...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
 |
| Lőszerállás telefonvezetékkel (Rajz edelényi katonanaplókból) |
Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt a hiányzó erkölcsi és anyagi erő megszerzésére Amerikát találta alkalmasnak s ugy határozott, hogy kellő előkészítés után, egy amerikai hosszabb propaganda-uton szerzi be mind a kettőt, az amerikai támogató rokonszenvet is, a pénzt is. A párt tudtával és hozzájárulásával ezen propaganda-utnak szervezését gróf Károlyi Mihály képviselő vette kezébe, aki akkor még mint jóhiszemű magyar politikus és demokrata érzésekkel telitett főúr, nagy népszerűségnek örvendett bent is és kint is, az amerikai angol körök s az ottani magyarság között. Sőt arra is vállalkozott, mint gazdag ember, hogy az utazás kiadásait a sajátjából fedezi...
1914. június 24-én indultunk el Budapestről a nagy útra, csakhamar Hamburgba érkeztünk s ott Kuxhafenben szállottunk fel a világ legnagyobb és legszebb óceánjáró hajójára, a német Vaterlandra. Gróf Károlyi Mihály már előre utazott Párisba s vele ugy állapodtunk meg, hogy Cherburgban fog felszállani a mi hajónkra s onnan utazunk együtt tovább. Ez ugyan jelentéktelen esemény, de fontossá tette egy távirat. Június 29-én délután 3 óra tájban állott meg hajónk Cherburg előtt, ahonnan egy külön hajó hozta az utasokat a Vaterland hajóra. Ezek között volt gróf Károlyi Mihály, aki felszállott hozzánk. Alig üdvözöltük őt, amikor egy Párisból érkezett sürgős táviratot kézbesítettek gróf Károlyi Mihálynak, aki nem is érdeklődve, odaadta Héderváry Lehelnek, hogy bontsa fel, nézze meg, mi van benne. Elképzelhető a nagy meglepetés, sőt riadalom, amit a távirat tartalma okozott, hogy Ferencz Ferdinánd trónörököst és nejét, Chotek Zsófiát Sarajevóban meggyilkolták. A hajón még senki sem tudta ezt a hírt s csak később adtuk tovább, mert azonnal tanácskoztunk, hogy most mit tegyünk? Utazzunk-e Amerikába, avagy szálljunk le a hajóról s térjünk vissza hazánkba, ahol bizonyára, a váratlan esemény hatása alatt, nagy dolgok lesznek készülőben. Csak rövid idő állott rendelkezésünkre, nem tudtunk határozni, de tépelődéseink rohanó percei alatt felszedték a hajó kötelékeit, az megindult s mentünk tovább. Abban mindnyájan megegyeztünk, hogy azoknak a végzetes lövéseknek kiszámíthatatlan és súlyos következményei lesznek, de azért belenyugodtunk az utazás folytatásába, mert az amerikai nagy előkészületeket nem lehetett cserben hagyni...
Időközben megtörtént a szerb hadüzenet is. Megállapodtunk tehát abban, hogy a társaság egyik része visszautazik s a másik ott marad. Gróf Károlyi Mihály Zlinszky István, Ráth Endre és Friedrich István már augusztus első napjaiban egy francia hajóra ültek, őket elfogták s bizony sok időbe került, amig hazaérkeztek. A társaság másik része, én, Héderváry Lehel és Búza Barna ott maradtunk, lefolytatni a már előkészített propaganda utat, amely a változott súlyos viszonyok között nem ment olyan animóval, mint hogy nekiindultunk s a hogy keresztül akartuk vinni. Augusztus közepén egy hir is megzavarta tevékenységünket, az, hogy Ferencz József császár és király meghalt. A hir nem volt igaz, de a harctérről érkezett különböző hírekkel együtt elég volt arra, hogy foglalkozzunk a kérdéssel, vajjon hazautazzunk-e vagy nem? ...
Könnyebb volt az ottmaradás Amerikában, sőt engem az ottani magyarok arról is biztosítottak, hogy eltartanak, illetve alkalmat adnak nemcsak az életfenntartásra, a megélhetésre, de arra is, hogy összeszedjek egy csomó dollárt. Csak arra kellett volna vállalkoznom, hogy minden hónapban egy másik magyarlakta városba utazzam, ahol valamelyik magyar pap szállást ad, én pedig felolvasások[kal] és szónoklatokkal szépen kereshetek. Elég népszerű voltam ahhoz, hogy a magyar egyletek, olvasókörök és segélyző egyesületek helyiségeiben tartandó előadásaim jövedelmezzenek. Sőt Newyorkban egyik lelkes magyar vendéglős azt az amerikai izü ajánlatot tette nekem, hogy három hónapig lakással és koszttal ellát, ha kötelezem magam minden héten négy napon az ő vendéglőjében vacsorálni, csak azt köti ki, hogy a magyar lapokban közzétehesse, hogy: „Az öreg Barabás, szombaton, vasárnap, kedden és csütörtökön az én vendéglőmben vacsorázik.” Biztosra vette, hogy zsúfolt lesz a helyisége. És amerikai megélhetésemet biztosította volna az újságírás mestersége is, a mire szintén ajánlatot kaptam. No aztán minő nagy nyereség az, hogy kitűnően megtanulok – angolul.
Igen ám, de mit szól hozzá az asszony, az én jó feleségem, akit már ugy is kinzott és emésztett az a sok rossz hir, amiket rólam az újságokból olvasott, meg amelyekkel minduntalan molesztálták a kedves barátok, meg a jóakarók. S ha én meg is élek ott gond nélkül, de miből él meg itthon az én magára hagyott feleségem? A dollárokat hiába gyűjtögettem volna, mert nem lehetett hazautalványozni, Mátyásföldre, ahol akkor az én rendes otthonom volt. Jól meghányva-vetve a dolgot, ugy határoztam, hogy két barátommal együtt, Búza Barnával és Héderváry Lehellel útnak indulunk hazafelé. Megváltottuk a hajójegyeket s nekiálltam a bepakolásnak. A nagyobb utazóládát nem mertük magunkkal hozni, ott hagytuk a St. Regis szálloda bérlőjénél, Rónai Emilnél, akibe azért is megbízhattunk, mert aradi ismerős lévén, vállalta a megőrzést, csakis egy csekket kaptam a podgyászról. Három-négy év múlva elküldtem a csekket s az én zsúfolásig megtömött kofferem hazairányoztatott Constanzán át. Baj nélkül tette meg a tengeri utat, de ott aztán eltűnt. Sok ruhanemű veszett oda, de semmit sem sajnáltam, csak a feljegyzéseimet, emlékeimet.
Augusztus 24-én búcsúztattak el minket az amerikai magyarok a newyorki Terras Gardenben, ahol Róth Gyulának, a népszerű „Kávékirály”-nak voltunk vendégei. Neki ajándékoztam a hazulról vitt magyar fokosomat. Jól elmúlt 10 óra, amikor autókon kimentünk a Hobokán állomáshoz s innen gőzkompon át New-Yersey államba, amelynek kikötőjében várt a 17 ezer tonnás „New-Amsterdam” hollandi hajó. Elbúcsúztunk amerikai barátainktól, akik még az utolsó percben is visszatartóztatni akartak a biztosra vett elfogatástól, – elfoglaltuk helyünket a részünkre kijelölt kabinokban. Ugyanezen hajóra szállott fel egy kedves magyar leány is, Kardos Róza kisasszony, aki Amerikában a fényképészet művészetét sajátitotta el, ő is igyekezett haza s mi négyen alkottunk egy kis kedélyes társaságot. (Albisi Barabás Béla: Emlékirataim. 1855-1929. Arad, 1929, Corvin Könyvnyomdai Műintézet)
A nagy világháború kitörésekor, 1914 őszén kaptam értesítést Sándor János akkori belügyminisztertől, kinek minisztériumában teljesítettem szolgálatot, mint miniszteri segédfogalmazó, hogy jelentkezzem haladéktalanul Bécsben, a kabinetiroda főnökénél, mert Ő Felsége a király legmagasabb rendelkezése folytán oda szolgálattételre berendeltek. Boldog örömmel siettem fel Bécsbe, ahol az értesítés vételét követő napon már jelentkeztem is Daruváry Géza valóságos belső titkos tanácsosnál, a kabinetiroda magyar osztályfőnökénél. Beosztásom egyelőre csak ideiglenes volt, mert minden kabinetirodai tisztviselőnek véglegesítése előtt hosszabb próbaszolgálatot kellett teljesítenie. Próbaszolgálatom mindössze egy fél esztendeig tartott. Ez alatt csak a kabinetiroda központi hivatalában dolgoztam, mert a király személye körül csak a kabinetiroda véglegesített tisztviselői teljesíthettek szolgálatot.
1915 áprilisában történt meg véglegesítésem. Ekkor Ő Felsége kabineti és udvari fogalmazóvá nevezett ki és egyúttal hozzájárult ahhoz, hogy melléje személyes szolgálatra is beosszanak. A személyes szolgálatra kirendelt kabinetirodai tisztviselőnek mindenkor két hetet kellett megszakítás nélkül a király tartózkodási helyén, tehát akkor Schönbrunnban töltenie. Közvetlenül Ő Felsége lakosztálya felett, a kastély második emeletén voltak Schönbrunnban a kabinetiroda helyiségei. Úgy a magyar, mint az osztrák tisztviselőnek 2-2 szoba állott itt rendelkezésére: egy dolgozó és egy hálószoba. Ellátást az udvari konyhából kaptunk.
Egy gyönyörű tavaszi napon, 1915 május 1-én kellett először Schönbrunnban személyes szolgálattételre jelentkeznem. Másnap, május 2-án reggel fél 8 órakor jelentem meg elsőízben I. Ferenc József király előtt. Nagy lelki megindultság vett rajtam erőt és erősen dobogott a szívem, amikor bejelentés után a király dolgozószobájába beléptem. És ez csak természetes, mert hiszen ez volt az a pillanat, amikor én, a 28 éves fiatal tisztviselő, először kerültem szembe a világ egyik leghatalmasabb és legtekintélyesebb uralkodójával, azzal a közel 85 éves aggastyánnal, aki immár majdnem 70 év óta irányítja a Monarchia sorsát. Vajjon milyen lesz ez az első találkozás? Sikerül-e elnyernem öreg királyom megelégedését, avagy nem követek-e el nagy izgalmamban egy végzetes hibát, amellyel esetleg egyszer s mindenkorra eljátszhatom az ő jóindulatát? Ezek a gondolatok villantak át az agyamon, amikor máris ott állottam Ferenc Józseffel szemben. De az agg király oly kedvesen, oly biztatóan nézett reám, hogy lámpalázam azonnal elmúlt. Jelentkezésemet be se várva barátságos „Jó reggelt"-tel köszöntött. Feszes vigyázz-állásban megállottam íróasztala előtt, az előírt módon jelentkeztem szolgálattételre megköszönve kinevezésemet, valamint Ő Felsége engedélyét, hogy legmagasabb személye körül szolgálatot teljesíthetek. Alighogy mondanivalómat elmondtam, megszólalt a király: „Nagyon örülök, hogy magamnál láthatom. Azért neveztem önt ki, mert eddigi szolgálataival nagyon meg vagyok elégedve. Hol szolgált ön ezelőtt?” „A belügyminisztériumban, Felséges Uram, de legutóbb Lőcsén voltam főispáni titkár,” feleltem én. „Ah, Lőcsén,” szólt ismét a király, „az szép régi város a Szepességen és közel van a Magas Tátrához úgy-e?” „Igen, Felséges Uram, Lőcse Szepes megye székvárosa és a Magas Tátrától körülbelül 40 kilométernyire fekszik.” „A szepesiek mindig kiváló hazafiak voltak,” folytatta erre a király. „És iskoláit hol végezte?” „A gimnáziumot Bécsben, mint a Teréziánum bennlakó növendéke, a jogot pedig. Bécsben, Pozsonyban és Budapesten.” Erre a király a következőket mondotta: „Ha ön terézianista volt, akkor remélem, hogy egykor kitűnő államférfi lesz önből, mert a Teréziánum alapításának az volt a célja, hogy a Monarchiának államférfiakat neveljen. Sok kiváló ember került már ki onnan és a mostani magyar miniszterek között is van terézianista. Ön még nagyon fiatal ember. Szívből kívánom, hogy szép karriert csináljon. Én csak egyet várok el öntől, hogy kötelességét mindig pontosan és lelkiismeretesen teljesítse. Ha ezt megteszi, bizonyos lehet afelől, hogy mindig boldogulni fog az életben.”
Ezután felszólított, hogy tegyem meg a jelentésemet. Nemcsak ezúttal, de minden egyes későbbi alkalommal is a legnagyobb figyelemmel hallgatott végig és rendelkezéseit határozottan és világosan tette meg. A szóbeli jelentés után az aznapi hivatalos iratok (legfelsőbb elhatározások, kéziratok, okmányok stb.) aláírása következett és amikor ez is megtörtént, Ő Felsége barátságos „köszönöm szépen, a viszontlátásra” szavakkal bocsátott el. Így folyt le első találkozásom Ferenc József királlyal, amely igen nagy és marandó hatást gyakorolt reám. Amikor hivatalos szobámba visszatértem, azonnal megpróbáltam ezt a hatást egy édesatyámhoz intézett levélben leírni... (Dr. Kray István báró: A kabinetiroda szolgálatában a világháború alatt. Epizódok és jellemképek I. Ferenc József és IV. Károly királyokról. A szerző kiadása 1935)
Egyéves önkéntes voltam, és azokat külön sorakoztatták. Majd elindítottak egy Brassótól hat kilométerre lévő üveggyár felé. Az üveggyár nem dolgozott. A mi számunkra a raktárhelyiségeket jelölték ki lakóhelyül. A szobákban nem volt ágy. A padlóra hintett szalmán aludtunk. A gyártelep szélén patak folyt, azon túl erdős hegyoldal emelkedett. Reggelenként az ébresztő után a patak vizében mosakodtunk. Asztalunk, székünk se volt. Reggelinket, ebédünket a földön ülve a csajkánkból fogyasztottuk, így kezdődött a katonaélet.
A kiképzés nagy iramban folyt. „Balra át!” „Jobbra át!” „Indulj!” „Állj!” – voltak az első vezényszavak. Megtanítottak újra járni, lépni...
Pár hétig a gyártelepet nem hagyhattuk el, csak miután megtanultunk tisztelegni, katonásan viselkedni, akkor mehettünk be a városba. Roppant büszkén és boldogan sétálgattunk Brassó ősi, patinás utcáin, a fényes korzón és a közeli, a város szívében lévő sétatéren. Lestük a nők reánk vetődő tekintetét... Korzóztunk, sétáltunk, vagy beültünk a piactéri kávéházba finom, ropogós kiflire és illatos kávéra. Szép napfényes délutánokon pedig kirándultunk újonnan szerzett nőismerőseinkkel a Wartéhoz vagy esetleg a Pojánára.
Gondtalanul teltek a napok, élveztük a katonaéletet, mohón szürcsöltük fel minden édességét, amit nyújtott. Se előre nem néztünk, hogy hová megyünk, se hátra nem tekintettünk, hogy mit hagytunk magunk mögött. Nekem néha szívembe dobbant valami: névtelen fájás, szorongás. Eszembe jutott az életem, a feladatok, a félbemaradt pálya. De ezek az érzések csak pillanatokig kínoztak. Igyekeztem elhessegetni a sötét madárrajokat, melyek fiatal életem fölé telepedtek... Úgy sincs lehetőség az írásra – nyugtattam magam. Lámpánk, asztalunk nincs. Hol írjon az ember? A térdén? Holdvilágnál?... Ott is lehetne. De az új, friss katonaélmények nem kívánkoztak versbe. Háborús verset pedig nem tudok írni.
Egy alkalommal a honvédtüzérséget láttam felvonulni Brassó utcáin. A tüzéregységet egy tiszt lóháton, kivont karddal vezette. Riogtak a kürtök, pergett a dob. A fényesre kefélt lovak négyesével táncolva vitték az ágyúkat. A legénység piros parolis, vadonatúj csukaszürke ruhában mozdulatlanul ült az ágyúk végén. Megejtő látvány volt. Ott álltam az utca szélén, szinte megbabonázva, és szemem nem tudtam levenni róluk. Kínzó vágy fogott el, hogy én is tüzér lehessek. A közelben lévő postahivatalba rohantam, és nyomban hosszú táviratot adtam fel Budapestre, egyenesen a honvédelmi miniszternek, hogy engem azonnal helyeztessen át a honvédtüzérséghez. Kérésemet persze nem teljesítették, ellenben a szolgálati út be nem tartásáért dorgálásban részesítettek. (Bartalis János: Az, aki én voltam. Önéletrajzi visszaemlékezés. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése