2014. augusztus 21., csütörtök

Petőfi-adomák - 6 (futja még a bónuszból)

A süldőlány óhaja

Szendrey Júliával már jegyben járt Petőfi, midőn egy alkalommal egy szatmári családnak volt szívesen látott vendége. Két leány volt a háznál, Kitta és Berta. Ez utóbbi alig 14 éves, ábrándos, szelid szőke szépség, a gyermeki naivság vonásaival arczán. Petőfi azt találta mondani ennek a szőke angyalnak :
— Ha Júliámat oly nagyon nem szeretném, önnek lábaihoz borulnék, hogy imádjam!
— Engem ugyan ne imádjon ! — vágott vissza a kis pöszke, — mert énnekem maga úgy se kellene; hanem ha maga olyan nagy kölőt, hát írjon nekem egy verset, de mindjárt; hadd látom, hogy csinálja ?
Petőfi tüstént tollat fogott s csak arra kérte a leányt, hogy üljön ott előtte, amig megirja költeményét, hogy arczáról gyújthassa meg költői fellángolását.


Fáklyászene Eperjesen

Felsőmagyarországi kirándulása alkalmával Petőfi Eperjest is útba ejtette. 1846-ban egy júniusi napon értesült erről a tanuló ifjúság. Csakhamar sürgés-forgás keletkezett az ifjúság körében s elhatározták, hogy fáklyásmenettel és zenével
tisztelik meg. A tanuló ifjúság nevében Bodolay József rövid, de hatásos beszéddel fogadta a hírneves vendéget, mire Petőfi jókedvűen válaszolt:
— Barátaim, e szíves és engem valóban meglepő megtiszteltetésük életem legszebb napjai közé tartozik, s ha egykoron a sárga halál macskazenéjével megtisztelend, akkor is e szép napomra fogok visszaemlékezni.

Elégetett versek

Midőn egy alkalommal Petfi, szokása szerint, barátai körében elszavalta legújabb költeményeit, ezek egyikére Vahot Sándor azt találta mondani, hogy alapeszméje Berangérből van véve. Petőfi első felindulásában keze ügyében levő költeményeit, mintegy nyolczvan darabot, mind a tűzbe dobta. Szerencsére jó emlékeztehetsége lévén, legnagyobb
részét emlékezetből újra leirhatta ; nem egy azonban örökre megsemmisült.


Lakőr

Lakőr nevű kutyája volt Jókai nővérének, Válynénak. Midőn 1845-ben Petőfi Komáromban járt Jókaiéknál, türelmetlen természetével kiigazította a kutyáját szólító Válynét:
— Bocsánat,  le coeur, nem la coeur !
Mire Vályné maradt felül, mondván:
— Én magyarul beszélek.


A felültetett poéta

Petőfi szerette megtréfálni pajtásait. Így tett szegény Halász Józsival is. Ez egy jámbor verselő ügyvéd volt, csupa szelídség és jóság, épp olyanok voltak versei is. Egyszer a Pilvax kávéház kerek asztalánál roppant melegséggel beszélt Hahn-Hahn Ida grófnő műveiről. Petőfi gúnyosan mosolygott, mert a nevezett írónő müveit roppant ízetlenségnek tartotta; de nem szólt semmit. Másnap a fekete kávénál lapot vesz a kezébe, forgatja, olvas, mi társainak feltűnően szokatlan volt. Egyszerre felkiált:
— Mi ez? — s elkezd olvasni : „Halász fiatal költő barátunk Hahn-Hahn Ida grófnő sikereitől föllelkesülve, többé nem saját neve alatt fog írni, hanem fölveszi a „Kappan-Kappan Józsi" nevet.
Halász Józsi felugrott.
— Ez szörnység! Mutasd!
— Nem én, — felelt Petőfi, — elteszem emlékül, — s azzal zsebre vágta a lapot.
Lön szörnyű nevetés. Halász elrohant s kis idő múlva jön vissza diadallal hozván a lapot.
— Ugyan felültetett mindnyájatokat Sándor, — monda, — egy szó sem igaz, semmi sincs a lapban.
— Azért mégis úgy megijedtél, hogy a hópihéd elolvadt.
Épp akkor volt Halász Józsinak a Honderűben egy érzelgős költeménye: „A hópihe".
(Degré Visszaemlékezéseim.)


Szaván fogta

Egyik vasárnap a déli órában diszes közönség hullámzott a Váczi-utczában. Petőfi is ott sétált néhány barátjával. A városház felé eső sarkon egy üres targoncza hevert. Azt kérdi Petőfi Pálffy Alberttől:
— Mennyiért tolnád végig a Váczi-utczán ezt a targonczát ?
— Ingyen, — felelt Pálffy, — ha te bele ülsz.
Petőfi szó nélkül bele vágta magát a targonczába, kezeit keresztbe fonta és rá kiáltott Pálffyra:
— Toljad hát no !
Pálffy megereszté hosszú lábait s három lépéssel az utcza másik oldalára sietett, hogy meneküljön barátai hahotája ell.
(Degré Visszaemlékezéseim.)

Lépre ment

A Wartensleben grófkisasszonyok mindig sürgették Degrét:
— Jaj, be szeretnők ismerni Petőfit, gyönyörűen ir, tömérdek költeményét könyv nélkül tudjuk. Ugyan, Degré bácsi, hozza el egyszer hozzánk!
Hát Degré el is vette Petőfit.
— Sándor, akarsz-e ma jó! mulatni?
— Veled, vaddisznó?
— Én is ott leszek.
— Hát még ki ?
— Balássy Tóni.
— Mondasz valamit. És hol ?
— Született Patay asszonyságnál Hevesből. Kedves két leánykája van. Könyv nélkül tudják költeményeidet.
— Na jó.
Este aztán Petőfi fölvette a brokádos selyemattilát s mentek a szénatérre, ahol most a Geiszt-ház áll. Az előszobában Petőfi ajkai megrándultak s gyanúsan tekintett Degrére, aki nem mert szemei közé nézni. Isten a megmondhatója, mit csinált volna vele, ha megtudja, hogy egy gróf házába hozta. Degré egyébiránt nem csalta meg, mert a grófné született Patay Boriska volt. Beléptek.
— Grófné! Van szerencsém bemutatni Petőfi Sándort.
Petőfi talán abban a pillanatban megfordult volna, ha a grófné véghetetlen nyájassága, a két kis grófkisasszony kitörő öröme s Balássy Tóni jelenléte le nem bűvöli. Még magához sem tért meglepetéséből, midőn a mellékszobából betoppan a jó magyar külsejű gróf e szavakkal:
— Aki lelke van ! Örülök, hogy haza kerültél, Sándor öcsém, mert remélem, házunkat ezután úgy tekinted, mint otthonodat.
A háziurra mutatva mondám:
— Gróf Wartensleben Gusztáv úr.
— Gróf úr, — kezdé Petőfi.
— Én Guszti bátyád vagyok, ha elfogadsz, aztán csak tegezz, mint ezek a barátaim.
— Ez a — vaddisznó, akarta mondani, de hamar észrevette magát, hogy mégis csak illetlen kifejezés volna, hát vállait rángatta, köhécselt, aztán kibökte, hogy:
— Ez a barátom nem mondta . . .
— Jól tette, — nevetett közbe a gróf, — mert megijedtél volna német nevemtől s szépen várhatnánk rád, pedig hevesi vér vagyok, annak is a javából. No, gyújtsatok rá, fiuk, itt a szivar.
Aztán a leánykák beszéltek költeményeiről, többet elszavaltak s Petőfi csak úgy ámult-bámult.
A grófné, kinek minden vonására a jóság és nyájas szeretetreméltóság volt irva, oly előzékeny, szives, magyaros hangon
társalgott a költővel, hogy Petőfi rövid idő alatt fesztelenül kezdte magát érezni.
Az estelinél a leányok szolgálták ki Petőfit, aki utoljára úgy neki hevült, hogy legújabb s még sehol meg nem jelent költeményeiből elszavalt néhányat.
Mikor távoztak, Petőfi odaszólott barátjához:
— Te ugyan megjártad, engem akartál megtréfálni, de én szedtelek rá, mert igen jól mulattam.
Ezután ha nem is gyakran, de néha mégis ellátogatott Wartenslebenékhez, hol mindig jól találta magát.
(Degré Visszaemlékezéseim.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése