Hová tűnt a katonatiszt?... (6)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Vaszary János: Frontra utazó katonáék (1916)

Scheip (Székely) Frigyes népfelkelő tiszthelyettes Erdélyben, a Brassó vármegyei Földvár községben született 1873. február 14-én, szász eredetű kisiparos családban. 1895-ben, az akkor három évig tartó, tényleges katonai szolgálatra bevonult a brassói 34. császári és királyi hadosztály egyik tüzérezredéhez. A szolgálati idő letelte után bent maradt továbbszolgáló altisztnek, és csak 1907-ben szerelt le tűzmesterként. 1909-ben elvégezte a kétéves útmesteri iskolát, és még ugyanabban az évben kinevezték útmesternek. 1910-ben Sajószentpéterre, 1911-ben Edelénybe helyezték. Itt dolgozott egészen a világháború kitöréséig. 1914. augusztus 3-án, 41 éves korában vonult be, itthon hagyva feleségét és öt gyermekét. Harctéri Naplóját színes rajzokkal illusztrálta.

1914. Augusztus 2., vasárnap * Ma mennek a fiatalabb évbeliek, ránk, idősebbekre holnap kerül sor. A Vám vendéglő előtt van a gyülekezőhely, s csoportos indulás a vasútállomásra a ¾ 12 órakor Miskolc és Kassa felé induló két vonathoz.

Kibontott zászlókkal, zeneszó mellett kíséri a bevonulókat a község apraja-nagyja. Ének- és muzsikaszó, a Kossuth-nótát más-más katonanóták váltják fel. Mihalkó susztermester, aki egy fél tucat apró gyermeknek az apja, a legvidámabb, a mellette haladó, már hetedszer az anyai örömök elébe néző feleségét öleli, és virágos kedvében dalolja: „Fel, fel vitézek a csatára!”

A kis vasútállomáson annyi a nép, hogy ember-ember hátán szorong. Éneklés, sírás és búcsúzkodás. N. B. és B. A., edelényi urak felváltva lelkesítő szónoklatokkal búcsúztatják a bevonulókat. Megérkezik a két vonat, máris zsúfolt mindkettő, mégis fel kell férni az itt várakozóknak is. A sok virágtól nem látszanak a kalapok, melyeket a lányok a szerelem és hűség jeléül a babájuk kalapjára tűztek.

V. Dezső, közös barátunk és hűséges kaszinói tag, nem virágos kalappal szerényen meghúzódik a kassai vonat peronján, s törülgeti könnyes szemét. Nehéz neki a katonaélet, mert csak „nyolchetes” volt valamikor, s amint régebbi elbeszéléséből tudom, nem volt rajongója a katonaéletnek. Egy szál cigánylegény, akit a falu összes cigánya kísér, olyan kedvében van, hogy alig fér a fekete bőrében. Végül nagy nehézségek közt, a csendőrség segítségével, megtörtént a beszállás és a vonatok szép egymásutánban megindultak s viszik a fiúkat az ismeretlen nagy útra. Vajon hányan látták az övéiket utoljára?

Augusztus 3., hétfő * Ma mi indulunk, öregek. Bár ma is sok a nép, a dal és a muzsikaszó sem hiányzik, de szerényebb keretek között folyik le az egész, mint tegnap. Érthető is, mert mindannyian megkomolyodott családapák vagyunk, más szemmel nézzük ezt a most felforgatott világot.

Rövid, érzékeny búcsú a családomtól. Margit lányom, aki a szemeibe tóduló könnyeit szégyelli, elbújik a ház mögé, onnan kellett előhoznom. Családomból csupán Frigyes fiam kísér az állomásig, s legényesen is tartotta magát, mígnem a vonat elindult, akkor már neki is eltört a korsója. Daróczy komámra, mint újdonsült polgárőrre bízom családom védelmét, s rövid búcsú után beszállunk Jankóval a vonatra.

Miskolcon a Böcögében ebéd, majd utána jelentkezünk a Jázmin utcában, azaz csak jelentkeznénk, mert nem férünk oda a sok néptől. Valamelyik iskolaépület van berendezve erre a célra. Mindketten igyekezünk a sokaságban valahogy az ajtóhoz férkőzni, hogy könyvecskéinket beadhassuk, nehogy valamiképpen lekéssük a háborút.

Egy, már jelentkezettet szólítanak és visszakapja a könyvecskéjét azzal, hogy hazamehet négyhavi szabadságra. Meglepetten kérdem magamtól: hát oly sokáig fog tartani a háború?

Befurakodtam az ajtónálló szuronyos őr dacára, és átadtam a könyvemet, de a sor nem került rám, ámbár megkértem a tárgyban egy komoly képű törzsőrmestert, de rá se hederített hitvány civil mivoltomra. Egy öreg magyartól kérik a könyvet, de nem adhatja elő, mert érthetetlen okból odatette a fal mellett lerakott száz meg száz, valószínűleg már elintézett könyvecske közé. Most ott guggol az atyafi, s keresi a könyvecskéjét oly buzgósággal, hogy már izzad bele. Rá emlékeztet a mesebeli Bolond Istók, aki egy szalmakazalban keresi az odarejtett gombostűjét. A várakozást megunva elmegyek sétálni. Papírskatulyába csomagolt holmimmal a kezemben a kapu előtt egy, a buzgóságtól kitüzesedett képű, rendfenntartásra odavezényelt kis zászlós, lehet, hogy kémet lát bennem, mert kivont karddal nagy hevesen kérdezi tőlem, hogy mi van a csomagban. A válaszom: „bomba, zászlós úr, de megenni való bomba sült kacsa formájában”. (Edelényi Füzetek 49. Összeállította, szerkesztette: Hadobás Pál)

Augusztus elsejéről másodikára virradó éjjel a következő rejtjelezett távirati parancsot kaptuk a vezérkar főnökétől: a) a szállásszabályozó vezérkari tiszt és hadbiztos Stanislaura (Kelet-Galícia) indítandó azonnal útba, amiből látható volt, hogy hová szállítják majd a csapatokat, b) Románia megbízhatóan semleges (ennek ellenkezőjét közölte júniusban, lást a 45. oldalt) ezért minden kerülendő, ami Romániát provokálná, a határőrségek létszámát nem kell felemelni. A honvéd miniszter elrendelte, hogy a vasutak biztosítását egész Erdélyben azonnal életbe kell léptetni a felterjesztett javaslat alapján... Utóbbi célra azonban a miniszter nem küldte még ki a felszerelést. Ezért a vasútbiztosító őrséget elhasznált ruhákba öltöztették, s rendelkezésem alapján csak az őrség parancsnokának volt puskája és tölténye. Csak augusztus végén kaptunk e célra régi, egylövetű Werndl puskákat, de ezeket nem tudta kezelni a legénység, amire őket most tanították meg.

Augusztus 4-én kaptuk meg a vezérkar vasúti irodájának a táviratát, hogy az aznap este Kolozsvárra érkező gyorsvonattal hozza ki egy vezérkari tiszt az ún. szállítási lapokat, amit tőle az állomáson egy vezérkari tiszt kell, hogy majd átvegyen, mert a Bécsből érkező vezérkari tiszt tovább utazik Nagyszebenbe, az ottani hadtestparancsnoksághoz. Az átvételre én lettem kirendelve. A vonattal nagy tömeg érkezett, s nagyon sok volt a felszállni akaró is, emiatt nem találkoztam a bécsi vezérkari tiszttel, akit persze nem is ismertem. Így üres kézzel mentem vissza az irodába, ahol a vezérkari főnök átadta a szállítási lapokat. Ugyanis a bécsi vezérkari tiszt, látván a nagy tömeget az állomáson, nem keresett engem, hanem kocsival ment be a kerületi parancsnokságra, hogy még idejében visszaérjen a vasúti állomásra.

Augusztus 5-én a reggeli gyorsvonattal vitték el Kolozsvárról a futártisztek a szállítási lapokat az érdekelt parancsnokságoknak. (…)

Én négy héten át nem mentem haza még aludni sem, mert minden éjjel telefonon hívtak ismételten segítséget, és táviratok érkeztek hol a minisztériumból, hol az alárendelt parancsnokságoktól. A rejtjelkulcsot pedig én kellett, hogy őrizzem a páncélszekrényben. Mindezt az okozta, hogy az emberek idegesek voltak és sokan nem merték vállalni a felelősséget, mert békében azt szokták meg, hogy mindenre parancsot kaptak. Ideges voltam én is, de lefegyelmeztem magam, nagyon nyugodtnak tartottak, pedig sokszor a pattanásig feszültek az idegeim. Különösen akkor, ha jelentéktelen dolgokkal molesztáltak és vertek fel álmomból.

A határon kb. 90 csendőrőrs volt, melyek válogatás nélkül minden hírt jelentettek az elöljáró szakaszparancsnokoknak (s ez helyes volt), akik ezeket – minden mérlegelés nélkül -. rejtjeles táviratban jelentették, szóról-szóra. Éjjel, sokszor órákon át kellett ezeket a hosszú, lényegében semmitmondó táviratokat megfejteni. Több hét elteltével sikerült elérni, hogy parancsunknak megfelelően csak lényeges dolgokat jelentettek röviden, s csak igazán komoly hírt rejtjelesen. (Lukács Béla háborús emlékirataiból. Vezérkari tiszti szolgálatom a kolozsvári kerületi parancsnokságon, 1911. augusztus 1. – 1916. január közepéig. Koszta István személyes dokumentumgyűjteményéből)

Nincs levél! Tíz nap óta nincs levél!

Azok a sokak, kik ma "nacionális érdek"-ek, "diplomáciai kérdés"-nek, "hadászati problémá"-nak hívják e szörnyen szórakoztató életben játszódásukat, - elbírhatnák-e vajon ezt? Az ember asszony, kisemmizett, kérdetlen mellőzött, - az ember itt maradt és jár-kél a dolgai után, néha tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a megszaporodott gondtól és vár... mindennap monomániásabb reménységgel, sivárabb kétségbeeséssel, - és nincs és megint nincs tábori levél.

Az ember hazatart, lihegve siet, (hiszen csak azért ment el, hogy időt engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába, szívdobogást kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre, - s a pléh kegyetlenül visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni, - üres megint!

Talán délután lesz! (Az ember alig nyúl ételhez!) Hánykor jár a postás? Volt-e már? Elébemegyek, megvárom a sarkon! Most jönnek, hol a mi öregünk? Igen, ő az, - esdekelve és rémülten nézek elébe, de int már messziről a kezével, "Nincs, - semmi sincs!"

Többször nem jön már, így kell végigélni a reménytelen napot, fogvacogtató éjszakát. És elölről kezdeni holnap.

Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka híján, arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet? Szent Isten, - de hiszen holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, de milyen hír jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, - leugortam a szaladó villamosról, mert láttam levéllel inteni a postást, - és csak késett írásai voltak, régebbiek az utolszor kapottnál? Igen, hiszen éppen ilyenből látszik, hogy csak a posta az oka, - csapatszállítás, hófúvás, - vagy lehetetlen feladnia! De ha baj van, - mikor tudom meg? Elbírom-e nélküle az életet egyéb kötelességekért? Miért is találkoztunk? Nem, nem voltam hozzá mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? - Semmi sem biztos, hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhír! Talán nem is jó, hogy mindig olyan sokat írt, elkényeztetett, - most nem bírom el, ha egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának a tíz napért! Hátha már hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált karral vagy láb nélkül? Inkább a lábat! - Ha a kezével dolgozni tud, ha épp esze megmarad, egészen boldog lehet. Csak meg kell szokni! A vakság, az volna a legszörnyűbb, de még úgy is, csak éljen! - Istenem! Nem befolyásolja-e a titokzatos végzetet az én szuggesztív rettegésem?

Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűen akartam már félredobni, hiszen nem övé, de mindjárt mohón estem olvasásnak, - egyre csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb, mélyebb, szelídebb elnyugvással, Fekete Péterné írt.

"Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most jött az embertől levél hétfőn írta azaz most péntek van és drága jó doktor úr is Egészségbe megvan írva mindennap hosszú leveleket sebesültek maródik tarsolyába egy Hadnagy Bécsbe menendő egész könyvet adott által annak maga kezével írottat énmagam Nullás liszttel vasárnap virradóra pesten leszek üzente kedves doktor úr emberemmel, hogy küldjek magam Felviszem tessék mari Szakácsnét vasúthol elém küldeni megyek mint teris szamár lisztel téfelel pár csirkével ha meg nem sértem fekete Ternó ruhát háládatosan köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessék drágábban fizetni csak rendes árat melyhez kívánok szíves jóegészséget kezét csókolom maradok.

Fekete Péter hitvese Rozál"

...Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkövetkezik! Mintha hétfő óta nem százszor lehetne baj! De még írt, mindennap írt, fogom olvasni megint a naplóját "maga kezével írottat", - mondhatom az embereknek: "Nincs baj, most kaptam hírt hálaistennek! Vagy csak mert úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy most pihenni kell, remélni a téboly ellen! Mintha minden baljóslat, szerencsétlenség megszűnt volna, a meghajszolt érzés elsimul. Az ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori csomagot küld, olvasni próbál, este elmagyarázza a gyereknek a csörgőkígyót és megmutatja a lexikonban a hottentottát.

Mire Fekete Péterné beállított, - már itt volt egész csomó megkésett levél a táborból...

Szép, piros-szőke aprószemű asszony, liheg és csodálkozik és hálálkodik, nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája feltűzködve, a hátán kas, szatyor, butyor. "Ne tessék avval fáradni!" "Köszönöm kérdését!" "Nem vagyok én arra érdemes!" Kissé zavarban van, hát erősen tartja magát, kivált Marival szemben, ki fiatalabb mint ő, csak cselédleány és itt mégis tájékozottabb, "világi" nála. A moziból, hova elküldöm, hamar visszajön, unja, vagy röstelli, hogy ilyet még sohase látott s itt az utolsó utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt mondta, "Mit nézzek rajta? Nem az enyém!" De lopva azért jól megvizsgálta, hogy elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a nagyvárost koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével. "Jaj, hogy itt mindenért pénzt kérnek!" - Őnekik ott a Kánaánban van most is minden dúlásig, komenciót is kapnak, magukföldje is terem, ő bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz... Alig tudom itt tartani hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk. Mert arra nagyon büszke, hogy olyat még nem látott életében.

Estére beinvitálom teára, szép, enyhe csend van, a gyerek alszik odaát. A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei árnyékába, - kivel most egy bajban, egy számkivetésben, talán egy almon, egy kenyéren ennek az asszonynak az ura. És minden barátnémnál közelebb van talán hozzám e percben. (Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről. Nyugat, 1915/19. sz.)

Folytatjuk