2014. augusztus 24., vasárnap

Petőfi-adomák - 8 (még bónusz gyanánt)

A szerencsés nap

Márczius 15-én Petőfi Vasváry Pállal és Bulyovszkyval Jókai lakására ment. Ott hamarosan megegyeztek a sajtó felszabadításában. Erre Jókai és Bulyovszky proklamácziót szerkesztettek a 12 ponthoz, mialatt Vasváry és Petőfi fel-alá sétált a szobában. Vasvári társalgás közben a Petőfi tőrös botjával hadonászván, a tőr egyszerre csak kiröpült belőle egyenesen Bécs irányában.
— Jó jel ! — kiáltották egyhangúlag.
Midőn a proklamáczió elkészült, megindultak s ekkor Petőfi azt kérdé:
— Micsoda nap van ma?
— Szerda, — felelte egyikök.
— Szerencsés nap, — jegyezte meg Petőfi, — szerdai napon volt az esküvőm.

A kellemetlen vendég

Midőn a márczius 15-iki események hire eljutott Pozsonyba, az ott tanácskozó képviselők között egy pillanatra megdöbbenést okozott a Petőfi hirtelen támadt politikai népszerűsége, mert ott azt beszélték, hogy a Rákoson harminczezer ember áll fegyverben Petőfi és Jókai vezérlete alatt s kikiáltották a köztársaságot. Néhányan megbizták Kuthy Lajost, hogy puhatolja ki Petőfi terveit a forradalomra nézve s csendesitse le. Kuthy azonnal felszólitotta levélben Petőfit, hogy irjon csillapító költeményeket a nép számára. Később személyesen is leutazott Petőfihez, kinél beszéd közben, mintha szórakozottságból tenné, turkált a költő íróasztalán, aki nyugodt szarkazmussal igy szólt:
— Tudod, kedves barátom, jöjj hozzám máskor, most a feleségemet várom, akinek légyottot adtam.
Kuthy elértette, nem tért vissza többé; de Petőfit kikiáltotta bolondnak.

Egyiknek ismerős, másiknak ismeretlen

1848-ban, midőn egy alkalommal nejével Erdődről Debreczenbe utazott, a falvakon mindenütt föltartóztatták és útlevelét kérték. Egy faluban önérzettel s hatáskereséssel szól a jegyzőhöz :
— Én Petőfi Sándor vagyok!
— Nincs szerencsém ismerni, útlevelet kérek, — volt a válasz, melynél rá nézve ez gorombább már nem is lehetett volna. Oda dobta útlevelét, bosszankodott, hogy annyit háborgatják s a rongyos falu azt se tudja róla, hogy kicsoda?
Más faluba érnek s a jegyző nem lévén otthon, a pap vizsgálta az útleveleket. A paplakhoz megy s oda nyújtja szó nélkül, nem akarván hasonló tapasztalatra tenni szert. Az öreg lelkész fölteszi szemüvegét s olvasni kezdi: „Petőfi Sándor" . . . Aztán felkiált: — Hazánk nagy poétája az én házamban ! Oh uram, bocsásd el a te szolgádat, mert ime az szemei megláthatták őt!
Megölelte, marasztalta, hogy neki csak egy szobája van ; de majd a szomszédba megy, csak maradjanak nála vacsorára, éjjeli szállásra. Petőfi alig tudott tőle szabadulni és sohasem feledte az öreg lelkészt örömkönnyekkel szemeiben, amint őt megölelte.
(Jókai, Tarka képek.)

Petőfi mint képviseljelölt

Az 1848-iki követválasztást megelőző napok egyikén lement Petőfi Kunszentmiklósra feleségével s hajdani iskolatársához, Bankos Károlyhoz szállott, aki ebédet adott tiszteletükre. A társalgás természetesen a választásról folyt. Petőfi nemcsak hallgatag, hanem komor volt. Akkor látszott kissé felvidulni, mikor felesége hozzá hajolva, csókot lehelt halvány arczára s oda súgta, de úgy, hogy mindnyájan meghallhatták:
— Sándor, megbukunk!
— Biz az meglehet, — monda Petőfi, — de ha elvesztem is a követséget, megmaradsz nekem te, én imádságom!
A különféle tervezgetések közt valaki azt indítványozta, hogy jó volna, ha Petőfi leutaznék Szabadszállásra s ott a néphez beszédet intézne.
—  Én is gondoltam már erre, — válaszolt Petőfi, — beszéltünk is róla Bankos barátommal; de ellenzi. Azt mondja, hogy a szabadszállásiak rendkívül ingerültek, még valami bolondot csinálnának. Pedig szeretném megmagyarázni nekik, mit kell érteni a fatális „fejsze" alatt.
Petőfi tudniillik proklamácziót intézett választóihoz s abban egy helyen azt mondja, hogy a haza fáján sok haszontalan, káros hajtás van, , — t. i. Petőfi, — lesz a fejsze, mely azokat levagdalja.
Erre felfortyantak a szabadszállásiak:
— Tuskóknak tart bennünket? Hát csak jöjjön ide az a fejsze, majd vasvillával fogadjuk.
Erre a fejszére czélzott Petőfi.

Petőfi a kézisajtón

Kecskemétre rándult 1848-ban Petőfi, hogy a fellázadt ráczok ellen induló honvédeknek ünnepélyes fölesketésén és kivonulásán jelen legyen, meg hogy számukra egy lelkesítő költeményt irjon. Amint egy jómódú czeglédi gazdának ötös fogatán megérkezett Kecskemétre, azonnal a Szilády Károly nyomdájába rohant, a hová e szavakkal toppant be:
— Hol a gazda, atyafiak?
— Itt vagyok, — monda a műhely közepén álló s egy revizió-ivet nézegető Szilády, — kihez legyen szerencsém?
— Petőfi Sándor vagyok.
— Örülök, hogy hazánk hírneves, általam nagyrabecsült költőjét szerény hajlékomban üdvözölhetem. Mivel lehetek szolgálatára?
— Egy alkalmi költeményem volna, tessék azt azonnal kiszedetni és kinyomatni.
— Szívesen, csak kérem a kéziratot!
— Azt előbb meg kell írnom, — monda Petőfi, — mert a szekéren csak nem írhattam. Kérek papirost!
Szilády sietett teljesíteni a költ kívánságát, aki a szedőszekrényen czeruzával megírta a tizenegy strófából álló költeményt. A négysoros versszakokat egyenkint adta át a szedőnek, aki azonban mind a mellett is — kissé pityókos lévén — a negyenöt soros munkán vagy harmadfél óráig elpiszmogott.
Petőfi türelmetlenkedni kezdett és ingerült hangon azt a megjegyzést tette, hogy Pesten a Landerer-nyomdában vagy Trattner-Károlyinál ezt a „rongyos pár sort" egy óra alatt elkészítették volna.
— Igen ám, — vágott vissza a szedő, — ott ötöt lehet az ilyen munkához állítani, itt meg csakmagam dolgoztam rajta. Különben jó, hogy a tekintetes úr ma hozta ide a költeményt, holnap nem tudom, ki szedte volna ki, mert én — s itt Gutenberg tanítványa végig simította a bajusza helyét — honvéd lettem és holnap indulok!
— Jól van, jól, — hagyta rá a költő, aki a „honvéd lettem" szavakra rögtön barátságosabb arczot vágott, — csak ne kotyogjék öcsém annyit. Kösse ki gyorsan a kolumnát és adja oda a „drucker"-nek, a korrekturát meg majd megolvasom addig, míg az „zuríchtol". Remélem, hogy a szedésben nem lesz sok hiba.
— Arról kezesködöm ! — felelt büszkén a szedő.
Midőn délfelé elkészült a kefelenyomat, Petőfi nagy sietséggel átolvasta és egy-két hiba kijegyzésén kívül azt is elrendelte, hogy a czimsort kisebb betűkből szedjék. Aztán elment ebédelni; de még egy óra előtt visszatért a nyomdába, ahol a „drucker" ahelyett, hogy a költeményt nyomta volna, jóízen falatozott, közbe-közbe nagyokat húzva a jó sillerrel megtöltött fiaskóból.
A nyomó, egy würtembergi fiú, mikor meglátta már az ajtóban káromkodni kezdő költőt, rögtön felugrott és a nyomáshoz fogott. Ez azonban szörnyen lassan ment, mert segítség hiányában mindent magának kellett végeznie.
Petőfi egy ideig csak elnézte ezt a lassú haladást ; de végre megsokalván a dolgot, hirtelen levetette kabátját, felgyűrte inge ujját, kezébe vette a hengert és „föladta a festéket".
A „festék feladást" azonban egy negyed óra múlva megunta a költő, átengedte a hengert a nyomónak, maga pedig oda állott a préshez és hozzá látott a nyomáshoz.
Két óra felé megérkezett Szilády, aki midőn meglátta a költőt a kézisajtón izzadva dolgozni, összecsapta kezeit és azt kérdezte, hogy hol tanulta ezt a „fekete művészetet?"
— Hát a nyomdákban, — felelte Petőfi.
Az alkalmi költemény, melyet időközben még egyszer kiszedtek s két gépen nyomták egyszerre több ezer példányban mégis csak elkészült a rendes időre, ami teljes lehetetlen lett volna, — jegyezte meg Petőfi tréfásan a búcsúzáskor, — ha nem segitek annak a német „drucker"-nek a nyomásnál majdnem másfél óráig!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése