2014. augusztus 20., szerda

Petőfi-adomák - 5 (még mindig bónusz)

Tromf

Petőfi, aki nem örömest tűrt ellenvéleményt, tűzzel vitázott Koltón tartózkodása alatt s néha nyersen is. Különösen Haraytól, a Teleki titkárától, nem tűrt ellenmondást ; de Haray mindig élcczel vágott vissza. Egyszer Petőfi türelmét vesztve, monda:
— Ejh, mit tud ahhoz egy elcsapott komédiás!
Haray hideg vérrel kérdé erre:
— Uram, kérem, kihez van szerencsém? Ha jól emlékszem és nem csalódom, egy irott szinlapon olvastam becses nevét!
Petőfi elmosolyodott és élczelődött maga fölött.
(Teleki följegyzése.)

A jószívű czenzor

Petőfi el-eltünt időszakonkint Szalk-Szentmártonba vagy Dunavecsére s pár hét múlva megint előkerült és hozott magával egy-egy kötet verset.
Egyszer kétheti távollét után állított be Vörösmartyhoz, aki rendesen első látogatása szokott lenni.
— Mit hozott? — kérdé az irodalom örömatyja, saját gyártotta szivarral kinálva meg az ifjú poétát.
— Egy kötet verset irtam „Felhők" czim alatt, — felelt Petőfi.
— Csak amúgy kutyafuttában ! — monda rá a költők Nesztora. S azóta rajta is maradt Petőfin, hogy megint elkészült egy kötettel csak amúgy kutyafuttában.
Tizenegy napig volt egyszer ismét távol Pestről s amint visszatért, egy egész kész regényt hozott magával, melyet az uton irt, a kocsiülésre könyökölve, csak amúgy kutyafuttában. E regény czime volt : „A hóhér kötele". Irtóztató, embergyilkolással, véres bosszúval teljes regény, melyben még a más világon is akasztják az embereket; de amelyben mégis volt egy remek alak Hiripi vándorszínészben, aki inkább megérdemlette volna, hogy a regény hőse legyen,
mint a többi. Ezt a tizenegy nap alatt készült regényt elvitte Petőfi egy irodalmi tekintélyhez, akinek ajánlatára elfogadta a kiadását Hartleben. Ez azt gondolta, hogy egy ilyen kötet testvérek közt is megér százötven forintot, s Petőfinek nagy
pénz volt ez akkortájban, nem is alkudott rá tovább. Azonban akkor még egy saját fortélya volt a munkák kiadhatásának, amiről a mai íróknak fogalmuk sincs : — az előleges vizsgálat.
Petőfinek előbb a czenzurán kellett keresztül vezetni regényét, mielőtt a százötven forintot megkapta volna. Elvitte tehát a regényt a jó Resetához. Reseta határidőt szabott Petőfinek, amikor visszajöhet munkájáért. Petőfi a kijelölt napon pontosan meg is jelent nála. Reseta igen szívesen fogadja, leülteti, megczirógatja arczát, kérdezi, reggelizett-e már?
Petőfi nyugtalankodni kezdett erre a hosszú bevezetésre.
— Ugyebár a munkája végett jött, kedves fiatal barátom? — kérdezte tőle a jó öreg czenzor.
— Igen.
— Lássa, én nagyon, nagyon szeretném önt valamire kérni.
Petőfi kezdte nem jól érezni magát.
— Tudja, én nagyon szeretném, ha az a regény ki nem jönne.
— Ugy hiszem, hogy nincs benne semmi törvény ellenes kifejezés? — bátorkodik a költő megjegyezni.
— Semmi, éppen semmi.
— A közerkölcsiség ellen sem hiszem, hogy vétettem volna.
— Oh éppen nem. Hogy tesz fel ilyet ! ?
— Vallási elvek sincsenek benne háborítva.
— Egy szóval sem.
— Tehát mi ellenzi művem megjelenését? — kérdé Petőfi végre, addig a határig érve, ahol meg szokott haragudni, elszaladni és bevágni maga után az ajtót.
— Az a baj, kedves ifjú barátom, — szólott szelíd szemrehányással Reseta, — hogy ez a mű nem méltó az ön nevéhez. Ön olyan szép dolgokat irt már, hogy ilyen gyöngét nem szabad világ elé bocsátania. Mint czenzor megengedem kiadását ; de mint önnek igaz jó barátja, nagyon kérem, dobja a tűzbe!
Petfi mélyen meg volt hatva a jó öreg úr e váratlan szavai által ; de hát ö is elmondta egész bizalommal, hogy neki ezt a regényt, akármilyen gyönge, mégis ki kell adnia, mert atyja, anyja szükségben él. Meg aztán rajta is elfér az a néhány forint, amit érte kap.
A jó öreg czenzor elérzékenyülve szoritá meg erre a költő kezét és azt mondta:
— Tehát tudja mit? Ha önnek csak azért a százötven forintért kell az engedély a munka megjelenésére, én adok önnek százötven forintot. Tíz esztendő alatt visszafizetheti.
Petőfi elmosolyodott ; lehetetlen volt többé indulatoskodnia ; de azért természetesen csak azt felelte, ha mindjárt rá akasztják is a regénye czimére, mégis kiadja azt, hadd dühödjenek érte majd legalább a kritikusok.
A regény azután meg is jelent. Hanem sohasem feledte el Petőfi a jó Reseta jószívűségét.
(Jókai Tarka Élet.)

Petőfi a Gellérthegyen

Egy este hárman ültek együtt egy kis vendéglőben : Petőfi, Pákh Albert és Stolp fiatal könyvkereskedő. Petőfi kedvetlen volt, társainak kérdéseire kitérő feleleteket adott s mély gondolatokba merült. Egyszerre csak hirtelen felpattan:
— Én itt ma megfulladok, ez a hely engem agyon nyom, ki kell mennem a szabadba, ott szivem könnyebben dobog!
Barátai aggódtak, hogy ily késő időben, ily fölhevült állapotban baj találja érni. Petőfi sebes léptekkel ment a hajóhídon át Budára s ott egyenesen a Gellérthegynek tartott, a nélkül, hogy törődött volna kíséretével. Amint fölért a hegy csúcsára, ahol akkor csillagvizsgáló torony állott, egy sziklára szökött s lángoló lelkesedéssel szónokolni kezdett. A holdfényben csöndesen pihenő városhoz szólott. Karjait magasra emelte, szeme szikrázott, alakja mintha egyre nőtt volna. Ugy állt ott a hatalmas sziklán, mint egy szobor.
Pákh Albert mélyen meg volt hatva és Stolp is, bár keveset értett magyarul, egészen reá tapadt tekintetével. Midőn lejöttek a hegyről, Petőfi mintha valami kinos álomból ébredt volna fel, fölvidult:
— Ti engem bizonyosan komédiásnak  tartotok, — szólt barátaihoz, — s azt hiszitek, hogy az egész színészi affektáczió. Mivel azt, amit már régóta a szívemben hordok, részvétlen emberek előtt nem mondhattam volna el : így kellett segítenem magamon.
Pákh Albert Stolp vállára ütött s igy szólt:
— Barátom, sajnálom, hogy nem tudsz jól magyarul. Amit ez ma mondott, a legfelségesebb szabadságóda, amelyet valaha hallottani. Ilyen beszédnek, igy elmondva, lángra kell gyújtani bármely nemzetet. Kár, hogy csak az üres levegőnek mondta.
(Fischer S.)

Mágnás-gyűlölet

Van Petőfinek egy „Mágnásokhoz" czimü költeménye, melyben ki akarja irtani a mágnásokat a föld színéről. Felhívták Vörösmarty figyelmét e költeményre, mondván, hogy az Petőfitől való.
— Te írtad ezt, Sándor? Nem hiszem! — szólott szelíden Vörösmarty.
Petőfi lesütötte szemeit.
— De hát gróf Széchenyiről, báró Eötvösről egészen megfeledkeztél ?
Petőfi daczosan, de már békülékenyebben válaszolt:
— Kettőjükért csak nem érdemes kivételt tenni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése