...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
*
A mai szomorú este. Przemysl elesett és az egész Budapest milyen sivár és csüggedt volt. A Pilseniben vacsoráztam, kevesen voltak, alig beszéltek, mindenkinek a szemében benne volt Przemysl. Még a hölgyek is komolyak voltak. Az üres székeken mintha halottak ültek volna. Az utcán hideg volt és a villamosok olyan borzalmasan csikartak a síneken. Elmehettem volna alsózni a fiúk közé, de úgy rám jött, hogy magamban bolyongjak a Dunaparton és hazajöjjek. Lekönyököltem a korlátra és néztem a Dunát. A vizet úgy csavarta a szél. A közhangulatra gondoltam és az ország sorsára, hogy mi jöhet ezután. Hirtelen észrevettem, hogy csak szédítem magam és ez úgy fájt. A szemem megmelegedett és könnyeztem egy kicsit, ami körülbelül két év óta nem fordult elő. Mit érek a legnagyobb szerencsétlenséggel is, ha az enyém még nagyobb. Láttam, hogy akármi történhet a világon, én a sírig sántikálok és belesántikálok a sírba. Úgy kívántam meghalni. Olyan helyen, ahol nem ismertek s ahol a temetőben az idegenek nem tudják, hogy ki volt az, aki itt fekszik. Képzelődtem, hogy egy fényes vezérkar előtt állok és diplomaták ülnek köröskörül. Kérdezték a véleményemet és én azt mondtam, hogy mondják meg nekem, miért lettem én sánta és ezen segítsenek, mert én ezt nem értem és én hibátlan akarok lenni, elsősorban ez érdekel, azután majd beszélünk a külpolitikáról és a stratégiai helyzetről. Kivezettek és letaszítottak a lépcsőkön. Lebukdácsoltam, mindenem fájt és kimondhatatlan önutálat vett elő. És közben mintha egy gyermekhang vergődött volna a szívemben: Énmiattam van az egész világ, én boldog akarok lenni!
*
Sabinával ültem múlt éjjel a Palais de Danseban. Bájos kis nő, s oly jó leány, órákig elült velem az éjjel is diskurálni. Három koronáért virágot vettem neki, de csak két-két pohár malagát ittunk. Igénytelen velem szemben és igazán szimpatizál. Bizalmasabban beszél velem, mint a titkárral és szereti nekem mesélni az életét. Nácit, a parkettáncost utálja, de olyan élvezettel táncol vele. Talán azért vonzódik hozzám, öntudatlanul is, mert sejti, hogy aki maga is szerencsétlen, annak több szíve van az ő élete iránt. Elérhetném, hogy a barátnőm legyen. De érezhet valaha irántam olyan szerelmet, amit én szerelemnek nevezek? Éjszaka három óra van most is, fenn vagyok a naplómba firkálni, majd leragad a szemem. Mi vonz, hogy szerencsétlenségemről mindig firkáljak? Olyan határozatlan hivatást érzek sokszor, mintha nem is magamnak írnám, mintha jelentést írnék saját életemről valakinek, aki várja ezt és mintha az én nyomorult naplómat is biztosan felfedeznék majd, mint a gyönyörű Baschkirtsheff Máriáét és az egész művelt világ sóhajtozna rajta. (Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója. Nyugat, 1916. 16. szám)
„Eljött a támadás véres napja.” [1916] Augusztus 14-ről 15-re virradó éjszaka volt ez, Mária mennybemenetelének napján, annak ellenére, hogy hiányos volt a fegyverzetünk és hogy mások arra ösztökéltek, hogy előbb a bolgárokra kellene támadni és ha őket semlegesítettük, majd akkor gondoljunk Erdélyre. De én is azt kérdem: mit keressünk mi Bulgáriában? Ha nem késtek volna az oroszok keleten, a franciák délen, és ha nem lett volna a tutrakáni árulás, másképp alakult volna a mi háborúnk!
Délben, pontban 12-kor rendelték el a mozgósítást és az ezt követő második napon már s az erdélyi Boiţán ébredtünk. A falu népe templomban volt és kővé dermedt, amikor meglátta a felvont szuronnyal oda berontó román katonákat. Most is kiver a veríték. Leírhatatlan örömünnep kezdődött. Valóra vált sok szenvedés álma. A meglepett, kis létszámú magyar határőr nem tanúsított jelentős ellenállást. Románok, csehek, bosnyákok, morvák is voltak közöttük. Eldobták a fegyvereiket és megadták magukat. A Csibin fölötti hídnál, amelyiknek az egyik végét Potopeanu hadnagy ágyúi belebombáztak a vízbe, összegyűjtöttünk 250 olyan foglyot, akik között a roggyant Ferenc Jóska császári-királyi impériumának minden nemzetisége képviselve volt.
Castriş tábornok, hadosztályparancsnok elküldött a foglyokkal Câinenibe. Emberségesen bántam velük, mert a magyarokat valaki azzal ijesztgette, hogy lemészároljuk őket. Miután leadtam őket Câineni-ben, mindenkinek adtak egy nagy csésze teát és fejenként egy fél kenyeret. Egy pénzügyőr zugführer megcsókolta a csizmám és megköszönte. „Isten éltessen, román!”
Boiţáig az út tele volt a lőszeres kocsik kerekei által az éjszaka széttaposott holttestekkel. Boiţa szádában szinte a teljes hadsereget fenntartotta egyetlen, pontosan belőtt 210-es ágyút. Lehetetlen volt Veştem felé továbbmenni. Nagyon jó állásban volt a Dealul Chiorului-on. Zizi Cantacuzino granicsárjai végül bekerítették és elhallgattatták, így aztán a 16-áról 17-re hajló éjszakán a gyönyörű Máriánál aludtam Vestemben. Pompás tyúklevest ettem és úgy aludtam, mint egy csecsemő Onuţ Meşterul báránybőrbundája alatt.
Elalvás előtt néhány szófoszlány maradt bennem a jó öreg Bojenescu hadnagy és Petruş Măciuceanu beszélgetésből. Az öreg mintha azt kérdezte volna, hogy: „Na, de fiaim, ágyúitok vannak-e? A nagyokból, mert a magyarok mellé rövidesen megjönnek a németek és először nekünk, majd nektek fűtenek be!”
És így is lett: egy hónap múlva már a magyarok őriztek bennünket Aradon a huszárlaktanya (Reitshule II) manézsában. (Constantin C. Popian: Amintiri din viața militară. Jurnale de război și din prizonierat. Editura Militară, Bucureşti, 2007. Koszta István fordítása)
Nem csak az az ijesztő, hogy az ember a maga bámulatos alkalmazkodási képességével beleszokik a háborús állapotba, hanem az a furcsa, hogy meg is unja. Az is, aki benne van s az is, aki itthon maradt. Néhány, csatából jött, nagyon intelligens emberrel beszéltem, egybehangzóan állítják, hogy a háborúban ugyanazon dolgok ismétlődnek monoton egyhangúsággal s mivel mindig jelen van a legnagyobb szenzáció, melynek nem lehet fokozása, az életveszély – a dolog igazán holt pontra jut s lefelé kell licitálni, a jelentéktelen dolgokat megnöveszteni (kapnak e menázsit, jön-e posta, lehet-e aludni) , hogy az értéktelen élet valami változatosságot kapjon. Tapasztalatunk, hogy a sebesültek elbeszéléseit mily gyökeresen megunták az emberek, – egy vidéki városban az unalmas emberre azt mondják: »fád, mint egy sebesült.« Szegény sebesültek – szegény vérező, kínlódó emberek – nem felháborító, hogy irántuk is mennyire ellankadt az érdeklődés. Ebben a nyomorult életben s a gyarló emberek közt csak a siker imponál s már majdnem ott tartunk, hogy az a hős, aki – sértetlenül életben maradt.
Az emberek megunják a háborút, – átlapozzák az újságokat, elolvassák a jelentéseket s várják, hogy vége legyen az egésznek. De ha nem lesz egyhamar vége, hát abba is belenyugodnak. Mindenbe belenyugodnak – borzasztó! Ordítani szeretnék: »hát tudjátok, hogy mi történik veletek? hát tudjátok, hogy mit csináltok? hisz – oktalan népség – ölitek egymást! – hát csináljatok már valamit, hogy vége legyen és soha ne ismétlődjék – emberek – térjetek észre! ...« s addig ordítjuk ezt és még sok más mindent úgy befelé, magunknak, hogy egy szép napon azon vesszük észre, saját magunknak idegen a saját hangunk, egyre kevesebb benne az elementáris felháborodás ... mi is belenyugodtunk – mi is meguntuk. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)
Forgalomirányítónak lenni unalmas dolog kihalt útkereszteződésben. Tél van. A forgalomszabályozó a szomszédos szétrombolt villából kicipel egy mahagóni hintaszéket és ott üldögél magányosan a sztyepp közepén: hintázik és a forgalmat szabályozza. Kétszeresen jó karosszék. (Effendi Kapijev: Frontjegyzetek. Nagyvilág, 1960 / 4)
Augusztus 23. Dél felé járt, amikor a király magához rendelt. Hellyel kínált és miután pár percig kitartóan a szemembe nézett, beszélni kezdett. Elmondta, hogy a helyzete válságos, fájdalmas, de még reménykedik abban, hogy a koronatanács, amely pár nap múlva összeül, feloldhatja a román uralkodói helyzetéből adódó kötelezettsége és lelkiismereti vívódásai között feszítő dilemmát. Szűkszavúan taglalt helyzetének kétségei dacára mondataiból kiéreztem, hogy eltökélt szándéka fejet hajtani a koronatanács döntése előtt, bármi legyen annak tartalma.
A (királyi) Ház szolgálatában eltöltött tetemes időszak és a Carol királlyal való utolsó beszélgetéseimből fakadó szilárd meggyőződésem is arra bátorított, hogy leplezetlenül elmondjam az uralkodónak a helyzettel kapcsolatos gondolataimat. Mindenek előtt emlékeztettem arra, hogy nagybátyja halála után rövid idő teltével azt mondta nekem, hogy személyes felelősséggel ragaszkodik a Németországgal megkötött szövetségi szerződéshez és semmi okom nem lehet kételkedni abban, hogy ezt a politikai vállalást megmásítaná, mert hiszen az I. Carol király tapasztalatainak összegzése és az egyedüli magatartásforma, ami az ország életbevágó érdekeinek megfelel. Hozzátettem még azt is, hogy a lakosság döntő többsége a semlegességet óhajtja, hogy Ausztria-Magyarország ellen akár egy megnyert háború sem hozna egyebet, mint Oroszország iránti gazdasági és politikai függőséget. A háború elvesztéséért pedig az ország őt tartja majd egyedüli felelősnek. Ha tehát megtagadná a hadüzenetet, azt az ország örömmel fogadná, mindenképpen jobban, mint az antant és agitátorai felszínes nyüzsgését.
A király sehogyan sem reagált a mondataimra, érveimet válasz nélkül hagyta, ezért még egy kísérletet tettem befolyásolására. Felséged – mondtam – mielőtt ezt az ország és a dinasztia számára oly sok veszéllyel járható utat választaná, méltóztassék elolvasni ama feljegyzést, amit Carol király halála előtt pár nappal diktált le nekem és amelyben bizonyítékokkal szolgál arra, hogy az oroszok mellett vállalt háború korántsem szolgálja a nemzeti törekvéseket, inkább a nemzet halálát okozná. Ha a nagybátyja politikai testamentumában mégsem találna elég érvet, akkor zarándokoljon el Curtea deArges-re és térdet hajtva az elhunyt király sírjánál a jó Isten tanácsáért könyörögjön.
E végső kísérletem csak megrendülést okozott a királynak és a szemében gyülekező könnycseppek elárulták kegyetlen belső vívódásait és akaratának bátortalanságát.
A fogadás a királynál több mint egy órát tartott. Már a várószobában voltam, amikor utolért és közölte velem, hogy van egy igen nagy kérése, amit minden bizonnyal maradéktalanul teljesítek. Ön elutazik Sigmaringenbe és egy levelet visz majd a bátyámnak, akinek elmondja azt is, hogy milyen helyzetben vagyok, mert azt ön jobban ismeri, mint bárki más. Délután találkozom von den Busche)-val és megkérem arra, hogy a szükséges lépéseket tegye meg útja segítéséhez. Meghajoltam és kifejeztem abbéli reményemet, hogy haszonnal járok és az megakadályozhat egy szerencsétlenséget.
Augusztus 24. A király születésnapi ünnepi ebédjére voltam hivatalos a Cotroceni palotába. Őfelségét igen vidámnak láttam, lehet, hogy alkalmi jókedv volt csupán? Az ebéd után magához hivatott és sokáig fejtegette azt, amit majd bátyja, Wilhelmnek mondanom kellett. (...)
Augusztus 25. Reggel 8 órakor indultam Bukarestből csak a szükséges csomagokkal és 10 napra való készpénzzel. Azzal indokoltam elutazásomat a kíváncsiaknak, hogy meg kell látogatnunk Olga lányomat Kronstadtban, akinek egyik gyermeke skarlátos.
A vonatban átadom von Rosenbergnek a király és a királyné leveleit, amelyek este hozott át nekem Barbu Stirbey. Gondosan elzárja a diplomatatáskájában, majd Münchenben fogja nekem visszaadni.
Budapesten elugrottam a német konzulátusra vízumért, mert azt elmulasztottam Bukarestben.
Augusztus 27. Este 7-re értünk Sigmaringenbe. A palota teraszán ott találom Wilhelm von Hohenzollern herceget és a hercegnét, Romániai berlini követét, Al. Beldiman urat, akit bukaresti indulásomkor értesített von dem Busche úr. Jelen voltak még Wangenheim marsall, Spec gróf, von Detten kapitány, von Werner kisasszony és Matuschka grófné. A társaság tagjai tőlem vártak megnyugtató híreket. Beldiman rendkívül nyugtalannak és zaklatottnak látszott.
Ebéd után Wilhelm herceg félrevont és alaposan kikérdezett a romániai helyzetről, mert testvérének levele csak vázlatos tájékoztatást nyújtott. A király vívódásairól beszéltem előbb, arról a kegyetlen dilemmáról, amelyet az antantnak kedvező népi szimpátia és a nagybátyja által örökül hagyott kötelezettség között feszült, s amely lelkiismereti válságba sodorta. Elmondtam azt is, hogy egyre erősebb környezete hatása tétovázó akaratára és tartok tőle, hogy az utolsó pillanatban nem lesz elég ereje megfontoltan reagálni. (...) Amikor a beszélgetésbe bekapcsolódott Beldiman, a társalgás átváltott Bratianu úr álláspontjának szigorú bírálatára, őt tartották az egyedüli felelősnek a kialakult helyzet miatt. Beldiman, aki Románia függetlenségének megmentését a tolakodó orosz bitorlóktól csak a Központi Hatalmak szövetségében tudja elképzelni. Az oroszokkal megkötendő esetleges szövetségi szerződést őrültségnek és kész öngyilkosságnak minősítette. Sigmaringeni utazásomat sem látja másképp, mint jó ürügynek Bukarestből való eltávolításomnak, ahol a király környezete félhet a királyra gyakorolt személyes befolyásomtól. Be kell vallanom, hogy ez a gondolat az én fejemben is megfogalmazódott. (...)
Augusztus 28. Korán reggel egy lakáj belépett a szobámba és egy táviratot adott át. Elolvastam: Románia hadat üzen az Osztrák–magyar Monarchiának. Annak ellenére, hogy otthon az utóbbi három hét katonai jellegű intézkedései kétségbevonhatatlanul a kormány háborús szándékait sejttette, hihetetlennek tűnt, hogy belesodródott egy ilyen veszélyes kalandba. Bíztam abban, hogy az utolsó pillanatban átgondolja, vagy, hogy a király nem járul hozzá egy ilyen döntéshez. De fekete-fehéren nyilvánvaló volt hogy a jóérzés sok helyen híjával van és sajnos a szerencsétlen Románia sem kivétel és képtelen ellenállni az antant tolakodásának és ígéreteinek.
Pár perccel később meglátogatott a hercegi ház néhány tagja. Megdöbbenésük fájdalmas és képtelenek voltak feldolgozni a hírt, hogy egy Hohenzollern herceg fegyvert foghat Németországra.
Még korán délelőtt találkoztam a teljesen kiborult Al. Beldimannal. Mélyen megalázottnak érezte magát méltatlan helyzetében, a hadüzenetet pedig egyértelmű öngyilkosságnak mondta. A koronatanács összetétele eleve gyanút keltő volt, a hírrel viszont nyilvánvalóvá vált, hogy indokolatlan volt elfogadni a közvélemény érdekeit szem előtt tartó, lojális tanácskozó testületnek. Kiderült most már, hogy ez a társaságnak megfontoltan készült erre a coup de théâtre-ra és a király bizonytalanságait elaltatva a nemzeti akaratnak állítsa be a hadüzenetet, holott nem egyéb az, mint egy maréknyi politikus összeesküvése.
/A svájci származású Louis Basset, aki fél évszázadon át szolgálta a Hohenzollern-Sigmaringen házat, I. Carol király magántitkára volt, s annak halála után unokaöccse és utóda szolgálatában állt, küldetése után Svájcban maradt és csak 1919-ben tért vissza Bukarestbe. Előtte egy évvel még levelet írt Ferdinand királynak, amelyről naplójában is említést tesz./
1918. december 20. Élve az alkalommal, hogy Svájc követe visszautazik Bukarestbe, ahol újra elfoglalhatja hivatalát az alábbi, Ferdinand királynak címzett levelet bíztam rá.
„Felség!
Kínzó aggodalomban eltelt két és fél esztendő után végre bevallhatom Felségednek, hogy nagy kő esett le szívemről az utóbbi időben, Romániában történt szerencsés események hallatán és örömöm kifejezéseként legszívélyesebb jókívánságaimat is tolmácsoljam a háború áldásos kimenetele okán.
Ha visszagondolok azokra a beszélgetésekre, amelyeket Felségeddel folytattam elutazásom előtt, be kell ma vallanom, hogy ténylegesen kiismerhetetlenek az Úr útjai, és milyen bizonytalan az emberi előrelátás még abban az esetben is, ha azt olyan bölcs és tapasztalt uralkodó tanításaira alapozzuk, mint amilyen Carol király volt. Amit én korábban az országra nézve elháríthatatlan veszélynek véltem, mára az ország legmagasztosabb reményeinek megcáfolhatatlan diadalaként teljesült...” (Louis Basset kiadatlan naplójegyzeteiből. Magazin Istoric, 1997. 9. sz. Koszta István fordítása és közlése)
Buftea, 1916. augusztus 15/28., hétfő. Mária Mennybemenetelének napja. Ma, Mária napján megtudta végre az egész ország. Vajon a sors akarata, hogy éppen ma, Mária-nap ünnepén történjék mindez?
Tegnap este csak kevés csomaggal érkeztünk Bufteára. A költözés már régóta eldöntött kérdés volt, de nem tudott róla senki. Az volt az általános vélemény, hogy Cotroceni-ben nem vagyunk biztonságban, valamennyi hadi intézménytől való túlságos közelsége miatt. Ezek bombázására pedig könnyen sor kerülhet.
Nehéz pillanat volt megválni otthonunktól. Szétfutott már a hír arról, miként döntött a Koronatanács, a nép pedig magán kívül örvendezve éltette a királyt – egy óra alatt a tekintélye sosem látott magasságokba szökött –, az emberek így vagy úgy, de megértették az általa hozott magasztos áldozatot. Váratlan volt, hogy ekkora erkölcsi bátorságról tegyen bizonyságot. Számtalanszor megmondtam, hogy ha türelemmel várunk, teljesíti a kötelességét, de akkor nem hittek nekem, inkább támadták és gyalázták mindenféle módon aljas kis lapjaikban és egyes nagy lapokban is.
Nem egy fényes férfiú, nem is duzzad az energiától, de minden esetre tisztességes és kötelességtudó ember.
Ma reggel bemegyek a városba, hogy megkezdjem az előkészületeket ama kórház létesítéséhez, amit a régi Palota nagy termeiben képzeltem el. Igyekszem minél többször megmutatkozni, hogy az emberek láthassák: továbbra is mellettük állok. Tegnap este visszhangos éljenzések közepette mentem végig az utcákon, amúgy visszafogott, ünnepélyes öröm uralkodik, nem hejehuja. Az emberek érzik, hogy magasztos órákat élünk – kegyetlen, ám nagy időket. Egyelőre, a hírek örvendetesek. Ó, hogy szeretnék mindenről értesülve lenni! Hogy teljességgel biztos lehessek! Természetesen, mindenféle kósza hír járja – egyesek máris győzelmet kiáltanak, mások pesszimisták, és mindenütt veszélyeket és kockázatot látnak.
Mircea és Ileana tegnap érkeztek Bufteára, kocsival hozták őket Szinajáról Angelescu testőrezredes gondoskodása folytán. Az utolsó pillanatig hagytam, hogy Szinaján maradjanak, hogy ne keltsünk pánikot és megtévesszük az ellenséget. A siker feltételei a titoktartás és a hallgatás voltak. Szegény Woodfield hősiesen ellenállt, de mi tagadás, az első este szomorúságban telt. Ennek dacára jól aludtam – nagyon elfáradtam, heves izgalmakon mentem át!
Buftea, 1916. augusztus 16/29, kedd. Az elmúlt éjjel repülőgépek zaja hallatszott, azt mondják, Bukarest fölött ráadásul még egy Zeppelin is úszott a légben. A lakosság izgatott volt, félig elégedett, félig felajzva, de nagyon kevesen féltek. Magam semmit sem hallottam, viszont rosszul aludtam, nagyon zaklatott voltam.
A hírek egyelőre kedvezőek. Csapataink végrehajtották azokat a műveleteket, amik elő voltak írva a számukra: egészen Derestye közelébe jutottak. Ó, milyen boldogan tettük meg azt a határ menti utat – hát tényleg máris a kezünkben volna? Félek túlságosan örvendezni. Szinte egész nap a városban tartózkodtam, hogy elrendezzem a kórház ügyét és több barátommal találkozzam. (…) Megindító táviratok érkeztek az ország minden sarkából, a mozgósítottak anyáitól, feleségeitől, nővéreitől, akik köszöntenek engem és a férjemet, legfőbb vezetőiket, és úgy tartják, hogy ez egy olyan dicső pillanat, amit az egész nép óhajtott. Megható elgondolni, hogy az árat saját testükkel, saját vérükből való vérrel kell megfizetniük.
Buftea, 1916. augusztus 17/30. Mint máskor is, a városban jártam. Találkoztam a kórháznál dolgozó valamennyi asszonnyal. Keményen dolgozunk!
Bukarestben csöndes volt az éjszaka. A hírek továbbra is jók – annyira jók, hogy végigfut rajtam a hideg. Brassót bevettük!... (Mária királyné háborús naplója. Humanitas Könyvkiadó, 2015. Fordítás angol [román] nyelvből)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése