...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nagy
Háború mint múlttá málló jelen
Mentséges
szavak egy vallomásgyűjteményhez
Vidarény Iván: Őrségben |
Ismét egy
könyv, mely nem az enyém, mert nem én írtam, mégis atyaian
ragaszkodom hozzá, elvégre magam hordtam össze, szabad akaratból
és senki által nem kényszerítve, mintha a sajátomon
szorgoskodnék.
A tégla nem
enyém: a ház viszont igen...
De miféle
tégláról is van szó?
Emlékek
málladozó romjai közt turkáltam hónapokon át, a Nagy Háború
centenáriumának hangulatában. Használható, ép darabokat
kerestem az egymás összevisszaságában is rendkívül kusza
illeszkedésű, valamire való téglacsomók között.
Kínos és
kimerítő élmény ez a mindenre figyelő, éber tallózás a
hitelesnek látszó feljegyzések között. Kétség akkor támadhat,
ha a tanúságot utólag vetették papírra – legtöbbször
igazolásul, magyarázatképpen. A többi esetben a háború
mibenlétét – levegőjét, életrendjét, folyományait –
rögzítő azonnali jegyzések magukon őrzik a pillanat melegét, az
események még nem állnak csatarendbe, egyszerűen megtörténnek,
valami előre nem látott logika, ám mégis sejthető
törvényszerűségeknek megfelelően. Amikor papírra kerülnek, még
nem emlékek, csak tények, benyomások, pillanatnyi gondolatok,
társítások, sejtések lenyomatai, nem egyszer formátlan, darabos
kifejezései, rögtönzések, sietős, fáradt csírái majdani
tényrajzoknak, vallomásoknak vagy – hétpróbás hallgatásoknak.
Van valami,
ami miatt a háború naplószerűen megörökített töredezettsége
ma olykor többet mond – mert hátsó szándék nélkül mondja –
minden tudományos megállapításnál. Nem okok, tényezők,
szerteágazások, titkos szövetségek, árulások és beugratások
szinte-szinte kibogozhatatlan szövevényéből akar folyamatos,
végtelenbe vesző pamutszálat sodorni s belőle egynemű,
öltéseivel egymásba simuló egyen-szvettert kötni a történelem
kidüllesztett mellkasára. Viszont képes kitapintani a múlt egyre
gyengülő pulzusát a mind jobban fakuló, mind jobban rejtezkedő
személyes emlékezetek révén.
Azt is
próbáltam elképzelni – miközben a háborúra emlékezők
irományai után keresgéltem (most, hogy ezt leírtam, jövök rá,
mennyire nagyképű lenne, ha azt írtam volna helyette, hogy –
kutattam...), bármiféle stratégia és módszer nélkül, ahogy
virágot keres egy gyanútlan fickó a mezőn, aki egyáltalán nem
fűves ember, de nem is patás állat, hogy a mező mindenütt maga
legyen a terített asztal –, és nem is egyszer, hogyha az én
életemet arra a száz év előtti időre szabják, úgy vajon a
naplóírók közé tartoztam volna, vagy hagyom szemem-fülem
mellett elosonni a percek és napok láncolatából összeálló
történelmet.
Amilyen
felszabadultságot jelent az írás műveletének végére pontot
tenni, annyi görcsös ellenállást vált ki belőlem minden kirótt
írói feladat, még ha e muszájt magam szabom is ki saját
magamnak. Tanú rá néhány öntudatosan elkezdett és félbe
maradt, megunt, elpanamázott naplókísérletem, ami mindenre jó
volt, csak arra nem, hogy tények, események halmazát rögzítse a
történések mentén, a maguk gazdagságában. nagyképűen
hajtogattam azt a ki tudja, honnan felszedett nagyképűséget, hogy
– sebaj, ami fontos egy életben, az amúgy is megmarad az
emlékezetben, ami viszont kihull, azért biztosan nem kár, merthogy
az nem is volt fontos. Tetszetős, magabiztos dölyfe ez a mindent
legyűrni vélő fiatalságnak, amikor a legkisebb siker is egekig
emel, a nagy kudarcok pedig már csak akkor látszanak, amikor az
ember ténylegesen a gödör legmélyén találja magát.
Ma is
megválaszolatlan kérdés: ha mindez mégis másként történik,
ugyan, mihez kezdhetnék a sok felhalmozott ténnyel, adattal,
jegyzettel? Értelmeznem kellene és élettapasztalatom során
felhalmozott legjobb tudásom szerint kellő kritikával illetnem.
Önmagukban eredendő forrásaim semerre sem mutató, holt értékek
maradnának, kritika nélküli mesék, fantáziálások, spekulációk.
Elképzelem, hogy egy veszedelmes ütközet kellős közepén találom
magam, ahol élénken, tisztán látom a körülöttem felbukkanó
események közeli apró részleteit, de pár méteres körzeten túl
mind sűrűbb lőporfüstbe, zűrzavarba vész az egész, az
összefüggések koszorúja, a vezérszemlélet áttekintő ereje.
Látom, amit
látok – és az az enyém, az én igazságom. De azon túl nem
látom az összetevőket, a mozaikot, ami kiadja a végső rajz
színes, forma-gazdag forgatagát. Így érezheti magát a tengeri
permet, ég és föld között, mielőtt szétfreccsen a parti
sziklán, de a viharokról, a tengeráramlatokról, a változatos
vízi világról csak többé-kevésbé színes történeteket tudna
mesélni. Miközben maga is elenyészik.
A huszadik
század hajnalán élő és alkotó Bársony István egyik novellája,
néhány bevezető mondatot leszámítva, abból áll, hogy
elolvashatunk egy asszonyi levelet, amelyet az a férjéhez írt, s
amely a következő mondatokkal kezdődik: „Mert a mit én írok,
azt nem szánom senkinek sem. Csak az emlékezetnek, ami szintén
meghal, elmulik egyszer. Ha nincs a ki emlékezzék, akkor emlék
sincsen; és én nem gondolok rá vágyó örömmel, hogy vajha lenne
idő, a mikor e sorokban összekeresgéli valaki a lelkem
foszlányait.”
Azt remélem,
hogy az ilyen érdekmentes ambíció szülte sorok, feljegyzések, ha
nem is kimondottan távolra tekintők, de saját köreiken belül
legalább pontosak, becsületesek; szándékaikban azt célozzák,
ami felé e könyvvel magam is törekszem. Válogatásom alapja a
véletlen ugyan, a merő esetlegesség, célja viszont a sok
forrásból merítés révén a nézőpontok sűrű felsorakoztatása,
helyszín és eseményközeg meglepetésszerű kipécézése, az
emlékező műfajok változatossága (megkülönböztetett
előszeretettel tallózva naplók, levelek, beszámolók szövegében
és egyéb, az eseményeket még azon melegében rögzítő
feljegyzésekben), az emlékezők kellően megoszló társadalmi
rétegződése, hátország és hadszíntér közötti
megkülönböztetés teljes semmibevétele, a formai szempontok
mellékvágányra terelése. A válogatás nemegyszer járt a bőség
zavarával, amit úgy oldottam volna föl, hogy türelemre intve,
visszafogtam magam, arra gondolván, hogy a túlcsorduló edényből
amúgy is menthetetlenül odavész a fölösleg, s a könyvtáblák
közé rendelt vizsgálati anyag se lehet több mint amennyit megbír
a természetes emberi kíváncsiság. Ez volt munkám vezérelve és
-fonala, s óvatosságból inkább álltam meg a teljesség élménye
híján (az éhesen maradt kíváncsiság kevésbé figyelemromboló
a gondolati túlterhelésnél), mintsem hogy túllépjem az előttem
megnyíló medret.
A
hályogkovács-féle ügyködés veszélyét elkerülendő, néhány
témába vágó munkát is fellapoztam, s örömmel nyugtáztam, hogy
a történelmi kutatás neves szakembereit is élénken
foglalkoztatja a múltbeli események írásos (rögzített),
személyes emlékekben lecsapódó továbbélése és értelmezése.
Érthető, hogy őket elsősorban az érdekli, mennyire vegyenek
komolyan egy-egy naplót, emlékiratot, utólagos tanúvallomást
valamely történelmi eseményről, a történelmi idő jellegzetes
csomópontjairól. Szenti Tibor, aki 1988-ban megjelent (Vér és
pezsgő. Harctéri naplók, visszaemlékezések, frontversek, tábori
és családi levelek az első világháborúból. Tények és tanúk,
Magvető, Budapest) gyűjteményét jóval alaposabb tudományos
beágyazottsággal, de hasonló elképzeléssel állította össze,
ezt írja a munka bevezetőjében: „Az emberi sorsot ott lehet
igazán megismerni és a kör ott zárul, ahol a sok millió egyéni
életből kibontakozik a világesemény, a történelem egy korszaka,
amely országok vagy valamilyen eszmei, gazdasági érdek alapján
társult szövetséges nemzetek további sorsát meghatározza. Ez a
fajta dokumentum sohasem pótolhatja a hadtörténeti, történeti
munkákat. Nem az a feladata, hogy velük versenyezzen, hanem az,
hogy hitelesítse, kiegészítse azokat.”
Szenti Tibor
rendet rak gyűjtött anyagában, értelmez és összehasonlít –
valódi tudományos munkát végez. Felvázolja az ábrázolandó
világháborús események sors-stációit, majd nagyító alá veszi
dokumentumait, gazdag jegyzetanyaggal kötve be azokat a tudományos
forrásállomány vérkeringésébe. Könyvében az olvasmányosság
szempontja nem szerepel fő helyen, többre tartja a tudományos
precizitást és formai követelményeket. Pillanatra sincs szándékom
versenyre kelni véle, ezért is tekintettem művét – az eligazító
módszertani értelmezéseken túl – mindenek előtt forrásnak,
mint ami egy a sok közül, s a maga jelentésességében
elhelyezhető a nagy háború rugalmasan kezelt idővonalán.
Hasonlóan
viszonyultam a VII. Hungarológiai Kongresszus (Kolozsvár, 2011.
augusztus 22–27.) egyik panelje előadásainak kötetben
megjelentetett anyagához (Emlékirat és történelem.
Szerkesztette: Horváth Jenő és Pritz Pál. Magyar Történelmi
Társulat, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest,
2012), amelynek bevezetőjéből
néhány tanulságot nem szégyelltem a magamévá tenni. Mint ezt
például:
„A
magyarságtudomány mindannak a hiteles ismeretnek a tárháza, amely
a magyarság múltjában és jelenében való eligazodáshoz
szükséges. Tehát a teljes társadalomtudomány (és benne
természetesen a bölcsészet) olyan tudástára, amely nem a
magyarságból akarja megismerni a világot, hanem a népünkre,
nemzetünkre hatott és ható erők és folyamatok világában
kutatja a magyarságot. Az emlékiratok kiválasztásánál is ez
volt a döntő szempont. Ezért van az, hogy a tizenöt szerző közül
a többség... külföldi memoárt vizsgál... Ezért van az, hogy
nagy hangsúly került a szomszédjainkra...”
Bevallom,
s ez a dokumentumok szerzőinek lajstromán is ellenőrizhető, hogy
hasonló arányt jómagam nem céloztam meg, de így is sikerült
kellő súlyúan tágítani az emlékezők földrajzi körét –
mind, ami a magyar-külföldi, mind ami a magyar-erdélyi viszonyban
arányaiban kifejezésre jut. Igaz
tehát, hogy valamennyivel több hangsúly esik a magyar világháborús
emlékekre, de ez soha nem fajul köldöknézéssé. És tény, hogy
a magyar emlékezésen belül az erdélyi világháborús állapotok
iránt nagyobb figyelmet tanúsítottam, de igyekeztem még a
látszatát is elkerülni annak, mintha ott lenne a világ közepe. A
válogatás szempontjainak élén a forrás elérhetősége állt,
majd a szövegben föllelhető irodalmi-történelmi expresszivitás,
illetve sajátos hangvétel. Igyekeztem kellő eréllyel visszafogni
a nagy számban felkínálkozó emlékezés-, memoár-részletek
meglehetősen beválogatását és olykor utat adtam publicisztikai
hangvételű, rövidebb elmélkedéseknek is, amelyek egy-egy
tényszerű helyzetábrázolás közötti űrben a éppenséggel a
kötőanyag szerepét töltötték be.
A
források lelőhelye mindenek előtt a Magyar Elektronikus Könyvtár
(MEK), illetve a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma
(MTDA), de olykor rendelkezésemre állt az Arcanum sokoldalú
háborús adatbázisa is. Számos eredeti forrásanyagot leltem föl
a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban s
nem hagyhatom említés nélkül Koszta István kollégám – maga
is a nagy háború körülményeinek, magyar és erdélyi
vonatkozásainak következetes kutatója önzetlen támogatását,
odáig menően, hogy saját archívumában található forrásokat
bocsátott a rendelkezésemre, nem egyszer a maga fordításában,
szerkesztésében.
Most
viszont, hogy alkalmam nyílt oly nagyszámú (első) világháború
feljegyzést, benyomást, gondolatot, naplólapot elolvasni és
átérezni, mintegy a múlt fölé hajolva megköszönöm a neves és
névtelen szerzőknek, hogy vették a fáradságot és papírra
vetették soraikat. Kimondhatatlanul nagy kincset hagytak ezáltal
hátra, amiről maguk sem álmodhattak, de talán azok sincsenek
teljesen tudatában, akik az idők teltével jogszerű örököseikké
lettek.
Kezdődjék
hát az általam elképzelt
irodalmi játék, amely nem akar több lenni játék-irodalomnál.
Annak viszont véresen komoly. Mert az eltelt száz évben múlttá
málló jelenben minden elhalványulhat, kifakulhat, ám egyvalami
változatlan marad: élet-halál a tét.
Csíkszereda,
2015. október 18.
Cseke
Gábor
(A következőkben, részletenként és hangulatilag illeszkedő képek kíséretében bemutatom az elkészült antológiát.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése