...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
*
Nem tudok
szórakozott lenni, az intelligencia a fejemben minden lépésnél
eszméleten van, en suite szenvedek. Minden lélegzetem: én, én,
én. Nem mehetek a tömegekkel. Úgy szeretnék valakire felnézni
haldokolva, azt mondani, isten veled testvér, és meghalni. A háború
éppúgy, ahogy az államok bajainak, úgy sok nyomorult és
boldogtalan egyénnek is egy borzasztó megoldás, de biztos
megoldás. Nekem? Itt sétálhatok ezüstfejű botommal és
gondolkozhatom. Ezelőtt sokszor jól esett a gondolkozás,
mostanában utálok gondolkozni.
*
Ma délután
zárás után olyan gyerekességet csináltam. A Szabadság-téren
mentem és úgy mentem, hogy a jobb lábam a járda szélén volt, a
bal lábam lenn az úttesten. Végigmentem így a járdán és vissza
is sétáltam és a botom folyton forgattam a levegőben. Még
fütyörésztem is. Teljesen úgy jártam, mint akiknek korrekt lábuk
van. Aztán meguntam és leültem egy padra. Nevelőnők stikkeltek a
padokon, a virágágyak közt kis pubik és bébik karikát
hajtottak, labdáztak, hancúroztak. Egyik bébinek a labdája elém
gurult, a vastag kis bébi szalad utána, lehajoltam, hogy föladjam
neki, a bébi éppen a lábam előtt bukott fel, behunyta a szemeit
és úgy sírt, mintha el akarna ájulni, hirtelen kinyitotta a
szemét és felnézett a cipőmre és elhallgatott és bámulta. Oly
szerencsétlen vagyok és még azzal is kínozom magam, hogy ilyen
eseményeket feljegyzek magamnak. Viszont mindig jól esik magamról
írni, erre rájöttem.
*
Ha
egyenruhában járhatnék legalább, amíg a háború van. Ha vennék
egy tisztított tiszti ruhát a Teleki téren és felvarratnék rá
két csillagot, mint főhadnagy és vennék a hadfelszerelési
üzletben egy Signum Laudist és sétálnék olyan helyen, ahol
abszolút nem találkozhatom ismerősökkel, a Ferencvárosban vagy
Újpesten. Sajnálnának és imponálnék és akad nő, aki belemenne
egy kalandba velem. Nem, hiszen az igazi tiszteket, akik sántikálnak,
szintén nem sajnálják, vagy ha igen, az is mit ér? A nőknek nem
érdekes. És azok a szegény sánta tisztek, akikkel velük érzek,
nem éreznek velem. Ők katonák. Csak a lábuk sántít, én a
lelkemben sántítok. Még a közkatonák, akik a háborúban
megsántultak, még azok sem néznek úgy vissza rám, mint
barátjukra vagy sorstársukra. (Szép Ernő: A sánta fiatal
ember naplója. Nyugat, 1916. 16. szám)
Vonatsebességgel
szalad a kis motorcsónak. Hihetetlenül kék az Adria. A
sorhajókapitány magyaráz. Mindent tud az Adriáról. Futunk, csak
futunk kifelé. Már köröskörül nincs is egyéb, csak Adria. A
tudós tengerész minden szava csak az Adria. És hogy egészen
beteljünk vele: a sirokkó a szemünk közé, a kinyiló szánkba
fujja a sós vizet.
Elérjük
az olasz aknamezőt. Furcsa kacskaringókban jöttünk el idáig.
Vigyáznunk kellett, hogy a magunk aknáira ne fussunk. Jól kell
ismerni a tenger utcáit. Aki itt eltéved, az a halálba téved.
Megindul
az aknakeresés. Ugy fogják ki pányvával az aknát a tengerből,
mint a vad, rosszindulatu csikót a ménesből.
Az
olasz aknák ellen sohsincs teljes biztosság. Ma kihalásszák őket
és másnap éjszaka uj aknákat raknak le az olasz hajók.
Valósággal külön tengeri rendőrséget kellett szervezni az aknák
ellen, amely mindennap razziát tart e veszedelmes tengeri apasok
nyakoncsipésére.
Indulunk
tovább az olasz aknamező fölött. Nekünk nem árthat, az apró
motorcsónak nagyon sekélyjárásu. Olyanok ezek az aknák, mint az
anarchisták: csak az uralkodókat, a nagy csatahajókat robbantják
föl.
Közelebb
hajlunk a parthoz.
Egy
pillanatra nyugtalanság. Mintha ellenséges röpülő közeledne. A
motorcsónak közepén idegesen forog a gépfegyver. De csak a felhők
usznak az égen. Ám most a tengeren mutatkozik ujság. Egy furcsa
szürke cső látszik a vizen. Egyre közelebb uszik hozzánk. Aztán
megáll. Egyre magasabb lesz. Mintha valami vizi növény nőne ki a
tengerből. Azután zömök, szürke tömb látszik alatta, aztán
hosszu, keskeny, hajókörvonal. Egy tengeralattjáró hajó áll meg
előttünk. Kerek lap pattan föl a szürke tömbről és kibujik a
hajó gyomrából a kapitánya. Hosszu haja a homlokába lóg.
Borotvált arca csupa ideg. Karcsu, hajlékony alakján fekete
szviter. Érdekes, hogy mennyire egyformák a tengerésztisztek.
Valósággal nemzetközi tipus alakult ki belőlük. Az angol, a
német, az osztrák–magyar tengerésztisztet egyszerüen nem lehet
megkülönböztetni egymástól. Ugy látszik, a tenger és a
veszedelem a maga képére teremti őket.
A
tengeralattjáró még jobban kiemelkedik. A kapitánya
sárgarézcsövön valami parancsot kiabál le a hajó mélyébe. Az
„U.” megint emelkedik és arcunkba szórja a keserü tengervizet,
amit kiprésel magából, hogy könnyebb legyen a teste. Azután még
két ember bujik ki a kerek lyukon. A kapitány helyettese meg egy
matróz. Tizenöt ember él Jónásként ennek a cethalnak a
gyomrában. Alig is matrózok. A legtöbb mechanikus meg szerelő. A
hajó belseje voltaképen egy kis gyár.
Különféle
manővereket végez most az „U.”. Pontos, gyors a mozgása.
Azután ujra sülyedni kezd. Sohse is látszott belőle több, mint
az, ami más hajónál a födélzet fölött van. A hajó testének
csak a födele bujik ki a viz felszinére. Amikor ujra sülyedni
kezd, ez is rögtön eltünik. Csak kis fehér szökőkutak árulják
el a körvonalait. Azután már csak a zömök, szürke tömb látszik
és végül csak vékony, szürke csöve mered ki a vizből: a
tengeralattjáró szeme, a periszkóp. Azután a szürke cső is
lassan sülyedni kezd. Már csak husz centiméternyi látszik belőle.
Ekkor forogni kezd. Kerek kis üveg van beleékelve, ezt forditja
felénk. Látni akar bennünket. Amikor ez az egyetlen merev szem
felénk fordul, a motorcsónakunk kapitánya lekapja a sapkáját és
integetni kezd. Mi is lekapjuk kalapjainkat és bucsuüdvözletet
integetünk. Szinte kisérteti elgondolni, hogy ezt ők sok
méternyire a tenger alatt látják. Hirtelen elindul a
tengeralattjáró. Egyre jobban távolodik, de merev üvegszeme még
mindig néz bennünket. Most messziről, ahogy a látó cső hasitja
a vizet, mintha valami furcsa kacsa erőlködne a hullámokban.
Motorcsónakunk
továbbfut. Valami uszik velünk szemben a tengeren. Csak nem valami
elszabadult akna? A kapitány előveszi messzelátóját. „Isten
szemének” nevezik a tengerészek ezt a minden tengeri
vállalkozáshoz nagyszerüen hozzáalkalmazott, hatszorosan nagyitó
látcsövet. Isten szemének nevezik, mert – mindent lát. Most is
rögtön meglátja, hogy csak fatörzs uszik a vizen. Az Isonzo
megáradt vize sodorta ide. Csak nem a vértől áradt meg a folyó?
(Pogány József: A földreszállt pokol. Az Isonzó eposza.
Budapest, 1916, Dick Manó kiadása.)
[Kratochwil
Károly írja:]
Az ezred a decemberi pihenő után 1916 januárban a doberdói
fensíkon, Polazzo mellett ismét állásba ment, majd februárban
a Monte San Michele kúpjait tartotta megszállva.
Március
havában folyt le az ötödik isonzói csata. Az eddigi csaták
szörnyűségeit meg fokozta az állandó esőzés. Az árkokban
annyira felgyülemlett a víz, hogy az emberek éjjel-nappal vízben
voltak. A levezetés lehetetlen volt. A Monte San Michele szikláit
fedő vörös agyag feloldódott a vízben és ez a pocsolya átitatta
a honvédek köpönyegét, ruháját, arcát és kezeit, olyan
pirosra festve azokat, mintha terrakotta szobrok lettek volna. Így
lettek ott harcoló honvédeink 'agyag-ember'-ek.
[Schilhán
László főhadnagy írja:] Boschinin túl egy kezdetleges
futóárokhoz értünk; úgy véltük, hogy lehetetlen ebben az
árokban a védőállásokig jutni. Az egész futóárkon
meglátszott, hogy csak hevenyészve, nagy sietve készült, inkább
csak a körvonalai voltak meg. A folytonos esőben az árok
kimélyített részei teljesen megteltek sáros, agyagos vízzel és
ebben az árokban kellett előrejutnunk. A nyakig érő pocsolyában
10—15 lépésre már szikla állta utunkat, amire felmásztunk és
így az ellenség lövéseinek kitéve, igyekeztünk ismét eltűnni
a legközelebbi pocsolyában.
Teljesen
kimerülve és csontig ázva érkeztünk az állásokba, ahol a Dante
tollára méltó pokol várt ránk. A védőszakasz legénységét
csak akkor ismertük fel, amikor megmozdultak, mert a rájuk tapadó
sártól teljesen egyszínűek voltak az ottani vörös agyaggal...
A
Vallone-völgyben elterülő barakkok mentén, az országúton már
vártak ránk a mi fiatal, de már harcedzett vitéz
szakaszparancsnokaink: Morvay, Petheő és Kner zászlósok, hogy
századparancsnokaik szájából hallják legelőször, mi igaz
mindabból a hihetetlenül hangzó szörnyűségből, amit a Biene 3.
és 4-ről hallottak, hogy csakugyan igaz-e, hogy holnap a
poklok-poklába menetelünk.
– Nézd,
hogy néz ki a főhadnagy úr – mondja Morvay – még a fülebúbja
is sáros.
– Hát a
Kaszás főhadnagy úr! – szól oda az örökké vidám Petheő, –
mint egy félrevezetett lovag vörösréz páncélban.
– Hallgass
ganyé! – mordul rá a csöndes humorú Kaszás. Majd a rosseb esz
meg benneteket – veti oda zalai tájszólással.
Mi is csak
most néztük meg egymást alaposabban és mi is elmosolyodtunk azon,
hogy a természet mily különös egyenruhával ruházott fel
bennünket. Egy csipetnyi száraz folt sem volt rajtunk és a ránk
tapadó sártól átváltozott a „tábori zöld"-ünk
cinóber-vörössé. (Erdélyi ezredek a világháborúban. Szerk.
vitéz Deseő Lajos ny. tábornok. Ardói irodalmi és könyvkiadó
vállalat kiadása, Budapest, 1940.)
Szeptember
2-ika csakugyan a kritikus nap, meg a kálváriajárás kezdete.
Egész éjjel nem tudtam aludni, azért sem, mert a sziréna rémes
bugása is izgatott Már világos van, pedig csak fél 5 óra... A
fedélzeten, folyosókon szaladgálás, – a hajó áll. Gyorsan
felöltözöm, kimegyek én is, a kabinokból az utasok vonulnak ki
csakúgy felkapva magukra valamit. A hölgyek, – dehogy igéző
pongyolában – hanem rendetlenül, kócosan, bekötött fejjel
tódulnak elő, mind akarja tudni, hogy mi történt, miért állt
meg a hajó?
...A hajó
teljes személyzete, mintegy háromszáz ember, össze van gyűlve a
hajó egyik oldalán s néhány francia katona áll előttük. Mi
történt? Az egyik magyar útitársunk, Horvatovich, a zombori fiú
mondja el, hogy ő egész éjjel nem tudott aludni, várta, leste,
hogy mi lesz? Jól elmúlt éjjel 3 óra, a hajó lassan, óvatosan s
folyton búgva haladt előre, amikor egy közeli másik hajó
különböző szinű jeleket ad, de a mi hajónk csak megy tovább.
Egyszer csak egész közel előbukkan egy francia hajó, valami
szines jelt ismételget, de mert a mi hajónk erre sem reagál, egy
hatalmas lövést ad le, mire megállunk. Alig tiz perc után néhány
francia tiszt hágcsón felkúszik a mi hajónkra s csakhamar
eltűnnek a parancsnoki irodában. Tehát, íme, fel vagyunk
tartóztatva. Déli 12 óráig 20—30 fegyveres francia katona
vonult fel a hajóra, akiknek töltényeket osztanak ki és
szétvezényelik őket őrködésre. A francia tisztek csakhamar
átveszik a hajó feletti rendelkezést olyképen, hogy minden
hivatalos iratot lefoglaltak, a podgyász helyiséget lezárták s a
kormányzó-hidon ők intézkednek. Már délután egy óra van, a mi
hajónk napfényes, szép időben szépen megindul francia vezetés
alatt. Előttünk megy egy-két mérföldnyire a francia csatahajó
amely elfogta a mi „New-Amsterdam” hajónkat s utána kocogunk
mi. Azért is elől megy a francia hajó, mert útközben a tenger
alatt robbanó aknák vannak lerakva, azokat ki kell kerülni. Még
meg is kell köszönni a franciáknak, hogy elfogták hajónkat, mert
különben neki szaladt volna valami bolond aknának, ami ha
felrobban, én bizonyára most nem irnám le ezeket a „kedves”
emlékeket. A hajóélet csakhamar visszanyeri rendes képét, azzal
a különbséggel, hogy az étkezéseknél bort és sört nem
szolgálnak fel, sem a többi helyiségekben. A hajónk lassan halad,
s mi is egykedvűen megyünk neki a bizonytalanságnak, fatálisan
belenyugszunk sorsunkba, mert hiszen egyebet úgysem tehetünk.
Pont három
óra van délután, hajónk ismét megáll és közelünkbe érkezik
ugyanaz a francia hajó, a „La Savoy”, amely gróf Károlyi
Mihályt és társait elvitte La Havre-ba s amely rövid idő alatt
hadihajóvá lett átalakítva. Egy csónakon két magasabbrendű
tiszt átjön a mi hajónkra, akik átveszik a Marconi-drótnélküli
távirószobát s a készülékeket s egy jó félóra múlva ismét
megyünk tovább, most már a „La Savoy” hadihajó vezetésével.
Nem is vesszük észre, hogy visszafelé megyünk. A hajón levő
francia katonák igen csendesek, csak járnak fel s alá, figyelik az
utasokat, de nem szólnak senkihez s nem mutatnak kárörvendő
arcokat. A tisztek igen udvariasak, egyikbe már bele is kötött a
mi magyar leány útitársunk, mert szeretett volna egyet-mást
kitudni, de nem sikerült. Megyünk, megyünk. Az esti szürkületben
már látszik a Bretagne-part egyik világító tornya, amelynek
fénye percenkint felvillan. Esti 7 óra van, megyünk estebédre, de
már senki sem öltözik frakkba. Az ebéd alatt hangos beszélgetés,
mindenki sokat tud, de senki semmit. Étkezés után séta a
fedélzeten, a tiszta égről tele hold mosolyog le, csillogó széles
ezüst sávval hinti tele a víz felszínét. Egy kisebb hajó szalad
el mellettünk s fényszóróval világit rá hajónkra, egy-két
francia vezényszó, aztán eltűnik a sötétségben. A hajó ismét
megáll. Már észrevehető sötétben is a partok árnya, ahonnan
fényszemek világítanak. Már elmúlt 9 óra, ismét megindulunk,
kísérve három torpedó-hajó által. A hajó gyakran megáll,
mintha nem tudná, mi a célja, hová kell mennie. Meguntam a sok
ácsorgást, elvonultam, lefeküdtem. Éjfél után Brest kikötője
elé érkeztünk, ahol újból pihenés. Csakhamar előkerül három
kis vontatógőzös, amiket drótkötelekkel hozzáerősítenek a mi
lomha nagy hajónkhoz s lassan bevontatják a francia kikötő
belsejébe, ami eltart reggelig.
Másnap
délelőtt volt a hajón levő utasok egyenkénti átvizsgálása.
Iratainkat átnézték, személyi adatainkat kikérdezték, jegyzékbe
foglalták s számokkal láttak el. Egy-egy cédulát kaptunk,
rányomva: „General de la Marini Balst” azután a név és a szám
116. Semmi hatását nem éreztük annak, hogy parlamenti férfiak
vagyunk. Egyforma bánásmód, de művelt, franciás. Délután
megkezdődött az összes férfiutasok leszállítása a hajóról,
kivéve az angol, francia, hollandi s az amerikai polgárokat. Sietve
kellett összepakolni, a nőket beterelték az ebédlőbe, még csak
elbúcsúzni sem engedték azokat sem, akik családjaikkal együtt
utaztak. Mintegy ezer férfit szállítottak le, előbb a II., III.
osztály és fedélközi utasokat.
Reánk, az
I. osztályú utasokra csak esti 6 órakor került a sor. A német
katonákat egy külön vasdereglyére helyezték, hogy hová s merre
vitték, nem tudom. Minket egy propellerre zsúfoltak össze
kézipodgyászainkkal együtt. Az ebédlőbe zárt hölgyek a kis
kerek ablakokból integettek zsebkendőikkel s elindultunk. Fegyveres
katonák közömbös arccal néznek reánk, a hadifoglyokra, de ők
sem tudják hová visznek. Egy fél óra telik s megérkezünk egy
kis parti városkába, a neve: Le Fret.
A parton a
már előbb érkezettek és nagy néptömeg várja a különös
szállítmányt. Kiszállunk, magunkkal cipelve utipodgyászunkat.
Fegyveres katonák kisebb csoportonkint fognak körül s egy altiszt
szigorúan követeli a négyes sorrendet. Az összegyűlt tömeg
gúnyolódása, röheje és fenyegetődzésének sorfala között
vonulunk be a kis városka piacára, oda vezetnek egy nagy, sötét
üres raktárhoz, ahová mindenki köteles volt kézi podgyászát
letenni. Itt már nagy tömege volt a rendetlenül felhalmozott
bőröndök, ládák, összekötött csomagoknak. Ezután sorba
állítottak a kőparton. Eddig ment a dolog rendesen s kedélyesen
tűrtük a szinte komikusnak látszó hadi elbánást. De csakhamar
elborult a hangulatunk, mert az utolsó csoportban lévő egyik
fiatalember nem akarta beadni a raktárba a kis kézitáskáját,
amelyben pénze volt. A fegyveres katona ki akarta ragadni a kezéből,
de a szegény polyák nem engedte. Láttuk a civódást s szinte
elhült bennünk a vér, amikor a katona előveszi revolverét s
minden teketória nélkül ott, előttünk belelő négyszer
egymásután a fiatalemberbe, aki kezében a táskával, halva
rogyott össze. A lövések nemcsak minket riasztottak meg, de a
bámészkodó tömeg futva menekült a térségről, szörnyülködve
a kegyetlenségen. Elképzelhető, hogy milyen hatással volt reánk
ez a durva cselekmény s minő gondolatokat s érzéseket támasztott
bennünk. A halottat csakhamar elhurcolták s aztán mintha mi sem
történt volna, folyt tovább „a hadifoglyok szabályszerű
kezelése.”
Sorba
állítottak ismét, négyesével, mert fegyveres katonák között
tovább kellett gyalogolni. Hogy hová, senki nem tudta. Egy francia
kapitány elég udvarias volt hozzánk s Héderváry Lehel barátom
terjesztette elő azon kérelmet, hogy én, mint öreg ember, nem
birom ki a gyalogolást, de fájt is a lábam, gondoskodjék valami
járműről az én számomra. Meg is lett az eredmény, mert
kiléptettek a sorból s külön állítottak, de két szuronyos
katona őrizete alatt. Fáradt voltam, a közelben ott volt egy
hajókötél erősítő alacsony kőoszlop s kegyes engedelemmel
szabad volt arra ráülnöm. Már este 8 óra volt, amikor a menet
megindul s én ott maradok egyedül azon a tengerparti kövön,
apatikusan várva, mi fog velem történni? Mellettem a két zord
katona, fegyveresen, de némán, buta pofájuk most is előttem van.
Lassankint egy kis embergyürü keletkezik körülöttem, részben
sajnálnak, többen kárörvendenek, gúnyolnak, de a két katona
leintésére abbahagyják csufolódásaikat. Meg is szólítanak, de
nem tudok a nyelvükön, annyit azonban igyekeztem megértetni, hogy
én nem vagyok német, hanem magyar. Egy fiatal hölgy férkőzik
hozzám, aki beszél németül s kérdésemre közli, hogy a
gyalogment csoport egy öt kilométerre lévő várerőditménybe
kisértetett.
Kínos
félóra telt el azon a hideg kövön. Hűvös is volt, kissé fáztam
s az aggódás is lehütött. Egyszer csak előáll egy hatalmas
marcona ló által vont nagy kétkerekű talyiga, amely tele volt
katonakenyérrel, profunttal, még alig volt kihűlve. Rám intenek,
üljek fel! De igen magas, nem tudok felhágni, hát felsegítenek,
inkább fellöknek a kocsis elől lévő ülőhelyére, aki nagyot
káromkodik, mert egy beteg fiatalember már ott ül s ha én is
odaülök, a kocsisnak gyalogolnia kell. Elég gorombán megértetik,
hogy üljek hátra. Helyet csinálnak s elhelyeznek a kenyerek
tetejére, háttal a kocsisnak. A lábaim lelógtak a kocsiból. A
kenyeres kocsi nyekeregve megindul, három szuronyos katona kiséri
gyalog, a publikum röhög s gúnyolódva kiáltozik, mintha
szerencsés utat kívánnának. Éhes vagyok s áldom a szerencsés
végzetet, hogy kenyeres talyigán vagyok. Intek az egyik katonának,
hogy szeretnék enni, de nem engedi. Egy félóra múlva a katona is
megéhezik, belevág bicskájával egy izmos profuntba s engem is
megkínál egy karéjjal. Vacsorázunk. Én is, a katonák is, a
kocsis is, csak a beteg fiu nem eszik, kérdi később az egyik
katona: Bon? A fejemmel igent intek s ő morog tovább, bizonyosan
azt mondja: Fene a hasadba! A kocsis is fenyegetőleg int felém az
ostorával, valószínűleg a lovát sajnálta, azért haragudott
reám, – de a katona leinti.
Tele
holdvilágos éjszaka volt, nagy csend, csak a kenetlen szekér
nyikorgása, a ló patái, meg a mellettem gyalogolok léptei
hallatszanak. Egy kápolna előtt haladunk el, kilátszik nyitott
tornyából a kis harang s engem elfog az áhítat, némán imádkozom
s hazagondolok, ahol senki sem sejti, hogy én merre bolyongok. Az is
eszembe jut, hogy én itt még áldozata is lehetek elhagyatott
magányomnak. Valami durva katonának kedve telik egy kis harci
dicsőségre, engem lelő vagy keresztül szúr, kirabol s aztán
ráfogják, hogy meg akartam szökni vagy ellenkeztem. Mert bizony ez
könnyen megtörténhetett volna, csak a jó Isten őrzött meg tőle.
A menet halad. Egyik emelkedésnél egy másik ló is előkerül,
eléje fogják a réginek s most már két ló vigabban húzza a
kenyérrakományt, meg a két hadifoglyot. Már esti tiz óra van,
amikor beérünk egy kis városkába, Crenzon a neve. Az utcán nagy
csoportosulások, a bretagnei asszonyok fekete ruhában, fehéres
fejkötőkkel, gyerekek, suhancok egy-egy csoportban, akik már
átélvezték a gyalog elvonult hadifoglyokkal való „humánus”
elbánást, amiből most aztán nekem is kijutott, szegény öreg
fejemnek.
Szerencsétlenségemre
megállunk egy korcsma előtt. Én némán, szomorú arccal felnézek
egy ódon templomra, hogy ne lássam a fenyegetéseket, elég volt
hallanom a gyűlölködő kiabálásokat. A csoportosulás mindig
nagyobbodik, a hangzavar növekedik, gúny, szidalmak központjában
vagyok, amióta az én mérges kocsisom röhögve mutat reám, az
áldozatra. A tolongásból előkerül egy testes pékegyenruhás
alak s gúnyolódva, hangosan beszél fel hozzám, minden egyes
mondását gunykacaj, otromba röhögés kiséri. Az izgatott tömeg
nyelvét nyújtogatja, felém köp, szidalmaznak s a merészebbek
ráütnek botjukkal a lelógó lábaimra. Ez már egy kissé sok
volt, még a kisérő katonáknak is, mert puskatussal űzték el a
szemtelenül gúnyolódó suhancokat. Tessék elképzelni az én
kegyetlen helyzetemet, csak egy visszagunyoló mosoly kellett volna s
engem ott agyonvernek. Végre megindulunk, a tömeg tovább kisér,
az elmaradottak kővel hajigálnak, egy-két dobás talál is, nekem
már mindegy. A városka végén, egy befordulónál, az én
fegyveres katonáim útját állják a kísérőknek s én
megszabadultam ebből a keservesen kinos helyzetből. Ez volt reám
nézve a legsúlyosabb meghurcolás francia fogságom ideje alatt.
Alig haladtunk egy kis félórát, utolértük a gyalog menetelő
csoportot, akik ott sorban állottak egy várnak kapui előtt. Milyen
boldog örömem volt, amikor újra megláttam Hédervári Lehel és
Búza Barna komiszkenyeres pajtásaimat. (Albisi Barabás Béla:
Emlékirataim. 1855-1929. Arad, 1929, Corvin Könyvnyomdai Műintézet)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése