...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
 |
| André Kertész: Besorozott cigány (1916) |
Életem
egy kis vidéki városban kezdődött, a mult század nyolcvanas
éveinek elején; olyan ez, mintha regényben olvasnám. Olyan,
mint egy távoli idill, amit úgy találtak ki, hogy valószínű
legyen és mégis idegenebb a valóságtól, mint a Csöndes Óceán
valamely félreeső szigete Londontól vagy Budapesttől...
Utam előre
el volt készítve, családi és hivatali vonalon, körülöttem
békében tespedt a világ, Magyarország elkényeztetetten
duzzogott, mint egy keleti princessz, akit házasságba
kényszerítettek az osztrák zsarnokkal. Már Vörösmarty
megállapította, hogy olvasóvá, úgy mint költővé is, az unalom
szokta tenni a magyart. Az ember sohasem tudhatja, mi az, amitől
ihletét nyeri: az unalom vagy a mustostök?
Nem kell
hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar
szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre
szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott. Az élet néha
különösmód összeszűkül és megszegényedik ezen a magyar
glóbuson. Igy szűkült össze akkor is, habár csak szellemileg
mert egyebekben bőség volt itt. Kártyáztunk, ittunk,
vendégeskedtünk és politizáltunk, de közben nem történt semmi,
évről-évre. Tavasszal visszajöttek a fecskék s egész nyáron át
elegánsan keringettek a félszer vakolathullajtó vályogoszlopai
körül. Őszre megjelent a must és a mustostök. Télen jött a
zsidó, csizmásan,
kilábolt a
hegyre, s megnézte a pincében a borokat. A kis sváb cseléd nagy
flanellkendőbe bugyolálva gázolt át a havon, hogy vizet húzzon a
szalmafonatos kútból, melynek csövéről jégcsapok csüggtek alá.
Én közben felnőttem, elvégeztem tanulmányaimat s kikerültem a
messze Erdélybe, a havasok közé. Itt éreztem először hideg
szeleket, mintha valaki egy nagy és fülledt családi szobában a
rosszul csukódó ablak mellé kerül s megcsapja fülét a fagyos
légvonat. A kis sváb cseléd facipői helyett halinacsizmás oláhok
léptei visszhangzottak a folyosón, s nagyszakállú pópák járták
az uccákat, míg a magyar urak a Mexico-vendéglő terraszán
ittak, kártyáztak és politizáltak, akárcsak otthon, a szekszárdi
présházakban. Én már akkor nyilt lázadásban voltam, nem
kártyáztam, nem ittam azon túl, amennyit mégis dukál, s nem
érdekelt az osztrák-magyar politika. A kuruckodás gyermekes
játéknak tűnt fel előttem, hisz úgyse változtathattunk semmi
lényegeset, s egészen más erők forrongtak körülöttünk.
Jobb volt a
könyvek közé vonulni, a szellem erőde még szilárdnak látszott,
s már épült is a büszke magyar torony, minden eshetőségre:
legyen mit mutatni messzeségeknek és századoknak! Tehát nem
ittam, nem vadásztam és nem politizáltam, ami már maga is
forradalom-számba ment Magyarországon, hol még a költészetet is
csak a politika kedvéért szokás eltűrni vagy engedélyezni.
Kezdtek rossz hazafinak tartani, amire én még büszke is voltam,
tekintve e rettenetes vád silány hangoztatóit. Míg egy napon
aztán egyszerre minden megváltozott, szinte egyik pillanatról a
másikra, mintha betörtek volna az ablakok és bezuhanna a vihar. A
gyertyák kialusznak ilyenkor, a papirok szerteröpülnek a szobában,
az ajtók becsapódnak, a hideg szél ujját érezzük nyakunkon.
Emlékszem, csakugyan szélviharral kezdődött, én akkor éppen
megint otthon voltam, a rozoga, régi házban, ahol anyám hajdan a
mustostököt megkívánta és a szép levelet megírta. Kellős
közepét tapostuk a nyárnak. Én délben érkeztem meg Budapestről,
útközben, jól tudom még, egy francia könyvet olvastam, mely
bizonyos rejtelmes fizikai tüneményekről szólt, esetleges
kozmikus befolyásokról, amik planétánk életét
megváltoztathatják. Ebéd után hirtelen elborult, szinte egészen
sötét lett, mint ítéletnapján, a fák derékban megcsavarodtak,
az udvar közepén hatalmas portölcsér emelkedett, s az emeletről
egy ablaktábla csörömpölve zuhant a pázsitra. A kapu fölött
magától csöngött a drótcsengő. Minden olyan volt, mintha
csakugyan valami kozmikus erő ragadta volna meg a világot, s az
elemek harcával jelentené be, hogy ezentúl minden máskép lesz,
mint eddig volt.
Valóban
minden máskép lett, s azon a napon derékba törve, kétfelé
oszlik az életem, mint különben talán mindenkié, aki akkor már
ember volt. Másnap izgatott csoportok gyültek az utcákon, mindenki
a jövőt találgatta, a katonasorban lévők már bevonulásra
készülődtek, a türelmetlenek a vasuthoz gyalogoltak ki ujságért.
A vonat valószínűtlenül késett. A szerelvények végnélkül
vesztegeltek az állomásokon, s teljes huszonnégy óráig tartott,
míg szülőhelyemről visszaérkeztem Budapestre. Budapesten már a
levegő is megváltozott, a gépkocsiknak valóságos puskaporszagát
éreztem, mely elvegyült a nyárvégi külvárosok zöldségbűzébe
s az arcokon villogó vagy aggodalmas feszültséget láttam. A
biztonságérzés és nyugalom eltűnt a világból, ez tűnt el
legelőször, de mikor aztán legközelebb újból szülőföldemre
utaztam, megállapíthattam, hogy eltűnt például a mustostök is;
mert kinek lett volna még kedve ilyesmit élvezgetni? A következő
évben eltűnt az öcsém is; ötévi hadifogság után került
később haza, Japánon és Indián keresztül, sokáig nem volt
felőle semmi hír. Eltűnt anyámnak jókedve, s
mintha a kozmikus befolyás az állatvilágra sem maradt volna hatás
nélkül, eltűntek a fecskék is: senki sem látott fecskéket
hosszú-hosszú esztendőkig. A félszer vályogoszlopairól
darabokban eltűnt a vakolat, meztelen kitűnt a szalmás sár. A
nagy házban minden avult, romlott és töredezett. Belül, a
bejáratnál, a kerekoszlopos falépcsővel szemben, egy
vászonrahúzott nagy térkép lógott, Magyarország régi mappája,
mely valaha egy ügyvédnagybácsi irodáját bútorozta. Egyik
napról a másikra rá kellett ébredni, hogy ez a mappa is avult
lett. Egy reggel eltűnt Erdély. Az eleven ország épúgy omlott és
töredezett, mint a vakolat a vályogoszlopon, amely szintén
térképhez kezdett hasonlítani.
Az eltűnések
sorozatának evvel még nem volt vége. Lassan eltűnt a szellemi
erőd szilárdságába vetett hit is, a könyvek össze-vissza
csúszkáltak, mint a rossz téglák, a toronyról, melyet a jövőnek
építettünk, leverte a vihar a glóriát. Észre kellett vennünk,
hogy senki se figyel ránk és senki se törődik velünk. Hangunk
elszállt a szélben, s hiába óvtuk gyertyánkat és irományainkat,
a gyertya alig látszott pislogni, s az irományok ki voltak
szolgáltatva a szeleknek. Más irományok is röpültek ezidőtájt,
megszentelt szerződésekből, ősi törvények lapjaiból, öröknek
hitt érvényességek kánonaiból lett papírsárkány és levegő
játéka. Minden megváltozott!
Az emberek is másként viselkedtek, a sors másként keverte a
kártyát, a királyok földönfutókká váltak, mint a mesékben, s
ismeretlen férfiak császároknál hatalmasabbakká. Nemzetek
elsüllyedtek és fölbukkantak, városaink nevet és nyelvet
cseréltek, s tereikről eltűntek a szobrok. Minden másként lett,
életemnek ebben a második felében, mint az elsőben volt, és
minden rosszabbul. Mintha a világ egyszerre a másik felére fordult
volna.
Mi magunk
csak lassan vettük észre, eleinte folyton vártuk a végét. A
háború vége meg is jött, például; de a béke nem volt béke.
Valaki nyilván gúnyt űzött belőlünk. Leglehetetlenebb vágyaink
teljesedtek, de a köszönet torkunkra ful. Amit gyűlöltünk, azt
most sajnáljuk és visszasírjuk. Függetlenek vagyunk, de öröm
helyett csak remegni tudunk. A biztonságérzés talán vissza se jön
többé szívünkbe, bűnbánóan imádkoznánk már egy kis
unalomért, de az unalom mintegy sértődötten elbúcsúzott tőlünk
s átadta helyét az aggodalomnak, mely nyakunkon ül és fojtogat.
(Babits Mihály: Curriculum vitae. 1939. február 3. In:
Keresztül-kasul az életemen. Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi
R.T. kiadása)
Holnap
indulunk a frontra. Sokféle érzés küzd bennem: riadt
kíváncsiság, tisztelet önmagammal szemben, egyszersmind szorongás
(vagy talán levertség) attól, ami rám vár, vonz a kérlelhetetlen
és ismeretlen szörny, amelyet frontnak neveznek. (Effendi
Kapijev: Frontjegyzetek. Nagyvilág, 1960 / 4)
Július
28-a volt, egészséges, forró nyári nap, amikor először
elkiáltottam az udvaron a homokban heverő debreceni magyarok közt
a Nagy Mihály nevet. Mintha megelevenedett volna a föveny, mintha a
hívó szóra sereglő magyar nép lelke mozdult volna meg –
felemelkedett vagy 20 hortobágyi fiú és illedelmes hangon, hogy
akár a nagytemplomnál is meghallhatták, elkiáltotta magát, hogy
„Hier!”. Erre a tömeges ajánlkozásra nem voltam elkészülve;
jobban megnéztem tehát a kezemben levő törzskönyvi lapot, s
csökkenteni akarván a Nagy Mihályok számát, hozzáfűztem, hogy
„hajdúszoboszlói”. Erre 15 újra homokfürdőt vett, öt
azonban állt rendületlenül s azt vallotta, hogy mind
hajdúszoboszlói. Újra megnéztem a lapot s a sorozási évszámból
kisütöttem, hogy az a Nagy Mihály, akit én keresek, 1907-beli.
Erre három ember újra földre rogyott, a kettő meg tanukkal
igazolta, hogy mind a ketten „szoboszlóiak” és „hétbeliek”.
A törzskönyvi lapon egyéb biztos ismertetőjel nem lévén,
tudomásul vettem, hogy van két Nagy Mihályom tényleg, s van egy
emberem – papíron. Végigkiáltottam így vagy hetven nevet,
jelentkezett vagy 100 ember és összeállítottam századom első
szakaszának jobbszárnyát, mely 23 emberből és egy altisztből
állt. Ennek a 23 és egy embernek azután megmagyaráztam, hogy ők
a katonai munkásosztaghoz fognak tartozni, amit hivatalos nyelven
úgy hívnak, hogy Arbeiterabteilung. Figyelmeztettem őket, hogy
engem mindig tartsanak szem előtt, mert én leszek a parancsnokuk.
Másnap újra
kezdődött az emberszedés, s mert már más is csipegette a
homokban heverőket, lassan tisztulni kezdett a debreceni
Pavillon-kaszárnya udvara. Annál borúsabb lett az ég alja arra
észak felé!... Mikor már kétszáz körül volt az embereim száma,
mikor már Szerbia felé járt az ezred java, meg lett az általános
mozgósítás. Ez csak annyiban érdekelte Debrecent, amennyiben most
már a kassai illetőségű borbélysegédek is elmentek s így nem
maradt, aki azzal vigasztalta volna a bevonult katonákat, hogy addig
nincs baj, ameddig mindenkit be nem hívtak. (Dr. Csabai István:
Fakeresztek mentén – népek országútján.
Budapest, 1935.)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése