Hová tűnt a katonatiszt?... (13)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Fedezékben (Brit tisztek, Reuters)

...Egy újságíró elbeszélte, hogv József főherceg naplót vezet a harctéren. Nem is egyet, de kettőt. Az egyikbe katona-tapasztalatait irja, a másikba pedig azokat a gondolatait, amelyeket családjának szánt. Minden nap előveszi a két könyvet, az egyikbe beleönti az eszét, a másikba a szivét. Főherceg, altábornagy cselekszik igy. aki tízezreket állit tüzvonalba és akinek egyetlen kézmozdulata nyomán az ellenség rajai pusztulnak el. A felelősség több mázsás sulya ül vállán, agyának minden kereke a hadi térkép rajzain fordul, lelkét reggeltől estig az a gondolat zakatoltatja, hogy győznie kell, mert nem csupán élő népek sorsa függ ettől a győzelemtől, de az eljövendő századok is ebből a győzelemből fognak életelixirt szürcsölni. S ez az ember rongyos, piszkos orosz falvakban, füstölgő petróleum-lámpás vörös fénye mellett leül egy könyv elé, amelynek fedelén a naplóm hat betüje ragyog és ir, ir, ir beléje annyit, amennyit esze és lelkiismerete diktál...

Ez meglepő, talán keveset meg is döbbentő.

Hiszen mi már beleszülettünk abba a hitbe, hogy az epistola és a memoire meghalt. Ha élvezni akarjuk csudálatos bájosságát, földerítő hamvasságát és mindazt a szóban alig kifejezhető valamit, amely abból az intimitásból árad ki, amikor az ember egyedül van egy szobában egy lap fehér papirossal: akkor a könyves polcon kell kereskednünk, mert csak száz esztendővel ezelőtt írtak levelet és naplót. A közlekedés kora megölte mind a kettőt. A levél korcs formájában megmaradt ugyan, hanem a napló végképpen elsorvadott. Csak tizenöt éves unokahugok simogatják szeretettel fedelét és ők akarják benne megörökíteni élettapasztalataikat. S most, ime, akad izig vérig katona, kinek szintén életszükséglete az a szentimentálisnak hitt banalitás s aki igy szól az üres laphoz:

– Gyere, most gyónni fogok neked...

Meglepő ez, de megdöbbentő is, mert mindig megdöbbentő, ha egy hitünk összeomlik.

Nem József főherceg az egyetlen, aki most naplót ír. A háború drámájának sok tizezer szereplője szorongat rosszul hegyezett ceruzát ujjai között és irja: ezt éreztem, ezt láttam, ez a vágyam, ez a gondolatom ... A levél és napló föltámadtak hamvaikból és olyan viruló életet élnek, amilyent soha.

Természetes is ez az általános iskolakötelezettség korában. XIV. Lajos hadseregében talán öt ember tudott írni száz közül és csak ezer között akadt egy, aki érzéseit összefüggően képes volt leírni. Ma száz közül nyolcvan ösmeri a betüt és legalább husz meg van róla győződve, hogy amit ő ír, az másokat is érdekelhet. És érdekli is. Mert minden emberi érzés és gondolat érdekel bennünket, amelyet a világháború támasztott. (...)

Azokban a háborús naplókban, amelyeket most írnak, marékszámra kerülhetnek elő olyan megjegyzések, amelyek világító fáklyaként fognak szerepelni az eligazodni akaró történetíró előtti E kor írójának munkája, természetesen, nem lesz olyan könnyű, mint azon kor írójáé volt, akit egyedül Anonymus följegyzései inspiráltak. De amennyivel nehezebb lesz a munkája, annyival igazabb, hűségesebb és becsületesebb is lesz.

A nagy mérlegelésnél okosnak és szavahihetőnek talált napló éles véső lesz, amelyiket a hivatalos történetirók benyomásait igazítják helyre. Ezer és ezer ilyen véső készül most, szinte hallani véljük a sercegést, a mozgolódást, a lábsurolást és nyelvcsettintést, amelyet készítése előidéz... (Pesti Napló, 1915. február 11.)

1914. november hó 22-én a szegedi 46. ezredbeli Weiss zászlós járőrével egy éjjeli vállalkozás alkalmával az Uzsoknál eltévedt és valahol Fenyves völgynél orosz fogságba esett. Az oroszok a járőrt más foglyokhoz Takcsányba vitték. Szeles Ferenc szakaszvezető, kit ez az elfogatás keservesen bántott, azon törte fejét, hogy egy szökési tervet eszeljen ki. Nem volt ez olyan egyszerű, mert erős őrizet alatt a majorban el voltak zárva. Tervébe 13 embert avatott be. Ezek mindent megfigyeltek és megfontoltak. Hol állanak rendesen őrszemek, hol tartják az oroszok fegyvereiket, hol található lőszer. A pajtában, hol többnyire be voltak zárva, egy helyiséget födöztek föl, melyben mindenféle szerszám volt elraktározva, ezen rekeszt azonban az oroszok mindig gondosan elzárták s a kulcsot magukkal vitték.

A derék összeesküvők észrevették, hogy a többi foglyokkal szemben olyan óvatosságra van szükségük, mintha oroszok volnának azok. A népfölkelők között sok cseh és szerb volt, akik a magyarokat mindig lesték és az oroszokat figyelmeztették, hogy a magyarok terveznek valamit. Ezóta megduplázott szigorral őriztettek a magyar foglyok. Az árulók azt ajánlották a muszkáknak, hogy ne adjanak nekik enni: «Hadd dögöljenek éhen a kutyák!» Egyik arculköpi Szeles Ferenc szakaszvezetőt és azt mondja: «Most fütyülök rád! Ez itt megszűnt Magyarország lenni».

A magyarok Weiss zászlós parancsára szomorúan tették volt le fegyvereiket, midőn kardját átadta az oroszoknak. Most szerették volna az árulókat azonnal lebunkózni, de az okosság elővigyázatra inti őket és amennyire rosszul esett nekik, mégis meghunyászkodva, szótlanul tűrték még azt is, hogy kirabolták őket. Éheztek és türelemmel vártak az előnyös pillanatra, melyben a most már végleg megállapított szökési tervet végrehajthatják.

Éjjel, mikor a többiek aludtak, apránként a legnagyobb óvatossággal meglazították a szerszámrekeszbe nyíló ajtót. Midőn már csak egy erős lökés kellett az ajtó kiemeléséhez, az összes magyarok s a románok jóravaló része be lett avatva a nagy titokba. Ki-ki megkapta a maga szerepét. Először is a szerszámok birtokába kell jutni. Egy részük az orosz fegyvereket veszi magához, melyek egy kikémlelt helyen nem messze vannak. A készültséget azonnal foglyul kell ejteni vagy leütni, azután a kastélyon rajtaütni, az ott lévő fogoly tiszteket kiszabadítani és így a mindjobban közeledő csatába sietni.

A pillanat itt van, az alkalom kitűnő. Erős gyalogsági tüzet hallani a távolból. A muszkák nyugtalanok, kevésbbé szigorúan vigyáznak, hiszen harcvonaluk mindjobban hátraszorulva közeledik.

Egy roppanás és a szerszámtár nyitva van; az őrszemek bezúzott koponyával rogynak össze. A készültséget leteperik s lefegyverzik. Odébb 38 orosz kész fegyverrel előrerohanva rövid harc után elejti fegyvereit s megadja magát. Két, immár felfegyverkezett magyar fiú marad vissza a foglyok őrizetére. A hős Szeles szakaszvezető futólépésben a kastélyhoz vezeti «századát». Berontva néhány védekező muszkát agyonlőnek s ime egy egész ellenséges század fölemelt kezekkel megadja magát és a magyar hősök picinke csoportja 238 orosz fogollyal az erdőbe menetel, ahol a heves küzdelem az ellenség meghátrálásával épen elnémult.

Szeles Ferenc szakaszvezető foglyait áthozza hozzánk és átadva őket jelentkezik. Hogy mi lett az árulókból, azt csak az én jó bakáim tudják. (Dr. József királyi herceg naplóbejegyzéseiből. In: Magyar Katonai Közlöny, XII. évfolyam. 1924. Junius–Julius. 3-4. és 5-8 füzet)

Folytatjuk