2018. december 26., szerda

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli (3)

1917. július 29.

– Többektől hallottam, hogy te okos ember vagy, nem tudom, mi igaz a dologból, de most alkalmad van bebizonyítani: én háromnegyed éve gondolkozom ezen a dolgon, ma végre elhatároztam, hogy nem tudom magamtól kitalálni. Naponta, amikor a Dunapartról jövök, a négyes számú villamosra ülök fel, amelyik bekanyarodik a Lloyd előtt és az Árpád utcán keresztül lejön a Parlament elé. Azaz hogy jönne, de nem jön: éppen erről van szó. Az Árpád utcában a négyes, amibe már elhelyezkedtem az ablak mellett, kivettem a negyedik kötetet és elkezdtem olvasni a 322-ik lapon, ahol abbahagytam – bejön a kalauzina és a tisztelettel felszólítja a közönséget, hogy szálljon le és szálljon fel egy másik négyesre, amelyik előttünk áll üresen. Mármost azt kérdem tőled, mi ez, mit jelent ez – mert a kalauz, akit megkérdeztem, nem tudja: ő ezt így csinálja, az apja is, a nagyapja is így csinálta, ő is így csinálta, ő is így csinálja, nem kérdi, miért. Mi ez? Mi ez? Mire jó ez? Ez egy szertartás, vagy szimbólum, vagy valami társasjáték, hogy le kell szállni mindenkinek és újra felszállni, ugyanannak a kocsinak az édes testvérére, aki ugyanarra megy, ugyanazon az úton? „Utolsó pár előre" című dolgot játszik velünk a társaság, hogy egy kicsit szórakozzunk – vagy mi az istencsodája? Legközelebb az Erzsébet körúton, a New York előtt, mielőtt továbbmegy a villamos, a közönségnek le kell szállni háromszor, körbefogózva, körül kell táncolni a villamost az „Erdő mellett nem jó lakni" dallamára…


1917. augusztus 23.


– Nem látsz a szemedtől, mit kérded, hogy micsinálok – láthatod, bemaszkírozom magamat: inkább add ide azt a tégelyt, hogy a parókát leszedjem a fejemről. Ugyan ne beszélj őrültségeket, dehogy szerződtem le, dehogy – van eszembe színésznőnek menni, legföljebb annyiban volna érdemes, hogy akkor mindig kéznél volnának ezek a kellékek és parókák és nem kellene drága pénzen beszerezni, mint így, ha egy fél kiló teához akarok jutni. – Ugyan hadd el, nem kell borogatás a fejemre, nincs semmi bajom, nem akarok lefeküdni, ne telefonálj sehová, ne akarj engem egy kicsit sétálni vinni, Budára, az Angyalföld felé – nem őrültem meg ismétlem, minderre egy fél kiló tea miatt van szükségem – és ha nem volnál műveletlen és indolens, mindjárt meg is értenéd, miről van szó. Arról van szó, hogy egy ember egyszerre csak két deka teát kap, ha bemegy a teakereskedésbe – nincs más hátra, át kell alakulni több emberré, ha többet akarok összegyűjteni. Először a Böskét küldtem be, aztán bementem én, aztán beküldtem a Böske sógornőjét, aztán megint a Böskét, az én régi kalapomban és felkötött állal, de hiába, ráismertek, hogy ő volt itt az imént és kidobták. Erre megint én mentem be, szőke parókával, balerinának öltözve, míg a két dekámat megkaptam, ezalatt a Böske átöltözött öreg, süket tábornoknak, az ajtóban találkoztunk, de még én sem ismertem rá, olyan jól volt maszkírozva, csak mikor a teát kérte. Ezután megint a Böske ment be, messenger boynak öltözve, azután megint én parasztasszonynak öltözve – a legutolsó alakításom egy fogatlan öreg, züllött napszámos volt, amit az „Éjjeli menedékhely" kosztümterveiből néztem ki egy színházi lapból. Annyi baj legyen, fő, hogy a fél kiló együtt van, meghívhatjuk Beöthy Lászlót teára – azt akarom megkérni, hogy protegáljon be a színiiskolába, ki akarom tanulni a dolgot most már egészen, mert jövő héten egy kiló kávéra lesz szükségem.



1917. augusztus 26.


– Naponta egyebet sem olvasok, mint ezeket a riportokat, hogy mit van pofájuk elkérni ezért meg ezért a kofáknak… Három éve harminc lap ontja a mérges jeremiádákat, persze eredménytelenül, mert senki nem intézkedik… Azt azonban nem veszitek észre, hogy amikor lelkesen és nemes rajongással leleplezitek a gaz árdrágítót: egyúttal fölvilágosítjátok a naivabb és még tudatlan árusokat, hogy az uzsorások mit mernek kérni büntetlenül – a vidéki, még romlatlan kofa a lapokból tudja meg, hogy az a kétszáz százalék, amit ő nyerni akar, milyen kevés ahhoz képest, amit Pesten nyerni lehet… Inkább ha tudjátok, írjátok azt, hogy a gyümölcs ilyen és ilyen olcsó, hogy a kofák angyalok – akkor a közönség nem fogja majd eltűrni, hogy nagyobb árakat kérjenek, mint amekkorát az újságban olvasott. Hazudjatok, hogy az igazság kijöhessen – én a kisfiammal jöttem rá erre a módszerre. Azelőtt, ha bömbölt és toporzékolt, szidtam őt, csúnya, rossz fiú vagy, mondtam – amire csak még komiszabb lett, és még jobban ordított. Mostanában egészen másképpen csinálom. Ha elkezdi a komiszkodást, egyszerre mosolyogni kezdek, és azt mondom neki, hogy ő egy aranyos, szelíd, jó kisfiú, egy drága. Nézd meg, hogy zavarba jön ettől, hogy elcsodálkozik, és hogy hagyja abba a bömbölést tágra meresztett szemekkel. Az emberekkel el kell hitetni, hogy jók, ha azt akarjuk, hogy azok legyenek.



1917. szeptember 8.


– A rémes drágaságot, ami most az egész világot sanyargatja, mindegyik állam úgy magyarázza népének, hogy azért van, mert az ellenséges országoktól nem lehet kapni semmit, amit eddig lehetett. Franciaországnak azért nincs szene, mivel Németország nem küld neki, és Németországnak azért, mert Franciaország nem küld. Te, ez egészen különös és rejtelmes dolog, nem? Nem jutott még eszébe ennek a két országnak, talán úgy lehetne segíteni a dolgon, hogy azt, amit Németország nem küld el, ezt használja fel Németország, és Franciaország is tegyen ugyanúgy. Különben is hihetetlen szamárságnak tartom az egész gazdasági harcot, aminek az volna a célja, hogy az egyik ország meggyengítse a másikat, és aztán leverje – az eredménye pedig az, hogy mind a kettő meggyöngül, tehát megint csak egyenlő erősek, és nem bírnak egymással… Nem egyszerűbb volna, ha inkább táplálnák, erősítenék egymást az ellenségek gazdaságilag, mindkettő abban a reményben, hogy mint erős, a másik erősnél egy fokkal erősebb lehet talán, mint amennyivel a másik gyengébb lenne nála, mint gyenge, ha ő is gyenge lenne. Érted? Akkor magyarázd meg nekem, mert én nem értem.


* A szövegek fölötti dátum a lapban való megjelenés időpontját jelzi

Forrás: A feleségem beszéli. Összeállította: Urbán László. Noran, [Budapest, 1997, 2016]

2018. december 18., kedd

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli (2)

Karinthyné Judik Etel, Gábor fiukkal
1917. június 3*.

– Hogy miért nincs tej, édes lelkem, hogy miért adok neked feketekávét reggelire, édes lelkem, csak éppen azt szeretnéd tudni szerényen, édes lelkem, azt megmondhatom neked, ha tudni akarod; te is megmondhatod nekik, azért, édes lelkem, mert nem kapunk, mert most egy új rendelet van, hogy a tejet nem reggel kapja meg a központ, hanem este kapja meg: eddig reggel kapta, úgyhogy mindjárt szét lehetett hordani, de ennyiben persze nem maradhatott, mert ennek az volt a hátránya, hogy a tejet tényleg meg lehetett inni – ezen a bajon most úgy próbált segíteni a város, hogy este küldi a tejet a központnak, este: abend, le soir, mikor az est mesélni kezd, és a lombok susognak, és így a tejnek van ideje reggelig összemenni, össze is megy. Isten áldja meg, mint az egyszeri ember, úgy összemegy, hogy reggelire, mire kávéba önteném, nem gyün ki a kannából, mit csináljak? ordítsak? forradalmat csináljak? lőjem le a minisztert? a tej miatt? nem mehetek tejjel a falnak.


1917. június 7.

– Hát kérlek szépen, sikerült mégis beszerezni valamit, méghozzá nagyon olcsón, az egész egy kis utánjárás, ez se sok, mindent elintéztem a házban, hiába, egy ilyen bérkaszárnyában minden megvan, csak az ember jóban legyen a boltosokkal, hát kérlek szépen, tudod, a trafikos már régen ígérte azt a két kiló cukrot, ha szerzek neki öt kiló zsírt – ez most sikerült, beszéltem a papírkereskedővel, aki holnapra elküldi a zsírt, feltéve, hogy pár cipőt, amit a suszternek ígért, ha a trafikos a hentestől meg tudom kapni neki azt a három fűszeresnek átadja a fél kiló paprikát és megkapja tőle azt a kétszáz mirjamot, amit az én közvetítésemmel szerzett a szenestől a puceros két mázsa kokszért cserébe.


1917. július 8.

- Hogy még mindig nem vettem meg a Pistikének azt a szandált, édes lelkem, hát kérlek, először bementem az "Er-Gó" cipőcsarnokba, ott kértem egy harminckettest, mivel a Pistikének harminckettes kell, de azt mondták, ez a szám egyáltalában nincsen, 20-astól 39-esig nincs gyerekcipő, belátható időn belül nem is lesz - kérdésemre, hogy miért nem, azt felelték, hogy azért, mivel ezt kéri mindenki, tehát ebből nem is lehet - ellenben ha parancsolok, van nagyszerű gyerekcipő 48-tól 156-os számig, ilyen gyerekcipőt ugyanis nagyon ritkán kérnek, tehát ebből van. Kérdésemre, hogy az a tízezer pár cipő, amit a polcon látok, milyen, megmutatták, hogy azok olyan ötszögletes cipők, belülről szögekkel, és miután fejalakjuk van, tehát felhúzni nem lehet őket, ennek következtében nem igen veszik és így óriási raktár van belőlük, most is rendeltek ötvenezer darabot. Ugyanezt mondták a "Bal-Ga" cipőpalotában és a "Mar-Ha" cipőkéjkertben, ahol a terem közepén szökőkút is van, fontaine lumineuse, azonkívül cigányzene, büfé és könyvtár, forgatható padló és két emelet kristálylépcső, minden vendégnek külön csillár, mosdó és hajfesték - ellenben abban a számban, kérem, amibe kérni tetszik, nincs cipő - hát honnan tudja, kérem, hogy milyen számot kérek? mondom csodálkozva, onnan, aszongya, hogy mindenki azt kéri, 16-os számtól 47-esig - nem értem, pedig 129-től 467-es számig óriási raktárunk van cipőből.


* A szövegek fölötti dátum a lapban való megjelenés időpontját jelzi

Forrás: A feleségem beszéli. Összeállította: Urbán László. Noran, [Budapest, 1997, 2016]

2018. december 11., kedd

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli (1)

Karinthy Frigyes első felesége igen tehetséges színésznő: Judik Etel, aki a Boga becenévre is hallgat. Október 17-én volt száz éve annak, hogy az első világháború végén a fejét Európa-szerte felütő spanyolnátha járvány áldozata lett. Az író soha sem tudta kiheverni a veszteséget, legendás szerelmi kapcsolatuknak úgy látszik, nem csak regényes története, de mélysége is volt: Karinthy hónapokon át rapszodikus naplófeljegyzésekben adott hangot vesztesége miatti fájdalmának. A naplóból barátja, Ascher Oszkár közölt részleteket 1938-ban a Nyugatban, ezekből válogattunk.

„Október 28.
A lelki sérülés nem gyógyul be soha: de hozzászokik a lélek. Úgy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt – ezt a kést nem húzhatom ki belőle többé, mert hiszen ő halott marad (csak ha feltámadna, ami lehetetlen), de idővel hozzászokik majd az agyam a késhez és járni fogok vele, mint aki golyót hord a koponyacsontban. Nyomorék lettem, egész életemre.
A legrosszabb napom ma volt. Délután krízisen mentem át: órákon múlt az életem. Elolvastam a leveleket, amiket Berlinben írtam hozzá – éjjel-nappal együtt voltunk és mégis leveleket írtunk egymáshoz, oly rettenetesen és tébolyultan szerettük egymást. A leveleket eltettem.
Én nem sajnálom őt, hiszen meghalt.

Október 30.
Nem bírom elviselni. Beledöglöm és nem lesz kár értem — ő érte kár volt. Ma egész nap terveket dolgoztam ki a múltra: felidéztem száz jelenetet, amik eszembe jutottak: Margitszigeten ülünk, ballagunk hazafelé, este, szótlanul, egymás mellett. És én kidolgozom pontosan, hogy mit mondjak neki.

November 12.
(Hatvanyéknál ülök a kandalló előtt.)
Itt aludtam és egész éjszaka róla álmodtam. Valamelyik régi lakásukat kerestem, ahol B [*] -vel laktak együtt. A házvezetőnő mondta, hogy itt laktak, de már nincsenek itt és szidni kezdte B-t, hogy nem fizetett. Én erre elmondtam neki, hogy azóta sok év telt el, a gyönyörű asszony az enyém volt, de sajnos nemrég meghalt spanyolban. Dicsekedtem a házvezetőnőnek.
Aztán azt álmodtam, hogy beszélek vele…

1919. január 13.
Mondd, halott, te könnyekből élsz? Mennyi könnyre van még szükséged? Óh, mennyit sírtam már, azóta! de ha tudnám, hogy kell neked, hogy könnyekkel kimoshatnálak a föld alól, nemcsak este sírnék, amikor szoktam, de sírnék reggeltől estig, boldogan és szabadon; elárasztanám könnyel a temetőt és könnyek szennyes csatakján úszna a koporsód.”

*

1918. szeptember 29-én a nagyközönség még olvashatta a Pesti Naplóban Karinthy jegyzetsorozatát, amelynek A feleségem beszéli címet adta. Az volt a sorozat utolsó közleménye – és nem véletlenül szól a spanyolnátháról, amely Boga halálát okozta. A két éven át rendszeresen írt sorozatot 1997-ben gyűjtötték össze s jelent meg a Noran kiadásában, majd 2016-ban újabb, bővített kiadásra került sor (szerkesztette Urbán László).

A könyv borítóján (egyebek mellett) ez áll:

„Karinthy hősnője, a »feleség« átlag pesti háziasszony: aranyos butuska, drága fecsegő, kotnyeles locsi-fecsi, de egyvalamiben varázslókat, bűvészeket és akadémikusokat megszégyenítő tehetség: családja túlélésének biztosításában. Fantasztikus trükkökre, merész átváltozásokra és hajmeresztő tranzakciókra képes, hogy beszerezhesse a mindennapi zsírt és kávét, hogy a semmiből jólétet teremtsen, hogy szép és vonzó legyen akkor is, amikor már tökéletesen kiürültek az üzletek, amikor a legelszántabb férfi is azt mondaná: nincs tovább!
A pragmatikus csoda-háziasszony természetesen józan szkepticizmussal viseltetik a világ őrült dolgai, a hadijelentés-hazugságok, a sajtó csúsztatásai, a forradalmak és ellenforradalmak iránt. Józan és földhözragadt tárgyilagossága pillanatok alatt leleplezi a Magyar Hivatal idiotizmusát, a rendeletek hülyeségeit, a bolsevik világmegváltó frázisok csalárdságát, a parlamenti szófacsarások impotenciáját, a háborús uszítók és a békediktátorok csörtetését...”

Erősen szelektív, hamarosan induló tallózásunk jelzés és híradás a száz évvel ezelőtti életről és halálról. 

Forrás: Káfé Főnix