Harc után (archiv) |
...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
Ha ez afféle kitalált história volna, akkor említést se érdemelne. Hagynók, hadd kallódjon el a többi szellemi 'vegyes felvágott' közt. A kis mese azonban megtörtént, tegnap délután a villamoson, a Váczi-köruton, azaz a Vilmos császár-uton. Ezért emeljük ki a többi közül. Egy kisfiú ül a kocsiban, kezében puskát szorongat, olyan pléhcsövü puskát, amelyet parafadugóval töltenek fölül, lenn pedig füstölgő rózsaszín papirt tesznek ravasza alá.
Szerkesztette: Cseke Gábor
Ha ez afféle kitalált história volna, akkor említést se érdemelne. Hagynók, hadd kallódjon el a többi szellemi 'vegyes felvágott' közt. A kis mese azonban megtörtént, tegnap délután a villamoson, a Váczi-köruton, azaz a Vilmos császár-uton. Ezért emeljük ki a többi közül. Egy kisfiú ül a kocsiban, kezében puskát szorongat, olyan pléhcsövü puskát, amelyet parafadugóval töltenek fölül, lenn pedig füstölgő rózsaszín papirt tesznek ravasza alá.
Ártatlan
fegyver. Bizonyára igen helyesli a genfi konvenczió is. A gyerek
nem tudja elsütni a játékpuskát. Mellette egy sebesült katona,
akinek a feje fehér vattákkal és tüllökkel van bebugyolálva.
Bácsi, maga süsse cl. A katona kezébe veszi a puskát. Szinte
elvész benne, oly kicsi a játékpuska és oly nagy a keze. Babrál
vele. Nem ismeri a szerkezetét. Csak az övét ismeri, az igazit.
Egyszerre csattan a ravasz. A katona pedig felszisszen. Egyik ujját
leszorította a ravasz.
Csak
a felhámot horzsolta, de a bőre – finoman, alig láthatóan –
vérzik. A katona zsebkendőt vesz elő. Szívja az ujját, beköti,
megsebesült. A kisfiú tág szemekkel bámulja a hőst, aki az ágyuk
közül, a pokol torkából jött vissza és megsebesitette egy
játék. Bácsi, mért oly sápadt ?... (A
hét. 1914.december 21. Szerkeszti: Kiss József)
[1916] Január 15... A környéken munkára kiosztott muszka foglyok
inspicírozására egy dán ezredestől kísért orosz vöröskeresztes
hölgy érkezését várták.
Úgy mondták, grófnő s a Kárpátokban elesett férjének sírját
akarná felkutatni.
Mint helyőrség-ügyeletes tisztnek, nekem kell a
bizottságot fogadni, majd francia tolmácsként, a grófnő mellé
csatlakozni.
Nem
minden romantika nélküli megbízatás. Az orosz nő feltétlenül
csinos – legalább regényekben csak ilyenek szerepelnek s miért
legyen ez az életben másként, hisz a regényeket is az életből
merítik. Mint grófnő bizonyosan magával hozza a cári udvar
misztikus, szerelemtől átszőtt légkörét s aztán minden orosz
nő szentimentális, ez már tartozéka a szláv lágyságnak. Minden
bizonnyal fiatal – hisz fiatal erő kell az ilyen vállalkozáshoz
– s különben is miért nem lehetne az, végre férje lehetett
hadnagy, vagy kapitány is és ki mondja, hogy ezredeseknek csak idős
özvegyeik lehetnek? Szóval a dolog nem mindennapi, sőt
határozottan érdekes és miután úgy döntöttem, hogy
arany-zsinóros mentét és szalonnadrágot veszek – mert ez lesz a
legalkalmasabb –, befogattam az ezredkocsit, egy igen jól festő
feketehintós fogatot és kihajtattam az állomásra.
Az
első csalódásom az volt, hogy a pályaudvaron egy keménykalapos
városiakból és katonákból álló vegyes bizottság is megjelent
a fogadtatásra, köztük Stieder alezredes, az új
káderparancsnokom, úgyhogy én háttérbe szorultam. Majd begördült
a pesti gyors és abból két elegáns katonatiszt – a
Kriegsminisztérium által kirendelt kísérők – után kiszállt
egy hatalmas, őszhajú öregúr, a dán ezredes s végül feketében
egy magas, karcsú hölgy, vékony bokákkal, de hogyis mondjam –
ennek a szegény boldogult férje legalábbis ezredes volt és az
orosz ezredesek feleségei nyilván mégsem egész fiatalok. Pedig
kár, mert valamikor csinos lehetett, de markáns profilja ma már
vajmii kevés szláv lágyságra engedett következtetni, inkább
energiára, kellemetlen energikusságra. Hiányzott belőle az, amit
nőiességnek mondunk, az a fogalom, amit nehéz körülírni, melyet
épp ezért csak érezni lehet, de melynek hiánya a legszebb nőt is
ellenszenvessé tudja tenni.
Nyolc fogat várt a pályaudvar előtt. Én udvariasan
átengedtem az enyémet s az utolsó fiákkerba ültem be.
A romantikus álomkép szertefoszlott.
Közben berendelték Kecskemét 163.000 katasztrális
holdat kitévő határából a tanyákon élő muszkákat. Hol
csoportostul, hol egyenkint érkeztek a városházára. Itt-ott ugyan
lézengett köztük egy megőszült népfölkelőnk, de ezzel aztán
ki is merült a felügyelet. Kecskemét utcái egyszerre teltek meg
hangos rozsdabarnakabátos muszkákkal. Ha ezekben egy kis
szervezőképesség, intelligencia, merészség lett volna, de
könnyen tudtak volna ribiliót csinálni. Olyan szabadságnak
örvendeztek, hogy ráértek volna mindent előkészíteni. De
szerencsére a muszka jámbor lélek s egyelőre boldog, hogy
megszabadult a cár-atyuska kezei közül. Ha kissé melegebb ruhát
tudnának kapni, inget és cipőt, úgy ezek lettek volna bizonyára
a világ legmegelégedettebb emberei. Jó nép ez, olyan, mint az
igavonó jószág, ha jól tartod, dolgozik, mint az elefánt, ha
koplal s fázik, bömböl és megvadul. Primitívségüknél fogva
nem lehetett nehéz a kielégítésük. Érthetetlen, hogy ez
Oroszországban mégsem sikerült soha.
A városháza nagy előcsarnokában vagyunk, mely
színültig megtelt muszkákkal. A lépcsőház is tele van velük,
de rekedtek kint a főtéren is.
Midőn
az asszony szájáról elhangzik az első orosz szó, a néma csönd
pillanatok alatt megszakad, megbomlik a rend, mindenik szólni akar,
kiabálnak, egyesek előre furakodnak, mások térdre vetik magukat,
úgy kúsznak közelebb s csókolják az asszony ruhája szegélyét,
a ruhát, mely orosz szövet s melynek viselője itt ma a
muszkabirodalmat jelenti – Szentpétervárt éppúgy, mint az Ukrán
síkságokat és Szibéria végtelenségét. Az otthon iránti érzék,
mely kultúrálatlan népek ösztönszerűségében van legjobban
kifejlődve, a vágy mindaz után, ami oly elérhetetlen távolságban
van, elementáris erővel tör ki s könnyek hullanak, őszinte
könnyek, melyeket tolmács nélkül is meg lehet érteni.
Az
egyik feltépi a kabátját, nincs alatta csak egy nagyon piszkos
rongy, ami valamikor ing lehetett – s a hőmérő ugyanakkor minusz
14 fokot mutat. Az orosz asszony szintén sír. Leveszi meleg sálját
s ráakasztja az egyik félmeztelen muszka nyakára és könnyei
ezalatt, mint megannyi némán vádló gyöngyszem, végigfutnak
arcán s lehullanak a városháza besározott kőpadlójára.
Jönnek a kívánságok.
Németre fordítva kell őket jegyeznem s ha nem
válaszolok direkt, úgy magyarul továbbadnom.
Nincs ruha, nincs cipő, mindig ugyanazok a panaszok.
Egyesek felhozzák, hogy nincs hír otthonról. A tanyákon dolgozók
aránylag elégedettebbek, de akik a város területén vannak,
panaszkodnak, hogy koplalnak.
–
Miért nem ruházzák
fel őket? Ez gyalázat... – fordul felém a grófnő.
–
Mélyen sajnáljuk –
válaszolok – de mi is szűkiben vagyunk, tessék beszüntetni a
tengeri blokádot s akkor minden jobb lesz.
–
Gondolja? – s ezzel
úgy néz rám, mintha eltiport kígyó lennék, mely még mindig
sziszegni mer. Ebben a tekintetben komprimáitan bent volt mindaz a
gyűlölet, amelyet irántunk, a szent Oroszország ősi ellenségével
szemben érzett. S ez a büszke asszony félreérthetetlenül adta
tudtomra, hogy itt háború van, irgalmat nem ismerő háború,
melyben csak győzni lehet – vagy elbukni.
Közben Sándor István polgármester kívánságára
tolmácsolom, hogy a város az összes foglyokat, akiknek panaszaik
vannak, a fogolytáborba fogja bevonultatni.
– Ez
hasonlít magukra! Ez megoldás maguknak – jött vissza a csípős
válasz. – Kérdezze meg a polgármester urat, hogy volt-e már
fogolytáborban? Nézne egyet meg egyszer, próbálná ki, akkor
talán emberségesebb lenne.
–
Vannak nekünk, madame,
szibériai csererokkantjaink is – felelem – majd azoktól
megkérdezzük, hogy milyen az ideális fogolytábor?
Ezt azonban mintha nem is hallaná, elsiklik felette s
csak tovább indignálódik, jegyez, kifogásol, főként azt, hogy
nincs a tanyákon gőzfürdő, sőt hír szerint Kecskeméten sincs,
holott Oroszország legeldugottabb falvában is megtalálni a
kultúrának ezt az alapfeltételét.
Az általános hangzavartól azonban ekkor már nem igen
lehetett szóhoz jutni, amit a grófnő is érzett s ezért rövidúton
félbeszakítva a kihallgatásokat, beszédet intézett a muszkákhoz,
majd felszólította őket, hogy imádkozzanak együtt. Utána
megáldotta őket, amit a muszkák mélységes áhítattal térdelve
fogadtak.
Megható
volt ez a jelenet s megrázó volt ennek a távoli népnek a
végletekben való élése. Hangos, gesztikuláló, egymást
túlharsogni akaró beszédükkel hol megbolygatott hangyabolyra
emlékeztettek, készen mindennek elsöprésére, hol magukba
roskadva, néma szolborként lesték ennek az orosz asszonynak
leghalkabb szavát is. Félelmetesek voltak, miint a vad tömegerő
megnyilvánulása s félelmetesek voltak mélységes misztikumtól
övezett öntudatlan vallásosságukban is. Ehhez a képhez szűkek
voltak a városháza falai, ehhez mint háttér, az orosz mezők
végtelensége kellett volna – csak akkor lehetett volna megérteni.
A városházáról még elmentünk három udvart és
tanyát megtekinteni, hol az elhelyezett foglyoknak viszonylag jó
dolguk volt. Majd az orosz kórházba hajtattunk, de itt a
kórtermekből kirekesztettek bennünket, mert a grófnő egyedül
akart védenceivel beszélni. Még a dán ezredest sem vitte magával,
aki felhasználta ezt az alkalmat, (hogy különös tapintattal
mentegesse előttem madame felzaklatott lelkiállapotát.
Két órakor vendégül láttuk a vöröskeresztes
bizottságot a tiszti étkezdében.
A grófnő kimerültségére hivatkozva, csak egy csésze
teát kért s visszavonult pihenni a kaszinó szalonjába, hol
Rochlitzerné gondoskodott róla. Közben felszolgálták a levest s
hogy a kissé nyomasztó formai hangulatot megtörjük, Stieder
felköszöntötte a dán királyt, mire exet ittunk. Az ezredes
könnyekig meghatódott, de szóhoz sem jutott, mert azt mondtuk,
hogy magyar szokás szerint uralkodóra három exet kell inni és
csak akkor szabad újra leülni. Midőn aztán ő a mi uralkodónkról
emlékezett meg, további három ex következett, ezalkalommal vörös
borral.
A jég ;meg volt törve. Az öregúr hatalmas fehér
bajusza mögül paprikapiros arccal nagyokat nevetett s miközben
kínálás nélkül nyúlt már a kecskeméti vörös után, katonai
témákra terelte a beszélgetést. Mellette ültem és szerettem
volna belőle az oroszokra vonatkozóan egyet-mást kihúzni. De
vesztemre szemben volt velünk Schütz papa, az elővigyázatos kis
őrnagy, aki megrémült, hogy itt még katonai titkok kicserélésére
kerül a sor s beavatkozott a diskurzusba.
Schütz papa a pótkeret egyik érdekessége, mondjuk
nélkülözhetetlen alkotórésze, aki minden ambícióját a katonai
magazin pedáns rendbentartásának szenteli. Sáfárkodik minden
csizmával s rettenetesen spórol a kincstár javára. Kis ember, kis
kecskeszakállal s villogó apró szemekkel. Mindig csak a szeme jár
s mindent lát és mindent hall. Híres a történelmi mentéjéről.
Ez a ruhadarab valamikor arany-zsinórokkal volt díszítve, de
Schütz papa nem fiatal már s mentéjének sujtásai olyan kopottak,
hogy engem mindig fürdőkabátom fehér sodrott övére
emlékeztetnek. Örök jókedélye s az, hogy minket fiatalokat
erősen pártfogol, juttatta hozzá a „papa" jelzőhöz,
melyről tud s amelyért nem haragszik. Mikor a háború kitört,
valahonnan a nyugdíjasok homályából ásták ki. Harcászati és
lovas ambíciói nem voltak s így a magazin kezelése nagyon
konveniált neki.
Schütz papa azonban ma egész különösen mozgatta
szemeit. A dán ezredest pedig teljesen lekötötte. Egyszerűen nem
hagyta többé szóhoz jutni s mivel a háborúról volt szó,
olyanokat mondott neki hadseregünk fejlettségéről,
kimeríthetetlen tartalékjainkról s hatalmas készleteinkről, hogy
azt hittem, menten leesem a székről.
Végül már stratégiáról tartott előadást, mire én
elővigyázatosságból fehér bor helyett barackot kezdtem tölteni
szomszédom poharába. Így aztán hogy az orosz hadseregnek
kézenfekvő összeomlásához ért a vita, a dán ezredes kellően
preparálva volt s a grófnőt kezdte sajnálni, aki rendületlenül
hisz a győzelmükben.
– Ihr
Generalstabschef – alle Ehre! – igazán kitűnő valaki –
állapította meg. De ezt óvakodtam Schütz papának elárulni. Ha
megtudja, hogy vezérkarinak nézték, még kikívánkozik a frontra,
éppen most, mikor azt rebesgetik, hogy jegyben jár.
Az orosz grófnőt láthatóan felfrissítette a
pihenés, de ha mosolygott is, mérföldnyi távolságra maradt
tőlünk.
Stieder
vitte az állomásra, míg én az ezredest kísértem ki, aki
végtelen kedves volt és ismét – színjózan. Ezek az északiak
ugyancsak bírják a szeszt! (Katonák,
népek, események. Vitéz Báró Roszner István világháborús
naplója: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT. kiadása,
Budapest)
Csütörtök,
1916 szeptember 7. * ...Míg a román csapatok előrehaladnak a
Kárpátokon túl
és elfoglalják Brassót, Nagyszebent és Orsovát, az osztrákok és
bolgárok benyomulnak Dobrudzsába és közelednek Szilisztriához.
Sőt egy román hadosztály, amely Turtukal környékére, a Duna
jobbpartjára merészkedett, súlyos vereséget szenvedett. Miután
négy germán-bolgár hadosztály bekerítette, elfogták 12.000
emberét és elvették kétszáz ágyúját. A lesújtó hír
Bukarestben megdöbbenést kelt; az izgalom annál erősebb volt,
mert a várost már negyednapja szakadatlanul bombázzák az
ellenséges repülők.
Péntek,
1916 szeptember 8.*
Joffre tábornok, akit méltán nyugtalanít a Romániát fenyegető
veszedelem, követeli, hogy haladéktalanul küldjenek Dobrudzsába
200.000 oroszt. Én nyomatékosan támogatom kérését Stürmernél
és bebizonyítom előtte, hogy a szövetség egész politikája, sőt
a háború kimenetele is kockán forog. Ezt válaszolja:
–
Legutóbbi mohilevi
tartózkodásom alkalmával Alexejev tábornokkal fontolóra vettem,
nem volna-e mód fölfokozni Bulgária elleni akciónkat. A tábornok
ugyan tudatában van, mily óriási előny volna ránk nézve, ha
hamarosan helyreállíthatnók összeköttetésünket Szalonikivel,
de kijelentette, hogy nincsenek meg hozzá az eszközei. Valóban a
probléma nem egyszerűen az, hogy elküldjünk 200.000 embert
Dobrudzsába; hanem az, hogy ezt a 200.000 embert hadtestté
alakítsuk, tisztekkel, lovakkal, tüzérséggel és minden
hozzátartozó szolgálattal. Ez öt hadtestet jelentene; ennyi nincs
nekünk tartalékban; tehát a frontról kellene elvenni. Márpedig
ön tudja, hogy nincs egyetlen pontja sem harcvonalunknak, ahol
jelenleg ne folyna harc...
Szombat,
1916 szeptember 16.
* A románok a bolgárok erősödő nyomása alatt fokozatosan
kiürítik Dobrudzsát. És a Buszosukból kiinduló osztrák repülők
mindennap, minden éjjel bombázzák Bukarestet.
Attól a naptól fogva, hogy a Rudeanu-féle egyezményt
meghazudtolták, könnyű volt előre látni ezeket a
szerencsétlenségeket. A román kormány drágán fizeti meg azt a
hibát, amelyet akkor követett el, mikor egész katonai erejét
Errdély ellen irányította, mikor elkábíttatta magát Szófia
néhány bizonytalan kijelentésétől, s különösen mikor azt
képzelte, hogy a bolgárok lemondhatnak 1913. évi vereségük és
megaláztatásuk fegyveres megbosszulásáról.
Kedd
1916 október 10. * A
románok az egész vonalon hátrálnak. A főparancsnokság nem érti
a dolgát, a csapatok fáradtak és csüggedtek: átkozott hírek.
Szerencsére Berthelot tábornok, a romániai francia
katonai misszió új parancsnoka, Petrogradba érkezett. Rám a
legkitűnőbb hatást tette. Tekintetének gúnyos ravaszsága éles
ellentétben van roppant testével; szelleme világos és megfontolt,
beszéde egyszerű és igaz. De egész egyéniségén az akarat, a
nyugodt, mosolygó, hajthatatlan akarat uralkodik.
Bemutatom Stürmernek és nyomban tanácskozásba
fogunk. A megbeszélésen résztvett Neratov és Buchanan. Újra
fölvetem a már annyiszor megvitatott tárgyat: mily főbenjáró
fontosságúak a dunai vidéken folyó hadműveletek Oroszország
szempontjából.
– Az
önök offenzívája Brusszilov tábornok ragyogó sikerei ellenére
sem váltotta be reményeinket. Hacsak valami szerencsés esemény be
nem következik, ami napról-napra kevésbé valószínű, akkor az
egész orosz frontot, Rigától a Kárpátokig, az a veszedelem
fenyegeti, hogy hamarosan megbénítják, mert nincs nehéz tüzérsége
és nincsenek repülői. Ilyen körülmények közt, ha hagyjuk, hogy
Romániát letiporják, ha Bukarest és Konstanza az ellenség kezére
jut, elsősorban Oroszország fogja megszenvedni a következményeit,
minthogy akkor már Odesszát fogják fenyegetni és a
Konstantinápolyba vezető út el lesz vágva. Vajon ilyen kilátások
mellett Alexejev tábornok nem vonhatna-e el hadseregeinek
összlétszámából három-négy hadtestet, hogy Románia
segítségére küldje! A szaloniki hadsereg offenzívája jó úton
halad; de erőfeszítése meddő lesz, ha a román hadsereget
megsemmisítik. Berthelot tábornok pontos és részletes érvekkel
ugyanezt a tételt bizonyítja. Ugyancsak támogatja Sir George
Buehanan is. Stürmer hozzájárul, mint mindig..., de föntartja,
mint ugyancsak mindig, Alexejev tábornok véleményét.
Péntek,
1916 október 13.
* Diamandi román követ, akit Bratianu két hónap óta maga mellett
tartott, ma reggel visszatért Petrogradba, miután rövid ideig a
sztavkán tartózkodott. Meglátogat.
– A
cár – mondja – igen szívesen fogadott és megígérte, hogy
minden lehetőt megtesz Románia megmentésére. Sokkal kevésbé
elégített ki megbeszélésem Alexejev tábornokkal, alti mintha nem
értené a helyzet irtózatos súlyosságát és talán egoista hátsó
gondolatokra hallgat s kizárólag a tulajdon hadműveletei
foglalkoztatják. Az volt a megbízatásom, hogy megkérjem, küldjön
haladéktalanul három hadtestet a Dorna-Vatra és az Ojtoz-völgy
közti szakaszra; ez a három hadtest Piatra és Palánka között
kelne át a Kárpátokon; egyenesen nyugatnak, vagyis Vásárhely és
Kolozsvár irányában vonulna föl. Ezzel Oláhország megtámadása
a déli Kárpátokon át nyomban meg volna gátolva. Azonban Alexejev
tábornok csak két hadtest elküldéséhez járul hozzá, amelyeknek
kizárólag a Bisztrica völgyében kell majd operálniok,
Dorna-Vatra körül, karöltve Lecsinszki tábornok hadseregével. És
ezt a két hadtestet a rigai hadseregből vonja el, olyképen, hogy
Erdélybe csak két vagy három hét múlva érkeznek meg!... Hiába
volt minden szemrehányásom, nem tudtam őt megnyerni a román
vezérkar fölfogásának.
Aztán
elmondja, milyen fájdalmas benyomások közben távozott hazájából.
Régi barátságunk módot ad neki őszinte megnyilatkozásra.
Nyomatékosan hangoztatom előtte, hogy a katonai kudarcokban nincs
semmi jóvátehetetlen, de ha a román kormány és a nép nem szedi
össze magát azonnal, Románia visszavonhatatlanul elveszett...
(Maurice Paleologue: A cár országa a
nagy háborúban. III. Genius kiadás.)
[1916]
Január 16. Ha némiképp más irányban is, de nem fogyok ki a
romantikus megbízatásokból.
Egy ezredorvossal meg egy a gyalogság részéről delegált
hadnaggyal kellett Szankra kiszállnom, egy szerelmi tragédiának
jegyzőkönyvbe foglalása végett. Három muszka – a felebaráti
szeretet szent jegyében összefogva – közösen vett volt egy
szanki menyecskét pártfogásba. Eddig rendjén is volna a dolog,
csakhogy egyiküknek érthetetlen monogám hajlamai támadva,
bicskája segítségével félretolta kollégáit. Az egyik most
kórházban van, a másik pedig a szanki hullaházban pihen.
Állítólag a genfi konvenció kívánja, hogy ilyenkor vegyes
tiszti bizottság végezze a vizsgálatot.
A menyecskét, mint bűnjelet, a csendőrség őrzi. A
monogámiás muszka a katonai ügyészség zárkájában ül, egyik
társa már néhai, a másik költözködőfélben. Mi hárman k. u.
k. delegátusok pedig majd megfagyunk a vicinális paklikocsijában.
Szóval egyszerre hét áldozatot követelt a dráma.
A bugacmonostori vicinális – fogalom. Személyszállító
alkalmatosságot állítólag csak akkor kapcsolnak hozzá, ha a
polgármester úr utazik s meggyőződésem, hogyha azt az eltévedt
muszkát valami véletlen előbb végigutaztatja ezen a gőzösön,
soha sem vált volna gyilkossá. Hiszen egy ilyen út az embert
minden iránt, ami nem vasút, oly mérhetetlen engesztelékennyé
teszi!
Ez a hajnali kirándulás mindenesetre rendkívül
inspirálóan hatott a szerelem káros voltán való elmélkedésre.
A szanki bíró derék ember. Pálinkával kínál
minket. Kisüstön főtt törköly, amely jóság tekintetében
méltón sorakozik a vicinális mellé. De azért csak bíztat, hogy
igyunk, könnyebben bírjuk majd a halott muszka szagát, mert az
orosz életében is büdös, hát még ez az övéké, aki már egy
hete vár a tiszturakra.
S ezzel szemrehányóan el is zárja már a pálinkát –
pontatlan embereknek így is elég volt – jobb ha már a dolog után
látunk. A hullaházig amúgy is jó kis darab utat kell megtenni.
A késő délutáni órákban egy rettenetesen rázó
szekér visz minket megint valami távoli állomásra, ahol el lehet
a kecskeméti vonatot érni. A faluban ugyan akadt volna ennél
jobbfajta előfogat is, de ilyenirányú kívánságunk éppoly
reménytelen volt, mint az, hogy a bíró elülső domborulatán a
mellény még valaha összegombolódjék. Mi tagadás, Szankban
valami halottkém féléknek néztek minket, ami elég utolsó
mesterség, mert rangsorban csak a sintér előzi meg. Valamirevaló
gazda pedig csak nem fog be, hogy ilyeneket fuvarozzon!
Végre mégis célhoz értünk. Legfőbb ideje volt,
miért az égerlandi hadnagy már az édesanyját emlegette kínjában.
Közben azonban kiszállt a hullaszag az orrunkból s rettenetes
éhséget éreztünk. Szegény bakterné lelkemnek azonban nemigen
volt mása kéznél, mint néhány tojás – azokat is régen
gyűjtögeti, mert ilyenkor a tyúkok nem igen tojnak – így nem a
legfrissebbek, ,,de a városiaknak jó, tetszik tudni" – ami
alatt nem minket értett ugyan, de azért lélek-nyugalommal veri
nekünk rántottává össze, csak azt, ami van. Nem sok, csekély 30
darab.
Aki nem látott még ennyi tojásból rántottát, annak
nem lehet érzéke a nagystílűség iránt. Egy kisebbfajta lavórban
tálalta fel az asszony, zsírban úszva s széles mosollyal hintette
be előttünk egy összemarok paprikával. A paprika is lehetett egy
fél kilogramm. Mi is mosolyogtunk s magamban azon gondolkodtam,
hogyan is lehet majd ezt a vörös lepelt a rántottáról levakarni,
de már késő volt. Mielőtt még megakadályozhattuk volna,
belekeverte az egészet s jóétvágyat kívánva, kiriszálta magát
az ajtón. Annyi biztos, most friss és büdös tojásnak is egy lesz
az íze. Hiába, raffinált dolog a főzés tudománya!
Farkasétvággyal vetettük magunkat a közös tálra.
Az első falatok csak úgy csúsztak, nem is éreztük, hogy mi, csak
meleg, meg étel, de utána egyszerre a torkomtól a gyomromig,
mintha lángnyelvek nyaldosnának. Az ezredorvos, mint aféle alföldi
ember, csak mosolygott, de a szegény hadnagyunk hirtelenében
görcsölni kezdett, sápadtabb lett, mint a fehér parolija s
vonaglott, mint egy boa-constrictor, amely gazella helyett tévedésből
hintalovat nyelt.
A
cinikus doktor csak a vállát veregette betegünknek – hogy nem
baj – kamerád, katonasors. Hát ebben az egyben igaza volt s
ezért tartozik ez a kis epizód is belé a naplómba. (Katonák,
népek, események. Vitéz Báró Roszner István világháborús
naplója: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT. kiadása,
Budapest)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése