Hová tűnt a katonatiszt?... (25)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Szöllösy Aladár: Útrakelő hadifoglyok a nisi táborból

Gyermekkorom úgy fejeződött be, hogy édesapám a világháború utolsó esztendejében meghalt. Magam előtt látom görnyedt alakját, midőn mint póttartalékos 1915 őszén bevonult Nyitrára a 14. hgy.e.-hez. Az egyik kezére béna volt. Évekkel azelőtt meghűlt és reumatikus fájdalmai idült ízületi merevedést okoztak.

Édesanyám bennünket, gyerekeket naponként biztatott, hogy apánk két héten belül hazajön. De a monarchiának akkor már a bénákra is szüksége volt. Apám gyűlölte a háborút. Szeretett volna hazajönni csendes műhelyébe. Vagy félévig kórházról-kórházra járt, egyik felülvizsgálatról a másikra és végül bekerült a marsba. Később hadimunkára osztották be. Majd 1918. év végén lerongyolódva és kiéhezve, betegen hazajött egy hosszú, nagyon hosszú szabadságra, – a lévai temetőbe. Hazaküldték meghalni. A temetésre eljött néhány utcabeli, a rokonok, a csizmadiacéh be nem vonult tagjai és egy nagy bajuszú őrmester 12 katonával…

Néhány napig nem mentem iskolába. Anyámat elismerték hadiözvegynek, bennünket, gyerekeket hadiárváknak és az élet folyt tovább a maga nyomorúságában. Ettük a kukoricakenyeret és a gerslikását, mint azelőtt.

Egy év múlva megszállták városunkat a cseh–szlovák csapatok. A gimnázium VIII. osztályának a katedrája alatt, kézigránátokat találtak. A gimnáziumot rögtön bezárták a csehek. Ezért már Selmecen érettségiztem, a diákhagyományok városában. Utána jött Drégelypalánk, a Pálmay csoport. Harcok és a másodszori cseh megszállás.

1919-ben, amikor osztályunk kilépett az életbe, az egész világ hanyattdőlve letargiában feküdt. Nem tudtuk, mihez kezdjünk. És valahogyan a tudat alatt, csak a reális pályákra: orvosira, mérnökire igyekeztünk. Talán ebben az időben senki sem hitt közülünk komolyan a jogrendszerekben, megdönthetetlen pedagógiai és dogmatikus elvekben. Bár a háború alatti sorozások megálltak a mi évfolyamunk előtt, mégis áldozatai lettünk a vesztett háborúnak. (Dr. Cseh Béla: Daróctól a talárig. Metlesich Kálmán könyvnyomdája, Komárom 39-2932. A szerző kiadása)

Annyira voltam az éhségtől, hogy már az erkölcs útjáról is le akartam lépni. S nem is rajtam múlt egészen, inkább a körülményeken, hogy nem sikerült. Julcsámtól a levél sűrűn jött és én még sűrűbben küldtem, de az éhségről nem volt szó bennük. S gondoltam, hogy nem haragudhatik meg érte, ha más bakák módján én is megpróbálom pótolni a kaszárnyai kosztot. Az itteni fiúk ugyanis úgy éltek, hogy akiknek nem voltak hazai segélyforrásaik, azok fogtak valami szolgálót vagy hadiasszonyt és azzal tartatták fenn magukat. Egy jó komámmal, a Bihar megyei Szerepre való volt, mi is elhatároztuk, hogy fogunk valami szeretőt, aki tud juttatni a gazdája konyhájáról valamit, hiszen az uraknak a konyháján még most sincs ínség. Ki-kimentünk esténként a Tiszapartra, a sétányokra, vasárnaponként meg Újszegedre a kertbe, ahova a szolgálók és a bakák szórakozni meg szerelmeskedni jártak. Nem könnyen ment, hiszen nem szerelmi, hanem gyomorvágyaink voltak. S mégis, egyszer összeismerkedtünk végre két lánnyal. Az egyikkel én barátkoztam össze, a másikkal a komám. Az enyém valami törvényszéki bírónál lakott. Falusi lány volt, Szatymazra való, fiatal és bizonyára tiszta. Ezzel azonban kicsi baj lett volna, nekem nem szerelem kellett, hanem maradék. Már egészen jóba lettünk, de én beszélgetés közben kivettem belőle, hogy milyen szokás van náluk. Elmondta, hogy csak vasárnap délután szabad kijönnie, este korán hazamegy, idegen nem mehet be, a ház családi ház, a kapu mindig zárva van. Csakugyan, amikor hazakísértem, láttam, hogy reménytelen minden erőlködés. A zord, előkelő, sötét ház, a magas, zárt kapuval olyan volt, mint egy börtön. Ide én nem mehetek be.

Ekkor elhatároztam, hogy másik élelemforrás után nézek. Nem lány kell nekem, hanem hadiasszony, s itt nagyon sok van ilyen. Sok katona henceg vele, hogy neki milyen jó „tyúk"-ja van, pénze és kosztja állandóan biztosítva van. – Ilyen kell nekem is – gondoltam, nem vasárnap délutáni séták, kéz-a-kézben-lóbálással, hanem fehér kenyér libacombbal, tyúkhússal vagy borjúpörkölttel.

Itt, Szegeden nagyon sok ilyen asszony volt. Nem merem az ilyesmit biztosan állítani, de az volt a meggyőződésem, hogy itt sokkal több volt, mint Debrecenben. Hogy az volt-e az oka, mert Debrecenben nem érdeklődtem nők és ennivaló után, vagy csakugyan más volt-e itt a néperkölcs, nem tudom. Akkor még különben se sokat törődtem néprajzi kérdésekkel, semmi más, mint az éhség, nem érdekelt. Arról azonban, hogy itt csakugyan könnyű volt ilyen asszonyt fogni, hamar meggyőződtem. Elmentem a tiszaparti korzóra, ahol az ilyen asszonyok és lányok meg szoktak fordulni és mindjárt első este lett is. Harminc körüli, formás, de már hervadt menyecske volt, abból az asszonyfajtából, akit nemigen tör meg a munka, majd csak öregkorára s akkor meg nem békés öregasszony, hanem boszorkány lesz belőle. Még akkor este elkísértem a vásárhelyi sugárúton annak a mellékutcának a torkolatáig, ahol lakott. Búcsúzáskor még össze is csókolóztunk, de hideg volt a szája, vagy csak én undorodtam tőle, de bizony fanyar íze volt. Különben is a mi vidékünkön amúgy sem divatos az a nagy nyalakodás, még a szülői csók is ritka. Én meg amúgy is szigorú szerelmi elveim miatt utálatosnak éreztem még érinteni is, akit nem szeretek.

Megbeszéltük azért, hogy vasárnap délután itt a sugárút sarkán találkozunk és elmegyünk együtt abba a kocsmába, ahova ő vasárnaponként járni szokott s ahol minden .vasárnap éjszaka afféle „Sári bál” van. Én ugyan utáltam ezt a helyet, lakásába szerettem volna inkább menni, de engedtem neki, majd csak rákerül a sor arra is. Nekem az volt a vágyam, hogy kettesben elbeszélgetni, megvacsorálni, aztán ördög bánja... le is feküdni, nem pedig egész éjjel és üres hassal táncolni egy büdös kocsmában, amit amúgy is utálok. Ez meg éppen egy hírhedt barlang volt, ahova csak rossz nők és latorkodó katonák jártak. Nem volt itt újság a verekedés, sőt szinte rendszeres volt. Azonban ő és akik oda jártak, egyáltalán nem így látták a dolgot. Szerintük ez jó hely, ahol nyugodtan elmulathat az ember, nem kell finomkodásokat majmolnia. Ebből a szempontból – ma már látom – feltétlenül igazuk volt. Eljött a vasárnap. Bekaptam a kiscicának való ebédet. Pár deci leves néhány szem tarhonyával, picike hús, sőt még a vacsorára járó tojásnyi túrót is megettem, mégse mondhatom, hogy jóllakva mentem a találkozóra. Nem is kellett sokáig várakoznom, jött az asszony. Pár szót váltottunk s azután ő felszaladt a testvéréhez, aki ott lakott a közelben s ugyanilyen rossz életű hadiasszony volt. Amikor lejött, elment megkeresni a gyerekeit, akik az utcán játszottak valahol. Nemsokára jött is vele két gyerek, talán négy-hat évesek lehettek – és nyűglődtek az anyjukon, hogy hova megy és miért megy. És néztek rám, az idegen katonára, hogy milyen ismerősen beszélgetek az anyjukkal. Igyekeztem ugyan elfogulatlannak látszani, a beszélgetés vidám közvetlenségét erőltetni, de hogy ez mennyire sikerült, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor a gyerekeket megláttam – én erről, hogy gyerekei is vannak, eddig nem tudtam –, elment a kedvem s mind a három erkölcs, a természetes emberi és paraszti, a regényből szerzett irodalmi és az eszméből tanult szocialista erkölcs lábra állt bennem és kapálózott az elaljasodás ellen. – Inkább éhezz tovább, mint mások, a hozzád hasonlók, a gyávák, a szegények, a nem csinosak és az udvarolni nem tudók, mintsem így próbálj élni – gondoltam. De azért csak elmentem vele a kocsmába. Valahogy lehetetlen volt otthagyni. Pedig, amikor a gyerekeinek odaadta a kulcsot és hazatuszkolta őket, olyanformán éreztem, hogy jobb lesz innen menni. De mégse mentem. Azzal küldte be őket, hogy megyén a nővéréhez, amiből csak az volt igaz, hogy azt is hívta a kocsmába.

Kedvetlenül léptem be a kocsmaajtón. De még jobban elment a kedvem, amikor kiderült, hogy belépti díjat is kell fizetni. Az én bugyellárisomban pedig alig volt pénz. Szerencsére az asszony megváltotta a magáét. Nem tudom, az volt-e a szokás, vagy csak látta, hogy bennem nem nagyon lobog az udvariaskodás s nem erőszakoskodom, hogy majd én fizetek, hát kifizette a magáét. Így is alig maradt pénzem, holott délelőttönként egy pár lepénykét szoktam venni, hogy ki ne dőljek, és este – kinn a városban – néha egy-egy Népszavát, hogy mégis valami szellemi táplálékom legyen és a háborúról is tájékozott legyek.

Füst, gőz, zaj, káromkodás, nóta, kacagás, visítás, cincogó muzsika és ütemes lábdobogás: ebből állott a bál. Mindjárt táncolni kezdtünk. Fene táncos nő volt, olyanféle szenvedélye lehetett a tánc, mint a háború utáni nőknek, akik valósággal életprogrammá tették a táncot. Csárdást jártunk, persze, egyéb nem is igen volt a műsoron, de hiába is lett volna, mert én: úgyse tudtam.

A katonák idegenek voltak, huszárok, utászok, géppuskások, a mi tanfolyamunkról nem volt itt senki. Azok mint afféle telefonista „úriemberek" nyilván finomabb helyekre jártak. Ideges is voltam, óvatosan kellett viselkednem, nehogy valami részeg belém kössön. Nem éppen a megveretéstől féltem, bár itt sűrűn előfordult a véres befejezés, hanem főképpen attól, hogy ha botrányba keveredek és bevisz a készültség, nagyon nagy szégyen lesz a tanfolyam vezetői előtt, akik mint értelmes és jól tanuló fiút szerettek és becsültek. Egy darabig táncoltam, de aztán beleuntam, átengedtem az asszonyt másnak és leültem a lócára. Olyan egy helyben topogó, kissé rácosan aprózó rezgőcsárdást jártak erre, hogy én sehogy se bírtam beleszokni. Sokan is voltak, mozdulni se lehetett s ahogyan a nők egy helyben topogtak és rázták a farukat, még nézni is unalmas volt. Különösen annak, akinek a hasában lekottyant a leves. Az asszony elemében volt, mint a hal a vízben, bizonyára jóllakott délben, de én bizony még frissítőt se vettem neki, nemhogy sört vagy bort. – Hogyne – gondoltam, majd még én fizetek. Fizessen ő, örüljön, hogy húszéves legényre tett szert. Hogy aztán ő ivott-e vagy nem, azt nem tudom, mert én ültem a lócán s őt csak úgy láttam, hogy néha-néha elsuhant a táncolók között s futólag rám mosolygott...

...Amíg a lócán üldögéltem, egyszer csak mellém ült egy már idősecske nő. A ruhája fiatalos és finom volt, ő maga inkább kis termetű, semmitmondó alakú, de nem éppen kibírhatatlanul csúnya. Egyébként is csak a túl vastagokkal és a túl vékonyakkal nem rokonszenveztem.

Megszólított hamarosan, Persze, az került szóba, hogy miért mem táncolok. Én megmondtam, hogy általában nemigen szeretek, de ez a rezgés, lötyögés, topogás meg éppen kiállhatatlan. Én másképp tanultam, debreceniesen, simábban, egy kissé nekinyúlva, szóval finomabban. Rögtön kiderült, hogy ő is. (Ez nem volt igaz, csak alkalmazkodásból mondta. Vannak ilyen nők, akik mindenben megegyeznek a férfival, amíg férjhez nem mennek.) Szó került aztán egyébre is és csudálatos módon mindenben megegyezett az ízlésünk. Elmondta, hogy szakácsnő, jó helye van s hogy egy telefonista tizedes volt a szeretője, aki bejárt hozzá. Mostanában azonban szakított vele.

A tizedest, ahogy elmagyarázta, ismertem is. Nem a kezdők között volt, már régebben itt van, cingár emberke, nem is éppen fiatal és nagy kelések vannak á nyakán. Arról ismertem rá, hogy mindig fehér flastromok voltak a nyakán s a fejét a keléses ember módján jellegzetesen meredten tartotta.

– Na végre, – gondoltam – most hazataláltam. Ennél megtalálom, amit kerestem, az ennivalót, egyébbel meg nem törődtem. Igaz, a keléses elődöm miatt hűtőztem egy kicsit, de aztán mégis megnyugtattam magam. Ha igazán baja volna, elvinnék a kórházba. Itt a nagy „Derma"-kórház a városban; a vér- és bőrbajosok számára.

Később egy párat táncoltunk is azért, azután meg hazakísértem, mert az én kimaradásom csak éjfélig szólott. Az előbbi hadiasszonyt otthagytam, még csak nem is köszöntem neki. Különben ő sem törődött velem. Volt neki is régebbről egy huszárja, csakhogy haragba lett vele, azért kellettem volna neki én, de hogy ilyen „hamvábahótt" lettem, újra összejöttek. Mindig együtt táncoltak és hejehujáztak. A szakácsnőm mutatta is a huszárját és elmagyarázta, hogy régi kedvese az annak. Úgy látszik ő is ismerte itt a dörgést.

Hazakísértem. Kicsit bántott a lelkiismeret, hogy mit szólna hozzá Julcsa, ha megtudná, hogy még szeretőt fogtam.

– Ejh – nyugtattam meg magam – elvégre ő is beláthatja: ha azt szeretné, hogy valaha hazajussak, akkor úgy muszáj segíteni magamon, ahogy lehet. (Ez az okoskodás, persze, hamis volt, amint majd ki is derül.) Különben is a harctérre megyek, hátha vissza se jövök. Addig is minek éhezzek, ha van rá valami mód, hogy ennivalót szerezzek. Majd legfeljebb megírom neki egy szép, őszinte és szerelmes levélben minden bűnömet, ö biztosan megbocsát, mint ahogy a hortobágyi ügyemet is megbocsátotta, amikor elmeséltem neki. Igaz, hogy ott nem történt semmi. Bár lehet, hogy ő azt nem hitte el. De megmondta: tudja ő, hogy a legények nem szokták magukat úgy megőrizni, mint a lányok s nem is a legényekre haragudott, hanem a rossz lányokra, mert azok az okai mindennek.

De nem került erre a sor. Másnap estére beszéltük meg a találkozást, de én nem mentem el. Undor fogott el. Hogy közelítsek én egy ilyen öreg és vadidegen nőhöz? Akár egy békát érintenék. Hiába, akit nem szeretek, az nem kell. És aztán az elődöm? Hátha mégse tiszta? És majd a gazdasszonya? Hogy kell majd nekem pirulnom egy kíváncsi úriasszony előtt, aki ha kijön a konyhába, fürkészve végignéz rajtam. Utálatosan tudnak ezek a parasztra nézni. Akár egy ismeretlen állatra vagy egy furcsa, sose látott tárgyra. És a becsület? És a lelki-erő? És az emberi önérzet, amivel önmagam előtt olyan nagyra vagyok? És végül is mit szólna Julcsa, ha valami utálatos bajjal mennék haza? Hogy mondanám meg neki?... Leköpne, otthagyna... és nem mentem el a találkozóra. Sőt egészen megkönnyebbedtem. Megettem a szokásos töklevesvacsorát és lefeküdtem éhes hassal, de tiszta lelkiismerettel. Kiderült, hogy nem olyan könnyű rongyemberré válni és ez megnyugtatott.

Pár nap múlva megtudtam, hogy a keléses káplár összebékült a szakácsnéval és megint jár hozzá. Legyen boldog vele. (Veres Péter: Számadás. Önéletrajz. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1955)

Az 1915. évi október hó 19-én korán ébredt a nisi tiszti hadifogolytábor s olyan volt, mint egy megzavart hangyaboly. Nyolc óra előtt levittük ládáinkat a parancsnoksági épület elé, sorsukra bízva. Nyolc órára az egész tábor lent a kaszárnya udvarán útra készen állott s úgy szerelte fel mindenki magát, ahogy leginkább képesnek vélte az előttünk álló nagy utat megtenni.

Hosszas sorakoztatás, számlálás után, szerb katonáktól és csendőröktől kísérve, útnak indultunk s ott hagytuk a nisi kaszárnyát abban a reményben, hogy ágyaink, asztalaink s egyéb el nem vihető tárgyaink nemsokára a bolgárok tulajdonába mennek át. Átvonulásunk Nis városán nagy érdeklődést keltett s különös látványt nyújthatott, amint nagy teherrel hátunkon, megmenteni igyekeztünk, amit lehetett. A város elhagyása után délnyugat felé haladtunk s velünk együtt vonult sok szerb menekülő szekereken s gyalog bizonytalan cél felé.

Az utat a mi katonáink javították s nem kis meglepetést keltett, amint egy társunk a munkáscsapatban egy dunántúli megyei főjegyző huszárönkéntes fiát ismerte fel, amint a többiek között a talicskát tolta.

Utunk nagyon nehéz volt nemcsak azért, mert nagy terhet vittünk s a gyaloglástól el voltunk szokva, hanem azért is, mert az eső az utat nagyon feláztatta. Állítólag útmegrövidítés céljából szántóföldeken vezettek bennünket keresztül, ahol nagy terheink alatt bokáig süppedtünk a puha földbe. Pihenő kevés volt s ha volt is, le sem ülhettünk a vizes, sáros földre s ha némelyikünk az esőtől kétszeresen súlyossá vált teher alatt összeroskadt, Pankovics igazgató azt kérdezte:

– Offenzívát tudtak csinálni?

Egyébként Pankovics igazgató kijelentette,tartsuk szerencsénknek, hogy a bolgárok most vágták el Vránjánál a vasútvonalat, mert ha ez a tervbe vett vasúton való elszállíttatásunk közben történt volna, akkor inkább lelövettek volna bennünket, semhogy a bolgárok kezeibe kerüljünk.

Bőrig ázva s teljesen kimerülve, este 7 órakor értünk Prokuplje-be, hol a csehek és szerbek azonnal egy modern külsejű egyemeletes épületben nyertek elhelyezést, de nekünk többieknek még majdnem egy órát kellett ácsorognunk, míg végre a városon kívül egy katonai raktárhelyiségben elhelyeztek. Ruhánk, cipőnk, hátizsákunk átázva s mi kimerülve, mint az agyonhajszolt igavonók, roskadtunk össze a hideg raktárhelyiségben, ahol kevés szalma, de annál több betört ablak volt. Összezsúfolva, alig volt hely, hol magunkat kipihenhessük, Borzasztó jövőt láttunk magunk előtt, melynek előjelei már itt is mutatkoznak. A szerb parancsnokságnak a magyarok s németekkel szemben tanúsított rosszindulatánál jobban bántott az a fegyelmezetlenség, mely különösen egyes fialalabbjaink között szokássá vált. Délelőtt 11 óra körül jarac-(birka-)pörköltet s este teát vagy feketekávét kaptunk, melyet a raktár előtt osztottak ki s nekünk kettesével, hosszú sorban, s minthogy itt mintegy 400-an voltunk, órán keresztül kellett várni, míg a sor ránk került, mialatt a fegyelmezetlenség, türelmetlenség s önző kíméletlenség tette még kellemetlenebbé a helyzetet. Még szomorúbb volt legénységünk helyzete. A szerencsétlenek a szakadó esőben, rossz táplálkozás mellett, a szabad ég alatt töltötték az éjszakákat. (...)

A drágaság óriási, szerb papírpénzt vonakodnak elfogadni s minket, akik csak őreink útján vásárolhatunk, valósággal rabolnak. Prokupljén értesültünk arról, hogy a nisi tiszti fogolytábor volt parancsnoka: Lázárevics szerb őrnagy sebesülten a mi csapataink kezébe került. Ugyancsak Prokupljéből indultak útnak a mi hadseregünkben szerb és horvát nemzetiségű fogoly tisztek közül azok (többek között Hrzenyák gazdászati hadnagy), akik önként jelentkeztek arra, hogy a szerbek oldalán a mi csapataink ellen harcoljanak. (Szerb hadifogság – Szerbia, Albánia, Itália. 1914-1918. Szöllősy Aladár naplója. Pesti Könyvnyomda RT, Budapest, 1925)

Folytatjuk