2014. augusztus 24., vasárnap

Petőfi-adomák - 8 (még bónusz gyanánt)

A szerencsés nap

Márczius 15-én Petőfi Vasváry Pállal és Bulyovszkyval Jókai lakására ment. Ott hamarosan megegyeztek a sajtó felszabadításában. Erre Jókai és Bulyovszky proklamácziót szerkesztettek a 12 ponthoz, mialatt Vasváry és Petőfi fel-alá sétált a szobában. Vasvári társalgás közben a Petőfi tőrös botjával hadonászván, a tőr egyszerre csak kiröpült belőle egyenesen Bécs irányában.
— Jó jel ! — kiáltották egyhangúlag.
Midőn a proklamáczió elkészült, megindultak s ekkor Petőfi azt kérdé:
— Micsoda nap van ma?
— Szerda, — felelte egyikök.
— Szerencsés nap, — jegyezte meg Petőfi, — szerdai napon volt az esküvőm.

A kellemetlen vendég

Midőn a márczius 15-iki események hire eljutott Pozsonyba, az ott tanácskozó képviselők között egy pillanatra megdöbbenést okozott a Petőfi hirtelen támadt politikai népszerűsége, mert ott azt beszélték, hogy a Rákoson harminczezer ember áll fegyverben Petőfi és Jókai vezérlete alatt s kikiáltották a köztársaságot. Néhányan megbizták Kuthy Lajost, hogy puhatolja ki Petőfi terveit a forradalomra nézve s csendesitse le. Kuthy azonnal felszólitotta levélben Petőfit, hogy irjon csillapító költeményeket a nép számára. Később személyesen is leutazott Petőfihez, kinél beszéd közben, mintha szórakozottságból tenné, turkált a költő íróasztalán, aki nyugodt szarkazmussal igy szólt:
— Tudod, kedves barátom, jöjj hozzám máskor, most a feleségemet várom, akinek légyottot adtam.
Kuthy elértette, nem tért vissza többé; de Petőfit kikiáltotta bolondnak.

Egyiknek ismerős, másiknak ismeretlen

1848-ban, midőn egy alkalommal nejével Erdődről Debreczenbe utazott, a falvakon mindenütt föltartóztatták és útlevelét kérték. Egy faluban önérzettel s hatáskereséssel szól a jegyzőhöz :
— Én Petőfi Sándor vagyok!
— Nincs szerencsém ismerni, útlevelet kérek, — volt a válasz, melynél rá nézve ez gorombább már nem is lehetett volna. Oda dobta útlevelét, bosszankodott, hogy annyit háborgatják s a rongyos falu azt se tudja róla, hogy kicsoda?
Más faluba érnek s a jegyző nem lévén otthon, a pap vizsgálta az útleveleket. A paplakhoz megy s oda nyújtja szó nélkül, nem akarván hasonló tapasztalatra tenni szert. Az öreg lelkész fölteszi szemüvegét s olvasni kezdi: „Petőfi Sándor" . . . Aztán felkiált: — Hazánk nagy poétája az én házamban ! Oh uram, bocsásd el a te szolgádat, mert ime az szemei megláthatták őt!
Megölelte, marasztalta, hogy neki csak egy szobája van ; de majd a szomszédba megy, csak maradjanak nála vacsorára, éjjeli szállásra. Petőfi alig tudott tőle szabadulni és sohasem feledte az öreg lelkészt örömkönnyekkel szemeiben, amint őt megölelte.
(Jókai, Tarka képek.)

Petőfi mint képviseljelölt

Az 1848-iki követválasztást megelőző napok egyikén lement Petőfi Kunszentmiklósra feleségével s hajdani iskolatársához, Bankos Károlyhoz szállott, aki ebédet adott tiszteletükre. A társalgás természetesen a választásról folyt. Petőfi nemcsak hallgatag, hanem komor volt. Akkor látszott kissé felvidulni, mikor felesége hozzá hajolva, csókot lehelt halvány arczára s oda súgta, de úgy, hogy mindnyájan meghallhatták:
— Sándor, megbukunk!
— Biz az meglehet, — monda Petőfi, — de ha elvesztem is a követséget, megmaradsz nekem te, én imádságom!
A különféle tervezgetések közt valaki azt indítványozta, hogy jó volna, ha Petőfi leutaznék Szabadszállásra s ott a néphez beszédet intézne.
—  Én is gondoltam már erre, — válaszolt Petőfi, — beszéltünk is róla Bankos barátommal; de ellenzi. Azt mondja, hogy a szabadszállásiak rendkívül ingerültek, még valami bolondot csinálnának. Pedig szeretném megmagyarázni nekik, mit kell érteni a fatális „fejsze" alatt.
Petőfi tudniillik proklamácziót intézett választóihoz s abban egy helyen azt mondja, hogy a haza fáján sok haszontalan, káros hajtás van, , — t. i. Petőfi, — lesz a fejsze, mely azokat levagdalja.
Erre felfortyantak a szabadszállásiak:
— Tuskóknak tart bennünket? Hát csak jöjjön ide az a fejsze, majd vasvillával fogadjuk.
Erre a fejszére czélzott Petőfi.

Petőfi a kézisajtón

Kecskemétre rándult 1848-ban Petőfi, hogy a fellázadt ráczok ellen induló honvédeknek ünnepélyes fölesketésén és kivonulásán jelen legyen, meg hogy számukra egy lelkesítő költeményt irjon. Amint egy jómódú czeglédi gazdának ötös fogatán megérkezett Kecskemétre, azonnal a Szilády Károly nyomdájába rohant, a hová e szavakkal toppant be:
— Hol a gazda, atyafiak?
— Itt vagyok, — monda a műhely közepén álló s egy revizió-ivet nézegető Szilády, — kihez legyen szerencsém?
— Petőfi Sándor vagyok.
— Örülök, hogy hazánk hírneves, általam nagyrabecsült költőjét szerény hajlékomban üdvözölhetem. Mivel lehetek szolgálatára?
— Egy alkalmi költeményem volna, tessék azt azonnal kiszedetni és kinyomatni.
— Szívesen, csak kérem a kéziratot!
— Azt előbb meg kell írnom, — monda Petőfi, — mert a szekéren csak nem írhattam. Kérek papirost!
Szilády sietett teljesíteni a költ kívánságát, aki a szedőszekrényen czeruzával megírta a tizenegy strófából álló költeményt. A négysoros versszakokat egyenkint adta át a szedőnek, aki azonban mind a mellett is — kissé pityókos lévén — a negyenöt soros munkán vagy harmadfél óráig elpiszmogott.
Petőfi türelmetlenkedni kezdett és ingerült hangon azt a megjegyzést tette, hogy Pesten a Landerer-nyomdában vagy Trattner-Károlyinál ezt a „rongyos pár sort" egy óra alatt elkészítették volna.
— Igen ám, — vágott vissza a szedő, — ott ötöt lehet az ilyen munkához állítani, itt meg csakmagam dolgoztam rajta. Különben jó, hogy a tekintetes úr ma hozta ide a költeményt, holnap nem tudom, ki szedte volna ki, mert én — s itt Gutenberg tanítványa végig simította a bajusza helyét — honvéd lettem és holnap indulok!
— Jól van, jól, — hagyta rá a költő, aki a „honvéd lettem" szavakra rögtön barátságosabb arczot vágott, — csak ne kotyogjék öcsém annyit. Kösse ki gyorsan a kolumnát és adja oda a „drucker"-nek, a korrekturát meg majd megolvasom addig, míg az „zuríchtol". Remélem, hogy a szedésben nem lesz sok hiba.
— Arról kezesködöm ! — felelt büszkén a szedő.
Midőn délfelé elkészült a kefelenyomat, Petőfi nagy sietséggel átolvasta és egy-két hiba kijegyzésén kívül azt is elrendelte, hogy a czimsort kisebb betűkből szedjék. Aztán elment ebédelni; de még egy óra előtt visszatért a nyomdába, ahol a „drucker" ahelyett, hogy a költeményt nyomta volna, jóízen falatozott, közbe-közbe nagyokat húzva a jó sillerrel megtöltött fiaskóból.
A nyomó, egy würtembergi fiú, mikor meglátta már az ajtóban káromkodni kezdő költőt, rögtön felugrott és a nyomáshoz fogott. Ez azonban szörnyen lassan ment, mert segítség hiányában mindent magának kellett végeznie.
Petőfi egy ideig csak elnézte ezt a lassú haladást ; de végre megsokalván a dolgot, hirtelen levetette kabátját, felgyűrte inge ujját, kezébe vette a hengert és „föladta a festéket".
A „festék feladást" azonban egy negyed óra múlva megunta a költő, átengedte a hengert a nyomónak, maga pedig oda állott a préshez és hozzá látott a nyomáshoz.
Két óra felé megérkezett Szilády, aki midőn meglátta a költőt a kézisajtón izzadva dolgozni, összecsapta kezeit és azt kérdezte, hogy hol tanulta ezt a „fekete művészetet?"
— Hát a nyomdákban, — felelte Petőfi.
Az alkalmi költemény, melyet időközben még egyszer kiszedtek s két gépen nyomták egyszerre több ezer példányban mégis csak elkészült a rendes időre, ami teljes lehetetlen lett volna, — jegyezte meg Petőfi tréfásan a búcsúzáskor, — ha nem segitek annak a német „drucker"-nek a nyomásnál majdnem másfél óráig!

2014. augusztus 23., szombat

Petőfi-adomák - 7 (szintén bónusz, de már nem sokáig)

Úti kaland

Ahol Petőfiék megszálltak: a Sas-fogadó
Esküvő után tudvalevőleg Teleki Sándor koltói kastélyába vitte fiatal feleségét Petőfi. Egy kis kalandjuk is volt az útban. Nagybányán innen Misztótfaluban, eltört egyik kereke a kocsijuknak. Mint egyik versében megjegyzi Petőfi :

De nem hiszem, hogy a nagy
Áldás-súly törte le,
Azon áldásnak súlya,
A mellyel engemet
Ipám s napám magoktól
Eleresztettenek.

Felesége csak mosolyogta a bajt; de Petőfit szertelen bosszantá a dolog s félrement, hogy felesége ne hallja, és ott kedvére kikáromkodta magát. Egyéb következménye nem lett a balesetnek, csak hogy a késedelem miatt másnap érhettek Koltóra. Az éjszakát Nagybányán töltötték a fogadóban.
(Petőfi, Uti levelek.)

A mézeshetek

Szeptember első napjaiban egy este éppen vacsoránál ült Teleki Sándor titkárával, Harayval, midőn egyszer csak betoppan Petőfi. Nem várták, mert rendesen tudatni szokta jövetelét s igy annál kedvesebb volt a meglepetés. Leült az asztalhoz, de csak úgy félvillára evett s nagyon szótalan volt. Szokatlan komolyságáról mindjárt észrevette Teleki, hogy valami nyomja a szivét. Vacsora után félrehivja a házigazdát s azt mondja neki:
— Beszédem van veled négyszemközt.
Teleki bevezette a szomszédszobába.
— Druszám, — kezdé Petőfi, — nagy kérésem van hozzád.
— Ki vele, állunk elébe.
— Szeretném a mézesheteket nálad, Koltón tölteni.
— Hát ki mondja, hogy ne töltsd?
— De ez nem elég. Eredj el te is hazulról. Egyedül akarok lenni: ne lássa senki boldogságomat.
— Lehet; úgy is szüleimhez szándékozom menni, nagy örömet szerzesz nekik, hogy elküldesz. Mikor menjek?
— Majd megírom a napját; de hát még ez sem elég. Küldj el mindenkit a háztól!
— Az istállókból is?
— Nem, csak a háztól.
— Szívesen ; a szakács marad a feleségével, mert asszony nélkül nem hagyom feleségedet s ennetek is csak kell, mert turbékolásból nem éltek meg.
— Köszönöm!
Pár nap alatt üres volt a koltói ház, csak a szakács és szakácsné várták a Petőfi-párt.
Október 14-diki kelettel azt irja a költő Kerényi Frigyesnek:
„ — néhány nap múlva indulunk Pest felé. Itt hagyjuk Koltót, az örökké kedves emlékű Koltót, hol oly édes heteket tölténk, amilyen boldogságot halandó álmodni és elbírni csak képes..."
(Teleki, Egyről-másról.)


A Talpra magyar születése

Az ifjúság 1848 márczius 14-én este a Pilvax- kávéházban vette hirét a bécsi forradalomnak. Éjfél felé volt. Vajda János bezárta az ajtókat, hogy határozat nélkül el ne széledjenek. S megállapították, hogy mit fognak tenni másnap: márczius 15-én.
Petőfinek is volt valamije másnapra. Egy összehajtott papirost vesz el. A „Nemzeti dal" kézirata. Egy jurátus, Szikra Ferencz bele pislant s meglátja a költemény első sorát: „Rajta magyar, hi a haza!"
— Barátom! — szólt a költőhöz, — előbb talpra kell állítani a magyart, aztán — rajta!
Petőfi hallgatott a jó tanácsra, megváltoztatta az első sort s másnap az egész országon végig harsogott a „Talpra magyar!"
(Thallóczy L.)

Átlátott a szitán

A 12 pont proklamácziója után Petőfi, Bulyovszky, Jókai s még vagy húszan betértek egy vendéglőbe egy kis áldomásra. Persze rózsás volt a hangulat. Csak úgy ömlött a felköszöntő, se szeri, se száma. Petőfi ezalatt igen komolyan tárgyalt valami fölött Bulyovszkyval. Egyszer csak felhangzik húsz torokból:
— Halljuk Petőfit! Halljuk!
Petőfi meglepetten fordul feléjük, aztán mosolyogva szólott hozzájuk:
— Ejnye, ejnye! Hát már megint inni akartok ?

A megbosszult czenzor

Midőn Petőfi végre Pestre vitte fiatal nejét, Kolozsvárt is útjába ejtette. Elutazása előtt való napon este a színházban el akarta szavalni „Erdélyben" czimü költeményét s ezt Feleki igazgató a szinlapon közhírré is tette. Petőfi nem akarta költeménye czimét előre megmondani ; Feleki azonban figyelmeztette, hogy csak a czenzor engedélyével szavalhat, aki bizonyára követelni fogja a költemény előzetes bemutatását. Ugy is történt. A czenzor, egy kegyesrendi pap, megüzente Felekinek, hogy csak előleges czenzura mellett engedheti meg a költemény elszavalását. Erre Petőfi is elment hozzá Felekivel; de neki sem akarta a költeményt megmutatni, mire a szavalatot betiltotta. A költő keményen kikelt a czenzor ellen, indulatos szóváltásba keveredett vele, melynek végén Petőfi azzal vált el tőle, hogy mégis csak elszavalja versét.
Feleki igyekezett őt lebeszélni róla s a költő látszólag bele is nyugodott; de midőn este az I. felvonás végén a függöny lehullt, váratlanul kilépett az előfüggöny elé , s nagy tapsvihar között bocsánatot kért a közönségtől, hogy nem szavalhat.
— Mert, — monda a jelenlevő czenzorra mutatva, — ez az úr nem engedi meg ; de eljön még neki is a napja.
A czenzor a közönség gúnykaczaja közt vonult ki a színházból.

A féltékeny férj

Szendrey Júlia ünnepelt szépség volt Szatmár megyében, akit az udvarlók egész serege valósággal körülrajongott. Ezek közé tartozott Pap Zsigmond is, akivel Petőfi még Pesten kötött szoros barátságot. Midőn a Koltón töltött mézeshetek után a fiatal házasok elfoglalták Dohány-utczai lakásukat, az egykori tüzes udvarló, Pap Zsigmond, ki újra felkerült a fővárosba, egy izben meglátogatta a fiatal párt. A látogatás után Petőfi egészen a kapuig lekísérte barátját s ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle:
— Látogass meg bennünket, Zsiga, máskor is, de csak olyankor, — tette hozzá tréfásan mosolyogva, — amikor én is itthon vagyok.
(Pap Zs. elbeszélése után.)

2014. augusztus 21., csütörtök

Petőfi-adomák - 6 (futja még a bónuszból)

A süldőlány óhaja

Szendrey Júliával már jegyben járt Petőfi, midőn egy alkalommal egy szatmári családnak volt szívesen látott vendége. Két leány volt a háznál, Kitta és Berta. Ez utóbbi alig 14 éves, ábrándos, szelid szőke szépség, a gyermeki naivság vonásaival arczán. Petőfi azt találta mondani ennek a szőke angyalnak :
— Ha Júliámat oly nagyon nem szeretném, önnek lábaihoz borulnék, hogy imádjam!
— Engem ugyan ne imádjon ! — vágott vissza a kis pöszke, — mert énnekem maga úgy se kellene; hanem ha maga olyan nagy kölőt, hát írjon nekem egy verset, de mindjárt; hadd látom, hogy csinálja ?
Petőfi tüstént tollat fogott s csak arra kérte a leányt, hogy üljön ott előtte, amig megirja költeményét, hogy arczáról gyújthassa meg költői fellángolását.


Fáklyászene Eperjesen

Felsőmagyarországi kirándulása alkalmával Petőfi Eperjest is útba ejtette. 1846-ban egy júniusi napon értesült erről a tanuló ifjúság. Csakhamar sürgés-forgás keletkezett az ifjúság körében s elhatározták, hogy fáklyásmenettel és zenével
tisztelik meg. A tanuló ifjúság nevében Bodolay József rövid, de hatásos beszéddel fogadta a hírneves vendéget, mire Petőfi jókedvűen válaszolt:
— Barátaim, e szíves és engem valóban meglepő megtiszteltetésük életem legszebb napjai közé tartozik, s ha egykoron a sárga halál macskazenéjével megtisztelend, akkor is e szép napomra fogok visszaemlékezni.

Elégetett versek

Midőn egy alkalommal Petfi, szokása szerint, barátai körében elszavalta legújabb költeményeit, ezek egyikére Vahot Sándor azt találta mondani, hogy alapeszméje Berangérből van véve. Petőfi első felindulásában keze ügyében levő költeményeit, mintegy nyolczvan darabot, mind a tűzbe dobta. Szerencsére jó emlékeztehetsége lévén, legnagyobb
részét emlékezetből újra leirhatta ; nem egy azonban örökre megsemmisült.


Lakőr

Lakőr nevű kutyája volt Jókai nővérének, Válynénak. Midőn 1845-ben Petőfi Komáromban járt Jókaiéknál, türelmetlen természetével kiigazította a kutyáját szólító Válynét:
— Bocsánat,  le coeur, nem la coeur !
Mire Vályné maradt felül, mondván:
— Én magyarul beszélek.


A felültetett poéta

Petőfi szerette megtréfálni pajtásait. Így tett szegény Halász Józsival is. Ez egy jámbor verselő ügyvéd volt, csupa szelídség és jóság, épp olyanok voltak versei is. Egyszer a Pilvax kávéház kerek asztalánál roppant melegséggel beszélt Hahn-Hahn Ida grófnő műveiről. Petőfi gúnyosan mosolygott, mert a nevezett írónő müveit roppant ízetlenségnek tartotta; de nem szólt semmit. Másnap a fekete kávénál lapot vesz a kezébe, forgatja, olvas, mi társainak feltűnően szokatlan volt. Egyszerre felkiált:
— Mi ez? — s elkezd olvasni : „Halász fiatal költő barátunk Hahn-Hahn Ida grófnő sikereitől föllelkesülve, többé nem saját neve alatt fog írni, hanem fölveszi a „Kappan-Kappan Józsi" nevet.
Halász Józsi felugrott.
— Ez szörnység! Mutasd!
— Nem én, — felelt Petőfi, — elteszem emlékül, — s azzal zsebre vágta a lapot.
Lön szörnyű nevetés. Halász elrohant s kis idő múlva jön vissza diadallal hozván a lapot.
— Ugyan felültetett mindnyájatokat Sándor, — monda, — egy szó sem igaz, semmi sincs a lapban.
— Azért mégis úgy megijedtél, hogy a hópihéd elolvadt.
Épp akkor volt Halász Józsinak a Honderűben egy érzelgős költeménye: „A hópihe".
(Degré Visszaemlékezéseim.)


Szaván fogta

Egyik vasárnap a déli órában diszes közönség hullámzott a Váczi-utczában. Petőfi is ott sétált néhány barátjával. A városház felé eső sarkon egy üres targoncza hevert. Azt kérdi Petőfi Pálffy Alberttől:
— Mennyiért tolnád végig a Váczi-utczán ezt a targonczát ?
— Ingyen, — felelt Pálffy, — ha te bele ülsz.
Petőfi szó nélkül bele vágta magát a targonczába, kezeit keresztbe fonta és rá kiáltott Pálffyra:
— Toljad hát no !
Pálffy megereszté hosszú lábait s három lépéssel az utcza másik oldalára sietett, hogy meneküljön barátai hahotája ell.
(Degré Visszaemlékezéseim.)

Lépre ment

A Wartensleben grófkisasszonyok mindig sürgették Degrét:
— Jaj, be szeretnők ismerni Petőfit, gyönyörűen ir, tömérdek költeményét könyv nélkül tudjuk. Ugyan, Degré bácsi, hozza el egyszer hozzánk!
Hát Degré el is vette Petőfit.
— Sándor, akarsz-e ma jó! mulatni?
— Veled, vaddisznó?
— Én is ott leszek.
— Hát még ki ?
— Balássy Tóni.
— Mondasz valamit. És hol ?
— Született Patay asszonyságnál Hevesből. Kedves két leánykája van. Könyv nélkül tudják költeményeidet.
— Na jó.
Este aztán Petőfi fölvette a brokádos selyemattilát s mentek a szénatérre, ahol most a Geiszt-ház áll. Az előszobában Petőfi ajkai megrándultak s gyanúsan tekintett Degrére, aki nem mert szemei közé nézni. Isten a megmondhatója, mit csinált volna vele, ha megtudja, hogy egy gróf házába hozta. Degré egyébiránt nem csalta meg, mert a grófné született Patay Boriska volt. Beléptek.
— Grófné! Van szerencsém bemutatni Petőfi Sándort.
Petőfi talán abban a pillanatban megfordult volna, ha a grófné véghetetlen nyájassága, a két kis grófkisasszony kitörő öröme s Balássy Tóni jelenléte le nem bűvöli. Még magához sem tért meglepetéséből, midőn a mellékszobából betoppan a jó magyar külsejű gróf e szavakkal:
— Aki lelke van ! Örülök, hogy haza kerültél, Sándor öcsém, mert remélem, házunkat ezután úgy tekinted, mint otthonodat.
A háziurra mutatva mondám:
— Gróf Wartensleben Gusztáv úr.
— Gróf úr, — kezdé Petőfi.
— Én Guszti bátyád vagyok, ha elfogadsz, aztán csak tegezz, mint ezek a barátaim.
— Ez a — vaddisznó, akarta mondani, de hamar észrevette magát, hogy mégis csak illetlen kifejezés volna, hát vállait rángatta, köhécselt, aztán kibökte, hogy:
— Ez a barátom nem mondta . . .
— Jól tette, — nevetett közbe a gróf, — mert megijedtél volna német nevemtől s szépen várhatnánk rád, pedig hevesi vér vagyok, annak is a javából. No, gyújtsatok rá, fiuk, itt a szivar.
Aztán a leánykák beszéltek költeményeiről, többet elszavaltak s Petőfi csak úgy ámult-bámult.
A grófné, kinek minden vonására a jóság és nyájas szeretetreméltóság volt irva, oly előzékeny, szives, magyaros hangon
társalgott a költővel, hogy Petőfi rövid idő alatt fesztelenül kezdte magát érezni.
Az estelinél a leányok szolgálták ki Petőfit, aki utoljára úgy neki hevült, hogy legújabb s még sehol meg nem jelent költeményeiből elszavalt néhányat.
Mikor távoztak, Petőfi odaszólott barátjához:
— Te ugyan megjártad, engem akartál megtréfálni, de én szedtelek rá, mert igen jól mulattam.
Ezután ha nem is gyakran, de néha mégis ellátogatott Wartenslebenékhez, hol mindig jól találta magát.
(Degré Visszaemlékezéseim.)

2014. augusztus 20., szerda

Petőfi-adomák - 5 (még mindig bónusz)

Tromf

Petőfi, aki nem örömest tűrt ellenvéleményt, tűzzel vitázott Koltón tartózkodása alatt s néha nyersen is. Különösen Haraytól, a Teleki titkárától, nem tűrt ellenmondást ; de Haray mindig élcczel vágott vissza. Egyszer Petőfi türelmét vesztve, monda:
— Ejh, mit tud ahhoz egy elcsapott komédiás!
Haray hideg vérrel kérdé erre:
— Uram, kérem, kihez van szerencsém? Ha jól emlékszem és nem csalódom, egy irott szinlapon olvastam becses nevét!
Petőfi elmosolyodott és élczelődött maga fölött.
(Teleki följegyzése.)

A jószívű czenzor

Petőfi el-eltünt időszakonkint Szalk-Szentmártonba vagy Dunavecsére s pár hét múlva megint előkerült és hozott magával egy-egy kötet verset.
Egyszer kétheti távollét után állított be Vörösmartyhoz, aki rendesen első látogatása szokott lenni.
— Mit hozott? — kérdé az irodalom örömatyja, saját gyártotta szivarral kinálva meg az ifjú poétát.
— Egy kötet verset irtam „Felhők" czim alatt, — felelt Petőfi.
— Csak amúgy kutyafuttában ! — monda rá a költők Nesztora. S azóta rajta is maradt Petőfin, hogy megint elkészült egy kötettel csak amúgy kutyafuttában.
Tizenegy napig volt egyszer ismét távol Pestről s amint visszatért, egy egész kész regényt hozott magával, melyet az uton irt, a kocsiülésre könyökölve, csak amúgy kutyafuttában. E regény czime volt : „A hóhér kötele". Irtóztató, embergyilkolással, véres bosszúval teljes regény, melyben még a más világon is akasztják az embereket; de amelyben mégis volt egy remek alak Hiripi vándorszínészben, aki inkább megérdemlette volna, hogy a regény hőse legyen,
mint a többi. Ezt a tizenegy nap alatt készült regényt elvitte Petőfi egy irodalmi tekintélyhez, akinek ajánlatára elfogadta a kiadását Hartleben. Ez azt gondolta, hogy egy ilyen kötet testvérek közt is megér százötven forintot, s Petőfinek nagy
pénz volt ez akkortájban, nem is alkudott rá tovább. Azonban akkor még egy saját fortélya volt a munkák kiadhatásának, amiről a mai íróknak fogalmuk sincs : — az előleges vizsgálat.
Petőfinek előbb a czenzurán kellett keresztül vezetni regényét, mielőtt a százötven forintot megkapta volna. Elvitte tehát a regényt a jó Resetához. Reseta határidőt szabott Petőfinek, amikor visszajöhet munkájáért. Petőfi a kijelölt napon pontosan meg is jelent nála. Reseta igen szívesen fogadja, leülteti, megczirógatja arczát, kérdezi, reggelizett-e már?
Petőfi nyugtalankodni kezdett erre a hosszú bevezetésre.
— Ugyebár a munkája végett jött, kedves fiatal barátom? — kérdezte tőle a jó öreg czenzor.
— Igen.
— Lássa, én nagyon, nagyon szeretném önt valamire kérni.
Petőfi kezdte nem jól érezni magát.
— Tudja, én nagyon szeretném, ha az a regény ki nem jönne.
— Ugy hiszem, hogy nincs benne semmi törvény ellenes kifejezés? — bátorkodik a költő megjegyezni.
— Semmi, éppen semmi.
— A közerkölcsiség ellen sem hiszem, hogy vétettem volna.
— Oh éppen nem. Hogy tesz fel ilyet ! ?
— Vallási elvek sincsenek benne háborítva.
— Egy szóval sem.
— Tehát mi ellenzi művem megjelenését? — kérdé Petőfi végre, addig a határig érve, ahol meg szokott haragudni, elszaladni és bevágni maga után az ajtót.
— Az a baj, kedves ifjú barátom, — szólott szelíd szemrehányással Reseta, — hogy ez a mű nem méltó az ön nevéhez. Ön olyan szép dolgokat irt már, hogy ilyen gyöngét nem szabad világ elé bocsátania. Mint czenzor megengedem kiadását ; de mint önnek igaz jó barátja, nagyon kérem, dobja a tűzbe!
Petfi mélyen meg volt hatva a jó öreg úr e váratlan szavai által ; de hát ö is elmondta egész bizalommal, hogy neki ezt a regényt, akármilyen gyönge, mégis ki kell adnia, mert atyja, anyja szükségben él. Meg aztán rajta is elfér az a néhány forint, amit érte kap.
A jó öreg czenzor elérzékenyülve szoritá meg erre a költő kezét és azt mondta:
— Tehát tudja mit? Ha önnek csak azért a százötven forintért kell az engedély a munka megjelenésére, én adok önnek százötven forintot. Tíz esztendő alatt visszafizetheti.
Petőfi elmosolyodott ; lehetetlen volt többé indulatoskodnia ; de azért természetesen csak azt felelte, ha mindjárt rá akasztják is a regénye czimére, mégis kiadja azt, hadd dühödjenek érte majd legalább a kritikusok.
A regény azután meg is jelent. Hanem sohasem feledte el Petőfi a jó Reseta jószívűségét.
(Jókai Tarka Élet.)

Petőfi a Gellérthegyen

Egy este hárman ültek együtt egy kis vendéglőben : Petőfi, Pákh Albert és Stolp fiatal könyvkereskedő. Petőfi kedvetlen volt, társainak kérdéseire kitérő feleleteket adott s mély gondolatokba merült. Egyszerre csak hirtelen felpattan:
— Én itt ma megfulladok, ez a hely engem agyon nyom, ki kell mennem a szabadba, ott szivem könnyebben dobog!
Barátai aggódtak, hogy ily késő időben, ily fölhevült állapotban baj találja érni. Petőfi sebes léptekkel ment a hajóhídon át Budára s ott egyenesen a Gellérthegynek tartott, a nélkül, hogy törődött volna kíséretével. Amint fölért a hegy csúcsára, ahol akkor csillagvizsgáló torony állott, egy sziklára szökött s lángoló lelkesedéssel szónokolni kezdett. A holdfényben csöndesen pihenő városhoz szólott. Karjait magasra emelte, szeme szikrázott, alakja mintha egyre nőtt volna. Ugy állt ott a hatalmas sziklán, mint egy szobor.
Pákh Albert mélyen meg volt hatva és Stolp is, bár keveset értett magyarul, egészen reá tapadt tekintetével. Midőn lejöttek a hegyről, Petőfi mintha valami kinos álomból ébredt volna fel, fölvidult:
— Ti engem bizonyosan komédiásnak  tartotok, — szólt barátaihoz, — s azt hiszitek, hogy az egész színészi affektáczió. Mivel azt, amit már régóta a szívemben hordok, részvétlen emberek előtt nem mondhattam volna el : így kellett segítenem magamon.
Pákh Albert Stolp vállára ütött s igy szólt:
— Barátom, sajnálom, hogy nem tudsz jól magyarul. Amit ez ma mondott, a legfelségesebb szabadságóda, amelyet valaha hallottani. Ilyen beszédnek, igy elmondva, lángra kell gyújtani bármely nemzetet. Kár, hogy csak az üres levegőnek mondta.
(Fischer S.)

Mágnás-gyűlölet

Van Petőfinek egy „Mágnásokhoz" czimü költeménye, melyben ki akarja irtani a mágnásokat a föld színéről. Felhívták Vörösmarty figyelmét e költeményre, mondván, hogy az Petőfitől való.
— Te írtad ezt, Sándor? Nem hiszem! — szólott szelíden Vörösmarty.
Petőfi lesütötte szemeit.
— De hát gróf Széchenyiről, báró Eötvösről egészen megfeledkeztél ?
Petőfi daczosan, de már békülékenyebben válaszolt:
— Kettőjükért csak nem érdemes kivételt tenni.

2014. augusztus 18., hétfő

Petőfi-adomák - 4 (bónusz a javából)

Kossuth és Petőfi

1844 végén az „Életképek"-et az ellenzék a kormány ellen pártfogásába vette s többen tagjai közül munkatársakul ajánlkoztak. Midőn a szerkesztő munkatársait fölsorolta lapjában s köztük Kossuth és Petőfi nevét is, Kossuth visszakérte czikkét s azt mondta, hogy amolyan szinészféle emberekkel nem ir egy lapba. Erre meg Petőfi fölpattanva azt felelte, hogy Kossuth tartsa szerencséjének, ha vele egy lapba irhat. Kossuth véleménye később megváltozott; de Petőfi rokonszenvét sohasem tudta megnyerni.

A könyörtelen hitelező

A költő és a hitelező
Szokása volt Petőfinek reggelenkint csípőig hideg vizzel mosakodni. Éppen egy ily alkalommal ment hozzá múlt évi német házi gazdája, akinek házbérben pár forinttal adósa maradt s most követelte adóssága megfizetését. Petőfi zavarában igy szólt hozzá:
— De nem zsenirozza önt?
— Oh nem, — felelt a látogató, — kész vagyok a pénz átvételére, még ha egészen meztelen volna is ön.

A szókimondó kurucz

Midőn Petőfi először járt Nagykárolyban, ott éppen főispáni installáczió volt. Gróf Károlyi Lajos is jelen volt a beiktatáson. A költő egyedül ebédelt a Szarvas fogadó közös éttermében, hol a jelenvolt vidéki nemesek bortól fölhevülten magasztalták a népszerű főurat, aki nem restelt velük karonfogva sétálni a városban.
Petőfi darabig csak hallgatta a magasztalásokat ; de végre türelmét vesztve, fölugrott s oda szólt:
— Ugyan mit tudnak az urak az ilyen emberen magasztalni, hiszen apja, nagyapja, szépapja hazaáruló volt!
Erre a nemes urak hozzá rohantak és kérdőre vonták:
— Kicsoda az úr, hogy így mer beszélni?
— Petőfi Sándor az urak szolgálatára ! — kiáltott s billiárdgombos pálczájával az asztalra ütött, mire azok eltávoztak azzal a megjegyzéssel, hogy szavait elmondják a grófnak. Nagy volt ellene a harag ; megjegyzésének azonban az ellenszenven kivül nem lett egyéb következménye.

Leánykérés daczból

Szatmárról jövet Debreczenben megállapodott Petőfi s este elment a színházba, ahol Feleki társulata játszott, melyhez Prielle Kornélia is tartozott, akit a költő még Pestről ismert. A „Két pisztoly"-t adták, melyben Kornélia Lenke szerepét játszta s a darabba szőtt ének helyett Petőfinek „A virágnak megtiltani nem lehet" dalát énekelte el. A költő a jelenet után a színpadra ment s megújította Kornéliával az ismeretséget. Másnap reggel egyik barátja Szatmárról olyas hirt hozott, hogy Júlia férjhez szándékozik menni máshoz. Levertség, harag és dacz szállta meg a költőt, s egy meggondolatlan tettre határozta el magát. Még aznap délután meglátogatta Kornéliát s a látogatás végén nőül kérte. Este pedig, midőn éppen menyasszonynak öltözve játszott, sürgette, hogy azonnal esküdjenek meg. Kornélia beleegyezik s megkéri a színészeket, hogy előadás után maradjanak együtt, közben pedig a ref. paphoz siet, hogy azonnal eskesse meg őket. Könyves Tóth Kálmán a hozzá mintegy kilencz óra tájban berohanó és esketésre hivó költőt azzal utasitá el, hogy dispensatió nélkül a szertartást nem végezheti. A költő erős kifakadás után haragosan távozott.
Így maradt el az esküvő, még pedig végleg, mert később, midőn a Júliáról terjesztett hir rágalomnak bizonyult, kibékült vele és a következő év őszén oltárhoz is vezette.
(Prielle K. följegyzése)

A megjósolt szobor

A Pilvax-kávéház kerek asztalánál egyszer egy olasz árulgatta gipsz szobrocskáit, miközben Petőfi önkéntelenül az olasz kosarába nézett.
— Nézd csak, nézd, a biz ott van a te borzas fejed is a Schilleré és Göthéé mellett, — szólt Pákh gúnyosan mosolyogva.
— Beszélhetsz, amit akarsz ; de én csak azt mondom, nemsokára meglátod még ezt a borzas fejet is ott a németjeid mellett. Lesz még nekem olyan szobrom is, amely előtt mindnyájan kalapot fogtok emelni ! — pattant föl Petőfi büszke önérzettel.
(Berecz K. följegyzése.)

A fordítás

Petőfi Lisznyaival és Vahot Imrével jó siller bor mellett együtt mulatott a hires „Csiga" vendéglőben. Vahot hamar elkészült, s hogy könnyítsen terhén, kiment. Kis vártatva Petőfi is kinéz s az udvar egyik homályos szögletében megpillantja Vahotot, aki a falnak dőlve, nagy öklendezéssel adta ki magából a beszedett sillert.
— Hát Imre hol maradt? — kérdezte Lisznyai a visszatérő Petőfitől.
— Odakinn van, Schillert fordit, — válaszolt Petőfi nevetve.

Az assonance

Egyszer Petőfi betör nagy léptekkel Jókaihoz s azt mondja neki:
— Akarsz-e párbajsegédem lenni?
— Hogyne akarnék! Ki bántott? Kit hívjak ki?
— Benfyt!
— S mi oknál fogva?
— Mert asszonánszot csinált a nevemre. Hogy mer az én nevemhez hasonlót csinálni magának?
— Ez még nem elég ok ám a párbajra.
— Igen ; de ha rossz verseket ir s a publikum azt hiszi, hogy azt mind én irtam.
Szörnyen haragudott érte ; de aztán mégis le kellett tennie a párviadal eszméjéről, miután kiderült, hogy assonancea — kispap az egri szemináriumban.

2014. augusztus 17., vasárnap

Petőfi-adomák - 3 (még mindig bónusz)

Bangó Pista és Petőfi találkozása
Petőfi mint korrektor

Petőfit Vachot Imre 1844-ben segédszerkesztőnek szerződtette a „Pesti Divatlap"-hoz. A segédszerkesztő dolga volt a többek között a lap korrigálása is, amit igen lelkiismeretesen végzett. A lap sajtóhibáinak kijavítása végett félmértföldnyi utat kellett megtennie Budára, a Bagó és Gyurián nyomdájába. Minden teendői között a lapjavitás esett leginkább terhére. Néha ezt az unalmas munkát egy-egy tréfával derítette föl. Komikus apróságokat korrigált a szövegbe. Például ezt az újdonságot: „Az elhunyt párisi érsek 2000 livre évi dijat hagyott egyik örökösének, a másiknak pedig 300 ezer frankot", igy javította ki, hogy egyiknek 2000 éves livréét, a másiknak pedig 300 ezer frakkot hagyományozott. Ilyen tréfákon aztán olyan jól mulatott, mint egy gyermek.
(Jókai Tarka Élet.)

Első szerelem

Vachot Sándor széplelkü nejének hasonló szellemű, ifjú gyermeteg testvére felkölté Petőfi szivében a rokonszenv érzelmeit. Még ki se volt mondva ez érzelem boldogsága, midőn bánatra vált. Még csak ábránd, titkos óhajtás volt a költő szivében ez a gondolat, midőn Etelke váratlanul meghalt. Petőfi hónapokig gyászolta. A „Cziprus lombok" minden sora könytől van átázva, a legmélyebb, a legtisztább érzelemtől áthatva. Egy év múlva, midőn Etelke
sirját halála évfordulóján meglátogatta, feldúlt arczczal lépett be Jókaihoz.
— Látod, milyen silány az ember! — monda csüggedten, — a temetőből jövök, Etelke sírjától. Sírtam, mint egy őrült. És amint visszafelé jöttem, egy ismeretlen szép leány jött reám szembe; s amint egymás mellett elhaladtunk, én — utána
néztem ! Pedig akkor jöttem a temetőből!
(Jókai Tarka Élet.)

Petőfi végrendelete

Halálsejtelmek lepték meg egy izben Petőfit, mely alkalommal azt mondta pajtásainak: — Ha meghalok, ti terítsetek ki. A sokat gyalogolt, de el nem fáradt, kitartó lábaim egyenest álljanak, mint katonakoromban, kezeimet szivemen imára kulcsoljátok, hogy ha már egyebet nem tehetek, a másvilágon is a népszabadságért imádkozzam. Életemben mindig a korlátlan szabadság volt ideálom, de sirom korláttal vegyétek körül, hogy se ellenség, se barom rám ne taposhasson!

Két dudás egy csárdában.

Dunavecse és Szalkszentmárton között van egy erdő, annak a szélén egy több százados cserfa. E terebély fa alatt olvasta fel Petőfi költeményeit az ő barátainak. A nagy fa tetejében egy holló károgott, lombja között pedig egy fülemile énekelt. — No, lássátok, — jegyezte meg Petőfi, — milyen szépen megfér két dudás egy csárdában! Mert nem kapnak fizetést.

A megtért fiu

1844. év egyik nyári délutánján betoppant a dunavecsei rektori lakba egy halvány, nyúlt arczú ifjú ember, bemutatva magát a néptanítónak, Szőcs Jánosnak: — Én Petőfi Sándor vagyok.
A néptanító, aki verseiből ismerte a költőt, örült a szerencsének; azt is kitalálhatta, hogy mi járatban van. Petőfi szüleit jött látogatni, akik ott laktak. Szívesen látta vendégét.
Petőfi bizalmasan közlé vele látogatása okát. Dömsödig csirkés szekerén jött, onnan pedig a Dunaparton gyalog.
— Jöhettem volna fogadott kocsival is egészen szüleim lakásáig. Most kaptam meg a könyvkiadótól a „Helység kalapácsá"-ért a honoráriumot, harmincz forintot. Nem vagyok most rongyos csavargó. De most még sok nép jár a piaczon, ahol az apám székállása van. Az öreg nehéz szívvel van irántam, nem szeretném, ha a nép előtt kemény szavakkal illetne. Engedje meg, hogy estig itt maradjak, s akkor menjek haza, amikor már senki sem lát.
A rektor leültette vendégét, azt mondván neki, hogy sürgős dologban ki kell mennie valahová s addig is, hogy ne unja magát, kezébe adta a „Szent Dávidné zsoltárát", amit hajdanában diákok írtak össze furcsa adomákból és pajkos versekből.
Az a „valahová" pedig, ahová a rektornak olyan sürgős útja volt, Petőfi szüleinek a lakása volt. Azzal a pia fraussal lépett be a jó öreg korcsmároshoz, hogy kérdezősködött tőle, nem érkezett-e még haza a Sándor fia? De szeretné
látni ezt a derék fiút!
Nagyot bámult erre az öreg.
— Hát olyan legény volna az én Sándor fiam, hogy még rektor uram is érdemesnek tartja tudakozódni utána? Hej! talán még be is vehetné maga mellé preczeptornak, ha arra való volna.
Erre aztán Szőcs János elmondta az öreg Petrovicsnak, amit a szive a nyelvére adott.
— A kegyelmetek fia most is tanitó már; de az egész nemzet tanítója, akire kicsinyek és nagyok egyaránt hallgatnak; boldogok a szülök, akik ilyen dicső fiút adnak a hazának.
Ezzel aztán az öregnél előkészítve a kedvező hangulatot, visszament a rektor a lakására; de nem szólt Petőfinek arról, hogy hol járt. Este felé aztán együtt ment el vendégével az öreg Petrovicshoz. Ezt a találkozást örökité meg Petőfi a „Füstbe ment terv" czimü költeményében...

Az életmentő

Abban az időben, mikor Petőfi Dunavecsén hosszabb ideig tartózkodott szüleinél, kiáradt a Duna, szakgatta a partot. Egy este együtt sétált a parton három barátjával: a rektorral, a káplánnal és a preczeptorral. A rektor járt szélrül a viz
felül. Egyszer csak leszakadt alatta a viztől alámosott part s a rektor bele zuhant a hullámokba, melyek az örvény felé sodorták. Ekkor Petőfi gyorsan bele ugrott egy fűzfához kikötött halászladikba s kezébe ragadván az evezőlapátot, elérte a csónakkal a már fuldokló rektort. Feléje nyujtá a csónakban heverő halászszigonyt, mialatt oda szólott neki:
— Csipd meg, rektor! — s ezzel a mentő eszközzel kihúzta az örvényből a csónakba. — Azt hittem már, hogy nem irsz több búcsúztatót, rektor, hanem majd én irom meg a tiédet:


Partja felé a tónak
Ült el a reménycsónak.

Mikor aztán haza felé siettek, a haláltól megmenekült rektor azt kérdezte pajtásaitól:
— Ugyan mire gondoltatok, mikor én ott a víz közepén habuczkoltam ?
— Én bizony arra gondoltam, — szólt a káplán, — hogy ha te ott veszel, a Zsuzsika özvegységre jut.
— Én meg arra gondoltam, — monda a preczeptor, — hogy mi lesz akkor a padlásra felhordott búzából, árpából ?
Petőfi csak unszolásra válaszolt: — Nem akartam, hogy veszteddel megszomorits, csak a magam érdekében tettem. Egy ilyen jó pajtást nem hagyok elveszni. Tudom, hogy te szabadítottál ki az apám haragjából. Én téged a Dunából. Most már kvittek vagyunk.

A természet vadvirága

Bangó Pista, tiszafüredi jómódú fiatal gazda, miután elvégezte iskoláit Pesten a piaristáknál, haza ment gazdálkodni. Tiz éve, hogy nem járt Pesten és ez volt fő inditó oka annak, hogy újra felrándult megnézni, vajjon mennyit változott azóta a főváros, 1836-tól 1846-ig?
Petőfinek nagy tisztelője volt. Megvette minden müvét és nagy részét könyv nélkül tudta. Elindulásának híre kelvén Tiszafüreden, fölkereste egy szomszédközségbeli földbirtokos és megkérte, hogy jó barátjának, Petőfinek, vigye el üdvözletét, tiszteletét.
Bangó Pista nem akart hinni füleinek. Sehogy se fogta fel, hogy Petőfi jó barátjával áll szemben.
Ujabb, határozott, komoly ismétlése után a szavaknak, végre elhitte, amit hallott és megígérte, hogy elviszi az üdvözletet; de hát még sem igen vállalhatja magára, mert nem tudja, hogyan szólítsa meg?
— Hát csak úgy beszéljen vele, mint velem, mintha régi jó ismersével, barátjával akarna bizalmasan, de a tisztelet korlátai között társalogni.
— Bizony, — monda, — nem merném magamra vállalni azt a nagy tisztességet, hogy Petőfinek üdvözletet vihessek, mert felsülni nem szeretek. De legalább lesz alkalmam a nagy emberrel beszélni. Az uton majd csak kieszelem, hogy-mint beszéljek, viselkedjem.
Másnap útra kelt Bangó uram s szerencsésen eljutott Pestre. Ott befordult az uri-utczai hires Pillvaxba kávézni. Székre dobja magát az egyik kerek asztal mellett, a pádimentumba vágva sarkantyúját. És kávét parancsol.
— Virtszhausz! Kaféhausz ! egy porczió kávét!
— Tudja-e, ki az a kopottas ember ? — súgja fülébe a szomszédja. — Petőfi.
Bangó Pista felugrik, Petőfi elé toppan s kérdi:
— Te vagy Petőfi ?
— Én, — feleli nagy komoran Petőfi.
— Hát te írtad azt a verset, hogy „a virágnak megtiltani nem lehet" ?
— Én.
— Tyűh, aki arkangyalod van, gyere ide a kebelemre!
Erre átkarolta Petőfit és felragadta a levegőbe, mint a kőszáli sas az éneklő madarat, s elragadtatásában olyan lelkesen szorongatta, hogy a szegény költőnek ropogtak az oldalbordái. Azután lehető gyöngédséggel visszaeresztette az anyaföldre.
Ez volt ama találkozás a nagy emberrel, amitől Bangó Pista annyira remegett.
(Aradi A. följegyzése.)

2014. augusztus 11., hétfő

Petőfi-adomák - 2 (szintén bónuszként)

Kurta válaszok

Egyszer a nagy sár miatt csak egymás után lépegetve mehettek az iskola felé, a járó-kelők által taposott nyomokon. Ily körülmények között jön velük szembe K. Gábor nevű tanulótársuk, aki Orlay mellett elhaladt, de Petőfivel összeakadt, főleg mert szóba állott vele.
— Honnan jön ?
— A hátam mögül, — felelte Petőfi nyersen.
— És hová megy?
— Az orrom után, — kiáltá indulatosan, — ha ön kitér az utamból.

Kétértelem

Egy más alkalommai az iskola fekete tábláján a megidézettek között volt a Petőfi neve is. Mig olvassa, megszólítja egy tanuló:
— Ugyan miért idézik önt?
A költő végig mérte szemeivel a kérdezőt s szürke kis köpenyét szétvetve szólt:
— Azért, mert köpenyemnek nincs bélése.
Megidéztetése ugyanis tandijhátralék miatt történt. A röviden kifizetett tanulónak azonban nem fért a fejébe a válasz és nevetve beszélte, hogy ez a bolond „baka" — társai csak igy hitták Petőfit — milyen feleletet adott, mig az okosabbak egyike meg nem magyarázta neki:
— Ne hidd azt, több esze van annak a bakának, mint neked ; hanem poéta, a bélés alatt pénzt értett, mely neki nincs s valószínűleg valami tartozásért idézik.

Az elpártolt barát

Azon az emlékezetes télen, melyet Petőfi betegen töltött Debreczenben, sürün látogatta Pákhot, aki ott nevelő volt. Egyszer Pákh éppen tanítványával foglalkozott, midőn betoppant hozzá Petőfi s kissé triviális szavakkal üdvözölte barátját, aki sokat adván arra, hogy tekintélyét növendéke előtt megóvja, restelte a dolgot; felindulásában megfeledkezett a köztük levő viszonyról s kiutasította a szobából Petőfit. A költő ezt igen zokon vette s következő nap szó nélkül lépett be Pákhoz, asztalára egy összehajtott papirt tett s azzal ismét eltávozott. Pákh hagyta őt menni, a papirt azonban kíváncsian kezébe vette s azon a „Végszó Pákhoz" czimü költeményt találta, mely így kezdődik:

Isten veled, te elpártolt barát,
Veszett ebként ki szivem megmarád!

A barátság fölbomlása azonban csak pár napig tartott, mert Pákh maga kereste föl Petőfit s kibékült vele.

Szomorujátékból vígjáték

A „Griseldis" czímü darabban nem jutott Petfinek kard s enélkül kimenni nem akart. Ugy segített hát magán, hogy egy bunkósbotot dugott az üres kardszíjba. A közönség talán észre se vette volna ; de egyik néma szereplő meglátván, nevetni kezdett, aztán megsúgta szomszédjának, aki meg tovább adta, mire oly általános nevetés tört ki a színpadon, hogy a Parsivalt játszó Dézsí Zsigmond is teljesen kijött a sodrából s a függönyt majdnem le kellett bocsátani. Ezért aztán öt forint birságra itélte a szinházi törvényszék; de az igazgató elengedte a büntetést.

A megőrzött incognito

Midőn Petőfi szülei elől elrejtőzve Rónai álnév alatt statisztáskodott Pesten a Nemzeti Szinháznál, egykori iskolatársa, Sárkány Sámuel találkozott Petőfivel az utczán s őt Petrovicsnak szólította ; a költő hidegen felelt:
— Csalódik ön, én nem vagyok Petrovics.
— Ne tréfálj, Sándor, — vágott vissza Sárkány, — hiszen a fogad is elárul.
Ezzel a költő egyik kiálló szemfogára czélzott.
— De ugy van, barátom, — válaszolt erre Petőfi félig tréfásan, félig komolyan, — én nem vagyok többé Petrovics, hanem Rónai. Atyámmal keményen meghasonlottunk, — kitagadtuk egymást.

Tréfakedvelő fuvaros

Megválván Petőfi 1843 tavaszán a Szabó szintársulatától, egy Fehérváry nevű szinésszel Pestre indult gyalog. Útközben kecskeméti szekeresek érték őket utól, akik megkérdezték, hogy nem alkudnának-e meg velük, hogy gyorsabban Pestre érjenek ?
— Nem ülünk fel, mert sietünk, — válaszolt Petőfi.
A tréfás válasz annyira megtetszett a fuvarosoknak, hogy ingyen vitték őket Pestig.

Öngyilkossági szándék

Újra fölébredt Petőfi lelkében a szinészet iránt való ellenállhatatlan vonzalom s 1843 nyarán fölkereste egykori pályatársát, Szupert s arra kérte, ajánlaná őt sógorának, Fekete igazgatónak. Fekete hajlott a szóra s ki is osztotta Petőfinek Nagy Ignácz „Tisztujitás"-ából az egyik kortes szerepét. Midőn azonban Petőfi a kétkulacsos kortes szerepét betanulta, előállott egy előkelő ifjú s ajánlkozott, hogy eljátsza ezt a szerepet, mint műkedvelő. Fekete igen megörült s elvette Petőfitől a szerepet, mert az uracs fölléptétől nagyobb anyagi hasznot remélt. Ez annyira elkeserité Petőfit, hogy egészen magánkívül lett s a Dunába akart ugrani. Éppen ekkor lépett a szobába Gyulai Ferencz, később a Nemzeti Szinház tagja, akitől azt kérdezte Szuper, hogy honnan jön?
— A ligetből jövök, — volt a válasz, — ahová naponkint ilyen időtájban sóskát szedni, legelészni járok, hogy éhen ne haljak, mert az igazgatótól már napok óta egy fillért se birok kicsikarni.
Gyulai siralmas állapota hatott Petőfire, aki lemondott a Dunába ugrás szándékáról, ott hagyta Pozsonyt s visszatért Pestre az irodalomhoz, mely több babért termett számára, mint a színészet.
(Szuper K. följegyzése.)

A meghegedült ember

Egy szobában lakott Petőfi Várady Antallal. Ott irta költeményeit, fel s alá járkálva a szűk téren és egy tallérral hajigálózva a levegőben. Felettük valami korhely fráter lakott, aki rendesen éjfél után szokott hazamenni s akkor kezdett el járkálni nagy dobogva a Petőfiék feje fölött, mikor Petőfi aludni akart. Várady tudott hegedülni, Petőfi tehát felkölté Váradyt:
— Tonele, hegedüld meg azt az embert!
A meghegedült ember oda fenn káromkodott, hanem aztán inkább lefeküdt is, hogy békét hagyjanak neki.
(Jókai Kortársaim.)

2014. augusztus 10., vasárnap

Petőfi-adomák -1 (további bónuszként)

Szamár a tanteremben
Mindenek előtt azoknak, akik végig követték a költő életéről és költészetéről szóló beszámolónkat. Forrásunk a Petőfi-könyvtárban Kéry Gyula szerkesztésében 1908-ban megjelent díszkiadásból (gyűjtő Baróti Lajos, illusztrációk: Mühlbeck Károly, Jankó János)

Az első vers

Mialatt óraközben a diákok vigan futkostak az udvaron, egy kis kutya is oda vetődött, melyet egy Horváth Károly nevű diák kergetni kezdett. Az iskola ablakán keresztül meglátta ezt a jelenetet Petőfi s a Horváth Károly latin könyvének szélére irónnal e hangsúlyos verset rögtönözte
Kis Kari kerget kurta kutyát kint.
(Réthy L. följegyzése)

A két rokonhangzású név

Az ifjú Petőfi gyönyörűséget talált benne, ha valakivel ingerkedhetett; de ezt oly kedélyesen tette, hogy csak az bosszankodott érte, akinek nagyon elevenére talált. Így történt Ostfi-Asszonyfán is, ahol Salkovics mérnöknél, egyik közeli rokonánál lakott. Volt ugyanis a háznál egy Ráró nevű agár is, megleste, mikor ez és Salkovics fia, Károly, a tágas udvar más-más részén kalandoztak, ekkor aztán torka szakadtából kiáltotta: „Ráró! Ráró!" A rokonhangzású név a távolból érthetetlenné válván, mind a kettő azt hitte, hogy őt hivják s különböző oldalról nyargaltak elő Petőfi nem csekély mulatságára.

Megfelelt

Egy ízben Petőfi, aki mint tudjuk, országos hire daczára sem volt soha gazdagnak nevezhető, több barátjával sétálva a Váczi-utczán, egyszer nagy csengéssel lát maga mellett elvágtatni egy vidéki fogatot, melynek négy sárkány lovát parlagi gavallér hajtotta, bő ingben, tollas kalapban, vállra vetett dókával és glacée keztyüben.
— Hej Sándor, — szólal meg az ifjak egyike vidáman, — lesz-e neked valaha ilyen négy paripád ?
— Lesz, ha kocsis leszek, — felelte rá a költő.

Az utolsó fellépés

Annyira csüggött Petőfi a szinipályán, hogy mikor már jó nevet szerzett a két magyar hazában tollával, még akkor se tudott végleg hátat forditani a szinpadnak. A színészekkel mindvégig fönntartotta a kollegiális barátságot; de legjobban mégis Egressy Gábort bámulta, s hozzá állott legközelebb.
Hogy barátja jutalomjátékának anyagi sikerét emelje, egy alkalommal erre a czélra színdarabot is irt „Zöld Marczi" czimmel, mely azonban nem sikerült s ezt a szerző maga is belátván, megsemmisítette. Majd ajánlkozott, hogy föllép az Egressy jutalomjátékán, mint vendég. 1844 október 12-én a „Szökött katoná"-ban a nótárius szerepét játszotta. Az ifjúság rokonszenvesen fogadta s megtapsolta, bár az erős lámpaláz folytán nagyon halkan mondta el szerepét, melynek végén ehelyett: „Julcsa kisasszony a menyasszony!" azt találta mondani, hogy: „Julcsa kisasszony a vőlegény!"
Mikor pedig észrevette a nyelvbotlást s ki akarta magát javítani, még jobban bele bonyolódott, mondván : „Azaz hogy Gergely úrfi a menyasszony!" Erre jóindulatú nevetés és taps hangzott föl, mely a költőnek s nem a színésznek szólott.
Ez a kudarcz azonban végleg kiábrándította abból a reménykedéséből, hogy a színpadon is arathat babérokat valaha.
(Petőfi, Uti jegyzetek.)

Az ellenkritika

Éppen Dunavecsén tartózkodott Petőfi szüleinél, midőn a költőt Császár Ferencz megtámadta lapjában. De Dobrovszky ellenbirálatot irt Császár és társai ellen az Életképekben, mely lappal Petőfinek még akkor semmi összeköttetése sem volt. Azt a számot, melyben ez a védelem megjelent, megküldték Petőfinek, aki azt felolvasta szülei előtt. Az ellenbirálatnak minden fejezete e szavakkal kezddött : „Császár Ferencz és hasonmásai azt állítják"... Újból: „Császár Ferencz és hasonmásai ..."
Csak hallgatja egy ideig az öreg Petrovics, s végre is megsokalja a dolgot, nagyot üt öklével az asztalra s kifakad:
— Azt a Poncziusát annak a hasonmászó Császár Ferencznek!

A legszámosabb osztály

Egy társaságban egyszer a különféle fajtájú költőkről volt szó, az eposi, drámai, didaktikai, lyrai stb. költőkről.
Petőfi szótlanul hallgatta egy ideig a vitát, egyszer aztán közbeszólt :
— Kifelejtettétek a legszámosabb osztályt a sorból : az éhező költőket!

Más alkalommal pedig igy szólt:
— A valódi poéta csalogány, a fűzfa poéta veréb ; az első énekel, mert érez, a másik csiripel, mert éhezik.

Megismerkedés Telekivel

Petőfi 1846-ban Szatmáron volt látogatóban egyik barátjánál és költőtársánál, Pap Endrénél. Innen elnéztek Nagykárolyba Riskóhoz. A vendéglőben, ahol ebédeltek, a szomszéd asztalnál ült egy fiatal ember. Riskó át-átszólott hozzá, s Petőfi is bele vegyült a társalgásba. A jó barátok egyike bemutatta a fiatal embert Petőfinek. Teleki Sándor gróf volt.
— Ön az első eleven gróf, akivel beszélek, — monda Petőfi.
— Hát döglöttel beszéltél-e? — kérdi Teleki.
— Az magam is voltam komédiás koromban.
— No, czimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok.
Petőfi mélyen belenézett a gróf szemébe s kezét nyújtotta. A demokrata költő ilyen választ nem várt az arisztokratától.
Jó barátok lettek s Petőfi tudvalevőleg a Teleki kastélyában Koltón töltötte egy évvel későbben mézesheteit.
(Teleki S. följegyzése.)

A veszedelmes ügyesség

Petőfi meglepően tudta mások irását utánozni. Csak rátekintett valamely kéziratra s gondolkozás nélkül rögtön tudta utánozni.
— Látjátok, milyen jó váltóhamisitó veszett el bennem, — monda azoknak, akik bámulták, — milyen sokat érne más tisztességes embernél ez a tudomány, ami nálam kárba veszett.
Olyankor azután elmondá, hogy de mégis egyszer megtörtént, hogy ez ügyessége hasznot hajtott neki. Egy egész forint hasznot.
Abban az időben történt, amikor a forint nagy pénz volt rá nézve, hogy egy úri emberrel fogadott egy forintba, hogy az a saját aláirását nem fogja tudni megkülönböztetni a költő által utánzottól. Tanuk jelenlétében a fogadást tevő leirta egy papírszeletre a nevét, Petőfi is leirta három más egyenlő papírszeletre, aztán összekeverték a négy papírszeletet s az illető nem tudta kiválasztani közülök a saját aláirását.
Így szerzett Petfinek kézirat utánzási tehetsége egy forintot.
(Jókai, Tarka Élet.)

Folytatjuk

Csillagosok, lakók

A  CSILLAGOS  HÁZ 
Adalékok a Dózsa György út  17. számú – csillagos ház - történetéhez.

(Vázsonyi Ibolya emlékezése:)

A  Dózsa  17-ről  én  jeleztem  a  Mazsihisz –nak, hogy  csillagos  ház  volt; méghozzá az elsők között nyilvánították annak. Így került be a ’Csillagos házak Budapesten 1944-45-ben’ programba. Megemlékezést azonban nem szerveztem, senki sem szervezett a túlélők közül – nincs kinek. Az emlék, az emlékezés – a miénk, akik még élünk a régi csillagos lakók közül.
A  ház lakásainak többségét eredetileg  is  zsidó  családok  bérelték-lakták.
Most rájuk emlékszem – amennyi róluk és a  ’megjelölt’ házról  beivódott  az  akkor  még  csak  hatéves  fejembe… (Igyekszem nem megsérteni a személyiséghez fűződő jogokat; bár nem hiszem, hogy bárki is fölhánytorgatna nekem bármit.)

Vázsonyi család  (III. em. 3.)
A mi családunk 1944. június  1-én  költözött ide – a ’zsidók összeköltöztetése’ keretében kényszer-lakhelyként  számunkra kijelölt III. emeleti lakás  egyik  szobájába. Anyámmal (Vázsonyi Tiborné Keller Izabella) és  16  éves  Pali bátyámmal költöztünk be (apám  - Vázsonyi Tibor -  és  18  éves  Jani  bátyám  akkor éppen munkaszolgálatosok  voltak).
Én azóta egyfolytában ebben a házban, ebben a lakásban élek.
A lakást korábban a keresztény Berta István, a Rádió karmestere bérelte. (A felszabadulás után egyszer visszakérezkedett, hogy esetleges ottmaradt holmijait összeszedhesse. Nemigen talált bármit is a viszontagságos sorsú lakásban…)
A  háromszobás (nappali + két háló), hallos-cselédszobás-konyhás-fürdoszobás  lakásban  nagy  volt a  zsúfoltság : minden  szobában  egy-egy  család  lakott. A  ház  svájci vagy svéd  védettséget  vásárolt (bátyám emlékezete szerint vatikánit), amitől a  zsúfoltság  tovább  fokozódott: minden  szobába  plusz  egy család  került; összesen húszan  voltunk  a  120  négyzetméteren. Láttam  egy bácsit a  szélső  hálóban, aki egy  hintaszékben  aludt,  mert  az  ágya  már  nem  fért  be a  szobába…
A  Szálasi - puccs  után  a  ház  lakóit  beterelték a  gettóba, a  hátra maradó  öregeket  és  betegeket   Dancsa  úr  - a házmester - későbbi  elbeszélése  szerint elvitték és feltehetően a  Dunába  lőtték a nyilasok. Apám a  váci  munkaszolgálatból  megszökve a  lakásban  maradt, mint  beteg, de Dancsa  úr  figyelmeztette: menjen  el,  mert  jönnek a  nyilasok  megszállni a  házat. Apám azonnal el is ment a házból,  szenespincékben  bujkált - de  ez  már  egy  másik  történet,  a  mi  Dob utcai  gettó-  életünkkel  együtt.

A ’rendszerváltáskor’ eltávolított emléktábla
A földszinten – az Abonyi utcára néző hatalmas ablakokkal – működött   valamikor egy olcsó kávéház (a Markstein 2; vele szemben az Abonyi elején     volt az előkelőbb Markstein 1… ). A mi házunkban lévő kávéházból később több - belül kétszintes - műhelyt, bolthelyiséget alakítottak ki; a kávéházas    Markstein fia volt az anyja révén zsidó származásúnak minősülő Markos József - ismertebb nevén Alfonzó -; de ők sosem laktak a házunkban.).

Lőwinger  család,  (félemelet 1.) - Ortodoxok,  1950-ben Angliába  távoztak. Ott élő lányuk,  Mirjam  az  osztálytársam  volt; fiuk  Bernát  jelenleg Amerikában él. .Őket a  sabat  betartásának  ellehetetlenülése  üldözte  el. Shirley Temple – a híres gyermek-színész (1928-2014) – állítólag Mirjam unokanővére volt (de S.T. magyar kapcsolataira  vonatozóan egyetlen életrajzában sem található utalás).

Bán és Kálmán  család (félemelet 3.) – Fiuk,  Tamás ’56-ban  Svédországba  távozott, anyja, Bán  Edit követte.  Kálmán  György,  aki  apósa-anyósa  halála  után  teljesen  egyedül  maradt, megzavarodott  és  éhenhalt.

Korein és Krausz család, egy-egy lánygyermekkel  (félemelet 4.)
- Korein  Terike a  munkaszolgálatban  meghalt. Korein  úr futballbíróként  működött, még  a  háború  után  is.
- H.né-Krausz  Edit, külkereskedelmi  titkárnő volt,  H.  Júlia  MTI-s  újságíró  édesanyja. Juli  92-ig  itt lakott.a.félemelet 4.-ben.

F.  család (félemelet 4a).
F. Izidor tanár, felesége, Joli néni  bilógia tanár  volt az Abonyi  utcai zsidó iskolában. Fiuk, Tamás orvos lett;  unokájuk Zsuzsa, ma is a házban él.

Fogel Olga néni –fogorvos (I. em. 2.) – ’időben’  kivándorolt.

Botond és T.  familia. (I.em. 3.).
- A  Botond - család  kárpitos  dinasztia  volt.
- T.  Ferenc  dr. –  jogász, a másik család leszármazottja,  ma  is  itt  él

Bokor – család (I.em. 4.)
Bokor  Izsóné -  Lola  néni  tornatanárom  volt  az „ Abonyiban”. Fia,  László  újságíró-író  elköltözött a házból.

Goldberger – Geiger (Gergely ?) család (I. em. 5.) .
Az  unoka,  András –  hangmérnök  volt (talán az MTV-ben) – ma  is  itt  él. 

Popper család (II. em. 1.)
Popper néni lakott itt a  két  fiúunokájával (nem  sikerült  tisztáznom  Popper  Péterrel,  hogy  ő  volt-e  az  egyik).

Bonder család (III. em. 1.)
Övék  volt a  Thököly  úti  pékség (a  Szinva  utca  után,  a  Keleti  felé; most arab pitát sütnek ott). oda  vittük  még  háború után is a  kenyeret  süttetni  (és  a  szombati sóletet a  Lőwingerék…).

Vajda család (III. em. 4.)
Vajda  Rudolf, a  háztulajdonos  veje  kinek  lánya, Teri    Kabos  Endre   vivó világbajnok  felesége  volt (Kabos a Margit  híd  felrobbantásakor a   Dunába  veszett). Teri a  kis  Bandival  1948-ban  Angliába  távozott. Vajda  Rudolf  haláláig  a  házban  lakott.(kb. 70  éves  korában  átszaladt  a  Dózsán  és  elütötte  egy  autó).

Strasser   család (III. em. 5.)
Strasser  Benő feleségével  és  fiával  Jánossal lakott a szomszédunkban,  matematika-fizika  szakos  tanára  volt az  „Abonyinak”; Paula  néni  németet  tanított  ugyanott; fiuk,  Sándor János,  tornatanár lett ;  56-ban  feleségével  és  két fiával  az  USA-ba  távozott.

B.  család   (IV. em. 1.sz.)
B. úr gyártulajdonos volt. Lánya,  Vera, D.  Istvánné ma  is  itt  lakik.

 ... és a részben a helyére
2004-ben fölszerelt új emléktábla
Öt  keresztény  családra  emlékszem,  akik a  „csillagosítás”  után  is  itt  maradtak a  házban :

Latabár  Kálmán és családja (II. emelet, ahol mostanáig laknak) - a színművész a feleségével, Katalinnal; a - kitért - zsidó nagymamával,az ifjabb Kálmánnal és Kiskatival.

Zajthy  Ferenc festőművész, V. szint  - műterem  lakás.

Perneczky  Géza   (III. em. 2.) -  a földművelésügyi  minisztérium  tanácsosa(?).- 1949(?)-ben a családot kitelepítették,  koncepciós perben. A tanácsost börtönbüntetésre itélték. Lánya, Lola, a  Sacre  Coeur-be  járt, fia  ma Németországban  él.

Várdai (-y ?)  - család (a félemeleten) -. a  két  lány  a  Sacre  Coeur-be  járt; ’48-ban  Svájcba  távoztak.

és:

Dancsa  úr,  a  házfelügyelő,  aki abszolút  toleráns  és  zsidóbarát  volt. Haláláig
(1950 ) a  házfelügyelőnk maradt.

Valószínűleg többen  is voltak, főleg  az  üzletsoron (volt vagy tíz  különféle üzlet).

*****

Mellékletek:

UGYANAZ A TÖRTÉNET – KICSIT MÁS SZEMSZÖGBŐL
(Vázsonyi János szóbeli Centropa-visszaemlékezéseinek a házra [is] vonatkozó részei:)

A pesti zsidóság számára 1944-ben megkezdődött az úgynevezett zsidó házak kialakítása, majd a gettósítás.
Tehát én például a Hungária körútról vonultam be Hangonyba, de amire október nyolcadikán hazakerültem, a családom a Dózsa György út 17-ben lakott egy kijelölt zsidó házban, amiből később pápai védett ház lett  [A Vatikán 2500 fő részére adott menlevelet... – A szerk.]. Persze semmit a világon nem jelentett, csak annyit, hogy a nyilasok rögtön azt rabolták ki, a pápai védett házat. Ott semmisült meg apáméknak az egész könyvtára, amit oda mentettek. Mert abban a lakásban tartotta a tizennegyedik kerületi pártszolgálat vezetője az esküvőjét valamelyik szépséggel, és tüzet raktak a lakásban a könyvekből.
A Dózsa György út 17. a német megszállás idején már ’megjelölt’ (csillagos) zsidó ház volt. A mi lakásunk egy háromszoba-hallos, száznégy vagy száztíz négyzetméteres nagy lakás volt, abba költöztettek be minden szobájába egy-egy családot. Tehát négy-öt-hat ember lakott egy szobában. Annak a lakásnak az eredeti tulajdonosa egy olimpiai vívónak volt az apósa. Az apósé volt az egész ház, de különben ott keresztény úriemberek laktak. Például a Berta István lakott abban a lakásban, amibe minket költöztettek. A Rádió karmestere volt. Pontosan tudom, mert aztán visszajött, amikor egyedül maradtunk a lakásban. 1945 tavaszán megjelent a Berta István, és összetett kezekkel könyörgött az anyámnak, hogy engedje meg, hogy megnézze, amit ottfelejtett.
A lakásban akkor mi maradtunk ott egyedül, a többiek visszaköltöztek a saját lakásukba. Mi a saját lakásunkba, a Hungária körútra azért nem költöztünk vissza, mert nem volt semmi értelme.  Semmink nem maradt ott, és mások laktak benne. Itt viszont egyedül maradtunk, mert a lakótársak mind elköltöztek. A felszabadulás után tehát visszakerült az egész család a Dózsa György út 17-be. A húgom lakik most abban a lakásban, ahol mi laktunk.
De ez a Dózsa György úti lakás is majdnem félig ki volt égve, a három szoba közül csak egy volt lakható. A ház tulajdonosa, a Vajda – az is zsidó volt – visszajött, és kiadta nekünk bérbe. Az egész ház az övé volt. Akkor még visszakapta. Csak 1948-ban államosították [A házingatlanokat 1952-ben államosították.  – A szerk.]. Ebben a házban lakott különben a Latabár család is, alattunk egy emelettel. A Latyi meg a mamája meg a fia meg a lánya [Latabárok – a színészdinasztia kilenc tagját tartja számon a magyar színháztörténet. A legemlékezetesebb színészi pályafutás id. Latabár Árpád (1878–1951) és fiai, ifj. Latabár Árpád (1903–1961) és Latabár Kálmán (1902–1970) nevéhez fűződik. – A szerk.].
Én nem voltam egy percig sem gettóban. Október nyolcadikán betegen kerültem haza anyámhoz, aki a munkaszolgálatba már nem engedett vissza. Akkor kezdtem bujkálni, a család többi tagját pedig nemsokára bevitték a gettóba.
1945. január közepére felszabadult Zugló, majd egész Pest. Az apám Népszínház utcai üzlete majdnem teljes egészében ép maradt. Még a raktárt se törték fel. A raktárban például volt huszonöt tábla üveg, úgyhogy nekünk volt az első betáblázott kirakatunk, és a Dózsa György út 17. lakásainak többségét abból az üzletből vágták be.

*****

Kivonatok Sz. Nagy Józsefnek a Házról írt esszéjéből .
(In: http://szdnyi.blogspot.hu/2012/04/szazeves-hazak-buda-pesten_23.html  )

A Ház – amikor épült, a XX. század elején – átlagos kis- és középpolgári lakóház volt, végig annak maradt is meg.
Az Aréna-úton ugyanolyan nagy bérházakat építettek, mint bármelyik körúton, bár a forgalom jóval kisebb és csendesebb volt az ott kezdődő „tizennégykerben” (az Aréna-út nyugati – páros - házsora még Terézváros volt, a keleti – páratlan - meg már Zugló).
A nagyjából Dél-Észak irányú Aréna út elejének közvetlen környéke: Délen húzódott a Rákóczi út folytatása, a Thököly út (rajta túl volt a névadó Aréna, később a Népstadion). Észak felé a következő nagyobb utca a Liget oldalában ment, „Ajtósi” Dürerről nevezték el.  Kelet felé a Stefánia zárta ezt a kis zöldterületet, amelyet a Thökölyvel és az Ajtósi Dürerrel párhuzamosan elfelezett az Abonyi-utca, néhány keresztutcával. A Zichy-utcánál a nyári tiszti kaszinó hatalmas tömbje lezárta az Abonyit, így az nem torkollhatott bele a Stefániába,
Újabban a Thököly-Dózsa kereszteződésben a sugárúton közlekedő eszközökön nem a mindenki számára ismert  Dózsa György utat mondják be megállónak, hanem a trianonos miniturul körüli terecske (’park’”) névadóját, Reiner /Fritz/ Frigyest…
A Terézváros szélén létesült Garai-piac átalakult maradványa, az Aréna-kereszteződésben és a piac körül egykor volt kocsmák hűlt helye emlékeztet a valamikori – pezsgőbb -  külvárosi (proli és kispolgári) életre.
A Dózsa-Abonyi sarka a (múlt) századelőn kifejezetten urizáló környéknek számított. Nem véletlen, hogy (a későbbi) Alfonzó atyja az Abonyi utcatorkolat mindkét sarkán megvette vagy kibérelte a földszintet, és kiépített egy ikerkávéházat, egyet a jobb - leginkább zsidó - vendégeknek, egy forgalmasabbat meg a kevesebb pénzűeknek. A második világégés után az egyikben suszterok kalapáltak a volt „Markstein” hatalmas terében („cipész kisipari szövetkezet”), a másikban egyéb iparosok nyithattak sufniszerű (ám magas légterű) műhelyeket. Ma fitnesz-szalon és arab pipatórium működik helyükön…
A Házat eredetileg ötszintesre tervezték, masszív pincerendszerrel (háborúban: légópince, de építéskor erre még nem gondolhattak, inkább raktárnak és szenespincének tervezhették). Minden szinten volt három nagyobb lakás (háromszobás, 120 négyzetméter körül), két valamivel kisebb (90-100 négyzetméterrel) és két úri „garzon” (olyan 40-50 négyzetméteres). Kivéve a legfelső szintet: ott csak egy égrenéző műteremlakást építettek ki (az egykori polgárság mindig is művészetpártoló volt). Központi fűtés, eleinte központi melegvíz-szolgáltatás is, méltóságteljesen tágas (és méltóságteljes lassúságú) személylift, főlépcső és cselédlépcső, ahogy illik egy polgári házhoz. A főbejárat és a lépcsőház Zsolnay-kerámiával díszítve, a kapualjban csempékre álmodott tájképek és vidám baglyok fogadták a belépőt (amíg aztán, a rendszerváltás forgatagában, el nem lopták mindet). Adózástechnikai okokból (egykoron az emeletek száma után adóztak az adófizető magyar állampolgár háztulajdonosok) az alsó szinteket szerte a magyar hazában, de különösen a székesfővárosban magasföldszint és félemelet álnéven anyakönyvezték, ezért minden emelet eggyel föntebb leledzik a Házban is.
Jól megépítették a régi mesterek, elállhat hát akár még újabb száz évig is a Ház.

Összeállította: Sz. Nagy József, forrás: nyelvmájszter