..avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
 |
| A lövészárok patkányai (archív fotó) |
Szeptember
hó 28-án indulási parancs jött, és elvittek Máramaros
megyébe a jablankai hágón betörő és a Visó völgyén leáramló
orosz hadosztály feltartóztatására. Ott Máramaros megyébe Nagy
Lackó gyertyánligeten foglaltunk állást, a 21-es, 22-es, 23-as,
24-es népfelkelők serege, a 17-es és 18-as osztrák landvertek.
Október l-jén fel is vettük a tüzet, de úgy szétvertek az
oroszok, hogy 3-án már csak a szétszórt menekülőket kellett
összeszedje az orosz. Megjegyzem, nekünk csak egylövetű, régi
mintájú fegyverünk volt. Így én sok mással együtt a Tisza
mellett kerültem orosz fogságba, október 3-án. Behoztak minket a
máramarosszigeti katonai kaszárnyába, és ott voltunk mindaddig,
amíg a szétszórt és életben maradt népfelkelőket összeszedték,
és azután 3-4 nap múlva indították Rahóig. Itt is megháltunk,
innen tovább Kőrösmezőig, és így tovább, míg a Magyar földről
le kellett lépnünk. Mielőtt a Magyar földet elhagytuk volna, a
nyakamba akasztott pénzes zacskómat megtöltöttem Magyar földdel,
eképpen gondolkodva: „Ha majd koporsóm eltakar, síromban is
leszek Magyar, Magyar, Magyar, Magyar, síromban is Magyar.”
Lengyelországban is mind gyalog mentünk, mert az osztrák–magyar
csapatok visszavonulásakor megrongált vasutak, felrobbantott hidak
még mindig csinálatlanok voltak. Megjegyzésbe teszem, hogy nagyon
benn, messze Lengyelföldön mind kozákság kíséret alatt mentünk,
mégpedig cserkesz kozákok kísértek. Mikor már jól benn jártunk
Lengyel földön, akkor az orosz gyalogság vett át. De sokkal
jobban volt dolgunk, amíg a kozákság kísért, mert minden este
ahol megálltunk, marhát rekviráltak és levágtuk, jól ettünk,
legalább napjába egyszer. De a gyalogos orosz katona ezt nem tette,
hanem ő is éhezett velünk együtt. így jutottunk Kievbe a
gyűjtőtáborba, onnan aztán rendezték el a foglyokat,
csapatonként, Szibériába vagy Tárkenbe a déli részre, vagy
erre-arra, de bevive kezdett be a legbelső szélekre, és úgy mind
küjebb-küjebb. Én is beleestem a Szibériába hurcolandók közé.
Így mentünk az Ural hegységen át be Szibériába, a Bajkál-tó
mellett körbe, majd Madzsurián át be egészen Vladivostokba...
(Berekméri István Andrásé: Minden poklokon keresztül. Sajtó
alá rendezte és a kísérő tanulmányt írta Vajda András.
Emberek és kontextusok sorozat. Mentor Kiadó, Marosvásárhely,
2008)
A fronton
a családodra gondolsz és az otthonod képe feldereng előtted
nagyon-nagyon magasan s a távoli homályban látod, akár egy
felengedett sárkányt s a fonál, melyen a sárkányt tartod, a
szívedhez kötve húzódik, s te húzod rajta magad után...
(Effendi Kapijev: Frontjegyzetek. Nagyvilág, 1960 / 4)
Ha
Vásárhelyen egy kis időm volt, a kultúrpalota hangversenytermének
a karzatát kerestem fel. Gyakran orgonáztak, s ez volt az első
komoly, egészen közeli zenei élményem.
Este
séta a piacon. Egyik alkalommal egy sikátorból egy ripityókás
öregasszony szól felénk: - Szép úrfiak, szép önkéntes urak,
finom snapperos p..., gyűjjenek. - Elnéztünk, mint érdekességbe,
a Paradicsomba; az már nagyon előkelő volt, s nem akármilyen
kurvákkal tele. Ezek dámák voltak, csak úgy raktak zsebre
fölényes, zsargonszerű beszédükkel és viselkedésükkel. Hol
vagy, Bolyai, Bodor, nagy ezermester, hol vagytok, Vásárhely
szellemi nevezetességei?!
Brassóba
vezényeltek vissza, s amikor megszereztük a diplomát, zászlósi
rangra léptünk elő.Hamarosan menetszázadba osztottak, s máris
útban voltunk Csapon, Máramarosszigeten át Galíciába.
Éjjel
érkeztünk meg, s a vonatról leszállva sokat gyalogoltunk a front
felé. Mind közelebb hallatszott az ágyú, később a puskalövés
is. Rakétapisztolyok és reflektorok világítottak bele az éjbe.
Távoli tűz: falu vagy város égése. Ahogy a fronthoz közeledtünk,
egyre jobban veszítettem el a bátorságomat és egyensúlyomat.
Erdő széle lehetett, ahová letelepítettek. A fáradtságtól
összecsuklottunk, ki ahogy tudott, úgy terült el. Itt is, ott is
egy-egy eltévedt golyónak a hangját lehetett hallani. Lassan
eleredt az eső, s vert. No, még csak ez hiányzott. Senki nem szólt
egy szót sem. A sátorlapot előszedtük, s csak úgy magunkra
húztuk. Hajnal felé bevittek a frontba, a lövészárokba, ami még
nem volt egészen kialakulva, akkor ásták nagy csendben.
Rajvonalban jöttünk le egy fás domb oldalán. Alig láttunk.
Valaki felkiált. Az első sebesültünk. Elhaló hangon kiáltják:
„Szanitéc." Összeesik. Gyomorlövés. Mi megyünk tovább.
Eligazítás. Kiadják a parancsot: ilyen irányban jobbra felvenni a
kapcsolatot. Melyik századdal? Előttem félig beásva a földbe egy
bajuszos honvéd. Kérdezem tőle, hol vagyunk.
-
Hát a fronton.
-
Igen.
Volt
egy szakaszom, annak én voltam a parancsnoka. Parancs: ássuk be
magunkat mi is. Reggelre nyakig voltam a lyukban, amit magam ástam.
Néha rosszul dobtam a földet magam mögé, s az a katonakollégám
nyakába zúdult.
-
Emre, ne hányd a nyakamba a földet! - hallatszott földöntúli
hangja.
A
végén annyira kimerülten kuporogtam, hogy azt sem bántam volna,
ha a muszkák akár gödröstől is elvisznek. Lekuporodva aludtam
el. Amikor felébredtem, már jó világos volt. Előttem ritkás
erdő, lefelé haladó eséssel, lent, a völgy aljában házak,
gyümölcsösök. Egy városnak lehetett a széle. Másnap tudtam
meg: ez Drohobic. Vagy két hónapig egy állásban éltünk. A
gödrök lassan összeértek, helyenként két méter mélységgel.
Mindennap ástuk, javítottuk, hogy széppé és élvezhetővé s
főleg használhatóvá tegyük, mivel ha esett az eső, úsztunk a
lében. Ezt is megszoktuk, mint mindent, ha muszáj, ez pedig nagy
úr. A szakaszt gyakran meg kellett vizsgálni a szeresnek: csak
addig volt rossz, amíg beleléptünk, akkor már ment a suvadós,
sáros, iszapos habarcs gyúrása...
Egyszer
egérrágásra leszek figyelmes. Nemsokára jelentkezett is a
cvibakomon. Nem zavartam, hadd éljen. Lassan megszoktuk egymást,
főleg ő engem, s úgy megszelídült, hogy egy szép napon a
kezemből evett. Kimenni nem nagyon tudott a vizesárok miatt,
ennivalója nálam volt, talán azért is jött hozzám és maradt
ott. Az egeret minden útra magammal vittem, s így közismert
személyiség lett. „Hol az egér?" - hívtam a zsebemből, s
ő bevágta a kéznél levő ennivalót két lábra állva, első
lábával forgatva .Óriási szórakozásom volt ez az állat. A
veszélyt megszoktam. Az állófront hosszú ideig nyugalmat
teremtett. Tintaceruzával írva, rajzolva küldözgettem a
nyírfaháncsból készített lapokat. Az oroszok este énekkari
hangversenyt rendeztek nekünk, amit János kellő tisztelettel
megköszönt.
Az
egér lakása egy cérnára akasztott tölténytáska volt. Egy éjjel
meglógott: a cérnán felmászott a fedezék mennyezetére, s elment
örökre. Tű vé tettünk mindent, de többé nem láttuk. Csak nem
érezte meg a veszélyt? Éjjel ugyanis parancs jött, hogy reggel az
előttünk lévő orosz állások ellen mindenfajta ágyúval,
pergőtűzzel támadunk. Akkor nagy dolog volt az. Vagy százötven
ágyú egy órán át ontotta a lövedéket az előttünk levő orosz
állások ellen. Amikor megszűnt az ágyútűz, támadásra mentünk,
de akkor már az oroszok visszavonultak. Lassan megindultunk
rajvonalban előre a kinyitott drótakadályokon keresztül. Pokoli
látvány. Először imitt-amott hullák, hovatovább mind sűrűbben
feküdtek a hullák,ahogyan a házak felé közeledtünk.
(Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések. Hargita Kiadóhivatal,
Csíkszereda, 2012.)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése