2015. október 27., kedd

Hová tűnt a katonatiszt?... (11)

..avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor


Hadiebéd (archív fotó)
1915 utolsó hónapjában az orosz front megmerevült. A nagy német – osztrák – magyar előnyomulás megállott. Mocskos lövészárkokban százezrek szedték a tetűt a ruhájukból, és éjszakánkint fényszórók sárga sugara suhant el a szomorú táj felett. Baranovicsi orosz – lengyel várostól nem tudom hány kilométerre és milyen irányban fekszik Gorodistye falu és Skrobova falu. Csak azt tudom, hogy a két falu között kanyargott szeszélyesen, görbe vonalban a lövészárok, mint valami nyugtalan kígyó. Skrobovát a gránátok leborotválták, csupán egy templomtorony-csonkot hagytak meg. Gorodistyében lengyelek és zsidók laktak, akik minden eladhatót feladtak a katonáknak.
Fehér hó borította a síkságot, és a hólepelből karcsú, zöld fenyők nyúltak a magasba, mint óriási lándzsahegyek. Harc nem volt, nappal lustálkodtunk, éjszaka inkább időtöltésből mint harci vágyból lövöldöztünk az orosz állások felé. Egy priccsen aludtam Vizi Miklós alsórákosi kőtörővel, Muntean Ioan juhpásztorral és Müller Heinrich prázsmári parasztfiúval. Unalmas nappalokon és még unalmasabb éjszakákon sokat beszélgettünk és kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz. Szereztem Gorodistyében egy liter gyalázatos pálinkát, és miközben ezt kortyolgattuk, érdeklődtem, mi a véleményük, mikor lesz vége a háborúnak.
Elsőnek Muntean, a pásztor szólt hozzá a kérdéshez.
– Azt csak az urak tudják, akik idehoztak minket. Szerettem ezt a piros arcú, mindig mosolygó fiút. Volt benne valami derűs báj és melegség. Egyszerű volt, nyílt szívű, magával hozta erdők, mezők, hegyek, patakok tisztaságát. És elhozta magával furulyáját is, amelyből bús nótákat tudott elővarázsolni. Olyan vidékről való, ahol magyarok és románok évszázadok óta együtt élnek, és elég jól beszélt magyarul.
Müller, a szász már határozottabban alakította véleményét a háború befejezéséről:
– Majd ha legyőztük az ellenséget.
Utálattal néztem erre a nyeszlett, fakó hajú, sovány parasztfiúra, akit megmérgezett a háborús propaganda.
Vizi Miklós lassú beszédű, meggondolt, higgadt ember. Lomha járású, kissé karikalábú, zömök és erős. Arca cserzett, látszik, hogy sokat van szabadban, szája széles, mögötte erős lapátfogak, szürke szeme néha hamisan megvillan. Mielőtt válaszolna, előbb iszik, mélyet: szippant a cigarettából, csak azután szól:
– Én már azt se bánnám, ha holnap vége lenne... A súly rontsa meg azt is, aki kitalálta.
– Szeretnétek otthon lenni? – szövöm tovább a defetizmus fonalát.
Nincs véleménykülönbség. A kőtörő szívesen ülne az: országúton, ahol kis kalapáccsal töri a követ, a juhász a bárányokra gondol, a paraszt a sonkákról álmodik, amelyek a kamrában lógnak dróton, és összefut a nyál a szájában.
Vizi Miklós felém fordul:
– Te tanult ember vagy, ugye.
Ráhagyom, hogy tanult vagyok, bár a második gimnáziummal befejeztem iskolai tanulmányaimat.
– Akkor mondd meg, mi a nagy nyavalya bajom van nekem a muszkával, s neki velem? Nem láttuk egymást sohasem. – Humanizmus, pacifizmus, a sapka alatt megmozdul valami a fejben.
– Tudod, komám, Miklós, úgy van az, hogy én nem haragszom az ellenségre, biztosan az sem haragszik rám, nagy bolondság, hogy egymásra sütjük a puskát. Ha az emberek azt mondták volna, amikor behívták őket katonának, hogy nem mennek, most mindenki otthon ülne a fenekén,
– Ha egyszer parancs jött a császártól, muszáj menni – mondja Müller szilárdan. – Ferenc József meg Vilmos azt akarják, hogy győzzük le az oroszokat.
Milyen ostoba ez a prázsmári ványadt kölyök. Szeretném kiverni vékony koponyájából az oda ülepedett sok marhaságot.
És még ilyeneket mond:
– Hiába mondom, hogy nem megyek katonának, jön a csendőr és elvisz. Engedelmeskedni kell a parancsnak.
– Két szál csendőr csak nem viszi el az egész falut, mert nálunk, Alsórákoson csa két kakastollas van – szól hozzá Vizi Miklós a kérdéshez. – Úgy kéne csinálni, hogy minden falu s minden város egyszerre kiáltsa oda az uraknak, hogy menjenek ők a háborúba, ha olyan erőst akarják a háborút.
– Az emberek buták, előbb meg kell okosítani őket – vélekedik Muntean Ioan.
– Igazad van, Janye – és megveregetem a vállát. – Most pedig elég a beszédből, vedd elő Janye a furulyádat és játsszál nekünk.
Előkerült a kenyértarisznyából a hosszúkás fahenger, azután megszólalt. Behunytam a szemem és zöld fűszőnyeget láttam, amelyen fehér bárányok legelnek békésen, körülöttük nagy kutyák állnak őrhelyükön, hogy farkas, medve, ragadozó madár ne zavarja meg a békességet. A furulyaszóval együtt dalolt a mező, a hegy, az: erdő, a gyorsan surranó patak, daloltak a vidám gyíkok és cikázó fecskék, míg a darazsak zümmögésükkel kísérték az édes muzsikát.
Nem tudom, milyen gondolattársítás hozta agyamba Anatole France Pártütő angyalok című regényét, amit bevonulásom előtt olvastam. Abban van egy furulyázó öregember, Nectaire a neve, és olyan öreg, mint maga az ember. Talán Janye, a kis csobán ennek a Nectaire-nek valamilyen késői unokája, aki eljött a földnek ebbe a szomorú zugába, hogy a népi művészet szépséges hangján örömöt hirdessen és békét ültessen a szívekbe.
Hirtelen két robbanás rázta meg a földet. Valahol, nem messze tőlünk gránát csapott be. A mi tüzérségünk válaszolt, percekig tartott a szörnyű lövöldözés, azután, mindkét oldalon elhallgattak. A varázs megtört.
– Ez a pokoli zene túlbömböli a te furulyaszódat, Janye – szóltam a pásztorhoz, aki visszadugta szerszámját a tarisznyájába.
Így szórakoztunk hosszú délelőttökön és délutánokon a lövészárokban. A háborúról és békéről folyó elméleti vitát néha ivás fűszerezte, sűrűbben tetvészkedés, és. olyan szaktudással öltük a szörnyetegeket, amit csak hosszas gyakorlat adhat. Közben hófúvás lepte be az árikot, 'majd olvadt, utána fagyott, és ilyenkor fekete, fagyos lábakkal népesültek be a front mögötti kórházak.
Februárban katonai pályafutásom nagy fordulathoz ért: kineveztek őrvezetővé. Nem címzetes, hanem valóságos Gefreiter lettem. Csillagot varrtam a parolimra. Igaz, hogy ez a legalacsonyabb altiszti rang, ami után a közlegény következik, de ,,úr” megszólítással jár. Fogalmam nincsen róla, mivel érdemeltem meg az előléptetést, bele kell nyugodnom, nem bírálhatom a hadvezetőséget.
Amikor csillaggal a galléromon először találkoztam Vizi Miklóssal, már nem nevezett Sándornak, hanem megadta a módját:
– Frájter úr, kérem...
– Megbolondultál, Miklós – rivalltam rá. – Most már más vagyok, mint aki eddig voltam? Meg ne halljam többé, hogy urazol, mert fenéken billentelek.
Előléptetésem után egy héttel Gorodistyébe vezényeltek telefonista tanfolyamra, mert kiderült, hogy tudok németül. Négy hétig tanultam, hogyan kell széjjelszedni meg összeállítani a telefondobozt, és miképpen vezessem hosszú villával fákon a huzalokat, majd visszaküldtek a lövészárokba, és megtettek a 4. század telefonos osztaga parancsnokának.
Négy embernek parancsoltam, közöttük volt Müller is, akinek tudnia kell németül, mert szász. Ide tartozott még egy Prusskauer nevű brassói fiú, aki csak németül beszélt porosz nyelvjárásban, mert szülei hároméves korában kivándoroltak Berlinbe, és ott nőtt fel; egy Hirschfeld Mózes nevű harminc év körüli férfi, akinek németje gyorsan hadaró zsargon volt, és Vizi Miklós, akinek német nyelvi készsége a „niksz dájcs”-on túl nem terjedt. Muntean Janye a századnál maradt, de azért a barátságot fenntartottam vele. Parancsokat kellett leírnunk, amelyeket az ezred meg a zászlóaljtörzs adott; telefonon, jelentéseket olvastunk be a készülékbe, amelyeket a mi századunk küldött felsőbb helyeikre. Már a második napon kiderült, hogy egyedül Prusskauer bírja szóban, írásban és gyorsírásban tökéletesen a német nyelvet, mert békében könyvelő volt. Müller mindössze két elemit járt, és írását a macskakaparástól csupán árnyalati különbségek választják el, Hirschfeld Mózes tűrhetően fogalmazott magyarul és héberül, de ennek itt semmi hasznát nem vette. Vizi Miklós csupán technikai munkát végzett: a drótokkal bíbelődött és a szárazelemeket kezelte. Én kifogástalanul olvasok németül, beszédben és írásban azonban a „der-die-das” problémával viaskodom, és ez a harc kiterjed a „dem-den”, „von-vom” és egyéb képzők meg ragok területére is.
Amíg a tél tartott, béke, csend és nyugalom volt a fronton. Az őrszemeken kívül mindenki a fedezékbe bújt. A tisztek kártyáztak, ittak, beszélgettek, olvastak, tetűket öltek, a legénység hasonlóképpen. Telefonon keresztül megismerkedtem más századok telefonistáival, mindenféle butaságokat mondottunk egymásnak, és nagyokat nevettünk. Vizi Miklósnak kissé érdes, de mégis kellemes tenorhangja volt, sokszor félórákig kellett beleénekelnie a kagylóba, és az elektromosság elvitte a hangját messze századokba, sőt zászlóaljakba is. A harmadik század egyik telefonistája remekül tudott madárhangokat utánozni. Élveztük a művészi teljesítményt... Hirschfeld Mózes viccmondó tehetség volt. ízes előadásában órákon keresztül találkozott Kohn Grünnel a vonaton, Schwarz Weisszal a rabbinál, Záli megcsalta Kóbit és viszont. Élveztük az irodalmat. A 11. század telefonista parancsnoka Petőfi-, Arany- és Vörösmarty-verseket szavalt, különösen nagy sikere volt Az őrültnek, A vén cigánynak és A walesi bárdoknak. Élveztük a költészetet. (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)


Ma letettem a monoklit, többet nem teszem föl. Délben a váltóosztályról átjött egy fiú traccsolni, rám nézett és elvigyorogta magát: „Mi az, már a szemedre is sánta vagy?”Az egész terem elkezdett röhögni, a diktafon-kisasszony is kacagott. Az első pillanatban neki akartam ugrani a fiúnak, hogy felpofozom. Aztán csak azt nyögtem: hülye! De azt hiszem senki se hallotta. Lehajtottam a fejem és úgy csináltam, mintha dolgoznék. Két hónap óta hordok monoklit, egy kicsit imponáltam is vele. Hetekig készítettem elő a társaságot, hunyorítottam, nyomkodtam és törölgettem a balszememet, azt mondtam, érzem, hogy meggyengült. Valaki még mondta is, vegyél monoklit, jól is fog állni neked. Az orrom mellett egy piros bevágás van a monoklitól. Remélem, egy pár nap alatt elmúlik.

*

Herkély és Gross bejöttek ma búcsúzni a tartalékos hadnagyi ruhájukban. Iszonyú rosszul éreztem magam. Megvetést és szánalmat éreztem magam iránt a szemükből. Nem is néztek rám olyan melegen, mint a többire, úgy láttam. A kezüket is úgy adták ide, csak éppen hogy belelógatták a kezembe és elkapták. Lehet, hogy nem is gondoltak rám semmit, észre sem vettek izgalmukban s ez fáj legjobban. Ez azt teszi: te nem is élsz, te féreg, neked semmi közöd az egészhez. Ezt a két kollégát titokban lenéztem mindig, mert teljesen műveletlenek voltak, nem tudtam velük semmiről sem beszélni. Most hősök lesznek és mit ér az, hogy én az Operába jártam és nyelveket tudok? Szegény fiúk, mi lesz velük?

*

Roppant keserű napjaim vannak. Soha nem éreztem így a nyomorékságot, mint most. Az élet mindig be volt zárva előttem és a halál is olyan, mint egy ünnepély, ahova nem hívtak meg. Mindennek elveszett az értéke. Szégyellek a háborúról beszélni, szégyellek izgulni érte, szégyellem mondani, hogy borzadok tőle, szégyellem mondani, hogy lenézem mint kultúrember. Mindig csak a földre nézek és látom a jobb lábamon a vastagtalpú és magas sarkú cipőmet, ezt az örök cipőt, ezt a drága és undok és hiú ortopéd-munkát. (Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója. Nyugat, 1916. 16. szám)


A szeptemberi hónap huszonnyolcadikán a nagyanyámmal szekérrel elmentünk fáért az erdőbe, mert itthon már nem volt fánk a tűzre. Én a szekeret, ahogy tudtam, megraktam fával, amit akkor vágtam le a lábáról. Elég lassan ment a rakodás, pedig még nagyanyám is segített. Ezalatt valami puskalövések hallatszanak nem is messze tőlünk. Én is féltem, nem tagadom, de a nagyanyám sokkal jobban nálamnál is, mindegyre mondta nekem: Siess, Gáspár, mert a mai szent áldott nap itt meglőnek minket. Mert mi nem vagyunk hibások, sem katonák, az mindegy az ellenségnek, ha katona, ha civil – mondja. Erre mondom én, hogy azok a katonák nekünk mért ellenség, mikor mi még nem is láttuk. – Majd meglátod s akkor megtudod. Erre még jobban megijedtem, már a kezem sem fogott úgy, mint addig. Na, de mégis megraktuk a szekeret fával, jól el is indultunk hazafelé, de amikor félútig eljöttünk, ott egy lejtőn eltört a járomszög, s a tehenek kifogóztak a járomból. Ekkor nagyanyám még jobban megijedt, akkor is a lövések jól hallatszottak. Siess, Gáspár, siess, Gáspár – csak azt mondta, s közben szökött ide, szökött tova ijedtségében. Én hamar más járomszeget csináltam fából s a teheneket befogtam s újra elindultunk. Szerencsésen haza is értünk, hála Istennek, nem történt semmi baj tovább.
Otthon anyám ebéddel várt, de már román katonák voltak a faluban. Én addig nem láttam soha román katonát, s amikor megláttam, hát azok is csakolyan emberek, mint a magyarok, csak a nevük más. Hát én ekkor már tőlük egyáltalán nem féltem, igaz, nem is bántottak engem. Hanem ott a szomszédban harminc darab tojást a szomszédasszonyok megfőztek, az asszonyok közül nem került senki, aki a tojásokat odavigye, ahol a katonák le voltak táborozva. Az egyik szomszédasszony azt mondja: Gáspár, ezeket a tojásokat nem vinnéd oda evvel a katonával? – Én elviszem – mondom –, csak rakják belé valamibe. Belé is rakták egy kosárba, s én a kosárral a kezemben a katonával ketten elindultunk, s amikor a többihez értünk, akkor a katona a kosarat elvette, s én pedig vizsgálni kezdtem a lovakat. Mert minden katonának volt egy lova s azon nyereg s ahhoz való szerszám. Amikor már jól megvizsgáltam ott mindent, hát szétnéztem, s látom, hogy a kosár üresen ott van a kút mellett. Megfogtam a kosarat s visszavittem a helyére, ahonnan elvittem volt.
Ott az asszonyok kérdezősködni kezdtek, hogy hát mit láttál és bántottak-e. Hát mondom: Én csak katonát és lovat láttam, bántani sem bántottak, s magukat sem bántanák, ha odamennének. – Hát te ilyen sokáig mit csináltál ott? – kérdik. – Én-e? Én bizony megvizsgáltam a lovaikat s egyéb szerszámjukat. – Hát még lovuk is van nekik? – Van bizony, mégpedig jó lovaik vannak, s maguk is jó derék embereknek néznek ki, csak nem értettem meg, hogy mit beszélgettek, mert nem magyarul beszélgettek. – Hát azok nem magyarok – mondja –, mert románok. Az ők nyelvükön beszélnek.
...Másnapra a csapat még jobban megszaporodott, mert én még addig annyi katonát nem láttam volt. Később aztán mindenfelől hallatszottak a lövések, s azt mondja anyám: Jaj, istenem, most az a leányka elpusztul oda-hátra Jalaszába, mert ott volt az anyám testvérének egy tanyai lakása, s oda sokan hátramentek a fiatal asszonyok és leányocskák is, mert itthon féltek. Tehát ott még volt olyan három-négy tanyai lakás, s ezek között a menekülők megoszlottak. Azt hitték, hogy ott nem lesz semmi bántódásuk. Nem is lett semmi, csak megijesztették egymást, mert titokban egy asszony megszervezte, hogy ijesszék meg a többieket. Hát megfogtak tíz darab lovat, ami ott legelt, s arra felültek olyan 15—16 éves legényecskék, rossz kaszával a kezükben. S amikor este az egész menekült sereg egybe volt gyűlve a házban, jóízűen beszélgettek. Azok között volt férfi is vagy négy, akik a testi hibájuk miatt nem lehettek katonák. Hát ezek is ott voltak szórakozval, amikor megérkezett a tíz tagból álló lovas csapat az ajtó elejébe, az említett asszony vezetése alatt. A neve Eszter volt az asszonynak, s ott az ajtónál elkezdtek kiabálni románul, de ők sem tudták, hogy mit mondtak, mert egy sem tudott románul. De a kaszapengetésre s a kiabálásra a házban lévők úgy megijedtek, hogy azt sem tudták, mit csináljanak. Egy darabig így szöktek ide-oda benn a házban, de a csapat még jobban pengette kint a kaszát. Már közel álltak a kétségbeeséshez. Ekkor a bentlévők közül egy férfi az ablakot megnyitotta, s azon ugrálni kezdtek a házból kifelé, egyik erre, másik másfelé futott, mindenki ahogy tudott. Egy mondta: fussunk a padlásra, másik: fussunk a pincébe, harmadik: menjünk a cíherbe.
Egy férfi megindult elöl, s a többi is meg utána. De a férfi visszafordul és nagyot káromkodik: Azt a kutya mindenit, ugye, megmondtam, hogy utánam ne jertek. Hát el akartok árulni engem?

Az én nővérem, Ágnes is ott volt a házban s volt még egy öregember Csíkból, az futni nem tudott, mert sánta volt. Az asszony azt hagyta az öregnek: Gyuri bá, három kenyér, hat sajt az átalvetőben. De a többit nem tudta mondani, csak ezt még kétszer megismételte, s végre hozzátette, hogy ha a katonák ide jönnek, adjon azoknak belőle. De úgy meg volt ijedve, hogy még a vizeletét sem tudta tartani. A lovas csapat hamar elment, nehogy hirtelen megismerjék, mert akkor a többi agyonüti őket, amiért igy megijesztették. (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)

Folytatjuk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése