2013. április 7., vasárnap

"A csoda addig tart, amíg történik..."



Roma Világnap, 2013

1971. április 8-án ült össze az I. Roma Világkongresszus. A különböző cigány népcsoportokat képviselő jelenlévők elhatározták, hogy a jövőben folyamatosan együttműködnek, és a nemzetközi közéletben közösen lépnek fel. Döntés született a cigányság nemzeti jelképeiről: elfogadták a zászlót, a himnuszt és az Opre Roma! – „Fel, cigányok!” jelmondatot.


Az esemény tiszteletére az ENSZ a Roma Kultúra Világnapjává nyilvánította április 8-át, a cigányság pedig legfontosabb „nemzeti” ünnepükként tartja számon.

A Roma Világnap alkalmából egy Indiában és a Balkánon élő népszokást élesztettek fel, illetve vettek át a világon szétszórva élő roma közösségek: közösen egy közeli folyóhoz vagy patakhoz zarándokolnak, ahol énekszó és zene mellett koszorúkat, virágokat, virágszirmokat és úszó mécseseket bocsátanak a vízre. (A Wikipédiából)


Choli Daróczi József: Otthon voltam Indiában
(Részlet)

Ha az ember gyermekkori emlékei között kutat - mostanában gyakran teszem -, néha egészen érdekes dolgokra bukkan. Egyre többször és egyre gyakrabban kerülnek emlékezetem felszínére olyan régen hallott, vagy átélt események, amelyeknek akkor, gyermekkoromban nem, de most egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítok.

Így vagyok azzal az eseménysorozattal is, amelyik nagyanyámhoz, a kilencvenhét évet megélt Dongóhoz kapcsolódik,

Nagyanyám még az ötvenes években is hárnyékasszonynak számított a megyében, sőt mindkét megyében: Hajdúban és Biharban. Berettyóújfalutól ugyanúgy jöttek hozzá jósoltatni, mint Nagyváradról. Az a kis falu, ahol felnőttem, ahol nagyanyám felnevelt, Bedő, majdnem egyforma távolságra van a két várostól.

Nagyanyám, fiatal lánykorában vándorcigány volt. De arról, hogy szülei, nagyszülei; déd- és ükszüleim kik voltak, honnan származtak, mely ország fiainak nevezhették magukat, soha nem beszélt. Ha nyári estéken kiült a cigánysor előtti árok partjára az alig piskáló tűz mellé, és mi unokák, dédunokák már meguntuk hallgatni, és odakuporodtunk nagyanyám köré - mint héja-veszély esetén a csirkék a kotlós köré -, akkor sokat mesélt nekünk a „régi világról". Ha az övéiről és a „nagyvándorlások" idejéről esett szó, akkor bele-bele szőtt meséibe ilyen, számunkra ismeretlen kifejezéseket, hogy „jöttek a szerbek", vagy „bementünk a bulgárokhoz, románokhoz".

Akkor még ezek a nevek semmit sem mondtak nekünk, cigány gyerekeknek. Nem tudtuk; fogalmunk sem volt arról, hogy kik is, a világ mely sarkában élnek a szerbek, a bolgárok. De azt sem tudtuk, hogy kik a románok. Pedig Bedő, a Nagyvárad környéki pici falu, amelynek árokpartján nagyanyám  mesélt,  ízig-vérig román  falu.

Annyira román, hogy mi cigány gyerekek előbb tanultunk meg románul beszélni, mint magyarul.

Azt már akkor is tudtuk, hogy aki nem cigány, az gázsó. Ha pedig gázsó, akkor teljesen mindegy, hogy nagyanyám minek nevezi őket - gondoltuk akkor. Ha a cigányokról mesélt, akkor soha nem mondta azt, hogy „cigányok". Minden mese-múltú történetének ismerte a szereplőit, név szerint. Így tudtuk meg, hogy valamelyik ős-rokonunknak, Pápinynak a férje, Gruja nem Aranyosgyiresen halt meg, hanem egy éjszakai lólopás alkalmából Ciligrád alatt lőtték le a szerbek. Ilyenformán ismertük meg a Biszku, Bábáj, Csémér, Rupuj, Friminká és a többi nevű őseinket, de csak ennyit hallottunk azokról a nem cigány népekről, akikkel nagyanyám találkozott.

Az éjszakába nyúló estéken, ha jó kedvében volt nagyanyám - mert ha a régi cigány életről mesélt, akkor soha nem volt jókedvű, mindig bánatosan mesélt -, akkor gyakran elmondta azt a meséjét, amikor a cigányoknak saját hazája volt, és a nagy Fáraón uralkodott az országban. Ki volt ez a Fáraón? Merre volt ez az ország, ahol uralkodott? Csak sokkal később, tudtam meg. Sokkal később, felnőtt koromban.

Húszéves voltam, amikor először hallottam egy tudományos előadást a cigányok eredetéről, nyelvéről, a cigányok őshazájáról. Ekkor tudtam meg, hogy a cigányok Indiából származnak. Ettől kezdve vágytam, hogy meglássam azt az országot, amelynek népe unokatestvére a cigányságnak. Ettől kezdve kerestem, kutattam azokat az írásokat, amelyek Indiáról szólnak. Kerestem, és ma is érdekel India múltja: történelme, kultúrája: nyelve, irodalma, vallása, szokásrendszere. Érdekel az őshon.

1985 februárjában kaptam meg az Indiába szóló meghívót. Meghívtak, vegyek részt a Válmiki Világköltészeti Fesztiválon. Hajtani, siettetni szerettem volna az ezer kilométeres sebességgel suhanó vasmadarat.

Hajtottam volna, akár ha testemmel táplálva is, mint a mesebeli hős, aki combjából lehasított húsdarabokkal etette az őt vivő hatalmas griffmadarat. De a mi vasmadarunknak volt elég tápláléka, simán hasította a sötéten villogó eget. Rohant velünk ki az európai éjszakából, siklott a keleti hajnalba.

Nyolc órát repültünk, mire India fölé értünk. Késő délelőttre járt az idő, amikor leereszkedtünk vissza a mindent elborító felhők alá. Tíz óra körül pillantottam meg Indiát. „Az idő kellemes - mondta a gép parancsnoka -, a hőmérséklet 30 fok." Fejszecsapásként sújtott le tarkómra Új-Delhi repülőterén az európai kánikulának megfelelő kora tavaszi indiai forróság.

India hatalmas ország, szép ország, csodaország. E csodaországban minden csoda megtörténhet anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutna csodálkozni azon. Indiában a csodák nem három napig tartanak. A csoda addig tart, amíg történik.

Az, hogy a Ramajana írójáról, Valmikiről elnevezett hagyományos Költők Világtalálkozójára (World Poetry Festival) engem is meghívtak, még Indiában is csodának számított. Elsősorban azért, mert európai, illetve Indián kívüli cigány költő még soha sem vett részt a Valmiki Fesztiválon, és főleg az volt a csoda, hogy ezen a fesztiválon cigány nyelvű vers is elhangozhatott.


Szentes Zágon fotóriportja: Téglavetők









Rafi Lajos: Csönd megülte

Csönd megülte holnapunkat.
Piszkos rongy-cafat.
Tisztítja bennem a múltat,
Szélcsend-áradat.

Isten arcán komoly-kínok
Lassan vedlenek.
Bűnjeit egy társadalom,
Némán vedli le.

Híven őrzött rongyaiban
Hazugság fogan.
Éhes fogán metsző kések:
Csóktalan szavak.

(Forrás: Irodalmi Jelen)


Kovács József Hontalan: Hajók

mint a kábítószeres
aki egyetlen falat drogra vágyik
Holdföldrengéses hullámokon
akarok elhajózni
Napföldrengéses szádig
Bölcső és Koporsó
s közben a szétvert tét
kőtörmelék
aranyszemcsék
a gazdagság lényege
amit tükrözöl
amit a szellemembe égetsz
nagyobb érzések
ezt cipelem
de ez könnyű és nehéz
mint a megtisztulás
az elsőutolsó órán
valahová fölfelé
a szád közelébe
halálos földrengéshez
kiszakadó ég
beszakadó föld

(Forrás: Csillagfegyenc. Versek, MEK)


Bari Károly: Téli este

Vonítanak a szél kutyái,
fehér puszták gerincét a fagy
őrült fogai harapdálják,
száraz ág heveredik a hóba,
csattognak mellén súlyos
buzogány-csapásai hegyek
hideg sóhajtásainak,
jaj, a zöld lobogású fenyők
is zúzmara-szakállat növesztettek!
Jégvirágok csikorgó éjszakája:
talpig tündöklő fehérben,
erdők kerítései alatt szarvasok sírnak,
borzongó agancsaikon virraszt a hold.

Bari Károly: Cigányok sírjánál

Keserves gönceik rákövültek az időre,
farkas-szilaj szemükben elparázslott a tűz,
szívük kamráiban gyökerek dörömbölnek,
arcukon ezüst-fátyol fénylik: csiganyál,
virág-agancsos fű-sátor gomolyog
fölöttük, fejüktől tűzve bodza-feszület,
senki sem vette észre, hogy
vad cigány-sorsuk ága megroppant,
észrevétlen mentek el a világból,
görcsös fák nőttek izmos karjaikból,
száraz lábuk csillagot lépett
a zuhogó felhő-mezőkre.

(Forrás: Holtak arca fölé. Versek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest)

Horváth Gyula: Cigánytelep

Ezek a földházak olyanok,
mint a temetők,
az anyák szirénázó sírására
figyeljetek,
ti faluk, városok,
istállótestemben megkötött
csikószívem nagyokat rúg.
Már két hete nem ríttam,
mint cigánylányok,
úgy ülnek körül a bokrok,
táncba viszi őket
a legényszél,
vesszőhajuk szétbomlik,
mint a sorsunk.

(Forrás: Barátság, 2011/2. sz.)

Németh Attila: Hős a temetőben

Járom a temetőt
egymagam avarban, gyászban.
Fejfákról búcsúverseket olvasok.
Itt nyugszik egy kopott kabátos
roma katona.
Nevét fejfa őrzi: Bari Rudolf.
Hónapokat a romák közt bujdosott .
Bujdosás lett a halála.
Mellkasát szétroncsolta az álom.
Szegény bujdosó.
Halálod a tanú rá, hogy hős vagy.

(Forrás: Barátság, 2011/2. sz.)

Jónás Tamás: Csak este

Leoltom a csendet.
Kitakar a sötét.
Áthallom a falon
az esti nyögdösést.

Kilihegi a nyár
a tomboló napot.
Tizenegy óra van.
És nyitott ablakok.

Valamire nagyon
emlékeznem kéne.
Elkezdődött-e, vagy
most van éppen vége.

video


Bari Károly: Menyasszonykérő
Elmondja: Csányi Károly

Hasznos linkek a cigány irodalom iránt érdeklődőknek:







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése