2015. december 24., csütörtök

Hová tűnt a katonatiszt?... (27)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor


Elakadt a parancsnok kocsija
A sínek már régen elvesztek a hóban, falu sincs erre, rengeteg tölgyesben járok, őserdőben, az utat is most vágták székely bakák, ha ők nem dalolnának a sűrűben Bem apóról, azt hinném, Szibériában vagyok, ahol Lermontow vadászott medvére. Itt, nyolc hete sincs, nemesebb vadra irányították a puska csövét, a székelyek pokoli sötét éjszakán, szuronyt szegezve rohantak a fák között, ellenséget kergettek, míg az orosz ütegek keletről, a mieink nyugatról nehéz gránátokkal szórták be az erdőt. Oh, borzalmas hajnalpirkadás, mily szörnyű karácsonyfákon libegett a fényed! Véres kezek, lábak, csonka emberi végtagok lógtak a zúzmarás galyakon, sapkák, hátizsákok, szétlapított puskák, szent rózsafüzérek a tölgyek koronáján.
Most a székelyeké az erdő. Úgy hívják az erdélyieket: Robinson-regiment. Az irtatlan, járatlan rengetegben a lövészárkaik hosszában székely várost alapítottak hazai szokásokkal, iparmüvészetükkel, színeikkel. Hogy is volt a nagy roham? Hát megvót, sötét vót, csillag se vót az égen, ennyi vót. Ahol orosz földre fordul a tölgyes, még ma is temetetlen halottak százai fekszenek. Kár bolygatni őket, a méteres hó alatt nyugodtan alhatnak, majd hóolvadáskor megássák a gödröket. A patruj, ha száraz ágakat keres szalonnasütéshez, gyakran orosz egyenruhákat kapar ki a fák alól. Ma is egy tisztet találtak, szőke, göndör szakálla volt, fehér glacé-keztyüs kezében aranyvégű ostor, a két lába hiányzott, az egyik lakkcsizmát magasan, a kopár tölgy tetején lóbálta a meleg szél. Egy kis székely a markába köpött, lerúgta a bakancsát és felkapaszkodott negyedfélméterre a síkos, nyálkás törzsön, hogy lehozza a csizmát. Csóválják a fejüket, kézről-kézre jár az elegáns lábbeli, még sarkantyú is peng rajta.
– Min csudálkoztok magyarok?
– Papirkapcát viselt a muszka kapitány. Nagy kódusság lehet náluk, ha vászonra sem telik. 
A papirharisnya finom, japáni jószág volt, a vízjegye mutatja, hogy tokiói gyárban készült remekbe.
A Robinson-regiment harmadik századja tartalékban fekszik a puha földbe vájt barlangokban. A karcsú kéményű új kályhákat dicsérik nekem.
– Vájsz Manfréd küldte – mondják. Azt hiszik, ajándék, Liebesgabe, ahogy errefelé tanulták, mert minden kályhán ott a gyáros rézből való névjegye.
Két tizedes zümmög a parázs mellett. Petőfi-verset tanulnak kéziratból. „Boszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga ...” Kérdem, ki nálatok a követ odahaza. Tisztességtudóan szalutálnak.
– A miénk Sümegi Vilmos negyvennyolcas!
Egy öreg népfölkelő büszkén teszi le a garast.
– Mán miótta a világ, világ, én Désy Zoltán őméltóságos úrra szavalok!
Lám, kedves magyarok, a cár őserdejében sem felejtjük a politikát. Pedig távolról puskák ropognak, úgy hangzik, mintha Pesten arra ébredsz, hogy a negyedik emelet gangján szőnyeget porolnak.
A legtöbb katona székely bicskákkal a tölgyek kérgét nyúzza. Hogy mitől jó az? Megkapom a választ rögtön. Kifogyott a papír, meg a kártya. Az etappe küldeménye úton van, de mint családfők nem várhatnak rá, vékony falemezeket gyalulnak, faragnak, erre írják a tábori postát. A székely eszén, leleményességén nem fog ki a rengeteg. Neki zúghat, havazhat, túljárnak még a tölgyfán is. A barlangban már néhányan szájukban forgatják a négyszögletű, vastag ácsplajbászt. Ölükben kártyanagyságúra szabott falemez, erre rajzolnak, nagyokat fohászkodva szegény, jó szívükből. A szöveget halkan előre elmondják, így kedves, szomorú tanyájuk falusi templomhoz hasonló, ahol ájtatos hívők könyörögnek az egek urához. Szél kerekedik, megmozdul az erdő, a fák hajladoznak, a sűrűség zörögni kezd, most üzen a nagy muszka erdő, haza Székelyországba... (Lázár Miklós: Fronton. Dick Manó kiadása, 1915, Bp.)

Hervadnak, csúnyulnak az asszonyaink és leányaink széles, nagy vidékeken, híres községekben. Nem, ez nem csupán képzelődés, én ezt figyelem, látom, erősítgetik is ezt velem mások is, és elvégre ez nem csoda. Írva vagyon, hogy a tatárdúlás után szegény Magyarországot Lengyelország segítette ki sok-sok ezer asszonnyal. Most marad-e ország, hogy aki elfogyott férfiainkért pótoljon bennünket, s ország, mely nőimportra fog szorulni. Hervadnak, csúnyulnak az asszonyaink, leányaink, gazdag vidékek nemrégen kackiás, vidám szépei. Nincs annyi hadisegély, amennyivel szegényeket kárpótolni tudnánk, s őket aligha vigasztalja meg, hogy kis húgaik[,] leánykáik számára növeszt a Természet és Idő új férfiakat. (Ady Endre: Hervadnak az asszonyaink. Világ 1915. szeptember 28.)

Négy nap múlva, október 24-én indultunk tovább Prokupljéből s ez alkalommal podgyászunkat szekerekre rakva hozták utánunk. Utunk, mely a Toplica folyó völgyében vezetett, könnyebb volt ugyan, de hosszú volt, mert csak késő este érkeztünk be Kursumljébe, hol egy vizenyős hegyháton felütött sátortábor várt. A vizes, sáros sátrak helyett inkább tábortüzek mellett ébren töltöttük az éjszakát. A várva-várt reggel azt a csalódást hozta, hogy a szerbek által városnak nevezett Kursumlje egy kis fészek, hol még fedél alá sem juthattunk. Sapinac szerb alezredes és Pankovic igazgató itt elhagytak bennünket s a tiszti fogolytábor-parancsnokságot Milulin Zitkovic őrnagy vette át. Új parancsnokunk állítólag a mi hadseregünk tüzérségénél szolgált s később attasé volt a berlini és bécsi követségeknél. Tény az, hogy egy osztrák–magyar hadseregbeli vezértörzsorvos veje és az őrnagy családja most is Bécsben van. Az eddigiek alapján indokolt bizalmatlanságunkat az új parancsnok komolyan igyekszik eloszlatni. Mindenek előtt legénységünket, illetve ordonáncainkat utasította, hogy itt éppen úgy kell nekünk engedelmeskedniük, akárcsak saját kaszárnyánkban. Erre szükség is volt, mert a sok cseh és szerb ordonánc csak magára gondolt. Az őrnagy kérte, segítsük őt türelemmel feladata megoldásában.
Ezalatt a szerb hadsereg hátrál az ország közepe felé s nekünk az a benyomásunk, hogy a mi elvonulásunk időpontja mindig összefügg a hadműveletekkel. Éjjelenként egészen tisztán halljuk a bolgár határ irányából idemorajló ágyúdörgést. Még azt is meg tudjuk különböztetni, melyik fél lő, milyen tűznemet használ stb. Híre jár, hogy átadnak más államnak, de semmi bizonyosat nem tudunk arról, hol, kinek? Mindenesetre még nagy és nehéz út áll előttünk. Nisből történt elindulásunk alkalmával hátrahagyott ládáinkat a szerbek Kursumljéig utánunk szállították. Itt még rendelkezhettünk vele. Némelyek ládáik tartalmát itt eladták, szétosztották, mert a szerbek kijelentették, hogy ládáinkat tovább nem hozzák. [Ládáinkat részint a szerbek, részint a Kursumljébe bevonult saját hadseregbeli cseh katonáink fosztották ki. Ládáink közül néhányat Pesten is találtak.] (...)
Október 28-án reggel indultunk tovább s alig hagytuk el a kursumljei tábort, máris akadály állta utunkat. A felhőszakadás következtében az ár elvitte a hidat, melyet most a mi katonáinkkal igyekeznek összetákolni. A kiáradt Toplica elöntötte az utat s mi a hegyeken keresztül óriási fáradsággal igyekeztünk előre jutni. Egy rossz lépés, egy meglazuló szikla az alant hömpölygő árba sodorhat. A podgyászainkat szállító szekerek egy ideig küzdöttek az elöntött utakon, tengelyen felül merülve az árba, míg végre elakadtak. Egy, az ár által elragadott szekeret csak nagy erőfeszítéssel sikerült megmenteni. Így is néhány podgyászunkat lesodorta az ár. Déli pihenőnk Ribarska-banja kénes fürdőnél volt. A fürdő hatása jó lehet, de nagyon kezdetleges lévén, csak balkáni igényeket elégíthet ki.
Késő délután keltünk át, nagy magasságban, a prepolaci hágón s erdővel borított hegyek között vezetett utunk, melyet itt is a mi katonáinkkal javíttattak, számítva arra, hogy ez lesz a szerb hadseregnek is egyik visszavonulási útja. Este volt, mikor Új-Szerbiába léptünk át...
Ó-Szerbia elhagyása után a hegyekről lefelé vonulva, a Rigómező volt előttünk. A sötétben azonban sehol semmi világosság, reménysugár nem látszott, mely az e napi nehéz, hosszú utunknak végéi jelezné. Zitkovics őrnagy kicsiny, de meleg házakat ígért elhelyezésünkre s mi a nehéz fáradalmak után nagyon vártuk, hogy azokat elérhessük. Éjtél felé végre Podujevo falu elé értünk, mely alig öt házból állott. Felvezettek bennünket egy domboldalra s ott szabad ég alatt kellett az éjjelt eltöltenünk. Nagy tüzeket raktunk s azok körül csoportosulva egy keveset alhattunk.
Október 29-én reggel 6 órakor már útra készen álltunk s egy negyed kenyeret és egy kevés savanyú rákiját (pálinka) kaptunk egész napi élelmül. Utunk Podujevo falun vezetett keresztül, melynek arnauta lakossága van s különösen a fiatalok között nem egy klasszikus szépségű termetet és fejet láttunk. Gyűlölik a szerbeket s irántunk nagy rokonszenv látszik tekintetükből. 
Utunk a Rigómezőn vezetett keresztül. Szép, termékeny föld, de nincs kellőleg művelve s itt-ott csak egy tanya látszott a pusztaságban. Hosszú, fárasztó út után este nyolc óra felé értünk Pristinába, hol az óriási sár s a város utcáinak rettentő rossz kövezése keservessé tette ugyan a bevonulásunkat, de Pristina esti világításban s valódi török jellegével nem volt érdektelennek mondható. Minden fogalmat meghaladó bűzös sártengeren keresztül értük el a város szélén levő török kaszárnyákat, hol egy óriási istállóban nyertünk elhelyezést, de a nehéz úttól kimerülve s átázva, a nagy, szellős helyiségben alig találtunk pihenési. Lábunkat a sok gyaloglásban a cipő és csizma feltörte s orvosaink, kik közül néhányan már itt csatlakoztak hozzánk, alig győzték sebeinket kezelni.
Másnap reggel kiadatott a rendelet, hogy a magyarok, németek, lengyelek s a horvátok egy része hagyja el az istállót s a sáros udvaron felállított sátrakba költözzék át s közülünk csak Aggházy százados, ki sebesülése következtében mankóval járt, maradhat bent az istállóban. Csak miután Aggházy százados kijelentette, hogy ily körülmények között nem kér a kedvezményből, engedték meg, hogy az istállóban maradhassunk, de oly feltétel mellett, ha a cseheknek és szerbeknek – akiket egy kórház céljaira szükségelt helyiségből kitettek – ott magunk között helyet adunk. A nagy istállóban tüzeket raktunk s úgy szárítottuk nedves ruháinkat. Az őrnagy megengedte, hogy bevásárlás végett néhányan a városba mehessünk.
... A város karcsú minarettjei nyúlnak az ég felé s hirdetik Allah dicsőségét. Szűk uccái a keleti élet sok jellegzetességét mutatják. A házak többnyire egyemeletesek, könnyedén, fából épültek, kis erkélyekkel és sűrű rácsos, lefüggönyözött ablakai a hárem misztériumait zárják el idegen szemek elől. Sokféle bazár, kávéház s azok előtt úgyszólván az uccán pad, melyet, keresztbefont lábakkal, látszólag egykedvűen szívja pipáját a török, de mindjárt szimpatikusan pislogat felénk, midőn óvatosan odasúgjuk neki, hogy „magyar”. (...)
November 1-én végre szép napos időben indultunk ismét útnak. Feltört lábaim miatt az út egy részét szekéren tehettem meg, s a mellettem haladó arnauta hajcsár, törve a szerb nyelvet, részvéttel érdeklődött sorsunk iránt. Mikor megtudta, hogy a mellettem ülő Sarkady Sándor bajtársammal együtt magyarok vagyunk, odakuporodott elénk a szekérrúdra s amit nem tudott szerbül kifejezni, azt őszinte örömtől csillogó szemeivel fejezte ki. Éreztük, hogy ez a fiatal arnauta kész lett volna megszabadulásunkat is elősegíteni, de a szerb csendőr – akiket a szerbek az albán támadástól való félelmükben kézigránáttal is elláttak – még a beszélgetésünket is megtiltotta.
Utunk a Rigó mezőn (Kosovopolje) vezetett keresztül, amelyen mintegy 5 évszázaddal ezelőtt Hunyady János seregei Murád szultán csapataival harcoltak. Most mellettünk vágtat el a szerb Drina-divízió trénje. Délkelet felől heves ágyútűz tompa moraja jelzi, hogy a bolgárok dolgoznak s táplálja bennünk a reményt, hogy még kiszabadíthatnak. Nyugat felé, a Montenegró határán levő Avlat hegység hóval borított csúcsai látszanak. Dél felé haladva Liblján vasúti állomáshoz értünk, hol az ügyesebbek egy kis élelemhez és dohányhoz jutottak. Innét még indultak dél felé vonatok, de nem mehetnek messze, mert mint halljuk, a mi csapataink Kragujevácot, s a bolgárok Nist és Üszküböt elfoglalták, s ez utóbbi város elfoglalásával ez a vasútvonal „holtvágány” lett. Ezen a vasútvonalon szállíthattak volna esetleg bennünket Üszkübön keresztül Szalonikibe, de ennek lehetőségétől elestünk. Amily nagy örömet okoz kedvező harctéri helyzetünk, épp oly szenvedésnek nézünk még elébe, bármerre is visznek bennünket...
November 2-án reggel 7-kor indultunk tovább s mai utunk nem lett volna nehéz és hosszú, de az eső, mely mint Isten csapása kísért bennünket, feláztatott mindent s Suvareka faluba érve, a patak partján felállított nedves sátrakban, egy kevés szalmán, alig tudtunk nyugalmat találni.
November 3-án... utunk magas hegyeken, kiirtott tölgyfaerdők között, még a törökök által épített kitűnő utakon és hidakon vezet keresztül. Kelet felől még látszanak a Ljubeten magas csúcsai s északnyugat felé a montenegrói havasok zárják el a láthatárt, de amint a nap által aranybronzszínűre festett tölgyfairtványok felett dél felé tekintünk, magas hegyek alján ott fehérlik Prizren vára, mai utunknak célja. Délután két órakor szép napos időben vonultunk be Prizrenbe...
Az eddigi piszkos, lakatlan falvak után jól esett látnunk egy ilyen szép és élénk forgalmú várost, melyet a mi érkezésünk még élénkebbé tett. Sok piros fezes és különböző színű turbános török férfi s mindkét nembeli szép arcú gyermekek állottak sorfalat utunkon, de 13-14 évesnél idősebb lányokat s nőket nem emlékszem, hogy láttam volna. A város nyugati részén levő s még a török–szerb háború alkalmával összelőtt óriási kaszárnyában helyeztek el bennünket. Érdekes mozgalmas élet fejlődött ki másnap reggeltől kezdve a kaszárnya előtti úton. Forralt tejet, szalepet, vagyis gyökérből készült édeskés italt, főtt gesztenyét és főtt vackort, kukoricakenyeret, almát, diót, rákiját, ratlukat (szultánkenyér), dohányt, gyapjúharisnyákat (csorapé) és keztyűt hoztak ide az élelmes törökök, többnyire gyermekek s élénk zsivajjal kínálgatták árucikkeiket. Csevapcsicsot, vagyis apró kolbász vagy lepény alakra formált vagdalt birkahúst a vevő előtt roston süt egy török s mi kíváncsian kóstolgattuk az ismeretlen ételt. Cipészek és borbélyok is jöttek, ez utóbbiak szappanhab nélkül, csupán meleg vízzel, ügyesen borotváltak.
November 8-án 30-as csoportokban, őrizet mellett, a városba mehettünk fürödni, s alkalmunk volt a város életébe bepillantani. A város nyüzsgő kereskedelmi élete valóban indokolttá tette, hogy monarchiánk itten konzult tartott. Elmentünk a Fehér-Drin folyó egyik mellékpatakjának partján levő egyemeletes kis sárga épület előtt, ahol az oly nevezetessé vált Prohászka konzulunk lakott. A házban most valami szerb katonai parancsnokság volt. Az egyébként tisztán török jellegű város uccáinak felírása szerb. A zúgó patakocskán egy érdekes fedett híd vezet keresztül, melyen átmenve, a hegy lejtőjén a város legnagyobb mecsetje és minarettje tesz impozáns hatást.
A város belsejébe kerülve, élénkül a forgalom, s itt viszontlátjuk a már Prisztinán megismeri könnyed, többnyire fából épült egyemeletes házakat melyek földszintjét az üzleteknek minden faja foglalja el. Van itt kovács, nyerges, lakatos, borbély, gyümölcs- és édességkereskedő, pecsenye- és tésztasütő vegyes összevisszaságban, s minthogy a legtöbb üzletnek se ajtaja, se ablaka, minden iparos a járókelők előtt folytatja mesterségét. A fürdőházhoz érve várnunk kellett, mert a másik csoport még nem jött ki. Egy kis téren vagyunk, melynek közepén lévő örökcsorgó kútból rézedényekben viszik a vizet. Élelmes törökök férkőznek hozzánk s pénzt váltanak, de csak magyart, a szerb pénzen legfeljebb vásárolni lehet valami keveset. A törökökkel szerb nyelven értetjük meg magunkat s tekintve a nagy utat, mely előttünk áll, tea, cukor és halkonzerv után érdeklődünk. Érdekes, hogy itt is, mint a délbalkániak egyáltalán az „igen” és „nem” szavakat a mi általunk szokottal éppen ellenkező fejmozdulattal kísérik...
November 8-án este a másnap reggelre kiadott indulási parancs visszavonatott. Útiterv az volt, hogy Debrán át Bitoljba (Monastir) visznek, de minthogy a bolgárok előrenyomulása miatt Debrát szerb területen keresztül már nem lehetett elérni, a tegnap szekérrel előreküldött betegek visszaérkeztek. A mi hadseregünkben hadifogoly orvosok, kik eddig Szerbia különböző kórházaiban teljesítettek szolgálatot, Prizrenbe lettek koncentrálva s itt csatlakoztak hozzánk.
November 9-én a szerb parancsnokság a kereskedőket kitiltotta s a kaszárnya előtti rétre kimenni tilos. Ennek az intézkedésnek magyarázata az lehet, hogy az éjjel a kaszárnyánkba egy gazdátlanná vált tüzértrén érkezett agyonhajszolt, felsebzett lovakkal, a Prizren feletti hegyekre pedig ágyúkat vontattak fel. Innét mi már csak albán területen mehetünk tovább, ahol pedig szekér részére út nincs. Éppen ez okból a szerbek végre kényszerítve érezték magukat, hogy súlyos sebesültjeinket, ezek között Aggházy századost, itt hátrahagyják...
A szökés kísérletével is állandóan foglalkozunk s a kedvező alkalmat várjuk.
November 12-én reggel 5 órakor indultunk útnak s a sok eső által feláztatott úton haladtunk, midőn egy autó hátulról elütötte egy szekerünket s a szekéren ülő beteg bajtársaink a vízzel telt árokba estek. Az autón egy szerb tiszt volt, aki leugorva egy pár botütést mért az öreg szerb hajcsár fejére s ezzel az ügy el volt intézve. Utunk a Drin mellett vezetett s már a kora délelőtti órákban albán területre mentünk át. (Szerb hadifogság – Szerbia, Albánia, Itália. 1914-1918. Szöllősy Aladár naplója. Pesti Könyvnyomda RT, Budapest, 1925)

1916 január. Kecskemét télen nem valami barátságos, különösen, ha az ember a Külső-Szabadság-úton kénytelen lakni, ahol koránkelő háziasszonyok porcellánedényeiket az úttestre ürítik s térdigérő sárban kell átgázolnia annak, aki a lovassági laktanyába akar eljutni. A gondosan kavicsozott kaszárnyaudvar, az a rend s tisztaság, amely a kapuőrségtől kezdve ott az embert fogadja, oázisszerüen hat.
Tíz napja teljesítek már itt szolgálatot s Isten ugyancsak felvitte a dolgomat, amennyiben egy 136 emberből álló lovasszázadnak vagyok a parancsnoka, amelynek létszáma a bevonuló gyógyult sebesültek révén állandóan gyarapszik. Csupa békebeli legénység, olyan emberek, akik 14 hónapot megszakítás nélkül töltöttek a fronton s karácsony előtt kétheti szabadságra jöttek haza és azután a pótkerethez vonultak be. A lovasság átorganizálása most van folyamatban. Az ezredeket általában négy századra redukálták, egyenkint 150 lovassal. Így a szabadságolt huszárokra sem lévén szükség, azok a pótkeretnél maradtak, ahol részint az ezredtől visszaszállított, részint újonnan sorozott lovakkal lovasították őket.
Papíron ugyan Richlitzer kapitány a század-parancsnok, de mivel neki a remontaosztályt is alárendelték, ott annyi dolga akad, hogy a századot teljesen énreám bízta, az ott beosztott önkéntesekkel – Bezuk báró, Hard-Stummer, Peters és Rapcsákkal – együtt.
Tiszthiányunk van – mert a nélkülözhetőket le kellett adni a gyalogsághoz – s így nálam őrmesterek a szakaszparancsnokok. Ez baj, mert az őrmesterek, akiknek a fronton rendszerint adminisztratív feladataik vannak, tűzharc esetén a vezetéklovaknál maradnak vissza s így az öreg huszárok potyázóknak nézik őket, s rájuk fogják, hogy rumból meg konzervából duplát „zabraliznak", ami muszkául bőséges elemelést jelent.
A lóápolásnál előírás szerint az attillát – most most a tábori ruhák kímélésére ismét cifrában járunk – le kellett vetni. Egyik-másik huszárnak ez nem tetszik s Kolmann őrmester – aki még nem volt a fronton – sehogyan sem boldogul velük. A helyzet kényes, mert a szívem a huszárokhoz húz s végül úgy oldom meg a dolgot, hogy magam vagyok kint a lóápolásnál. Azóta nincs feleselés s nincs baj. Tüntetően csinálnak különbséget.
– A hadnagy úrért akár a kútba ugrunk – mondogatják – de ennek? Ez csak olyan cukorrépanevelő … (Katonák, népek, események. Vitéz Báró Roszner István világháborús naplója: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT. kiadása, Budapest)

Kilenc felé járt az idő. Hűvös novemberi este. Néhány perccel előbb olyan volt a főváros képe, mint más háborús estéken; az utca ilyenkor a legcsöndesebb: a színházba vagy vacsorára indulók eltűnése, az esti rikkancsok elnémulása után. A járdákon néhány megkésett ember haladt el, az úttesten árva konflisló fáradt patái csattogtak. Egyéb semmi.
De ma este kilenckor váratlanul megélénkült mindenfelé. Színházakból, mozikból, még a vendéglőkből is hirtelen kisereglett a nép; halkan, szótlanul jöttek ki az emberek sietve, és némelyek még csak most gombolgatták a felöltőjüket. Mindenki hazafelé indult. Csak egy pillanatra állt meg egy-egy csoport a napilapok hirdetőtáblájának fénylő négyszöge előtt, melyen egyetlen sürgönynek az araszos betűi sorakoztak feketén. És a háborús jelentések egyhangúságában megfáradt emberek fölfigyeltek. Ezen az estén, ebben az órában egyébre gondoltak, mint a megszokott „Höfer”-rébuszok megfejtésére, elfeledték rövid időre a növekvő nyomorúságot, a mindennapi aggódást a fronton levőkért, az epedést a fogságba esett hozzátartozókért, az elesettekért való gyászt.
Mindenkin valami általános csapásnak önkéntelen és öntudatlan érzése vett erőt, valami nagy, közös aggodalom váratlan és ismeretlen jövővel szemben.
Azon a tündöklő papírtáblán Ferenc József halálhíre állott. Mindenki tudta, hogy igaz, és mégis el nem hihetően hangzott. Csak erőszakkal lehetett elképzelni, hogy az, akinek trónra léptére még a legöregebb emberek sem emlékeztek, az, aki majdnem azonossá lett a magyar királyság és az Osztrák–magyar Monarchia fogalmával, aki legtöbb ember előtt már nem is élő és halandó embernek, hanem el nem múló szimbólumnak látszott, hogy az nincs többé. Erőszakosan kellett levonni a gyászhír következményét, azt, hogy mától fogva új uralkodó van, alig ismert fiatalember, – nem többé az az öreg, mindenki előtt ismert és mégis mindig rejtélyes nagyúr, kit mindenki valami örökkévaló és soha meg nem változó legfőbb hatalomnak tudott. Annak a hírnek hallatára, amely pedig az emberi egyenlőség örök törvényét igazolta, majdnem csodálkozás vett erőt az embereken, akár a természet mindennapi rendje változott volna meg.
A főkapitányságról minden színházba, mulatóba, vendéglőbe telefonizenet röpítette a parancsot a zenének, előadásnak abbahagyására. Rendszerint későn érkezett a parancs; mindenfelől az a válasz jött, hogy már tudják, hogy a muzsika magától elnémult, az előadás megszakadt; olyan gyorsan terjedt el a gyászhír, és olyan rögtönösen határozott az egész közönség maga.
Én is így jártam. Délben már aggasztó mendemondák jártak a király válságosra fordult állapotáról, este nem mentem el az operába, mint máskor, hanem a kaszinóban maradtam, mely állandó kapcsolatban volt a miniszterelnökséggel, és ahol bizonyos volt, hogy azonnal értesülhetek, ha valamiben rendelkezni kell. A halálhír vétele után azonnal fölhívtam elsőben az operát, majd a Nemzeti Színházat. Mindkettő azt felelte, hogy már ők hallották (honnan, nem tudom), és a főrendező bejelentésére a nézőtér már ki is ürült.
Másnap borús őszi reggel köszöntött be. Valahogy tán a rendesnél is sötétebbnek látszott.
És a lapok hosszú nekrológjai, búcsúztató vezércikkei után részletek jöttek. Az utolsó órák története.
Egyszerű, szenvedélytelen dolgok, kristálytiszta és kristályhideg részletek, amilyen az egész élete volt. Utolsó percig az íróasztalánál dolgozott. Az aznapi munkáját befejezte. Az aznapra kiszabott kötelességet. Restancia nem maradt utána. Még az utolsó óráiból sem. Mielőtt lefektették, kis kulccsal gondosan bezárta azt az aktatáskát, amelyben mindennap a bizalmas iratok hozzá jutottak. Végső szava is olyan egyszerű, frázis nélküli szó:
„Fáradt vagyok.”
Csak ennyi. Olyan mondat, melyet az utóbbi évtizedek bármelyik estéjén elmondhatott volna ő, ki egész életében minden birodalmának legszorgalmasabb munkása volt.
A hó utolsó napján volt a temetése.
Alig érkeztem vissza onnan, alig ocsúdtam föl annak a rémes zűrzavarnak kelletlen benyomása alól, amely a Stefans-dómbeli szertartást szörnyű tolongássá változtatta, és amely annál meglepőbb volt, mert a bécsi udvartartásnak örök idők óta kicirkalmazott rendje mindenkor tökéletes volt, midőn meghívást kaptam a koronázást előkészítő értekezletre. Még aznap délelőtt, december l-jén a várba kellett mennem.
A miniszterelnökség várótermében gyűltünk össze. Néhány miniszter, a műemlékek bizottságának elnöke, a főkapitány-helyettes, az osztályfőnökök és előadók.
Nyomott hangulat volt. Mindenki annak a borzalmas összeütközésnek a hatása alatt állott, mely a brucki vonalon történt az éjjel. A bécsi gyors, amely zsúfolva volt azokkal, akik a temetésről tértek vissza, egy szembe jövő személyvonatba futott bele. A reggeli lapokban még csak pár szavas sürgöny volt, de úgy hírlett, hogy százakra menő sebesült és vagy harminc halott esett áldozatul. Bizonyos volt már, hogy Thallóczy Lajos, a kiváló történész, Bosznia magyar szervezője és Ferenc József egyik bizalmas szolgája a halottak között van. Sokaknak hozzátartozója is a vonaton lehetett, hiszen senki sem tudhatta, hogy ki melyik vonattal indult vissza Bécsből. Ezért minden újabb érkezőt kérdezve, kutatva, bár nyugalmat színlelve, menten körülvettek. És minden újabb belépő újabb megdöbbentő részleteket hozott.
Fekete nap volt ez.
Komor arccal ült le mindenki a tanácskozóasztal köré, mert az az iszonyú szerencsétlenség, mely éppen az öreg király temetésének éjszakáján, a háborúnak immár harmadik évében, az új koronázás küszöbén csapott le, valami balvégzetű jóslatként hatott. Bizonyára mindenki így érezte, bár senki senkinek egy szót sem mondott róla, mintha félne attól, hogy a kiejtett szó kihívja a sorsot.
De az idő telt, és tanácskozni, rendelkezni kellett. Így hát elhessegetve a szívszorongás aggodalmát, az értekezlet munkához fogott. Ekkor született meg az a rendezőbizottság, mely szakonként széjjelosztotta a föladatokat. Reám, ki már négy év óta az állami színházakat vezettem, a koronázás művészeti rendezését s a koronázás külsőségeit bízták.
Rettenetes föladat volt. Sok minden okból. Elsőben karácsony előttre, majd december 28-ára, végül 30-ára tűzték ki a koronázást. Utolsó terminus ez a nap volt, minthogy a büdzsé-törvények szentesítése miatt szükségesnek látszott, hogy a király újév előtt összes közjogainak birtokába lépjen. Tehát mindössze huszonhat nap. Huszonhat nap, télen, fagyban, alig nyolcórányi napvilággal, háború idején, midőn csak olyan anyagokkal lehetett számolni, melyek valahol raktáron vannak, és csak azokkal a művészekkel, akik nincsenek valamelyik fronton.
A művészekkel szerencsém volt. Jobb munkatársakat nem is kívánhattam volna magamnak. (Bánffy Miklós: Az 1916-iki koronázás. In: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012.)

Folytatjuk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése