2014. augusztus 10., vasárnap

Petőfi-adomák -1 (további bónuszként)

Szamár a tanteremben
Mindenek előtt azoknak, akik végig követték a költő életéről és költészetéről szóló beszámolónkat. Forrásunk a Petőfi-könyvtárban Kéry Gyula szerkesztésében 1908-ban megjelent díszkiadásból (gyűjtő Baróti Lajos, illusztrációk: Mühlbeck Károly, Jankó János)

Az első vers

Mialatt óraközben a diákok vigan futkostak az udvaron, egy kis kutya is oda vetődött, melyet egy Horváth Károly nevű diák kergetni kezdett. Az iskola ablakán keresztül meglátta ezt a jelenetet Petőfi s a Horváth Károly latin könyvének szélére irónnal e hangsúlyos verset rögtönözte
Kis Kari kerget kurta kutyát kint.
(Réthy L. följegyzése)

A két rokonhangzású név

Az ifjú Petőfi gyönyörűséget talált benne, ha valakivel ingerkedhetett; de ezt oly kedélyesen tette, hogy csak az bosszankodott érte, akinek nagyon elevenére talált. Így történt Ostfi-Asszonyfán is, ahol Salkovics mérnöknél, egyik közeli rokonánál lakott. Volt ugyanis a háznál egy Ráró nevű agár is, megleste, mikor ez és Salkovics fia, Károly, a tágas udvar más-más részén kalandoztak, ekkor aztán torka szakadtából kiáltotta: „Ráró! Ráró!" A rokonhangzású név a távolból érthetetlenné válván, mind a kettő azt hitte, hogy őt hivják s különböző oldalról nyargaltak elő Petőfi nem csekély mulatságára.

Megfelelt

Egy ízben Petőfi, aki mint tudjuk, országos hire daczára sem volt soha gazdagnak nevezhető, több barátjával sétálva a Váczi-utczán, egyszer nagy csengéssel lát maga mellett elvágtatni egy vidéki fogatot, melynek négy sárkány lovát parlagi gavallér hajtotta, bő ingben, tollas kalapban, vállra vetett dókával és glacée keztyüben.
— Hej Sándor, — szólal meg az ifjak egyike vidáman, — lesz-e neked valaha ilyen négy paripád ?
— Lesz, ha kocsis leszek, — felelte rá a költő.

Az utolsó fellépés

Annyira csüggött Petőfi a szinipályán, hogy mikor már jó nevet szerzett a két magyar hazában tollával, még akkor se tudott végleg hátat forditani a szinpadnak. A színészekkel mindvégig fönntartotta a kollegiális barátságot; de legjobban mégis Egressy Gábort bámulta, s hozzá állott legközelebb.
Hogy barátja jutalomjátékának anyagi sikerét emelje, egy alkalommal erre a czélra színdarabot is irt „Zöld Marczi" czimmel, mely azonban nem sikerült s ezt a szerző maga is belátván, megsemmisítette. Majd ajánlkozott, hogy föllép az Egressy jutalomjátékán, mint vendég. 1844 október 12-én a „Szökött katoná"-ban a nótárius szerepét játszotta. Az ifjúság rokonszenvesen fogadta s megtapsolta, bár az erős lámpaláz folytán nagyon halkan mondta el szerepét, melynek végén ehelyett: „Julcsa kisasszony a menyasszony!" azt találta mondani, hogy: „Julcsa kisasszony a vőlegény!"
Mikor pedig észrevette a nyelvbotlást s ki akarta magát javítani, még jobban bele bonyolódott, mondván : „Azaz hogy Gergely úrfi a menyasszony!" Erre jóindulatú nevetés és taps hangzott föl, mely a költőnek s nem a színésznek szólott.
Ez a kudarcz azonban végleg kiábrándította abból a reménykedéséből, hogy a színpadon is arathat babérokat valaha.
(Petőfi, Uti jegyzetek.)

Az ellenkritika

Éppen Dunavecsén tartózkodott Petőfi szüleinél, midőn a költőt Császár Ferencz megtámadta lapjában. De Dobrovszky ellenbirálatot irt Császár és társai ellen az Életképekben, mely lappal Petőfinek még akkor semmi összeköttetése sem volt. Azt a számot, melyben ez a védelem megjelent, megküldték Petőfinek, aki azt felolvasta szülei előtt. Az ellenbirálatnak minden fejezete e szavakkal kezddött : „Császár Ferencz és hasonmásai azt állítják"... Újból: „Császár Ferencz és hasonmásai ..."
Csak hallgatja egy ideig az öreg Petrovics, s végre is megsokalja a dolgot, nagyot üt öklével az asztalra s kifakad:
— Azt a Poncziusát annak a hasonmászó Császár Ferencznek!

A legszámosabb osztály

Egy társaságban egyszer a különféle fajtájú költőkről volt szó, az eposi, drámai, didaktikai, lyrai stb. költőkről.
Petőfi szótlanul hallgatta egy ideig a vitát, egyszer aztán közbeszólt :
— Kifelejtettétek a legszámosabb osztályt a sorból : az éhező költőket!

Más alkalommal pedig igy szólt:
— A valódi poéta csalogány, a fűzfa poéta veréb ; az első énekel, mert érez, a másik csiripel, mert éhezik.

Megismerkedés Telekivel

Petőfi 1846-ban Szatmáron volt látogatóban egyik barátjánál és költőtársánál, Pap Endrénél. Innen elnéztek Nagykárolyba Riskóhoz. A vendéglőben, ahol ebédeltek, a szomszéd asztalnál ült egy fiatal ember. Riskó át-átszólott hozzá, s Petőfi is bele vegyült a társalgásba. A jó barátok egyike bemutatta a fiatal embert Petőfinek. Teleki Sándor gróf volt.
— Ön az első eleven gróf, akivel beszélek, — monda Petőfi.
— Hát döglöttel beszéltél-e? — kérdi Teleki.
— Az magam is voltam komédiás koromban.
— No, czimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok.
Petőfi mélyen belenézett a gróf szemébe s kezét nyújtotta. A demokrata költő ilyen választ nem várt az arisztokratától.
Jó barátok lettek s Petőfi tudvalevőleg a Teleki kastélyában Koltón töltötte egy évvel későbben mézesheteit.
(Teleki S. följegyzése.)

A veszedelmes ügyesség

Petőfi meglepően tudta mások irását utánozni. Csak rátekintett valamely kéziratra s gondolkozás nélkül rögtön tudta utánozni.
— Látjátok, milyen jó váltóhamisitó veszett el bennem, — monda azoknak, akik bámulták, — milyen sokat érne más tisztességes embernél ez a tudomány, ami nálam kárba veszett.
Olyankor azután elmondá, hogy de mégis egyszer megtörtént, hogy ez ügyessége hasznot hajtott neki. Egy egész forint hasznot.
Abban az időben történt, amikor a forint nagy pénz volt rá nézve, hogy egy úri emberrel fogadott egy forintba, hogy az a saját aláirását nem fogja tudni megkülönböztetni a költő által utánzottól. Tanuk jelenlétében a fogadást tevő leirta egy papírszeletre a nevét, Petőfi is leirta három más egyenlő papírszeletre, aztán összekeverték a négy papírszeletet s az illető nem tudta kiválasztani közülök a saját aláirását.
Így szerzett Petfinek kézirat utánzási tehetsége egy forintot.
(Jókai, Tarka Élet.)

Folytatjuk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése