(Endrődi Sándor nyomán)
1845
 |
| Szemere Miklós a Vasárnapi Újságban |
Augusztus 21. Pesti Divatlap. II. 21. sz. hátsó boríték-lapján : A Pesti Divatlap kiadóhivatalában s minden pesti műárusnál kapható: Petőfi és Lendvayné (mint Júlia) igen jól talált arczképe.
Augusztus 26. Honderű. 8. sz. 148. lapon névtelenül egy szatirikus költeményt közöl Petőfi ellen. [A vers szerzője: Szemere Miklós.]
A régi jó Gvaddnyi Petőfihez.
Hallottam kis öcsém, minap rólam irtál,
S felőlem sok furcsa dolgokat mondottál,
Hallottam ezt csupán, biz én nem olvasom,
Divatlapokat ide nem járatom.
Szó a mi szó! mégis igen furcsán vettem
Hogy öcsém általad megemlegettettem.
Köszönöm grácziád', s hogy verselésemet
El tudtad tanulni, bámult n eszedet!
Mit rólam mondottál, arról szót se' teszek,
Jó régi szokásként én nem feleselek.
Írok: hogy elmondhasd, lám a mennyországból
Is kaptam levelet egyik imádómtól! ?
A milly sok szép naivság van az írásodban
Ollyanra találhatsz itt e verssorokban.
Mi itten tégedet bár régtől ismerünk,
Ne hidd azért öcsém, hogy megsüvegelünk,
Bár a te szemeid' hiú káprázatja
Koszorúdat már a mennyben is mutatja.
Kivált mióta kis szurokfüstöt nyeltél
Egykét tanulótul, kikkel korhelykedtél.
Igaz, hogy egy kissé nagyot is ugrottál
Mióta bakából Poétának csaptál.
Az én magyar népem nagyon szives gazda;
Hiszi: fülemile van minden bokorba',
Mikor énekelni te is elkezdettél
Magyarhangon szólván, kissé megtetszettél.
De hamar elbiztad szelesen magadat,
S hitted, már koszorú fonja homlokodat.
Azóta sokfélét összevissza darálsz.
Ezért ittott gyakran tövisre is találsz.
S nagy hegykén neki rúgsz az egész világnak;
Mondván: neked ugyan miért praelegálnak ?
Hiszen te a földre csak ugy lecseppentél,
Már anyád' ménében költőnek termettél,
A költő születik, igaz — de csak ugy lesz
Valódi költővé, ha tanitást is vesz,
De te sem így sem ugy nem akarsz tanulni,
Hibád fölött szoktál soha — nem pirulni.
Universalgenie vagy képzeletedben,
Verset, prózát, drámát firkálsz egy időben.
Kár, hogy némelly ember nyeregbe ültetett,
Mi még a mezőre küldenénk itt téged.
Vitéz Mihály bátyád' kulacsának szája
Sincs nyitva, mint véled, még a te számodra.
Jó magyar borából tán meg se kínálna,
Ha tévelygő lelked e tájra fordulna.
Patronusodnak tán nem volt kit festetni,
Hogy eszébe jutott portréd' levétetni.
A mi jó benned volt, majd mind elrontotta,
Ő általa lettél tenmagad' bolondja. —
Mig tőled elválnék, fogadd jó tanácsom':
Ne legyen olly sok vers nálad egy rakáson,
A felét égesd meg, harmadát tűzre tedd,
Lehet, hogy a többit talán közölheted.
Minden tárgyról ne irj, ami eszedbe jut,
Mer ugy verselgetni Farkas [Cserei Berei Farkas] komám is tud.
Hidd el még egy kis vicz nem teszi a verset,
S tenálad ez szokás; — jobb ha levetkezed.
Könnyű előadás szép, s az egyszerűség,
De ne legyen aztán csupa sületlenség.
Szép világ a költő' belső szívvilága.
Költői, ha ollykor eztet is kitárja.
De a ki csak mindig irkál önmagáról,
Fikarczot sem tartok én olly Poétáról.
A te szemed is tán be van pókhálózva,
S hiszed, hogy már te vagy a világ' központja.
Ezért írod aztán: hogy hol s mint mulattál,
Melly ablak alatt és kire kacsintottál,
Hogy hol és ki hitt meg nagy magyar ebédre,
Tartozik ez mind csak kis privátkörökbe.
Ép mint a gyermekek, fönnen dicsekesznek,
Ha nekiek gombot s piros csizmát vesznek.
A te Pegazusod olly mezőkön vágtat,
Hol az ügyes legény gyakran jól arathat.
Tetszik a pajkosság versben s az életben,
Csak rontást ne tegyünk aztán az ízlésben.
De te öcsém talán ezt nem is ösméred,
S bor közt czimboráktól csak hiába kérded.
A mi benned mondják, csak természetesség —
Annak neve nálunk — vad neveletlenség.
S a nyomott betűknek hosszabb állkapczájok,
Minthogy ne tekintnénk egykissé reájok.
Végre még az sem szép: hogy te a költőket
Egymásután csak ugy kapanyelezgeted.
Hjah persze! Istók is szép lenne magában,
Párja nem volna majd hetedhét országban.
Amit magad hiszel, bajos elhitetni:
Hogy jelesbet nálad sehol sem lelhetni.
Absurdum ez öcsém, s nagy confidenczia,
Sőt ami több: merő impertinenczia!
Most adsza parolát, hajtsd meg szépen magad',
Mint illik — csinosan viseljed magadat.
Ha költővé akarsz lenni e hazában,
Járj el jól s okosan a költés dolgában.
Memento, kis öcsém! s ha még találkozunk,
Lehető hogy veled — kezet is foghatunk.
Augusztus 30. Életképek. II. 9. sz. 283. lapon a Hirlapi őr rovatában olvassuk a Honderű 8-ik számáról:
„— ,A régi jó Gvadányi Petőfihez' czimű versezet szerzője nincs megnevezve, mind a mellett azonban nem hinnők, hogy a szerkesztőtől ered, miután benne többi közt az is — és pedig ritkított betűkkel — szemére lobbantatik Petőfinek, miszerint olly igen szeret magáról beszélni s el-elmondogatni, hol és mint mulatott, hol és kire kacsintott, hol és ki hitta meg nagy magyar ebédre;... ugyanis nem tesszük fel a szerkesztőről, hogy amiket ő prózában szakadatlan mondogat, ugyanazt — így elfeledkezve — merné másban rosszalni. Egyébiránt a jó Gvadányi figyelemre méltó dolgokat mond el; de nem hisszük, miszerint mennyországban olly rosszul mulassa magát, hogy még ideje legyen, le árva földünkre sükerre nem számolható beszédeket hangoztatni."
Szeptember 2. Honderű. II. 9. sz. 175. lapon, három csillaggal jelzett névtelentől, akiről azonban tudjuk, hogy Szemere Miklós volt, vers jelent meg Petőfi ellen. Közöljük a hozzá csatolt eredeti jegyzetekkel.
 |
| "Aggtelekre érvén, vezetőt hívattam s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, melyet Baradlának neveznek ottan, s mely mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rektor künn ácsorgott a ház előtt; vezetőm meghívására ő is hozzánk szegődött." (Uti levelek) |
Petőfy a kálvinista Rektorhoz.
Nagy tisztelettel nézz e névre
Melyet e falra karczolok!
Boruljanak a föld porába
Előtte minden rektorok!
Bámulj! enyém az! s két országban
Mint üstökösfark ugy ragyog ;
Az ebrudon kiröppent Marczi
Zöld éneklője én vagyok!
Már Csizió megjövendölte,
Hogy egykoron híres leszek,
Hogy (mi nagyapád sem volt) tábla-
Birói czimre szert teszek. —
Beranger és Heine nyomában
Mint a napszámos izzadok,
Az ebrudon kiröppent Marczi
Zöld éneklője én vagyok!
Volt egy szép hölgy, nem állhatott ki,
Ha rá pislogtam, borzadott,
Ha zajtaymentémre nézett,
Majd nyilalásig kaczagott,
De én azért megénekeltem,
Ez énekben sok köny potyog;
Az ebrudon kiröppent Marczi
Zöld éneklője én vagyok!
Tudd meg! tollamból jött világra
A helység kalapácsa is,
Édesdeden röhögnek rajta,
Ha hallják: Jankó és Maris.
Édes Gergely sem írt illy szépet,
Nem zenge illyet még torok;
Az ebrudon kiröppent Marczi
Zöld éneklője én vagyok!
A kritikus mind szamár, bival, ló,
Sok versem rosznak hirdeti,
S a föld mindannyi kalapácsa
Kalapácsát csak neveti;
Mondom: szamár, veszett komondor,
Ízlése nincs, azért morog;
Az ebrudon kiröppent Marczi
Zöld éneklője én vagyok!
E kar hatalmas bár a tollra,
Hatalmasb volna kardra még,
A hőskard czinketermetemhez
Ugy-e, dicsőén illenék?
Látom csodálsz, s csodálhatsz is mert
Nálam nincs ember már nagyobb:
Az ebrudon kiröppent Marczi
Zöld éneklője én vagyok!
Szeptember 4. Pesti Divatlap. II. 23. sz. 710. 1. Két testvér (Január, 1845)
Szeptember 4. Pesti Divatlap. II. 23. sz. 725. lapján a lapszemlében így reflektál a Honderűnek: „A régi jó Gvadányi Petőfihez. Olly vers, melly ellenségtől jő, s ellenséges indulattal íratott, s mellynek nagyobb része inkább illenék tán magára az íróra, mint Petőfire."
Szeptember 6. Irodalmi őr. 5. sz. 33—37. lapokon Császár F. bírálatának befejezése [részletek]:
„A" Helység kalapácsa" egészen illő szüleménye Petőfi költőisége e' második időszakának. Műveltebb, sőt csak félig művelt olvasó is, boszankodással fogja e' könyvet magától eldobni; kendertilózáskor, hol a' lárma nagy, tengerifosztáskor és a' fonóházakban talán örömest hallgatnák 's még meg is kaczagnák, de ott meg majd felét 's alig értik. Ez „Hőskölteménynek" van czimezve, 's helyesen, a' mennyiben egy csapszéki verekedést hősi tettnek czimezhetni! Különös zagyvaléka ez a' legaljasabb póriasságoknak, és néhol a' legszebb, legtisztább költői képeknek. Rímnek semmi hire ezen úgynevezett népies hőskölteményben, mi csak azt mutatja, hogy Petőfi igen tudja, milly tárgyat milly alakba kell önteni, 's hogy ízlését a' közönségnek, mellynek számára különösen ír, nagyon szem előtt tartja. Versei mértéke egészen ad libitum; sorait majd daktylikus, majd spondaeus lábakon tánczoltalja vagy húzza-vonja, a' hogy jő. A' sok ismétlések legalább is öthat levélnyivel szaporították a' minden tekintetben sovány füzetkét. (...)
Ezen úgynevezett hőskölteményt követte a' ritka termékenységü írónak egy másik népies költeménye: „János Vitéz" czim alatt, mellyről már több dicséretest mondhatni. Mind külalak, mind gondolat itt már több népies elemet, több művészetet mutat. Kukoricza Jancsi meséje nem uj ugyan, de költő sok eredeti gondolattal, sok szép epizóddal fűszerezte azt. Itt nyelve is tisztább, gondolatai correctebbek; 's noha azon hivalkodó magasztalásokban, mellyeket a' kiadó mecaenas élőbeszédében fölhalmoz, nem osztozhatik is biráló: örömest vallja meg mégis, hogy itt Petőfit jobb ösvényen látja, mint egyéb ezen időszakbeli verseiben. Vissza-visszatér helyenként első kedves egyszerűségéhez, néhol egész a' legnaivabb szendeségig, csakhogy aztán megint megbicsaklik; 's azért alig hihető, mit az említett kiadó-mecaenas, e' költeményt illetőleg, Vörösmartyval mondat, t. i. „hogy ezen mű bármelly irodalomnak is diszére válnék." Biráló többet tesz fel Vörösmarty műismeretéről, mint hogy illyesmit hihetne. Mi a' kiadót illeti, az izlés igen különböző, 's igy neki valódi nagybecsű kincsül tűnhetett fel e' mű, mig más, szinte művelt olvasó, abban nem lát egyebet csinos, de eléggé untató népmesénél, mellyet a' testileg 's szellemileg kisdedek nagy örömmel fognak tizedszer, sőt századszor is hallani, de a' „műveltebb osztály meglett emberei" bizony unalmasan hajítanak tova a' harmadik, negyedik lapnál. Részökre abban sem mulatság, sem oktatás nincsen, 's így „a' nyers elöadású" mű maradand első, egyetlen rendeltetéséhez képest, kedves olvasmány a' faluháznál, a' csapszékekben és fonószobákban.
E' szempontból véve e' költeményt, annak sok szép részei vannak. Maga a' hős érdekes marad mindvégig; a mesében megtartva a' helyes bonyolitás 's meg különösen a' köznépnek annyira tetsző hihetetlenségek 's túlzásig vitt hazudozások. A' zsiványok, sárkányok, óriások, boszorkányok és tündérek, mindannyi kedves epizódokat képeznek a' műben, mellynek kivált tájfestései helyenként remektollal készültek. Igen sikerültnek, szépnek mondható jelesen a' IV. szám, mellyben a' hős bucsuzását, a' XX. hol annak az óriásokhoz jutását, a XXVI. hol a' tündérek országát írja le, 'sat. Illy helyeket olvasván, akaratlanul támad bennünk a' gondolat: vajha a' dústehetségű költő ne hagyná magát elragadtatni szilaj hevétől, ne letántorittatni a' művészet útjáról, ne pazarolná szép erejét silányságok végtelen számára, hanem kezdene tehetségéhez méltó tárgyak feldolgozásához.
Hogy a' csodások és hihetetlenségek egyik lényeges fűszere az illy népies költeményeknek, azt jól tudja biráló; de hogy hamis fogalmakat, alaptalan nép- és országismertetéseket kelljen azokban terjeszteni, azt nem tartja kiegészitő kelléknek. Tudjuk, hogy a' nép nagyon hiszi azt, mi nyomtatva van, 's így kár neki ollyasokat mondani, hogy „Taljánországban örökös tél vagyon," vagy, hogy „Francziaország és India határos," mert illyesmi butaságát növeli 's a' költemény sem nyer általa. (...)
Ugyancsak 1845-ben szakgatott a' munkás Petőfi czipruslombokat Etelke sírjáról, 's összefűzve azokat, átadá a' közönségnek, mint buslakodó musája gyászhangjait sírja felett egy, az élet tavaszában elhunyt kedves leánykának, kibe költő, miután meghalt, szerelmes lön, vagy legalább hívé, hogy az lőn.
Ezen czipruslombokban, ha nevét ki nem teszi, senki sem ismerendett Petőfire, kitől a' — sok dalaiban tanúsított — genialitást megtagadni nem lehet. De van még egy, mi e' versecskéit is bélyegzi: a' külalak elhanyagolása és correcttelensége. Képzelje az olvasó, hogy itt minden egyes vers, vagy legalább minden versszak, egy-egy cziprus-lomb, mellyet gondatlan elmerülésében szakgatott a' költő, s egymás mellé tűzött, akár illenek azok össze, akár nem. A' bort és kancsót, a' sok „adtát", itt érzelgő, erőltetett pityergés váltja fel, mellytől a' valódi érzés épen olly távol van, mint a' költői emelkedettség. Petőfi feltette magában, hogy ő a' derék Etelkét, mint boldogtalan szerető, megénekli, 's írt XXXIV dalocskát emlékére ugy, a' mint a' gondolat, mellyet szíve nem ismert, tollába jött. Innen magyarázható több helyütt azon hamis pathosz, melly, költő szokása ellenére, rémitő nagy szavakkal semmit sem mond, 's mire hasonlithatatlan példányul szolgál a' IX, számú dal, a' Xl-nek utolsó előtti versszaka, a' XXI-nek több sorai, 's a' t.; innen azon folytonos bukdosás és emelkedés a' képekben, többekben az érthetetlenség, mindenfelé az erőltetett hasonlítások, mellyek gyakran képtelenségekké válnak, 's az ismétlések eszmékben ugy, mint szavakban (...)
Hosszasban szólt talán biráló Petőfi költeményes munkáiról, mint akár önmaga kívánta, akár a' közönség várta volna; de tiszte ugy hozza magával, hogy vagy ne szóljon, vagy mondjon el mindent, mi költő műveinek olvasása közben lelkében fölmerült. Petőfi még most mindenesetre megérdemli, hogy a' kritika őt figyelemre méltassa ; benne kiapadhatatlan költői kincs rejleng, de mellyet ő pazarul, meggondolatlanul hoz napfényre, 's eredeti alaktalanságában szórja jobbadán közönség birtokába. Ha lelke el nem tompult még az igen sokszor érdemetlenül ráhalmozott dicsőítések mirigyétől, belőle még első ragyogású csillag fog támadni a' magyar költészet egén; ha visszavezethető még a' kellő ösvényre, nyert a' kritika, nyert a' magyar költészet, de nyerendett maga Petőfi is, mert hervadhatlan borostyán várja őt: azon uton maradva, mellyre tévedett, 's mellyen mostan jár, veszve van a' honnak, veszve önmagának; mert hirfűzére nem egyéb bűvös tó partjain nőtt virágszáloknál, mellyek rövid pillanatok után bájukkal életöket is elvesztik.Válasszon Petőfi a' maradandó hirnév 's a' rövid életű tömjénezés között. Császár.
Szeptember 11. Pesti Divatlap. II. 24. sz. hátsó boriték-lapján: „Figyelmeztetés. Hogy a Petőfi Sándor verseinek Il-ik kötete mielőbb sajtó alá bocsátathassék: kéretnek azon t. ez. urak, kik előfizetők gyűjtésével megbizvák, hogy iveiket szerkesztőhivatalunkhoz, legfelebb a jövő hó 15-éig beküldeni szíveskedjenek."
Szeptember 25. Pesti Divatlap. II. 26. sz. 831—32. lapján Bérczy levelet ir Veszprémből, hol műkedvelő társaság rendezett előadást a kórház javára. „Kiemelendő P. Dániel, ki Petőfinek ,Ivás közben' czimű művét a kívánatig jól szavalá."
Október 2. Pesti Divatlap. II. 27. sz. 858 lapon: „Irodalmi levelek Constancziához. I. Petőfi és ellenségei' czimmel Szeverintől a következőket olvassuk:
 |
| Barabás Miklós rajza Petőfiről |
tekintve az apró, hulló csillagocskák irigy kacsintásait. Petőfi legnagyobb hibája az, hogy úgy ir, mint szive érez, agyveleje gondolkozik, — pedig tudja kegyed, mily nagy bűn ezt tennie, a finom világ zsarnoki convenientiáinak tudta s engedelme nélkül ? — Petőfi legnagyobb hibája az, hogy a természet egyszerű utján halad; mondja hát kegyed miként boldogulhatna ő ezen elmüvelt, természetlen világban, hol Shakespeare, Gőthe és Vieland bizonyos nemes-izlést, finomságot affectáló uracsok és hölgyecskék által, nyersnek, durvának, goromba tökfilkónak neveztetik, noha ők Nestroy vastag aljasságait, s Paul de Cock sikamlós regényeit suttomban a legnagyobb gyönyörrel nyeldesik. És nem borzasztó vétke-e az Petőfinek, hogy ő — a nép nyelvén szól ? — Csodálom, hogy ezen demokratiai merényért még eddigelé hűtlenségi pörbe nem idéztették azon ügyvédszellemű irók, költők (?), kik azt tartják költői nemesitett nyelvnek, s jó ízlésű beszédnek, melly minden harmadik szavában: „rezge, lenge, báj, pir, tünde, pisla" s több e féle czifra sallangú, de üres kifejezéseket emleget. — S vajon édes Constancziám, nem égre kiáltó vétke-e az Petőfinek, hogy mig más vágytársai henyélnek, vagy prózai hivataluk után járnak, avagy egy 8 soros költemény összeállításán 2 napig erőlködnek: ő azalatt jó kedvvel dolgozgat, s termékeny erénél fogva egy ülőhelyen 2—3 szép költeményt képes rögtönzeni, anélkül, hogy csak egy betűt is törölne abból, mit ihletett lelkének sugallata villámgyorsasággal hevenyész a papírra ? Végre pedig milly rettentő bűn az (kivált a többi szerkesztők szemében), hogy Petőfi egyedül a Pesti Divatlapba dolgozik! S Vahot Imre barátom őt a legtisztább hazafiui érdekből, s a homályban rejtező fényes talentumnak kellő kitüntetése tekintetéből, a vándor színészi élet nyomorai közül kiragadta, a fővárosi élet nagyobbszerű színpadára lépteté, s mint napról napra emelkedő nagy tehetséget, ereje szerint szellemileg, anyagilag pártolá, s még most is, évenkénti jó fizetésben részesiti, s nagyobb munkáit is kiadja? — Jó izüt nevetne kegyed, ha látná a 22 éves mogorva Petőfit, midőn néha a P. Divatlap szerkesztője — mint leghívebb védőjénél betekint, s szenvedélyesen kel ki az őt méltatlanul bántó világ és a rajta rágódó kritikusok ellen, mig más részről az illy bántalmakat megszokott szerkesztő-barátja, egész hidegvérüséggel vigasztalja őt, illy forma tanácsával: „Ne gondolj velök, vesd meg őket, ne hallgass senkire, — csak te menj a magad utján, s te élni fogsz, még akkor is, midőn már irigyeid, rágalmazóid rég feledve lesznek!" — S erre aztán a mogorva költő egy időre ismét megnyugszik. Olvasta-e kegyed Császár bírálatát Petőfi valamennyi költeményeiről? — Ha igen, akkor bizonyosan tudom, hogy kegyed is velem, s többekkel együtt boszankodott azon bírálat méltatlanságán, s ferde, félszeg felfogású nézetein. Petőfit egészen más szempontból kell felfogni, méltányolni; ő nem betegesen érzelgő, üres elkoptatott szavakkal nyögdécselő, halvérű saloni poéta; ő az egészséges természet, a nép, mi több a tősgyökeres magyar nép költője, kinek legtöbb költeményét úr és pór egyaránt megérti, lelkesedve fogadja. — Van hazánkban egy költői, vagy inkább álköltői iskola, — mellynek tagjai közé tartozik a nevezett Cs. bíráló is —; s mivel ő kritikája által mintegy a maga iskoláját akarja dicsőíteni, kiemelni, vonjunk köztök egy kis párhuzamot. Cs. és hasonmásai verseiben ritkán lehet valami egészen uj, meglepő, eredeti főeszmét, fordulatot találni; ellenben Petőfinek minden költeménye egészen uj, egészen eredeti. Cs. és hasonmásainak versei kivül czifrák, csinosak, belül üresek; Petőfi ugyan néha pongyolán ir, de azért technikában, a külforma szép alakításában is mester, sőt sokszor egészen uj versnemben, s a legnehezebb formában is bámulandó könnyüséggel, s e mellett tartalmasan ir. Cs. és társainak versein sokszor feltűnik az erőtetett idegen gondolat, érzelem; mig Petőfinek gazdag versforrása önbelsejéből természetesen fakad és buzog fel magas szökelléssel. Cs. és hasonmásainak versei leginkább homályos, érthetlen szóvirágokból fűzvék össze; mig Petőfinek legmélyebb gondolatai is kristálytisztán átlátszók, könnyen felfoghatók, egyszerűen szépek. Cs. és hasonmásainak versei szelíden, finoman érzelgők, de eszme és szív nélkül; Petőfi néha ugyan kemény, szilaj kifejezéseket is használ, de magas phantáziával s forró érzelemmel. Cs. és hasonmásainak versein az idegen, betanult nyelvek szelleme ömlik el kiválólag; mig Petőfi költeményeinek nyelve tiszta, eredeti tősgyökeres magyar. — Cs és hasonmásai annyira egyoldalúak, hogy alig tudnak egyébről, mint a szerelem és haza untatásig megénekelt tárgyairól epedezve, sopánkodva zengicsélni; Petőfi ellenben a legkülönfélébb, s még a legkisebb tárgyat is érdekesen énekli meg, változatos sokoldalúsága valóban csodálandó; ő majd vig, játszilag enyelgő, majd komoly, sötét; egyszer kedélyes, gyöngéd, máskor zordon, keserű; majd kedvesen, lágyan (de nem kórságosan) ömledező, majd ismét élesen-metsző gúnycsipős; néha gondolataival mint a fecske alant röpül, s vidámon fürdik meg a mindennapi tárgyak homokjában, majd ismét ragyogó képzeletével sasszárnyakon emelkedik fel a nap és csillagok honába. Szóval, mig Cs. et comp. versei hidegen hagynak bennünket: Petőfi közönségét költeményei varázsával át meg áthatja, megnevetteti, könnyekre indítja, fölingerli — gyakran önmaga ellen is, majd ismét megengeszteli, fölviditja, jóra és szépre tanitja, a természet tiszta forrásához ügyekszik visszavezetni, lelkesedésre gyújtja, elérzékenyiti, keservre hangolja, öröm- és kéjre hevíti, majd élethü képeket mutató tükröt tart elébe, majd ismét felragadja őt egy ismeretlen tündérvilágba, mellynek illatos virágai közé szeretnők eltemetni bűvölt szellemünket! — Illy nagy és olly sokféle hatást idéznek elő Petőfi költeményei mindazokban, kik, a láng lelkével önálló utat tört, s a maga nemében nálunk most páratlan ifjú költő iránt jó indulattal viseltetnek, s őt mint költőt, a netalán gyarlóbb, s a műveltebb társas élethez simulni nem akaró privát embertől, méltányosan megkülönböztetik.
Petőfi fölötte ingerlékeny természetű, s innét az, hogy mivel többször méltatlanul bántották, olly kifejezéseket használt ellenei irányában, mellyek azt látszottak mutatni, mintha ő igen elbizott volna. Pedig higgye meg kegyed — ki Petőfit némileg szinte elbizottnak tartja — ő csak erejét, önbecsét férfiasan, álszemérem nélkül érező ember, s csak az a baja, hogy, mint más simább, fortélyosabb társai, álszerénységet nem tud affectálni. Ismerek én néhány magyar verselőt, ki Petőfinek nyomába sem hághat, s mégis a legnagyobb elbizottság-, pöffeszkedés- és dölyffel ül a türelmes pegazuson, csakhogy ezen gyöngéjét a világ előtt ügyesen tudja rejtegetni; a világ pedig külszinből itél. — S leginkább az illy középszerű, fanyar tehetséggel biró irkászok, s a mindenben gáncsoskodó kritikasterek üldözik, s rágalmazzák Petőfit; míg hazánk legfinomabb tapintatu, legalaposabb itéletű bírálói, millyenek Schedel Ferencz és Szemere Pál, mindenkor a legnagyobb méltánylattal emlékeznek a lángeszű Petőfiről (az első a Budapesti Híradóban, az utóbbi csak privát körökben, de mindig lelkesedéssel, elragadtatással). Hiába akarják tehát Petőfi örökzöld koszorújának leveleit lerágni az apró hernyók, — ők hasztalan erőködéseik közepeit le fognak hullani az élet fájáról a feledés sírjába, s az általuk sárral dobált költő, a méltányosabb utódok előtt sértetlenül s győzelmesen álland a halhatatlanság csarnokában.
Ez az én igénytelen véleményem, melly egyszersmind részrehajlatlan is, mert mint kegyed legjobban tudhatja, engem Petőfihez semmiféle önérdek nem köt; ő nekem se nem használhat, se nem árthat."
E czikk végén csillag alatti jegyzetben még a köv. sorok olvashatók: „Csodáljuk, hogy e levél írója nem említi azt, miként jelenleg egy magyar költő verseit sem fordítják oly sűrűen németre — mint a Petőfiéit, kinek mint látszik, napról-napra több védője akad méltatlan kritikusai ellenében. Szerk."
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése