(Endrődi Sándor nyomán)
1845
 |
| Az erdei lak - korabeli ábrázolás |
Július 17. Pesti Divatlap. 16. sz. 509. lapján olvasható: „Petőfi Sándor falura vonta magát, hogy egy, az Egressy Gábor jutalomjátékául majdan adandó színműven — mellynek czíme „Zöldmarczi" (így) leend — annál nyugodtabban s háboritlan csendességben dolgozhassék."
Július 22. Honderű. II. 3. sz. 59. lapon egy aradi levelező a következőket irja:
„Mint halljuk (bár teljesednék!) lelkes ráczaink, kiknek az 'Életképek' aradi levelezője már jó adag borsot tört orruk alá, hogy a ,kis' levelezőnek ,nagy igazságát' tettel czáfolják meg: a ,Helység kalapácsa' halhatatlan szerzőjét Petőfi Sándort azon csodaszép ,néprománcz'-ért, mellyben a ,tehéncsordás' és ,kutyakölykök' burkoltainak a halhatatlanság múmiájába, arany emlékkoszorúval fogják megtisztelni. Lám lám! az érdem Siberiában is érdem marad! Óaradi maradi Koppantó Pál. Nyárhó 22-én."
Július 26. Életképek. II. 4. sz. 114—115.1. Uti jegyzetek. (Folyt.) 4-ik közl.
Július 26. Életképek. II. 4. sz. 120. lapon a Hírlapi őr:
„— ,Az erdei lak' czim alatt költői versenyt olvasunk Kerényi, Petőfi s Tompa közt. E barátságos versenyben nyertes a ,Pesti Divatlap' lőn, mellynek lapjai három jó versezettel gazdagabbak, mellyek közül Petőfiének nyújtjuk a koszorút, miután Kerényi magában is rövid és igénytelen, Tompának pedig különben tömött és eszmedús költeménye kelleténél hosszabbra van szőve.—" /a verseket lásd a közlemény végén/
Július 26. Életképek. II. 4. sz. 121. lapon az „Uti jegyzetek" harmadik közleményéről:
„— Petőfi folytatja uti jegyzeteit, s bennök még nagyobb rakonczátlansággal, még üresebb dolgokat mond el, mint miket olvasánk az első számban ; valóban sajnáljuk szerzőt, hogy efélék írására vesztegeti idejét, s pedig annál inkább, mivel a népszerű költés mezején megszokánk tőle többnyire jobbakat olvasni, s mivel ő maga is minduntalan visszatér azon öndicsérgetésekre, mellyek aztán, eféle uti jegyzetekben tartva, igen szánandó színben tűnnek fel. Kerek Magyarországon alig van jelenleg iró, ki a criticát ne óhajtaná s tőle megváltást nem várna irodalmunkra; egyedül P. az, ki, hol csak lehet, haragosan kel ki ellene; ezt azonban, mert neki kedves mulatsága, hagynánk abba; — de mint
lehet aztán e tömérdek gyülölséggel a critica iránt azon kíméletlen és valóban méltánytalan kifakadásokat összeegyeztetni, miket szerző a jelen számban is Sujánszky s Badacsonyi ellen intéz, ezt fejtse meg, aki szerzővel kezet fog ez iránti véleményekben."
Julius 31. Pesti Divatlap. II. 18. sz. 561. 1. Búcsú Kunszentmiklóstól.
Július 31. Pesti Divatlap. II. 18. sz. 568. lapon az Életképek 4. számáról: „Uti jegyzetek. Petőfitől. Vége következik."
Július 31. Pesti Divatlap. II. 18. sz. 574 1. Kunszentmiklós*, nyárhó 23 (Petőfi megtiszteltetése.) Petőfi Sándor közkedvességü költőnk e napokban városunkat meglátogatá, s mi őt ölelő karokkal fogadánk s irántai szeretetünk jeléül, ifjak és korosabbak, ösztönszerüleg gyűltünk össze kávéházunk egyik termébe, hova szállásáról közakarattal felkértük egy kis magyar barátságos lakoma elfogadására. Körünkben érezvén azon költőt, — kit ha kiképzelünk, a szárnyas pegazuson csillagok közt lovaglók sorából: a költészet jelen terén ollyan hiányt kénytelenitetünk tapasztalni, minőt a biblia szenvedne, ha abból Mózes öt könyvét kiszakitanók, — körünkben érezvén mondom őt, szilaj kedv — s határtalan örömre fakadtunk. — Az ebéd fölötti tömérdek áldomásivások szünet nélkül olvadtak össze, s egymást váltogaták. — Poharainkat fenékig ürítők azokért, kik azt megérdemlik, s ittunk sok jeles ember egészségéért, — Táncz és zene közt megfoghatatlan gyorsasággal beköszöntött az alkony, és szokásból is ismét asztal mellé ülénk s újra a vig szeszély és játszi elmés üdvözletek fűszerezék estebédünket, amidőn a terem oldalán levő ablakon keresztül, szemet vakitó fény özönlött be, és kivül összevágó dal hangzék — a megtisztelt költő egyik szép dala, és azok, kik szinte tiszteletlángra gyultak, a gymnasiumunkbeli költészet és szónoklat hallgatók valának; — közülök egy, a dana után, égő fáklyák lángjainál, Petőfit lelkes szónoklattal üdvözlé. Az ezt követő zajos éljen kiáltások után, elvégre csakugyan csend lön, Petőfi néhány szavakat intézett az iskolai ifjakhoz, és arczának néma kifejezésével köszöné meg a fáklyás megtiszteltetést. — Ezután még hajnalig mulatánk, s az elváláskor azon bánatos sóhaj szökött föl keblünkből: „hajh, mért nem lehet gyakrabban körünkben Petőfi!" Bankos Károly.
Fenti csillag alatt a következő jegyzet áll: „Tisztelt levelezőink megbocsátanak, hogy tárgyhalmaz miatt, bizonyos ideig, t. i. máskép nem tehetjük, tudósításaikat csak kivonatban adandjuk. Szerk."
Augusztus 7. Pesti Divatlap. II. 19. sz. hátsó boritéklapon: „Sértés! Az Életképek hírlapi őre szót emel Petőfi ellen, Sujánszky és Badacsonyi mellett, hogy Uti jegyzeteiben hozzájok méltánytalan kifakadást intézett. Ez igen szép a hirlapi őrtől, de én méltán megsértve érzem magamat, hogy csak Badacsonyi és Sujánszky mellett szólal föl s egészen elhagy engem, kit Petőfi egyszerre bántott meg velök, s ki szintolly pietást igénylő nagy férfiú vagyok, mint e védelmezett urak közül akár egyik, akár másik. Kiribicza Istók m. p."
Augusztus 14. Pesti Divatlap, II. 20. sz. 618-625. lapokon: „Egy szépreményü költöncz életéből. Életkép" czimmel Uj Károlytól kissé terjengős elbeszélés jelent meg, melynek hőse Dalár Mátyás, ki „A naphoz" cz. költeményét beküldi a P. Divatlapnak. Nemsokára találkozik egy barátjával, ki elragadtatással beszél a költeményről s Matyi alig várja, hogy versét nyomtatásban olvashassa. Ebbéli szándékában azonban a kalandok egész tömege akadályozza meg, míg végül aztán kitudódik, hogy a P. Divatlapnak „A naphoz" cz. versét nem Dalár Mátyás, hanem Petőfi irta.
Augusztus 14. Pesti Divatlap. II. 20. sz. 630. lapon az Életk. 5-ik számáról:
„Uti jegyzetek, Petőfitől, e számban bevégezve. E jelen czikkben Petőfy (!) eredeti szelleme s modora ömlik el; elmésség, csipősség, helyes észrevétel több van benne egy lapon is, mint P. H. L. egész párizsi utazásában, s ennél fogva, bár több helyen megtetszik rajta a pongyolaság, fogytig megtartja érdekét. Nézetünk szerint hiba Petöfy-ben (!) az, hogy házias eszméit s gondolatit, melyeknek intra sindonem kellene maradniok, közönség elébe viszi — hogy a criticától irtózik, pedig őt az igazságos critica fogja délpontra segitni, hogy a hiúság itt-ott kitör belőle. Ezek közül azonban egyik sem szentlélek elleni bün. Csak haladjon Petőfy (!) az olly sok szerencsével megkezdett népköltészeti pályán, a maga egész eredetiségében, de a magasb ízlést mindig szeme előtt tartva, az okos szót, de a csakugyan okosat, mindig meghallgatva: akkor gyöngéi jelességei mellett elenyésznek."
Ehhez a szerkesztő csillag alatt a következő megjegyzést teszi: „Hanem az olly bangó beszédekre, millyeneket az Életképek bírálójától s a Honderűtől hall, — ne hallgasson ám. Csak az ítélheti meg Petőfy (!) házias modorban irt uti jegyzeteit, ki őt közelebbről ismeri. Ő a természet egyszerű fia, kire még az álműveltség, az álszemérem, és divat megrontólag nem hatott, ki úgy beszél, úgy ir, a mint érez. Ő nem hiu, nem dicsvágyó — hanem önbecsét érező, s ollyan egyenes és zordon, mint a tátrai fenyőfa, vagy mint az elefánt lába, melly soha senki előtt meg nem hajol. A mit ő benne hiu elbizottságnak tartanak, az nem egyéb őszinte, jó szívből eredő kedélyes dévajkodásnál s a világ ferde ítéleteivel nem sokat törődő gondatlanságnál. E romlott, elmívelt világban ritka az illy egyéniség, s a mit ő benne sokan hibának tartanak, — az valóban nézetem szerint a legszebb erény. A szerk."
Augusztus 16. Irodalmi Őr, az Életk. melléklapja 4. sz. 25-29. lapjain Császár Ferencz bírálata:
Petőfi Sándor költeményes munkái.
a) Versek. Irta Petőfi Sándor. 1842—1844. Budán a 'magyar kir. egyetem betűivel, 1844.
b) A ' Helység kalapácsa, Hősköltemény négy énekben Irta Petőfi Sándor. Budán a 'm. kir. egyetem betűivel. 1844.
c) János Vitéz. Irta Petőfi Sándor. Kiadta Vahot Imre. J845. Budán a' m. kir. egyetem betűivel u. a. évben,
d) Czipruslotnbok Etelka sírjáról. Irta Petőfi Sándor. Pest. Beiméi József betűivel. 1845.
 |
| Császár Ferenc, aki nem lett nagyobb költő azáltal, hogy víz alá nyomta Petőfit |
Ezt figyelembe véve 's költeményes munkáit, kivált pedig ujabb költeményeit, gondosan 's műszemmel átolvasva önkényt támad a' gondolat, hogy Petőfi műveinek bírálása nem könnyű 's nem is kellemes feladat. Itt nem-csupán 'a „genus irritabile vatum" lebeghet bíráló szeme előtt; itt maga a' specialitás aggályteljes lehet; mert Petőfi versei, mint mellyek, legalább korábbi időkben, általános tetszésben részesültek; s ő maga, mint ekkorig folytonos magasztalás tárgya, a' tömjéntől elmámoritva, a' dicsérések által elkényeztetve 's még a' csak nem-helyeslő ítélet iránt is (mint már volt példa rá) elbizottan lenézővé tétetve, bírálója állását egyképen nehezítik. De mindez ne rettentsen engem vissza szándékomtól 's ne szándékom kivitelében az igaz ösvénytől. Petőfi, valamint kritikán alul, ugy azon fölül sem áll. Biráló hite szerint, épen ő egyik legszomorubb tanúsága annak: hová visznek a' műérdektől vezérlett kritika hiányában mindinkább lábrakapó pajtások túlzott magasztalásai? Petőfiből, ha nálunk kellő tudományos-czélu kritika létezik, legjelesb költőink egyike leendett; mig most, elkaparva az első sikertől, a' helyett, hogy emelkednék, naponta alábbszáll a széppályán, mellyre kétségtelen hivatással lépvén, legszebb jövővel kecsegteté a költészet barátait! (...)
Három évi ihlet kifolyása van letéve a' könyvecskékben, mellyek czimét följebb idéztem. Petőfi 1842-ben lépett ki a' költői pályára. Az „Athenaeum" volt — ha nem csalódom — első, melly verseit közleni kezdette. A' fiatal költő, művei nyomán, föltűnt nemsokára; mert verseiben a' músa félreismerhetlen nyájassággal mosolygott. Szende egyszerűség, keresetlen csin, mélyebb érzés, egésséges humor, derült kedély, bánatos — de nem beteges, sőt erőteljes — képzelgés ömlöttek el váltogatva megjelent művein, 's különösen a' keserű humor, miben pedig olly szegény még mindig költészetünk, tevé feltűnővé 's nemsokára kedvessé Petőfit a' költészet minden baráti előtt. Egy hiányzott nála mindjárt kezdettől óta, a külalak tisztasága; de remélé mindenki, hogy az megjövend idővel, 's hogy, ha az ifjú kebel első hatalmasb lángja némileg csillapodandott, a' szabályokra, mellyek nélkül nem irt és nem irand senki maradandó becsű remeket, több ügyelettel leend a' képzeletdús költő.
Az idő folyt, Petőfi csüggedetlenül járt a sok szerencsével megkezdett pályán ; de szellembaráti reménye mindeddig teljesületlenül maradt. Ő termékeny költőisége virányán, figyelmetlenül tépte és tépi a' legszebb, legillatosb virágokat, vegyesen a gyomfűvekkel, és koszorúba fűzve átadja azokat válogatatlanul a' közönségnek, a' műbarátnak; nem gondolva meg, hogy a' dudva árt magának a rózsának is, 's hogy a' gondos kertésznek ügyelnie illik és kell, nem arra, hogy sok virágot, sok zöldet termesszen kertében, de arra leginkább, hogy minél válogatottabb növények diszelgjenek gyommentes virágágyaiban, 's ügyelnie még arra is, hogy kerti ösvényei keresetlenül szabályosak és tiszták legyenek.
Biráló két időszakot lát Petőfi eddigi költői életében. — Az egyik kezdődik 1842-ben, és tart 1844-ig; ezen évben veszi kezdetét a' másik, 's tart szinte napjainkig.
Petőfi versei az első időszakból, a' költői dús tehetség kétségtelen jelei mellett, kedves keresetlenségökben is mélyebb érzést, tisztább ért mutatnak; a' külalak nem egészen tiszta ugyan, de ollyan, minőnél tisztábbat kezdőnél kívánni alig lehet; ollyan, melly jövő jelesség nyomait láttatja; az ép és kedves humor nem csap át szilaj betyárságba, a' művészet kellékei mellette nem feledtetnek; a' borkancsó és áldomás ritkábbak, a' sótlan kenyér és bakancs nem visznek kitűnő szerepet; szóval: ez időszak ollyan verseket hozott Petőfitől, mellyekben a' költészet barátja örömmel üdvözölte a' szép reményű ifjút, mint kiből a' magyar músa ihlése szólt, nemcsak a' műbarát, de minden romlatlanul művelt és művelendő magyarnak kebléhez. (...)
Mi egészen máskép áll a' dolog Petőfi költőiségének második időszakával! Ez bujándús számra, de annál soványabb belbecsre nézve. Itt a' külalak tisztasága már csak kivételképen mutatkozik, s' a' gondolat correctsége fehér holló: még a' káromlási műszavak, bor és kancsó, aljas pórkifejezések, et quae sunt hujus generis similia, majd versről versre hemzsegnek. Itt már csak mintegy eltévedve találkozunk az 1842-diki Petőfivel, csak ritkán ismerünk az egyszerűen kedves, a' komolyan éreztető szeszélyesen felderítő költőre! A' művészettől elpártolt músafi már többnyire büzhödt lapályokon vágtat mindig könnyű pegazával; a' magas Parnassus, az isteni Helikon, hol a szűz músák tiszta forrási csergedeznek, feledvék. Póroknak, a pórok legalsóbb, legnyersebb osztályának énekel többnyire a' költő 's nem a' népnek; mert feledte: hogy a' nép, nem ugyanaz a' betyársággal, az emberiség söpredékével. Mtísája ritkán emelkedik ki e' romlott lég köréből, jóllehet, a' hol és mikor kiemelkedik, a' kedveslantú ismerősre lehetlen viszont rá nem ismernünk. (...)
Petőfi ezen időszakbeli aesthetikai ízlésének minőségét tanúsítja a' 123. lapon álló költeménye:
Ebéd után.
Ugy jól laktam, hogy még! . . .
Egyet nyújtózom, és
Aztán tied vagyok,
Imádott heverés!
Kölyök, pipát ide ...
Siess, a' nagyapád!
Nincs rútabb valami,
Mint az a' lomhaság.
Add erébb hát, ökör!
Én nyúljak érte tán ?
Nem elég tőlem, hogy
Föltátom rá a szám ? —
Istentelen legye!
Ingerkedik velem ...
Kergesd el ... a' kutya
Ott ül a' fülemen.
Disznó forró idő! . . .
No semmi; legalább
Ki ott kinn dolgozik,
Nem hűti meg magát.
\
Ennek méltó mellékdarabja a' „Deákpályám" czimű versezet a' 149. lapon, mellyet igazolásomul szinte szükségesnek tartok ideírni:
Diligenter frequentáltam
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált mégis
Sok szamár professorom.
El sem obliviscálnak, mert
Ha occasióm akadt:
Kutyáliter infestáltam
A' jó dominusokat; 'sat.
Ezek és hasonlók, vegyes számmal azok akarnának lenni a' költészetben, mik az úgynevezett genre-képek a' föstészetben; csakhogy Petőfi feledi azt, hogy a festész nem viszi át képeit az életből vászonra egész mezitlenségökben, ha azt akarja, hogy tiszta, szemérmes szemek azon meg ne botránkozzanak; 's ha cloákát fest is, ollyképen rejti el tartalmát, hogy a' néző az épület rendeltetését gyaníthassa ugyan, de ne lássa. Petőfi azon meggyőződésben látszik lenni, hogy „castis omnia casta"; 's így bátran állíthatja olvasói szeme elé a' legizetlenebb dolgokat is merő pongyolaságukban, sőt azt látszik hinni, hogy épen ez a művészet főérdeme? Kár, igen nagy kár, hogy illy csalódásban él. Ez által a' művészet valódi útjáról mindegyre távozik, 's megérjük ma-holnap, hogy kedves költője leend a' lőcsei kalendáriom olvasóinak, a' fonóházak látogatóinak, 'sat., de nem a' műveltebb polgároknak is.
(...)
(Folytatjuk)
Kerényi Frigyes
Az erdei lak
Költői verseny Petőfivel és Tompával
Erdős ormok alján, völgyi sík felett
Siető kis csermely kunyhóhoz vezet.
A kunyhó ledőlne, hogyha régi fák,
Régi ismerői, nem támasztanák;
Kéményen a fecske bizton száll bele,
Hisz csak olykor-olykor füstöl tűzhelye.
Ily szegény tanyához minek a sövény?
Csak azért, hogy ágas-bogas tetején
Elmulasson egy-két jókedvű madár,
Mely a tüske közt is fütyürészve jár.
A tavasznak még csak első híre jött,
S a vityilló népe már kiköltözött, -
Síró gyermekestűl künn lesz alkonyig.
Zugban a komondor mélyen aluszik.
Közelebb csak, édes zengő madarak,
Üres a ház, meg nem háborítanak.
Készülj új dalokra, kicsi zenekar,
A tavasz ha eljő, szép zenét akar;
Népszerű király az, merre csak halad,
Ily szegény tanyákat is meglátogat.
1845
 |
| Az Erdei lak emlékmű Eperjesen, a költői verseny helyén |
Tompa Mihály
Az erdei lak
(Költői verseny Kerényi- és Petőfivel 1845-ben)
Völgy felett, a bérc alatt, középen,
A behorpadt hegynek oldalában:
– Hallgatózva néma csend körűle, –
Nádkötésű kis lak áll magában.
A kis csermelyt rácsos ajtajánál
Át sem kell röpülni a madárnak;
Habtalan fut, szótlan fut, benne
Tarka pintyek lépegetve járnak.
Görcsös águ bükkel a sötét szílt,
– Mely a házat vészek ellen ójja: –
Udvarába eleven sövénnyel
Foglalá be régi jó lakója.
A vadszőlő gazdag levelével,
Mely magát a vért-telekre fonta:
Sátort képez, és a gazda, déli
Álmot alszik árnyában naponta.
Míg fiát a fatetőkre csalja
A piros tojásu vércsefészek;
Vagy kiáltja gondtalan kedéllyel:
Héh, kakukk, kakukk! Szólj: meddig élek?
Zúg az élet, zúg vásári népe,
S nem hat a bérc egyszerű lakáig;
Néha hallik elhaló harangszó,
Szép idő ha gyors esésre válik.
Itt a hajnalt nem kakas kiáltja,
Van dalos madárja minden ágnak:
A rigófütty, gerlicék bugása,
S csattogánydal szépen összevágnak.
Fenn, kivágott cserfa törzsökéhez
Kötve, ing a vízmosás bürűje;
És a törzsök zúgva ki- s bejáró
Kék darázsok mézetlen köpűje.
Lenn a mélyben, szirt s fatorladék közt
Elvesz a bérc harsogó patakja;
Rejtekét a szirt s fatorladéknak
Smaragdszínű gyíkok népe lakja.
Hallgatás ül bércen, omladékon….
Meg-megrendül a vakond turása….
S hallik itt-ott vén cser oldalárul
Tarka harkály gyors kopácsolása.
Meg-megdördül csendes alkonyatban
Gyilkos csője a leső vadásznak;
Fel-fellobban bérctetőkön a tűz,
Ahol a szénégetők tanyáznak.
Tengeren csend és vihar. Hazája
Mérhetetlen tenger a szigetnek.
Rengetegben csend s vihar. Szigetje
E kicsiny lak a nagy rengetegnek.
Vadregényes erdőség vidéke!
Majd ha a tél fagybilincsbe zára:
Távol nézek hótakarta kunyhód
Felgomolygó kék füstoszlopára.
És ha éjjel a lak ablakából
Mécskanócok fényt lövellve égnek:
Azt hiszem, hogy mindez lüktetése
A megdermedt jégvidék szivének.
És lelkemben nyugtató hit éled:
Nem halt meg, csak alszik itt az élet!
1845
Petőfi Sándor
Az erdei lak
Költői verseny Kerényi és Tompával
Mint a szív az első szerelemnek titkát,
Rejti a kis kunyhót bércek koszorúja;
Meg nem árt erőtlen szalmafödelének,
Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.
Szalmafödelét beárnyékozza hűsen
Susogó erdőség rezgő lombozatja,
Min magát a vígan fütyülő rigófaj
És a búsan búgó vadgalamb ringatja.
Mint a kergetett őz, fut le gyors futással
Kis patak magasról a völgy mélységébe;
Kétfelől virágok, mint kacér leánykák,
Kandikálnak a víz fényes tükörébe.
S a viráglyánykákhoz jönnek az imádók,
Égő szenvedéllyel jönnek a vadméhek,
S élveznek szerelmet. Hej, de sok megjárja!
Vízbehullás vége részeg örömének.
A nap és a szellő szánakozva nézi;
Levelet hajít le a szellő, számára,
És ha fenn űl már ez életmentő sajkán,
Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.
A hegyek tetőin duzzadó emlőkkel
Jár az anyakecske gödölyéi mellett. –
Kikerült ettől s a vadméhektől mindig,
Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett.
S búgó vadgalamb és fütyülő rigófaj
Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre…
Önmagáról tudja e lak népe, milyen
Édes a szabadság tiszta levegője.
Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény,
Mely parancsolatját mennydörögve adja:
Csak az égiháborúnak zeng koronként
Istentiszteletre buzdító szózatja.
És az isten jó, ő nem soká haragszik:
A dorgáló felhők torkait bezárván,
Újolag mosolyg… a megengesztelődött
Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.
Eperjes, 1845. április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése