Hová tűnt a katonatiszt?... (18)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Agyagemberek a San Michelén

Gross hősi halált halt.

*

Nem tudok szórakozott lenni, az intelligencia a fejemben minden lépésnél eszméleten van, en suite szenvedek. Minden lélegzetem: én, én, én. Nem mehetek a tömegekkel. Úgy szeretnék valakire felnézni haldokolva, azt mondani, isten veled testvér, és meghalni. A háború éppúgy, ahogy az államok bajainak, úgy sok nyomorult és boldogtalan egyénnek is egy borzasztó megoldás, de biztos megoldás. Nekem? Itt sétálhatok ezüstfejű botommal és gondolkozhatom. Ezelőtt sokszor jól esett a gondolkozás, mostanában utálok gondolkozni.

*

Ma délután zárás után olyan gyerekességet csináltam. A Szabadság-téren mentem és úgy mentem, hogy a jobb lábam a járda szélén volt, a bal lábam lenn az úttesten. Végigmentem így a járdán és vissza is sétáltam és a botom folyton forgattam a levegőben. Még fütyörésztem is. Teljesen úgy jártam, mint akiknek korrekt lábuk van. Aztán meguntam és leültem egy padra. Nevelőnők stikkeltek a padokon, a virágágyak közt kis pubik és bébik karikát hajtottak, labdáztak, hancúroztak. Egyik bébinek a labdája elém gurult, a vastag kis bébi szalad utána, lehajoltam, hogy föladjam neki, a bébi éppen a lábam előtt bukott fel, behunyta a szemeit és úgy sírt, mintha el akarna ájulni, hirtelen kinyitotta a szemét és felnézett a cipőmre és elhallgatott és bámulta. Oly szerencsétlen vagyok és még azzal is kínozom magam, hogy ilyen eseményeket feljegyzek magamnak. Viszont mindig jól esik magamról írni, erre rájöttem.

*

Ha egyenruhában járhatnék legalább, amíg a háború van. Ha vennék egy tisztított tiszti ruhát a Teleki téren és felvarratnék rá két csillagot, mint főhadnagy és vennék a hadfelszerelési üzletben egy Signum Laudist és sétálnék olyan helyen, ahol abszolút nem találkozhatom ismerősökkel, a Ferencvárosban vagy Újpesten. Sajnálnának és imponálnék és akad nő, aki belemenne egy kalandba velem. Nem, hiszen az igazi tiszteket, akik sántikálnak, szintén nem sajnálják, vagy ha igen, az is mit ér? A nőknek nem érdekes. És azok a szegény sánta tisztek, akikkel velük érzek, nem éreznek velem. Ők katonák. Csak a lábuk sántít, én a lelkemben sántítok. Még a közkatonák, akik a háborúban megsántultak, még azok sem néznek úgy vissza rám, mint barátjukra vagy sorstársukra. (Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója. Nyugat, 1916. 16. szám)

Vonatsebességgel szalad a kis motorcsónak. Hihetetlenül kék az Adria. A sorhajókapitány magyaráz. Mindent tud az Adriáról. Futunk, csak futunk kifelé. Már köröskörül nincs is egyéb, csak Adria. A tudós tengerész minden szava csak az Adria. És hogy egészen beteljünk vele: a sirokkó a szemünk közé, a kinyiló szánkba fujja a sós vizet.

Elérjük az olasz aknamezőt. Furcsa kacskaringókban jöttünk el idáig. Vigyáznunk kellett, hogy a magunk aknáira ne fussunk. Jól kell ismerni a tenger utcáit. Aki itt eltéved, az a halálba téved.

Megindul az aknakeresés. Ugy fogják ki pányvával az aknát a tengerből, mint a vad, rosszindulatu csikót a ménesből.

Az olasz aknák ellen sohsincs teljes biztosság. Ma kihalásszák őket és másnap éjszaka uj aknákat raknak le az olasz hajók. Valósággal külön tengeri rendőrséget kellett szervezni az aknák ellen, amely mindennap razziát tart e veszedelmes tengeri apasok nyakoncsipésére.

Indulunk tovább az olasz aknamező fölött. Nekünk nem árthat, az apró motorcsónak nagyon sekélyjárásu. Olyanok ezek az aknák, mint az anarchisták: csak az uralkodókat, a nagy csatahajókat robbantják föl.

Közelebb hajlunk a parthoz.

Egy pillanatra nyugtalanság. Mintha ellenséges röpülő közeledne. A motorcsónak közepén idegesen forog a gépfegyver. De csak a felhők usznak az égen. Ám most a tengeren mutatkozik ujság. Egy furcsa szürke cső látszik a vizen. Egyre közelebb uszik hozzánk. Aztán megáll. Egyre magasabb lesz. Mintha valami vizi növény nőne ki a tengerből. Azután zömök, szürke tömb látszik alatta, aztán hosszu, keskeny, hajókörvonal. Egy tengeralattjáró hajó áll meg előttünk. Kerek lap pattan föl a szürke tömbről és kibujik a hajó gyomrából a kapitánya. Hosszu haja a homlokába lóg. Borotvált arca csupa ideg. Karcsu, hajlékony alakján fekete szviter. Érdekes, hogy mennyire egyformák a tengerésztisztek. Valósággal nemzetközi tipus alakult ki belőlük. Az angol, a német, az osztrák–magyar tengerésztisztet egyszerüen nem lehet megkülönböztetni egymástól. Ugy látszik, a tenger és a veszedelem a maga képére teremti őket.

A tengeralattjáró még jobban kiemelkedik. A kapitánya sárgarézcsövön valami parancsot kiabál le a hajó mélyébe. Az „U.” megint emelkedik és arcunkba szórja a keserü tengervizet, amit kiprésel magából, hogy könnyebb legyen a teste. Azután még két ember bujik ki a kerek lyukon. A kapitány helyettese meg egy matróz. Tizenöt ember él Jónásként ennek a cethalnak a gyomrában. Alig is matrózok. A legtöbb mechanikus meg szerelő. A hajó belseje voltaképen egy kis gyár.

Különféle manővereket végez most az „U.”. Pontos, gyors a mozgása. Azután ujra sülyedni kezd. Sohse is látszott belőle több, mint az, ami más hajónál a födélzet fölött van. A hajó testének csak a födele bujik ki a viz felszinére. Amikor ujra sülyedni kezd, ez is rögtön eltünik. Csak kis fehér szökőkutak árulják el a körvonalait. Azután már csak a zömök, szürke tömb látszik és végül csak vékony, szürke csöve mered ki a vizből: a tengeralattjáró szeme, a periszkóp. Azután a szürke cső is lassan sülyedni kezd. Már csak husz centiméternyi látszik belőle. Ekkor forogni kezd. Kerek kis üveg van beleékelve, ezt forditja felénk. Látni akar bennünket. Amikor ez az egyetlen merev szem felénk fordul, a motorcsónakunk kapitánya lekapja a sapkáját és integetni kezd. Mi is lekapjuk kalapjainkat és bucsuüdvözletet integetünk. Szinte kisérteti elgondolni, hogy ezt ők sok méternyire a tenger alatt látják. Hirtelen elindul a tengeralattjáró. Egyre jobban távolodik, de merev üvegszeme még mindig néz bennünket. Most messziről, ahogy a látó cső hasitja a vizet, mintha valami furcsa kacsa erőlködne a hullámokban.

Motorcsónakunk továbbfut. Valami uszik velünk szemben a tengeren. Csak nem valami elszabadult akna? A kapitány előveszi messzelátóját. „Isten szemének” nevezik a tengerészek ezt a minden tengeri vállalkozáshoz nagyszerüen hozzáalkalmazott, hatszorosan nagyitó látcsövet. Isten szemének nevezik, mert – mindent lát. Most is rögtön meglátja, hogy csak fatörzs uszik a vizen. Az Isonzo megáradt vize sodorta ide. Csak nem a vértől áradt meg a folyó? (Pogány József: A földreszállt pokol. Az Isonzó eposza. Budapest, 1916, Dick Manó kiadása.)

[Kratochwil Károly írja:] Az ezred a decemberi pihenő után 1916 januárban a doberdói fensíkon, Polazzo mellett ismét állásba ment, majd februárban a Monte San Michele kúpjait tartotta megszállva.

Március havában folyt le az ötödik isonzói csata. Az eddigi csaták szörnyűségeit meg fokozta az állandó esőzés. Az árkokban annyira felgyülemlett a víz, hogy az emberek éjjel-nappal vízben voltak. A levezetés lehetetlen volt. A Monte San Michele szikláit fedő vörös agyag feloldódott a vízben és ez a pocsolya átitatta a honvédek köpönyegét, ruháját, arcát és kezeit, olyan pirosra festve azokat, mintha terrakotta szobrok lettek volna. Így lettek ott harcoló honvédeink 'agyag-ember'-ek.

[Schilhán László főhadnagy írja:] Boschinin túl egy kezdetleges futóárokhoz értünk; úgy véltük, hogy lehetetlen ebben az árokban a védőállásokig jutni. Az egész futóárkon meglátszott, hogy csak hevenyészve, nagy sietve készült, inkább csak a körvonalai voltak meg. A folytonos esőben az árok kimélyített részei teljesen megteltek sáros, agyagos vízzel és ebben az árokban kellett előrejutnunk. A nyakig érő pocsolyában 10—15 lépésre már szikla állta utunkat, amire felmásztunk és így az ellenség lövéseinek kitéve, igyekeztünk ismét eltűnni a legközelebbi pocsolyában.

Teljesen kimerülve és csontig ázva érkeztünk az állásokba, ahol a Dante tollára méltó pokol várt ránk. A védőszakasz legénységét csak akkor ismertük fel, amikor megmozdultak, mert a rájuk tapadó sártól teljesen egyszínűek voltak az ottani vörös agyaggal...

A Vallone-völgyben elterülő barakkok mentén, az országúton már vártak ránk a mi fiatal, de már harcedzett vitéz szakaszparancsnokaink: Morvay, Petheő és Kner zászlósok, hogy századparancsnokaik szájából hallják legelőször, mi igaz mindabból a hihetetlenül hangzó szörnyűségből, amit a Biene 3. és 4-ről hallottak, hogy csakugyan igaz-e, hogy holnap a poklok-poklába menetelünk.

– Nézd, hogy néz ki a főhadnagy úr – mondja Morvay – még a fülebúbja is sáros.

– Hát a Kaszás főhadnagy úr! – szól oda az örökké vidám Petheő, – mint egy félrevezetett lovag vörösréz páncélban.

– Hallgass ganyé! – mordul rá a csöndes humorú Kaszás. Majd a rosseb esz meg benneteket – veti oda zalai tájszólással.

Mi is csak most néztük meg egymást alaposabban és mi is elmosolyodtunk azon, hogy a természet mily különös egyenruhával ruházott fel bennünket. Egy csipetnyi száraz folt sem volt rajtunk és a ránk tapadó sártól átváltozott a „tábori zöld"-ünk cinóber-vörössé. (Erdélyi ezredek a világháborúban. Szerk. vitéz Deseő Lajos ny. tábornok. Ardói irodalmi és könyvkiadó vállalat kiadása, Budapest, 1940.)

Szeptember 2-ika csakugyan a kritikus nap, meg a kálváriajárás kezdete. Egész éjjel nem tudtam aludni, azért sem, mert a sziréna rémes bugása is izgatott Már világos van, pedig csak fél 5 óra... A fedélzeten, folyosókon szaladgálás, – a hajó áll. Gyorsan felöltözöm, kimegyek én is, a kabinokból az utasok vonulnak ki csakúgy felkapva magukra valamit. A hölgyek, – dehogy igéző pongyolában – hanem rendetlenül, kócosan, bekötött fejjel tódulnak elő, mind akarja tudni, hogy mi történt, miért állt meg a hajó?

...A hajó teljes személyzete, mintegy háromszáz ember, össze van gyűlve a hajó egyik oldalán s néhány francia katona áll előttük. Mi történt? Az egyik magyar útitársunk, Horvatovich, a zombori fiú mondja el, hogy ő egész éjjel nem tudott aludni, várta, leste, hogy mi lesz? Jól elmúlt éjjel 3 óra, a hajó lassan, óvatosan s folyton búgva haladt előre, amikor egy közeli másik hajó különböző szinű jeleket ad, de a mi hajónk csak megy tovább. Egyszer csak egész közel előbukkan egy francia hajó, valami szines jelt ismételget, de mert a mi hajónk erre sem reagál, egy hatalmas lövést ad le, mire megállunk. Alig tiz perc után néhány francia tiszt hágcsón felkúszik a mi hajónkra s csakhamar eltűnnek a parancsnoki irodában. Tehát, íme, fel vagyunk tartóztatva. Déli 12 óráig 20—30 fegyveres francia katona vonult fel a hajóra, akiknek töltényeket osztanak ki és szétvezényelik őket őrködésre. A francia tisztek csakhamar átveszik a hajó feletti rendelkezést olyképen, hogy minden hivatalos iratot lefoglaltak, a podgyász helyiséget lezárták s a kormányzó-hidon ők intézkednek. Már délután egy óra van, a mi hajónk napfényes, szép időben szépen megindul francia vezetés alatt. Előttünk megy egy-két mérföldnyire a francia csatahajó amely elfogta a mi „New-Amsterdam” hajónkat s utána kocogunk mi. Azért is elől megy a francia hajó, mert útközben a tenger alatt robbanó aknák vannak lerakva, azokat ki kell kerülni. Még meg is kell köszönni a franciáknak, hogy elfogták hajónkat, mert különben neki szaladt volna valami bolond aknának, ami ha felrobban, én bizonyára most nem irnám le ezeket a „kedves” emlékeket. A hajóélet csakhamar visszanyeri rendes képét, azzal a különbséggel, hogy az étkezéseknél bort és sört nem szolgálnak fel, sem a többi helyiségekben. A hajónk lassan halad, s mi is egykedvűen megyünk neki a bizonytalanságnak, fatálisan belenyugszunk sorsunkba, mert hiszen egyebet úgysem tehetünk.

Pont három óra van délután, hajónk ismét megáll és közelünkbe érkezik ugyanaz a francia hajó, a „La Savoy”, amely gróf Károlyi Mihályt és társait elvitte La Havre-ba s amely rövid idő alatt hadihajóvá lett átalakítva. Egy csónakon két magasabbrendű tiszt átjön a mi hajónkra, akik átveszik a Marconi-drótnélküli távirószobát s a készülékeket s egy jó félóra múlva ismét megyünk tovább, most már a „La Savoy” hadihajó vezetésével. Nem is vesszük észre, hogy visszafelé megyünk. A hajón levő francia katonák igen csendesek, csak járnak fel s alá, figyelik az utasokat, de nem szólnak senkihez s nem mutatnak kárörvendő arcokat. A tisztek igen udvariasak, egyikbe már bele is kötött a mi magyar leány útitársunk, mert szeretett volna egyet-mást kitudni, de nem sikerült. Megyünk, megyünk. Az esti szürkületben már látszik a Bretagne-part egyik világító tornya, amelynek fénye percenkint felvillan. Esti 7 óra van, megyünk estebédre, de már senki sem öltözik frakkba. Az ebéd alatt hangos beszélgetés, mindenki sokat tud, de senki semmit. Étkezés után séta a fedélzeten, a tiszta égről tele hold mosolyog le, csillogó széles ezüst sávval hinti tele a víz felszínét. Egy kisebb hajó szalad el mellettünk s fényszóróval világit rá hajónkra, egy-két francia vezényszó, aztán eltűnik a sötétségben. A hajó ismét megáll. Már észrevehető sötétben is a partok árnya, ahonnan fényszemek világítanak. Már elmúlt 9 óra, ismét megindulunk, kísérve három torpedó-hajó által. A hajó gyakran megáll, mintha nem tudná, mi a célja, hová kell mennie. Meguntam a sok ácsorgást, elvonultam, lefeküdtem. Éjfél után Brest kikötője elé érkeztünk, ahol újból pihenés. Csakhamar előkerül három kis vontatógőzös, amiket drótkötelekkel hozzáerősítenek a mi lomha nagy hajónkhoz s lassan bevontatják a francia kikötő belsejébe, ami eltart reggelig.

Másnap délelőtt volt a hajón levő utasok egyenkénti átvizsgálása. Iratainkat átnézték, személyi adatainkat kikérdezték, jegyzékbe foglalták s számokkal láttak el. Egy-egy cédulát kaptunk, rányomva: „General de la Marini Balst” azután a név és a szám 116. Semmi hatását nem éreztük annak, hogy parlamenti férfiak vagyunk. Egyforma bánásmód, de művelt, franciás. Délután megkezdődött az összes férfiutasok leszállítása a hajóról, kivéve az angol, francia, hollandi s az amerikai polgárokat. Sietve kellett összepakolni, a nőket beterelték az ebédlőbe, még csak elbúcsúzni sem engedték azokat sem, akik családjaikkal együtt utaztak. Mintegy ezer férfit szállítottak le, előbb a II., III. osztály és fedélközi utasokat.

Reánk, az I. osztályú utasokra csak esti 6 órakor került a sor. A német katonákat egy külön vasdereglyére helyezték, hogy hová s merre vitték, nem tudom. Minket egy propellerre zsúfoltak össze kézipodgyászainkkal együtt. Az ebédlőbe zárt hölgyek a kis kerek ablakokból integettek zsebkendőikkel s elindultunk. Fegyveres katonák közömbös arccal néznek reánk, a hadifoglyokra, de ők sem tudják hová visznek. Egy fél óra telik s megérkezünk egy kis parti városkába, a neve: Le Fret.

A parton a már előbb érkezettek és nagy néptömeg várja a különös szállítmányt. Kiszállunk, magunkkal cipelve utipodgyászunkat. Fegyveres katonák kisebb csoportonkint fognak körül s egy altiszt szigorúan követeli a négyes sorrendet. Az összegyűlt tömeg gúnyolódása, röheje és fenyegetődzésének sorfala között vonulunk be a kis városka piacára, oda vezetnek egy nagy, sötét üres raktárhoz, ahová mindenki köteles volt kézi podgyászát letenni. Itt már nagy tömege volt a rendetlenül felhalmozott bőröndök, ládák, összekötött csomagoknak. Ezután sorba állítottak a kőparton. Eddig ment a dolog rendesen s kedélyesen tűrtük a szinte komikusnak látszó hadi elbánást. De csakhamar elborult a hangulatunk, mert az utolsó csoportban lévő egyik fiatalember nem akarta beadni a raktárba a kis kézitáskáját, amelyben pénze volt. A fegyveres katona ki akarta ragadni a kezéből, de a szegény polyák nem engedte. Láttuk a civódást s szinte elhült bennünk a vér, amikor a katona előveszi revolverét s minden teketória nélkül ott, előttünk belelő négyszer egymásután a fiatalemberbe, aki kezében a táskával, halva rogyott össze. A lövések nemcsak minket riasztottak meg, de a bámészkodó tömeg futva menekült a térségről, szörnyülködve a kegyetlenségen. Elképzelhető, hogy milyen hatással volt reánk ez a durva cselekmény s minő gondolatokat s érzéseket támasztott bennünk. A halottat csakhamar elhurcolták s aztán mintha mi sem történt volna, folyt tovább „a hadifoglyok szabályszerű kezelése.”

Sorba állítottak ismét, négyesével, mert fegyveres katonák között tovább kellett gyalogolni. Hogy hová, senki nem tudta. Egy francia kapitány elég udvarias volt hozzánk s Héderváry Lehel barátom terjesztette elő azon kérelmet, hogy én, mint öreg ember, nem birom ki a gyalogolást, de fájt is a lábam, gondoskodjék valami járműről az én számomra. Meg is lett az eredmény, mert kiléptettek a sorból s külön állítottak, de két szuronyos katona őrizete alatt. Fáradt voltam, a közelben ott volt egy hajókötél erősítő alacsony kőoszlop s kegyes engedelemmel szabad volt arra ráülnöm. Már este 8 óra volt, amikor a menet megindul s én ott maradok egyedül azon a tengerparti kövön, apatikusan várva, mi fog velem történni? Mellettem a két zord katona, fegyveresen, de némán, buta pofájuk most is előttem van. Lassankint egy kis embergyürü keletkezik körülöttem, részben sajnálnak, többen kárörvendenek, gúnyolnak, de a két katona leintésére abbahagyják csufolódásaikat. Meg is szólítanak, de nem tudok a nyelvükön, annyit azonban igyekeztem megértetni, hogy én nem vagyok német, hanem magyar. Egy fiatal hölgy férkőzik hozzám, aki beszél németül s kérdésemre közli, hogy a gyalogment csoport egy öt kilométerre lévő várerőditménybe kisértetett.

Kínos félóra telt el azon a hideg kövön. Hűvös is volt, kissé fáztam s az aggódás is lehütött. Egyszer csak előáll egy hatalmas marcona ló által vont nagy kétkerekű talyiga, amely tele volt katonakenyérrel, profunttal, még alig volt kihűlve. Rám intenek, üljek fel! De igen magas, nem tudok felhágni, hát felsegítenek, inkább fellöknek a kocsis elől lévő ülőhelyére, aki nagyot káromkodik, mert egy beteg fiatalember már ott ül s ha én is odaülök, a kocsisnak gyalogolnia kell. Elég gorombán megértetik, hogy üljek hátra. Helyet csinálnak s elhelyeznek a kenyerek tetejére, háttal a kocsisnak. A lábaim lelógtak a kocsiból. A kenyeres kocsi nyekeregve megindul, három szuronyos katona kiséri gyalog, a publikum röhög s gúnyolódva kiáltozik, mintha szerencsés utat kívánnának. Éhes vagyok s áldom a szerencsés végzetet, hogy kenyeres talyigán vagyok. Intek az egyik katonának, hogy szeretnék enni, de nem engedi. Egy félóra múlva a katona is megéhezik, belevág bicskájával egy izmos profuntba s engem is megkínál egy karéjjal. Vacsorázunk. Én is, a katonák is, a kocsis is, csak a beteg fiu nem eszik, kérdi később az egyik katona: Bon? A fejemmel igent intek s ő morog tovább, bizonyosan azt mondja: Fene a hasadba! A kocsis is fenyegetőleg int felém az ostorával, valószínűleg a lovát sajnálta, azért haragudott reám, – de a katona leinti.

Tele holdvilágos éjszaka volt, nagy csend, csak a kenetlen szekér nyikorgása, a ló patái, meg a mellettem gyalogolok léptei hallatszanak. Egy kápolna előtt haladunk el, kilátszik nyitott tornyából a kis harang s engem elfog az áhítat, némán imádkozom s hazagondolok, ahol senki sem sejti, hogy én merre bolyongok. Az is eszembe jut, hogy én itt még áldozata is lehetek elhagyatott magányomnak. Valami durva katonának kedve telik egy kis harci dicsőségre, engem lelő vagy keresztül szúr, kirabol s aztán ráfogják, hogy meg akartam szökni vagy ellenkeztem. Mert bizony ez könnyen megtörténhetett volna, csak a jó Isten őrzött meg tőle. A menet halad. Egyik emelkedésnél egy másik ló is előkerül, eléje fogják a réginek s most már két ló vigabban húzza a kenyérrakományt, meg a két hadifoglyot. Már esti tiz óra van, amikor beérünk egy kis városkába, Crenzon a neve. Az utcán nagy csoportosulások, a bretagnei asszonyok fekete ruhában, fehéres fejkötőkkel, gyerekek, suhancok egy-egy csoportban, akik már átélvezték a gyalog elvonult hadifoglyokkal való „humánus” elbánást, amiből most aztán nekem is kijutott, szegény öreg fejemnek.

Szerencsétlenségemre megállunk egy korcsma előtt. Én némán, szomorú arccal felnézek egy ódon templomra, hogy ne lássam a fenyegetéseket, elég volt hallanom a gyűlölködő kiabálásokat. A csoportosulás mindig nagyobbodik, a hangzavar növekedik, gúny, szidalmak központjában vagyok, amióta az én mérges kocsisom röhögve mutat reám, az áldozatra. A tolongásból előkerül egy testes pékegyenruhás alak s gúnyolódva, hangosan beszél fel hozzám, minden egyes mondását gunykacaj, otromba röhögés kiséri. Az izgatott tömeg nyelvét nyújtogatja, felém köp, szidalmaznak s a merészebbek ráütnek botjukkal a lelógó lábaimra. Ez már egy kissé sok volt, még a kisérő katonáknak is, mert puskatussal űzték el a szemtelenül gúnyolódó suhancokat. Tessék elképzelni az én kegyetlen helyzetemet, csak egy visszagunyoló mosoly kellett volna s engem ott agyonvernek. Végre megindulunk, a tömeg tovább kisér, az elmaradottak kővel hajigálnak, egy-két dobás talál is, nekem már mindegy. A városka végén, egy befordulónál, az én fegyveres katonáim útját állják a kísérőknek s én megszabadultam ebből a keservesen kinos helyzetből. Ez volt reám nézve a legsúlyosabb meghurcolás francia fogságom ideje alatt. Alig haladtunk egy kis félórát, utolértük a gyalog menetelő csoportot, akik ott sorban állottak egy várnak kapui előtt. Milyen boldog örömem volt, amikor újra megláttam Hédervári Lehel és Búza Barna komiszkenyeres pajtásaimat. (Albisi Barabás Béla: Emlékirataim. 1855-1929. Arad, 1929, Corvin Könyvnyomdai Műintézet)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt?... (7)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Lőszerállás telefonvezetékkel
(Rajz edelényi katonanaplókból)

Mindjárt a háború kitörésének elején… kint voltam Amerikában s mikor visszahajóztam, már a hadiállapot kíméletlen rendelkezései léptek életbe az idegenek felett szárazon és vizen s minden országban...

Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt a hiányzó erkölcsi és anyagi erő megszerzésére Amerikát találta alkalmasnak s ugy határozott, hogy kellő előkészítés után, egy amerikai hosszabb propaganda-uton szerzi be mind a kettőt, az amerikai támogató rokonszenvet is, a pénzt is. A párt tudtával és hozzájárulásával ezen propaganda-utnak szervezését gróf Károlyi Mihály képviselő vette kezébe, aki akkor még mint jóhiszemű magyar politikus és demokrata érzésekkel telitett főúr, nagy népszerűségnek örvendett bent is és kint is, az amerikai angol körök s az ottani magyarság között. Sőt arra is vállalkozott, mint gazdag ember, hogy az utazás kiadásait a sajátjából fedezi...

1914. június 24-én indultunk el Budapestről a nagy útra, csakhamar Hamburgba érkeztünk s ott Kuxhafenben szállottunk fel a világ legnagyobb és legszebb óceánjáró  hajójára, a német Vaterlandra. Gróf Károlyi Mihály már előre utazott Párisba s vele ugy állapodtunk meg, hogy Cherburgban fog felszállani a mi hajónkra s onnan utazunk együtt tovább. Ez ugyan jelentéktelen esemény, de fontossá tette egy távirat. Június 29-én délután 3 óra tájban állott meg hajónk Cherburg előtt, ahonnan egy külön hajó hozta az utasokat a Vaterland hajóra. Ezek között volt gróf Károlyi Mihály, aki felszállott hozzánk. Alig üdvözöltük őt, amikor egy Párisból érkezett sürgős táviratot kézbesítettek gróf Károlyi Mihálynak, aki nem is érdeklődve, odaadta Héderváry Lehelnek, hogy bontsa fel, nézze meg, mi van benne. Elképzelhető a nagy meglepetés, sőt riadalom, amit a távirat tartalma okozott, hogy Ferencz Ferdinánd trónörököst és nejét, Chotek Zsófiát Sarajevóban meggyilkolták. A hajón még senki sem tudta ezt a hírt s csak később adtuk tovább, mert azonnal tanácskoztunk, hogy most mit tegyünk? Utazzunk-e Amerikába, avagy szálljunk le a hajóról s térjünk vissza hazánkba, ahol bizonyára, a váratlan esemény hatása alatt, nagy dolgok lesznek készülőben. Csak rövid idő állott rendelkezésünkre, nem tudtunk határozni, de tépelődéseink rohanó percei alatt felszedték a hajó kötelékeit, az megindult s mentünk tovább. Abban mindnyájan megegyeztünk, hogy azoknak a végzetes lövéseknek kiszámíthatatlan és súlyos következményei lesznek, de azért belenyugodtunk az utazás folytatásába, mert az amerikai nagy előkészületeket nem lehetett cserben hagyni...

Időközben megtörtént a szerb hadüzenet is. Megállapodtunk tehát abban, hogy a társaság egyik része visszautazik s a másik ott marad. Gróf Károlyi Mihály Zlinszky István, Ráth Endre és Friedrich István már augusztus első napjaiban egy francia hajóra ültek, őket elfogták s bizony sok időbe került, amig hazaérkeztek. A társaság másik része, én, Héderváry Lehel és Búza Barna ott maradtunk, lefolytatni a már előkészített propaganda utat, amely a változott súlyos viszonyok között nem ment olyan animóval, mint hogy nekiindultunk s a hogy keresztül akartuk vinni. Augusztus közepén egy hir is megzavarta tevékenységünket, az, hogy Ferencz József császár és király meghalt. A hir nem volt igaz, de a harctérről érkezett különböző hírekkel együtt elég volt arra, hogy foglalkozzunk a kérdéssel, vajjon hazautazzunk-e vagy nem? ...

Könnyebb volt az ottmaradás Amerikában, sőt engem az ottani magyarok arról is biztosítottak, hogy eltartanak, illetve alkalmat adnak nemcsak az életfenntartásra, a megélhetésre, de arra is, hogy összeszedjek egy csomó dollárt. Csak arra kellett volna vállalkoznom, hogy minden hónapban egy másik magyarlakta városba utazzam, ahol valamelyik magyar pap szállást ad, én pedig felolvasások[kal] és szónoklatokkal szépen kereshetek. Elég népszerű voltam ahhoz, hogy a magyar egyletek, olvasókörök és segélyző egyesületek helyiségeiben tartandó előadásaim jövedelmezzenek. Sőt Newyorkban egyik lelkes magyar vendéglős azt az amerikai izü ajánlatot tette nekem, hogy három hónapig lakással és koszttal ellát, ha kötelezem magam minden héten négy napon az ő vendéglőjében vacsorálni, csak azt köti ki, hogy a magyar lapokban közzétehesse, hogy: „Az öreg Barabás, szombaton, vasárnap, kedden és csütörtökön az én vendéglőmben vacsorázik.” Biztosra vette, hogy zsúfolt lesz a helyisége. És amerikai megélhetésemet biztosította volna az újságírás mestersége is, a mire szintén ajánlatot kaptam. No aztán minő nagy nyereség az, hogy kitűnően megtanulok – angolul.

Igen ám, de mit szól hozzá az asszony, az én jó feleségem, akit már ugy is kinzott és emésztett az a sok rossz hir, amiket rólam az újságokból olvasott, meg amelyekkel minduntalan molesztálták a kedves barátok, meg a jóakarók. S ha én meg is élek ott gond nélkül, de miből él meg itthon az én magára hagyott feleségem? A dollárokat hiába gyűjtögettem volna, mert nem lehetett hazautalványozni, Mátyásföldre, ahol akkor az én rendes otthonom volt. Jól meghányva-vetve a dolgot, ugy határoztam, hogy két barátommal együtt, Búza Barnával és Héderváry Lehellel útnak indulunk hazafelé. Megváltottuk a hajójegyeket s nekiálltam a bepakolásnak. A nagyobb utazóládát nem mertük magunkkal hozni, ott hagytuk a St. Regis szálloda bérlőjénél, Rónai Emilnél, akibe azért is megbízhattunk, mert aradi ismerős lévén, vállalta a megőrzést, csakis egy csekket kaptam a podgyászról. Három-négy év múlva elküldtem a csekket s az én zsúfolásig megtömött kofferem hazairányoztatott Constanzán át. Baj nélkül tette meg a tengeri utat, de ott aztán eltűnt. Sok ruhanemű veszett oda, de semmit sem sajnáltam, csak a feljegyzéseimet, emlékeimet.

Augusztus 24-én búcsúztattak el minket az amerikai magyarok a newyorki Terras Gardenben, ahol Róth Gyulának, a népszerű „Kávékirály”-nak voltunk vendégei. Neki ajándékoztam a hazulról vitt magyar fokosomat. Jól elmúlt 10 óra, amikor autókon kimentünk a Hobokán állomáshoz s innen gőzkompon  át New-Yersey államba, amelynek kikötőjében várt a 17 ezer tonnás „New-Amsterdam” hollandi hajó. Elbúcsúztunk amerikai barátainktól, akik még az utolsó percben is visszatartóztatni akartak a biztosra vett elfogatástól, – elfoglaltuk helyünket a részünkre kijelölt kabinokban. Ugyanezen hajóra szállott fel egy kedves magyar leány is, Kardos Róza kisasszony, aki Amerikában a fényképészet művészetét sajátitotta el, ő is igyekezett haza s mi négyen alkottunk egy kis kedélyes társaságot. (Albisi Barabás Béla: Emlékirataim. 1855-1929. Arad, 1929, Corvin Könyvnyomdai Műintézet)

A nagy világháború kitörésekor, 1914 őszén kaptam értesítést Sándor János akkori belügyminisztertől, kinek minisztériumában teljesítettem szolgálatot, mint miniszteri segédfogalmazó, hogy jelentkezzem haladéktalanul Bécsben, a kabinetiroda főnökénél, mert Ő Felsége a király legmagasabb rendelkezése folytán oda szolgálattételre berendeltek. Boldog örömmel siettem fel Bécsbe, ahol az értesítés vételét követő napon már jelentkeztem is Daruváry Géza valóságos belső titkos tanácsosnál, a kabinetiroda magyar osztályfőnökénél. Beosztásom egyelőre csak ideiglenes volt, mert minden kabinetirodai tisztviselőnek véglegesítése előtt hosszabb próbaszolgálatot kellett teljesítenie. Próbaszolgálatom mindössze egy fél esztendeig tartott. Ez alatt csak a kabinetiroda központi hivatalában dolgoztam, mert a király személye körül csak a kabinetiroda véglegesített tisztviselői teljesíthettek szolgálatot. 

1915 áprilisában történt meg véglegesítésem. Ekkor Ő Felsége kabineti és udvari fogalmazóvá nevezett ki és egyúttal hozzájárult ahhoz, hogy melléje személyes szolgálatra is beosszanak. A személyes szolgálatra kirendelt kabinetirodai tisztviselőnek mindenkor két hetet kellett megszakítás nélkül a király tartózkodási helyén, tehát akkor Schönbrunnban töltenie. Közvetlenül Ő Felsége lakosztálya felett, a kastély második emeletén voltak Schönbrunnban a kabinetiroda helyiségei. Úgy a magyar, mint az osztrák tisztviselőnek 2-2 szoba állott itt rendelkezésére: egy dolgozó és egy hálószoba. Ellátást az udvari konyhából kaptunk. 

Egy gyönyörű tavaszi napon, 1915 május 1-én kellett először Schönbrunnban személyes szolgálattételre jelentkeznem. Másnap, május 2-án reggel fél 8 órakor jelentem meg elsőízben I. Ferenc József király előtt. Nagy lelki megindultság vett rajtam erőt és erősen dobogott a szívem, amikor bejelentés után a király dolgozószobájába beléptem. És ez csak természetes, mert hiszen ez volt az a pillanat, amikor én, a 28 éves fiatal tisztviselő, először kerültem szembe a világ egyik leghatalmasabb és legtekintélyesebb uralkodójával, azzal a közel 85 éves aggastyánnal, aki immár majdnem 70 év óta irányítja a Monarchia sorsát. Vajjon milyen lesz ez az első találkozás? Sikerül-e elnyernem öreg királyom megelégedését, avagy nem követek-e el nagy izgalmamban egy végzetes hibát, amellyel esetleg egyszer s mindenkorra eljátszhatom az ő jóindulatát? Ezek a gondolatok villantak át az agyamon, amikor máris ott állottam Ferenc Józseffel szemben. De az agg király oly kedvesen, oly biztatóan nézett reám, hogy lámpalázam azonnal elmúlt. Jelentkezésemet be se várva barátságos „Jó reggelt"-tel köszöntött. Feszes vigyázz-állásban megállottam íróasztala előtt, az előírt módon jelentkeztem szolgálattételre megköszönve kinevezésemet, valamint Ő Felsége engedélyét, hogy legmagasabb személye körül szolgálatot teljesíthetek. Alighogy mondanivalómat elmondtam, megszólalt a király: „Nagyon örülök, hogy magamnál láthatom. Azért neveztem önt ki, mert eddigi szolgálataival nagyon meg vagyok elégedve. Hol szolgált ön ezelőtt?” „A belügyminisztériumban, Felséges Uram, de legutóbb Lőcsén voltam főispáni titkár,” feleltem én. „Ah, Lőcsén,” szólt ismét a király, „az szép régi város a Szepességen és közel van a Magas Tátrához úgy-e?” „Igen, Felséges Uram, Lőcse Szepes megye székvárosa és a Magas Tátrától körülbelül 40 kilométernyire fekszik.” „A szepesiek mindig kiváló hazafiak voltak,” folytatta erre a király. „És iskoláit hol végezte?” „A gimnáziumot Bécsben, mint a Teréziánum bennlakó növendéke, a jogot pedig. Bécsben, Pozsonyban és Budapesten.” Erre a király a következőket mondotta: „Ha ön terézianista volt, akkor remélem, hogy egykor kitűnő államférfi lesz önből, mert a Teréziánum alapításának az volt a célja, hogy a Monarchiának államférfiakat neveljen. Sok kiváló ember került már ki onnan és a mostani magyar miniszterek között is van terézianista. Ön még nagyon fiatal ember. Szívből kívánom, hogy szép karriert csináljon. Én csak egyet várok el öntől, hogy kötelességét mindig pontosan és lelkiismeretesen teljesítse. Ha ezt megteszi, bizonyos lehet afelől, hogy mindig boldogulni fog az életben.” 

Ezután felszólított, hogy tegyem meg a jelentésemet. Nemcsak ezúttal, de minden egyes későbbi alkalommal is a legnagyobb figyelemmel hallgatott végig és rendelkezéseit határozottan és világosan tette meg. A szóbeli jelentés után az aznapi hivatalos iratok (legfelsőbb elhatározások, kéziratok, okmányok stb.) aláírása következett és amikor ez is megtörtént, Ő Felsége barátságos „köszönöm szépen, a viszontlátásra” szavakkal bocsátott el. Így folyt le első találkozásom Ferenc József királlyal, amely igen nagy és marandó hatást gyakorolt reám. Amikor hivatalos szobámba visszatértem, azonnal megpróbáltam ezt a hatást egy édesatyámhoz intézett levélben leírni... (Dr. Kray István báró: A kabinetiroda szolgálatában a világháború alatt. Epizódok és jellemképek I. Ferenc József és IV. Károly királyokról. A szerző kiadása 1935)

Egyéves önkéntes voltam, és azokat külön sorakoztatták. Majd elindítottak egy Brassótól hat kilométerre lévő üveggyár felé. Az üveggyár nem dolgozott. A mi számunkra a raktárhelyiségeket jelölték ki lakóhelyül. A szobákban nem volt ágy. A padlóra hintett szalmán aludtunk. A gyártelep szélén patak folyt, azon túl erdős hegyoldal emelkedett. Reggelenként az ébresztő után a patak vizében mosakodtunk. Asztalunk, székünk se volt. Reggelinket, ebédünket a földön ülve a csajkánkból fogyasztottuk, így kezdődött a katonaélet.

A kiképzés nagy iramban folyt. „Balra át!” „Jobbra át!” „Indulj!” „Állj!” – voltak az első vezényszavak. Megtanítottak újra járni, lépni...

Pár hétig a gyártelepet nem hagyhattuk el, csak miután megtanultunk tisztelegni, katonásan viselkedni, akkor mehettünk be a városba. Roppant büszkén és boldogan sétálgattunk Brassó ősi, patinás utcáin, a fényes korzón és a közeli, a város szívében lévő sétatéren. Lestük a nők reánk vetődő tekintetét... Korzóztunk, sétáltunk, vagy beültünk a piactéri kávéházba finom, ropogós kiflire és illatos kávéra. Szép napfényes délutánokon pedig kirándultunk újonnan szerzett nőismerőseinkkel a Wartéhoz vagy esetleg a Pojánára.

Gondtalanul teltek a napok, élveztük a katonaéletet, mohón szürcsöltük fel minden édességét, amit nyújtott. Se előre nem néztünk, hogy hová megyünk, se hátra nem tekintettünk, hogy mit hagytunk magunk mögött. Nekem néha szívembe dobbant valami: névtelen fájás, szorongás. Eszembe jutott az életem, a feladatok, a félbemaradt pálya. De ezek az érzések csak pillanatokig kínoztak. Igyekeztem elhessegetni a sötét madárrajokat, melyek fiatal életem fölé telepedtek... Úgy sincs lehetőség az írásra – nyugtattam magam. Lámpánk, asztalunk nincs. Hol írjon az ember? A térdén? Holdvilágnál?... Ott is lehetne. De az új, friss katonaélmények nem kívánkoztak versbe. Háborús verset pedig nem tudok írni.

Egy alkalommal a honvédtüzérséget láttam felvonulni Brassó utcáin. A tüzéregységet egy tiszt lóháton, kivont karddal vezette. Riogtak a kürtök, pergett a dob. A fényesre kefélt lovak négyesével táncolva vitték az ágyúkat. A legénység piros parolis, vadonatúj csukaszürke ruhában mozdulatlanul ült az ágyúk végén. Megejtő látvány volt. Ott álltam az utca szélén, szinte megbabonázva, és szemem nem tudtam levenni róluk. Kínzó vágy fogott el, hogy én is tüzér lehessek. A közelben lévő postahivatalba rohantam, és nyomban hosszú táviratot adtam fel Budapestre, egyenesen a honvédelmi miniszternek, hogy engem azonnal helyeztessen át a honvédtüzérséghez. Kérésemet persze nem teljesítették, ellenben a szolgálati út be nem tartásáért dorgálásban részesítettek. (Bartalis János: Az, aki én voltam. Önéletrajzi visszaemlékezés. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972)

Folytatjuk