha förgetegre kél az íralom, —
Vagy förgeteg kél az iralomban, —
A mint tetszik! .. .
Ne desperálj! röpülj merészen szárnyain
Lángeszednek. —
(Erről tudom, hogy vérem vagy nekem!)
A légnek aetherébe föl!
Hadd áldozatkép szűd elvérzeni,
Lelked hő lángban elhamvahodni!
Aztán ne bándd, hadd gúnyoljanak,
A kritikusok hadd ugassanak ...
Sorsunk nekünk, nagy szellemeknek,
Hogy tökfilkók gúnynyal fizetnek —
Ó jöszte, hadd öleljelek fel
Hatalmas karjaimba;
Röpülendő veled el — el,
Hova?
Hát hova máshova, mint a
Halhatatlanság édenhonába! . . .
Sármányka.
V.
VISZONÓDA SÁRMÁNYKÁHOZ.
Igaz ? Való ? ! Tehát valóság ? ? !!
Megéneklél, avagy nem éneklél meg engemet ? —
Lantodra méltatád a picziny ökörszemet!. ..
Mi ez? mi büszkeség dagasztja keblem'!
A dicsőségnek tömjénillata
Minden porczikámon áthata,
Ó üdv, ó ég,
Egészen más valami levék
Mint eddig valék!
Te .... ó Sármányka! . . . .
Bár egy csöpecskét
Birnék mérhetlen óczeánjából
Lángeszednek — — —
Egy porszemecskét
Gondolkodásod földgolyóbisából — —
Egy szikraparányt
Lángzó tüzéből művészetednek,
Melly benned ég! — —
Ah! egy lehét csak a szellemszélarának,
Melly tégedet
Óriás gondolatról óriásgondolatra kerget!
Csak egy mákszemnyit birnék
Négy eleméből szellemed világának! . . .
Mi boldog volnék!
De igy! — — —
Ugy!!---------------
Most már, — kimondom büszkén, szabadon, —
Most már én is — parány a szárnyasvilágban —
Nagy vagyok és halhatatlan!
Arany kobzodnak rezge húrjain
Zengett nevem, sphaerák búhantjain !
S a zengemény félistenné emelt!
Köszönöm, ó Sármány, ó nagy Sármány ! s fogadom,
Ökörszemi szavamat adom,
Hogy olly forrón, hidd senki nem szeret,
Nem tisztel, nem becsül ám tégedet —
Dehogy tisztel — dehogy becsül —
Dehogy szeret —
Miként megénekelt társlángeszed!
Ökörszem.
Május 22. Életképek. 1. 21. sz. 665. 1. Ha férfi vagy légy férfi.
 |
| Petőfi jegyzetfüzete |
Május 29. Életképek. I. 22. sz. belső boritéklápján Lauka „Erdőd, május 18-áról" keltezett levelében: „— N. Károly bizonyos idő óta rendkívül csendes; ujabb időben Petőfi N. Károly czimű verse idézett elő kevéske mozgalmakat a seniorok között; ha e vers olvastakor vágott caricaturalis arczokat Kruisánk fába metszhetné, hosszasabb időre biztosítaná a halhatatlanságot Herostratnál." — „Végre, hogy Erdődről is irjak valamit, örömmel tudatom veled, édes Mórom, hogy barátunk, a lelkes Petőfi Sándor, ide épen tegnap délutáni 3 óra tájban szerencsésen megérkezett, s megszállásolva, Lisznyai Kálmán szerint, szerény vauklusemben, reményt nyújtott, vele nálam hosszabb ideig időzhetni — honnan azonban apróbb kirándulásokat is teendünk az igéző és kies fekvésű provenceban. És most Isten áldjon meg bennünket!"
Június 1. Hazánk. I. 64. sz. 255. lapon. Csatári Ottó Látogatás Pannonhalmán cz. czikkében egy viharról emlékezve, ezt így apostrofálja: „csatázásai közepett Petőfyvel mi is elmondhatók vala :
Ide nézzetek!
Csatára iramlik a fergeteg;
Paripája a szél, a nyargaló,
Kezében a felleg, a lobogó,
A mellynek villám a nyele,
Vágtat vele, vágtat vele,
Csatára, csatára.....
Mint harsog trombitája
A mennydörgés! —"
Június 5. Életképek. I. 23. sz. 732. 1. Keserű élet, édes szerelem.
Június 5. Életképek. I. 23. sz. 748. lapon. Jókay Mór, mint ki 1847. II. felében átvette az Életképek szerkesztését, felsorolván munkatársait, ezt irja: „A novellái téren találkozandunk Bánffay, Bérczy, Degré, báró Eötvös, Gaal, báró Kemény, Pálffy és Petőfi neveivel. — Verseket közlendünk Bérczy, Berecz, b. Eötvös, Kerényi, Lisznyay, Petőfi, Riskó, Sárossy és Vörösmartytól (Petőfitől legalább minden második számban egyet)... Az ,irodalmi ellenőr' éber figyelemmel kisérendi minden az irodalom és színház Jrörül tett eljárásokat, s képviselve lesz Egressy G., Sükey, Petőfi és Szigligeti által."
Június 13. Szépirodalmi Szemle. I. 24. sz. 383. lapon az Életk. IX—XVI. számairól szólván, így ír:
„— Verses részben veszünk egy költeményt Lator Györgytől „A magyar ifjakhoz". Van itten nagy harag azért, hogy ifjaink nem szeretik a hazát. A magyar ifjúságra ezt mondani nem lehet. Egyébiránt a versen jobban érzik a politicai kanyargás szele, mint a költői lelkesedés ihlete... — Petőfi költeménye: „A kutyák és a farkasok" a kutyai hűséget és farkasi vad szabadságot párhuzamítja; adván a régi gondolatnak rnaga szerinti uj formát. „Mi volt nekem a szerelem!" egyike ama sok játszó költeménynek, melyek legbővebben ömlöttek Petőfi tollából. — „Arany Jánoshoz" irt költeménye P.-nek megragadó, teli népölelő hévvel; de mikor épen eme nagy érzeményeket, mik keblében a nép vigasztalása iránt élnek, eldalolja költő, oda kanyarul vissza magára egész elbizottsággal s igy végzi:
„Mit én nem egész dicstelenül kezdek,
Folytasd te barátom, teljes dicsőséggel."
Az irodalomtörténet fogja igazolni, mennyiben van itt igaza, magáról szóltában Petőfinek. Ő magán kezdi a költészet- vagy minek a történetét. Nem illik annyira szeretni magunkat, hogy megsemmisítni akarjuk a mullat, mert múlt nélkül nincs jelen. Ha P. érzi maga felől, hogy magosán állt ne rúgja ki lábai alól a hegyet, mert akkor ő is alant leszen."
Június 13. Pesti Divatlap. I. 24. sz. 746. lapon Vahot Imre „Irodalmi levelek Tompa Mihályhoz" cz. czikkében; Fővárosunkban a fiatal, kezdő iró állása szellemi tekintetben igazán nyomorúságos. Beszéljünk bármit, a legönállásúbb, legtehetségesebb kezdőnek is jól esik, és jót tesz az, ha vannak körülte jártasabb, tapasztaltabb pályatársak, kik meleg résztvéttel ébresztgetik szellemi munkásságát, kik jó indulattal méltányolják érdemeit, bizalmasan figyelmeztetik hibáira a nélkül, hogy mindjárt piaczi lármát ütnének minden botlása fölött. Jól tudod barátom, gyakran mennyire elkeserité Petőfit, a minden felől reá rohant méltatlan kritika, — s azt is tudod, mílly megnyugtató s felvidító hatással volt reá az öreg Szemére Pálnak biztató baráti szózata. — Igen, de kevés Szemere Pál van ám a magyar irók hosszú sorában."
Június 26. Hazánk. I. 75. sz. 298. 1. Magyar vagyok.
Június 27. Pesti Divatlap. I. 26. sz. 807. lapon Vahot Imre „Irodalmi levelek Tompa Mihályhoz" cz. czikkében: „Hát ugyan mivel érdemelték azt meg Eötvös, Jósika, Kuthy, Petőfi, hogy a Szemle az ő műveikben sokkal több hibát, mint dicséretest találjon —" stb.
Június 29. Honderű. I. 26. sz. 523. lapon egy gúnyos travestiát közöl Petőfinek Jókai Mórhoz cz. költeményére az Ökörszem rovatban:
* Irodalmi szerelmes levél egy urfi szerkesztőhöz. — Neked irok. Miért irok neked ? . . . Mert megérdemled. Ó igen! Nem kicsiség, a mibe fejszédet vágtad. Nagy Isten. A világ egy nagy golyóbis. Gömbölyű is. De az irodalom? ... Ég. Az dolgot ad ám az embernek. De te nagy vagy. Igazán nagy. Nevetséges voltodért megérdemelnéd ugyan, hogy kinevessenek. De meg ismét nem is érdemled meg. Törekvésed: gorombaság. Eléred azt. Kétszer nagy vagy ... .Minden sorodgeniatitas. Azt hitted, nem veszem észre. Ó csalódtál. Csalódás az élet' keserű sava. Sok pontjaidról, szaggatott mondatidról, stilodról, melly nem stil, ráismerek nagy szellemedre. Te nem e világra való vagy. Szerkesztőnek való már épen nem vagy. De hiszen ritkán tölti be valaki helyét. És te kivétel volnál ? .... Ó. — Ah. — Isten. — Nem ?! Mi furcsák a kritikusok. Mirevaló az irók elleni vád. Semmirevaló. Az irók, névszerint a mieink, mind csupa félistenek. — Te egy totális csaknem fix und fertig isten vagy egy pár csekély hibát kivéve. Te igazságos vagy. Azt mi tudjuk. Te szerény vagy. Legfölebb magad dicséred magadat. Dicséret az irodalmi élet' quintessencziája. Te magad dicséred. Szép. Ez engem is könyekre indít. Mázsás könyekre. Könyekre — na de millyenekre. Mellette sóhajtok is. Pedig az én sóhajtásom orkán, melly minden szellemet összekorbácsolni szeretne. De egyet sem hoz a förgeteg. Azért adieu. Ha ismét jut valami eszembe, a mi egyébiránt igen ritkán történik, akkor folytatni fogom e leveleket. Én a legnagyobb lángész vagyok. A legnevezetesebb iró. A legszellemdúsabb minden félistenek között. Még egyszer addio. Egy kis puszikát. — így. Na. —
A te őszinte Ökörszemed.
Július 6. Honderű. II. 1. sz. 15. lapon az Irodalmi ABC cz. rovatban: ' „Népköltő!!!...
Nálunk igen gyakran fölcserélik e két kifejezést: nép és pór, ezért némely népköltőről el lehetne nálunk mondani, hogy pórköltő. Ezen urak' egész eszmemenete, teremtési módja s szerében nincs egyéb a népből, mint szalona (így!), piszok, szellemszegénység és a vastag szűr, mellyet nyakukba akasztanak, hogy őket a finomulás' gyújtó sugarai, valamint a keresztényi türékenység' csepegő keresztvize ellen egyformán védelmezze. Arany eddig kivételt tesz e pörköltök közöl (így!); ő inkább népünk' szellemi egyszerűsége, megindító naivsága és hű szívességéhez tartja magát, s ez előnyöket sok valósággal tudja visszatükrözni. Nevezetességül rójuk föl róla még: hogy P. úr által megénekeltetett s viszont ő is megénekelte P . . . . t."
Július 11. Életképek. II. 2. sz. 44. 1. Sári néni.
Július 11, Életképek II. 2. sz. 56. lapon a Hölgysalon ez. rovatban ez olvasható:
„Legmélyebb titoktartás feltétele mellett megsúgjuk nagysáinknak, hogy kedvencz költőjök, a' — — (nem mondjuk ki nevét, meglátjuk: rá ismernek-e ?), kinek műveit a' kunyhók és paloták lakói ismerik, kit a' nemzet tenyerén hord, ki az ifjú nemzedék fején a' rózsakoszorú, a' költészet egén csattogányszavú sólyom, műveiben ezerszinű kedély, de lelkében örökké egyszínű jellem, kinek szavaiban kezdi észrevenni a' külföld: hogy mi is élünk, mi pedig azt: hogy még élni fogunk ... Tehát azoknak, a' kik kitalálták nevét, megsúgjuk: hogy költő barátunk — fogva van, kemény rabságban, nehéz lánczokra téve, Szathmár vármegyében. Fogva egy szép lelkű gyönyörű kis leány szerelmes szivében. Illy állapotban az ember mit tehessen okosabbat: mint hogy börtönét is magával vigye. Igy tesz ő is. Jövő hónapban esküszik meg szép arájával. Tehetnénk-e fölöslegesebb szószaporitást, mint ha e' lépéséhez szerencsét akarnánk kivánni ? Hisz a' házasság már magában olly nagy szerencse, hogy mellette a' többi meg sem látszik; ez egyetlen eszmében minden benn van foglalva, a' mi csak édesnek és boldogságnak nevezhető . . . Tudnánk mi még más valamit is megsúgni, ha bizonyosak volnánk felőle, hogy el nem árultatunk. De bízunk nagysáink titoktartásában. Megsúgjuk, de csak négy szem között, miszerint költő barátunk szív-választottja azon költői eszmemagasságnál fogva, — mellynek nyilatkozatát honnét lestük el, honnét nem ? mélységes titok, — párosultan olly gyöngéd érzelemfönséggel, minőnek csak nőkebelben lehet kífejleni és szépirodalmunk világos ismeretével, — jogot érzünk azon reményre, miszerint rövid év alatt költő barátunk hölgyének nevében olly csillagát fogjuk látni a' szépirodalomnak, melly még az övére is fényt vetend. Hanem ez igazán köztünk maradt szó legyen ám !"
 |
| "Pilvax úr" - a legendás kávéház, 1900-ban |
„.....Mert alig volt valaha szomorúbb, mondjuk ki: veszélyesebb irodalmunk' állása, mint e perczben. Egy szenvedélyrészeg csoport garázdálkodik a tudomány és műveltség' szent csarnokában, az ész és szellem higgadtan bölcs szózata helyett ez irodalmi tivornyázók' durva kurjongatásai töltik el a boltiveket, megfertőztetve a tudomány' oltárát, kioltva az ész világát. — Ifjak, kikben még a józan ítélőtehetség sincs kifejlve, még kevesbbé az tanulmány és tapasztalás által kifejlesztve; kik nem tudják, mi fán terem ízlés és műveltség; kik nem birnak tudománynyal, mi a hármas kis tükrön és egy pár franczia regényen túl emelkednék ; kik nem birnak több élettapasztalással, mint mennyit Pilvax úr' életiskolájában és a komlókertben szerezhetni; kik meg nem tudnák neked mondani a művészet fogalmát, mert művészetből nem ismernek tökélyesbet pilvaxi frescóknál, — ez ifjak — risum teneatis — egy nemzet' szellemi életének irányzóiul tolakodnak föl!.... És a jobbak? a tudomány és szellem' érett, tapasztalt, érdemet és érdemeik által tekintélyt szerzett bajnokai? — Hallgatnak, nem azért, mintha féktelenségeket maguk is ne roszalnák, hanem azért, mert szeretik a békességet, azaz félnek, hogy az éhes ifjú óriások föléjök kerekednek, és megbolygatják a halántékaikon nyugovó borostyánkoszorut, mellyet — Isten a tanuja! — olly nagy fáradsággal vivtak ki. Pedig: manó vigyen tudományt és hazát — csak a nimbusz maradjon ! De nemcsak hallgatnak, hanem kedvüket keresik, pályájokon támogatják, kezet fognak azokkal, kiket vesszőzniök kellene, ha saját énjöket, parányi dicsőségüket nemzetük műveltségi s irodalmi jóügyének eléje tenni oly — — kényelmesek nem volnának. Lelkük rajta! eljöend majd a história és kiszellőzteti egy kissé ama nimbuszpalást redőit. — És följegyzendi: mennyiben követnek vagy nem követnek el bűnt, — midőn nemcsak hogy hallgatva tűrik a betyárizmusnak irodalmunkbani uralkodását, sőt azt még inkább elősegítik. — Mondjuk: lelkük rajta! —"
 |
| Arany László |
Július 18. Életképek. II. 3. sz. 77. 1. Arany Laczinak.
Július 18. Életképek. II. 3. sz. 93. lapon: „A lánczhid: ha a miénk volna, sem épülhetne gyönyörűbb fontolva haladással, mint midőn nem a miénk. Hiába fogjuk rá, hogy holnap vagy holnapután lesz kész; áll az mint a Sión s mint Petőfi „Sári nénje" nem akar már nőni. Óh te szép zöld, oh te szép zöld lánczhid! nemzeti szinü sietség!"
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése