...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
 |
| Urai Dezső fotója |
Erre
a karácsonyra bátyám is hazajött tizennégy napi szabadságra.
Ekkor már káplár volt a katonaságnál, de úgy látszott, hogy
apámnak tetszett ez a káplári rang, mert így szólt bátyámhoz:
Már látom, rangod is van, hála Istennek. – Nekem van – mondja
bátyám –, de még feljebb fogom vinni, ha élek, mert ez csak
kicsi rang. – Hadd el, mert ez is elég egyelőre – mondja apám,
s látszott rajta, hogy meg van elégedve az Áron fiának
katonasorsával. Hát még aztán, amikor bátyám kioldotta a
hátizsákot, amit magával hozott, s meglátta apám azt a sok
leveles dohányt, ami benne volt. Azt mondja bátyám apámnak: Na,
ezt a dohányt mind magának hoztam. Az öröm nagy volt, mert
itthon dohányt nemigen lehetett kapni, s ha lehetett is, csak
nehezen. Ekkor apám a dohányt megköszönte és átvette bátyámtól
az ajándékot, és megcsókolgatta a kedves fiát. Azt kérdezte:
hát te hol kaptál ennyi dohányt? Mire így szólt bátyám, hogy
ott Hajdúböszörményben nagy dohánytermesztés van, s ott adták
a civilek ajándékba nekem is. Én nem használom s hazahoztam
magának, hadd legyen füstölnivalója, mert itthon szűkön lehet
kapni dohányfélét. Ennek a dohánynak én is örvendtem, mert már
én is titokban kezdtem volt szivarozni, s amikor csak ketten
maradtunk bátyámmal, azt kérdeztem tőle: Hát, Áron bátyám,
hogy telik a katonaélet, s milyen az ellátásuk, s hát a szállásuk
hol van? Mire ő így válaszol: Hadd el, mert te is megtudod, amikor
te is katona leszel, mert a katonának a szállása a kaszárnyában
van, ha nincs kint a harctéren. Ott pedig a lövészárok, az
ennivalót pedig a szakácsok főzik, és azok is katonák.
Mindenkinek egyforma kosztja s a ruhája, csak az a különbség,
hogy a feljebbvalóknak rangjuk van, s azok parancsolnak a
kisebbeknek. De a nagyobb rangosoknak is parancsolnak a még nagyobb
rangosok, s este kilenc órakor minden katonának le kell feküdni,
még ha nem álmos, akkor is. Csak a szolgálatosok maradnak ébren,
akik figyelik az alvókat s vigyáznak arra, hogy nehogy valami baj
történjék a raktárok körül és egyebütt sem, ami a
katonasághoz tartozik.
Még
mondott volna Áron bátyám többet is, de édesanyám már a
vacsora mellé szólított, s a vacsorát a család tagjai valahányan
mind elfogyasztottuk annak örömére, hogy újra együtt van a
család... (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág.
Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)
1914
telének derekán kötött ki a hajóm egy olasz kikötőből jövet,
Alexandriában, Egyiptomban. Mialatt az angol útlevélellenőr
orosz útlevelemet láttamozta s a harminc idegen vízum között az
Egyiptomba szóló beutazási engedélyt kereste, egyidejűleg
élénken társalgott egy ismerősével. Hallottam, amint így szólt:
„Néhány nappal ezelőtt egy hajó mintegy ezer cionistát hozott
Jaffából, akiket a törökök Palesztinából kiutasítottak”.
Már
a háború ötödik hónapjában tartottunk és több mint négy
hónapja csavarogtam különböző országokban. Egy moszkvai újság
a „Russkija Wjedomosti” küldött ki a háború okozta helyzet
tanulmányozására. Svédországban ki kellett tudnom, hogy a hires
Sven Hedin ama gyanúsítása, hogy Oroszország el akar ragadni
Svédországtól egy kikötőt a Golf-áram mentén, tényleg
elterjedt-e a nép széles rétegeiben s fennáll-e vajjon az a
veszély, hogy Svédország emiatt Németországgal szövetkezik és
Oroszországnak hadat üzen. Angliában az volt a feladatom, hogy
megtudjam, mennyiben talál az az adoma, amelyet az oroszok
országszerte ismételgettek, hogy Anglia „kész az utolsó orosz
katonáig küzdeni.” Franciaországban nem volt semmi „kikémlelni
való,” mert a franciák hangulata nem volt kétséges; ott
egyszerűen meg kellett figyelnem a frontokon folytatott életet,
felkeresni Reims városát és jelenteni, hogy a németek tényleg
elpusztították-e a gyönyörű székesegyházat és hogy Párisban
bizakodó vagy nyomott-e a hangulat. „Páris” azonban már
átköltözött volt Bordeauxba, mert a kormánynak vissza kellett
vonulnia a veszélyeztetett fővárosból. Így azután Bordeauxba
utaztam; és ott olvastam egy esős reggelen azt a távirati hirt a
lapokban, hogy Törökország megüzente a háborút és az összes
mohamedán népeket felszólította a „szent háború”-ra európai
leigázóik ellen.
Eddig
a pillanatig úgy éreztem magamat Bordeauxban, mint a háború egy
neutrális szemlélője, aki sem az egyik, sem a másik fél
irányában mélyebb rokonszenvet nem érez. A török hadüzenet
erősen megváltoztatta a helyzetet. Már 1909 óta, amikor az
ifjútörök Konstantinápolyban a kulisszák mögött négy cionista
újságot szerkesztettem, szilárd volt a meggyőződésem, hogy ott,
ahol a törökök uralkodnak, sem a nap nem süthet, sem fű nem
nőhet. És hogy a cionizmus egyetlen reménye csak a török
birodalom elpusztulása lehet.
Most
azután, hogy Bordeauxban ama bizonyos táviratot olvastam, nyomban
megtértem és százpercentes híve lettem a szövetséges
hatalmaknak. Egészen világos volt: az orosz, lengyel és galíciai
zsidók sorsa nagyon fontos ugyan, de mégis kevésbé fontos,
összehasonlítva ama lehetőségekkel, amelyeket Törökország
szétdarabolása eredményezhetett. Hogy Törökországnak, ha a
háborúba a legcsekélyebb mértékben is beleavatkozik, el kell
pusztulnia, efelől semmi kétségem nem volt. Ez már nem érzés
volt, hanem egyszerűen hideg számítás. Rendkívül erősen hiszek
a hideg számításokban. Ausztriát és Törökországot évek óta
jól ismertem. Mindkét országban hosszú időn át éltem mint
laptudósító; és igen nagyra tartom az újságírói hivatást,
mert meg vagyok róla győződve, hogy egy jó újságíró mindig
többet tud, mint egy miniszter vagy egy professzor. Tudtam, hogy
Ausztria részekből áll, amelyek elkívánkoztak egymástól; és
tudtam, hogy Törökország nem ország, ellenben egy szomorú
félreértés. Hogy Németországot le fogják győzni, azt nem
tudtam, – még egy újságíró sem lehet próféta. De hogy
Ausztria és Törökország fogják a háború költségeit
megfizetni, abban egy percig sem kételkedtem. Kő és vas
dacolhatnak a tűzzel, de egy faházikó okvetlenül áldozatul esik
a lángoknak, ha csoda nem történik – de mindig szilárdan
hittem, hogy nincsenek csodák. (Jabotinsky Vladimir: Az
alexandriai menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban.
Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)
Általában:
mennyi sokan akarják ennél az irtóztató tűzvésznél a kis
pecsenyéjüket megsütni! Az emberek, az itthonmaradottak,
befelé néznek, magukba, s számítgatják, mi hasznuk van nekik az
egészből. Ha ezt a sok hangtalan titkos gondolatot le lehetne
jegyezni. Ha egy új Röntgen-apparátus – átvilágítva a lelket
– ezt is mind felvenné... Ilyeneket lehetne hallani. Egy lélek:
„dögöljenek meg mind, az a fontos, hogy én ne legyek benne.”
Egy örökös: „borzasztó, hogy a Feriről nincsen hír – ha el
találna esni – kétszer annyit örökölnék.” Egy filozófus:
„lelkem megtelt tartalommal, új gondolataim vannak a világról.”
Egy kereskedő: „megmenekedek a hamis bukástól, egyszerűen a
háború miatt megyek tönkre.” Egy panamista: „de jól jött –
ki beszél most az én botrányaimról.” Egy vénlány: „azt
fogom mondani, vőlegényem elesett a csatában.” Egy tragédia
író: „a korszellem kedvezni fog verses drámáimnak.” Egy
született lusta: „lehet ilyenkor dolgozni?” Egy kijáró: „ez
mentett meg, szállítok a hadseregnek.” Egy lump: „nekem van
igazam!” Egy kárörvendő: „a Rudit is elvitték, bárcsak
elesne.” Egy tehetségtelen: „most dolgozhatok, nincs
ellenőrzés.” Egy nyugdíjas: „visszavesznek a hivatalba.” Egy
elbukott lány: „most ez nem is olyan nagy dolog.” Egy
hipochonder: „mióta a világ ilyen nagy bajban van, a magam baját
alig érzem.” Egy puha ember, boldogan, az ágyban: „rossz lehet
nekik a lövészárokban.” Egy stréber: „jól fog festeni
életrajzomban, hogy az 1914-16. évi nagy háborút mint önkéntes
küzdöttem végig.” Egy démon: „mielőtt elmegy a harctérre,
el fog venni, ezt nem is reméltem.” Egy amoroso: „bevonulok –
soha jobb alkalom nem volt a szakításra.” Egy asszony: „jaj,
csakhogy megszabadulok tőle.” Egy spleenes: „a világ
határozottan érdekes” ... és így tovább, az ember komikusan
egocentrikus volta keres egy szögletet, amelyből szinte már úgy
érzi, mintha az egész világháború az ő kedvéért történnék.
Csak az anyák sírnak. És a halottak hallgatnak. (Lengyel
Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése