Erdélyi képregény - Kós Károly: Varjúnemzetség


A Ion Creanga kiadónál megjelent képregény címlapja – Pusztai Georgeta munkája


1975-ben született meg a gondolat az Ifjúmunkás szerkesztőségében, hogy a folyamatos előfizetések ösztönzése érdekében, s tekintettel a műfaj akkori divatozó népszerűségére, jó lenne rendelni egy eredeti képregényt, amely minden igénynek és szempontnak megfelel, s amely népszerűbbé teheti a romániai magyar ifjúsági hetilapot.
A magyarországi Füles rejtvényújság abban az időben krőzusi bőséggel és leleményességgel ontotta minden korosztálynak az érdekesebbnél érdekesebb képregényeket – nagy keresletük volt a Rejtő Jenő regényeit képsorokba álmodó adaptációknak -, ám a romániai sajtóviszonyok fokozott körültekintésre intettek, ami a témaválasztást illeti. Gyorsan tisztázódott, hogy az egyedül járható út olyan történelmi témájú, klasszikusnak számító, az erdélyi történelem közös harcokról szóló irodalmi művet választani, aminek cselekménybonyolítása is eléggé fordulatos ahhoz, hogy az olvasó érdeklődéssel várja a hétről hétre megjelenő folytatást.
A választás az akkor még élő nagy öreg, Kós Károly minden iskolában tanított regényére, az 1925-ben megjelent Varjúnemzetség-re esett, amely a szerkesztőség véleménye szerint minden szempontból elfogadhatónak tűnt az alkalmazáshoz. A munka nehezét a lap akkori főszerkesztő helyettese, a jótollú újságíró Nits Árpád vállalta magára, s nem is volt egyszerű dolga, mert amellett, hogy el kellett képzelnie és össze kellett állítania a regény alapján a majdani képregény forgatókönyvét, egyúttal meg kellett szereznie az agg szerző jóváhagyását is az egész rendhagyó művelethez. És ez volt a keményebb dió.
Az akkor már a lakásból ki nem járó, gyengélkedő Kós Károlyt családja óvta minden zaklatástól, bonyodalomtól és rendszerint lebeszélték látogatási szándékukról az őt felkeresni vágyókat. Nits Árpád félig-meddig ismerte a családot, és tudta, hogy az iróra mindenek előtt legidősebb unokája, Czeglédi Enikő vigyázott, akit hét éves koráig a Kolozsváron élő nagyszülei gondoztak és neveltek, miközben szinésznő édesanyja a szatmári szinháznál volt állásban.
/Az angol nyelvtanári képesitésű Enikő 2012-ben első izben vett részt a marosvécsi helikoni emléktalálkozón, ahol meleg szavakkal emlékezett vissza a nagyszüleivel együtt töltött gyermekkori évekre:
” Nagyon szerencsés vagyok, hogy életem meghatározó szakaszát velük tölthettem, rengeteg értéket adtak át nekem. Megtanultam, hogy nem kell mondanivaló nélkül fecsegni, az ígéreteket be kell tartani, és egy zsúfolt szükséglakásban is úgy kell viselkedni, mintha egy polgári lakásban vagy kastélyban élnénk. Nagyanyám az 1,50 centijével nagyon erős asszony volt, drákói rendet tartott nagyapám szobájában, nem engedte, hogy bárki ok nélkül megzavarja a nyugalmát, ugyanakkor nagyon kreatív volt, és hihetetlen humorérzékkel bírt… Az egyik legfontosabb, amit a nagyszüleimtől tanultam talán az volt, hogy mindig csak addig nyújtózkodjam, amíg a takaróm ér.” (Népújság, 2012. aug. 26.)/
Czeglédi Enikő volt az, aki lehetővé tette a képregény szerzőjének, hogy szóba álljon Kós Károllyal, aki ha nem is túlzott lelkesedéssel, de bölcs belenyugvással vette tudomásul, hogy a kor irodalmi és egyéb divatjai, ha nem is közvetlenül, de az ő munkásságát is elérték. Nem tudom pontosan, hogy a későbbiekben volt-e valami megjegyzése az írónak, vagy hagyta a maga mentére történni a dolgokat – hiszen akkor már túl volt a kilencven éven -, a képregény azonban elkészült, az Ifjúmunkás fotóriporterének-grafikusának, Pusztai Péternek csodaszép, szőke felesége, Pusztai Georgeta álmodta képregénybe a szikár, filmfeliratokra emlékeztető szöveget. Rengeteget olvasott hozzá, történelmi ábrázolásokat tanulmányozott az erdélyi múltról, nem csak a szöveget, de a történetet, a hősök érzelmi életét is próbálta értelmezni és elhelyezni a jelenetek során. Olyan jó munkát végzett, hogy egy év múlva, 1976-ban a Ion Creanga kiadó meg is jelentette a képregényt, s az albumszerű gyermekkönyv ma is ott található számos közkönyvtárunk tárlóiban, továbbá azóta nagyra nőtt gyerekek, olvasók polcán. A lapban megjelent első változat gyakorlatilag ma már elérhetetlen, csak jól őrzött lapgyűjteményekben lelhető fel.
Kós Károly, aki 1977-ben hunyt el, még megérhette, hogy a 28 oldalas könyvecske tiszteletpéldányát föllapozhassa és végignézhesse azt a képi világot, amit a huszadik század vége felé e múltbeli történet keltett egy Bukarestben született és nevelkedett fiatal grafikusban.
A történetet felidézve és összerakva arra gondoltunk, nem árt lefújni a port erről a múlt századi, ritka erdélyi képregényről, amelyhez annyi irodalomtörténeti adalék és emlék tapad. A képek reprodukciója a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban őrzött nyomtatott 1976-os kiadói példány reprodukálásával történt. (Cseke Gábor)




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése