Hová tűnt a katonatiszt?... (20)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Hadiebed Máramarosszigeten (1915)

Galícia, március hóban... A háborús állapot annyira állandósult, hogy hajlandó vagyok nem tekinteni többé szerencsétlenségnek, hanem természeti jelenségnek – mint például az éghajlatot.

Ide s tova egy hónapja már, hogy újra künn vagyunk az állásokban. A falusi szoba világosságából lekerültem a föld alá. Földbe vágott ablakom előtt három lépés hosszú, másfél lépés széles virágos kert, ablakkal fedett, mint valami műterem. Valóságos melegház. Teleraktam cserepes virágokkal, agavéval, pálmafával, tulipánnal, ciklámennel, muskátlival. Az idevaló, földig rombolt kastély virágházából kértem kölcsön ezt a kis tavaszt.

Az egész gyönyörű kastélyból, a melyben nemrég még szépség és boldogság lakott, nem maradt egyéb egy halom téglatörmeléknél, melyből egy rajta felejtett ingatag kémény ágaskodik fel, – ha ugyan még föl nem robbantották. Két hiányos nyírfasor egy árván maradt oszloppárnak, a park egykori bejárójának visz neki. A drága, gyönyörű otthont az utolsó kőig és az utolsó bútordarabig elpusztította az ágyú és széthordta az ember. A park vén fái megtizedelve, kertet és mezőt mély árok-labirintusok szaggatnak fel. A föld és a hó alól kályhák csövei nyúlnak ki itt-ott. Ezeknek a füstje árulja el, hogy élet csírázik a föld alatt.

Virágokkal fölékesített földalatti odúm csöndjében néha szinte boldognak érzem magamat. Szemem fölüdül a téli kert virágain. A kikutathatatlan eredetű pamlag fölött, gyalulatlan polcokon könyvek sorakoznak. Ez már nem dísz és nem puszta búfelejtő, – bár annak is elsőrangú.

De a könyvhöz sok nyugalom kell. És most, hogy egy idő óta tavaszi napsütés ragyog, sajnos, ide látnak az orosz ágyúcsövek. Jellemzi nyomorúságunkat, hogy félünk a tavasztól. Az imádott, édes napfény a mi legnagyobb ellenségünk! (Halász Gyula: Levél a lövészárokból [címzett: Elek Artúr]. Nyugat, 1916 / 11. szám)

1915. (Keletgalícia.)

Apr. 1. – Inkey Zsigát becsaptam, hogy telefon jött Máramarosszigetről: ma érkezik a felesége! Beugrott a bibasz, még nem ismer eléggé. Faszoltam 350 cigarettát (osztrák »Dámesz« és Aegyptische III. Sorté) és 406 korona 33 fillért. Küldök belőle Mimisnek, nála biztosabb. De legelőször is extra lótáp kell, mert háborúban vagyunk, vagy mi a csuda.

Ápr. 12. – Fogadtam Pflügl Imrével [őrnagy; később osztrák követ a Népszövetségnél], hogy melyikünknek nő ki először a bajusza. Este menázsinkban Sven Hédin, híres svéd utazó; holnap megy tovább.

Május 3. Wapnienka. – Amuszkák fölfedezték megfigyelő állomásunkat és erősen lőni kezdték. Huj, de lapítottunk! Csúzlival lődöztünk a shrapnellek »Sprengwolkni«-jait; az én találmányom, nagyszerű sport és jó szer a »drukk« ellen. Négyen csúzliztunk, de kevés eredménnyel, nem esett le egy Wolkni sem.

Május 5. Repuzyce. – Prónay Sanyi tisztjei és emberei mind frissen mosottak és beretváltak, ami fene jó benyomást tesz; de a kitűnő ebéd is, amit adott. Toutryba megyünk Horthy Pista bácsiékhoz; vacsorát és szállást kaptunk, mindkettő jó, de az ágyban sok a bolha; kifeküdtem egy pamlagra, ott nem volt bolha.

Július 7. – X. főherceg (aki apámat jól ismeri), szemlélni jött. Jelentkezésemnél nagyon néz rám és kérdi: »Von wo?« – Mondom. – »Aha, Sie sind ja ein Sohn vom – Papa! ?« – »Jawohl, kaiserliche Hoheit!« – Most mindenki »Sohn vom Papa«-nak csúfol, még az Excellenz is.

Július 21. Okna. – Egy majort lövünk tüzérséggel. Kiszalad belőle minden. Úgy nevettünk! Mint »Scharfschütze« lődözök mexikói puskámból egyes bujkáló muszkákra kb. 500 lépésről. Fene kis cél, messze van. Lejjebb mászom egy kis pléhtetős házba s a (W-nélküli) WC ablakából lövöldözök, velem egy hadnagy 15-ös messzelátóval, bemondani a lövéseket. Jól lövök, de hamarosan észreveszik a »veszedelmes WC-t« és csak úgy csörög rajta a golyó. Azután ágyúval kezdenek ránk lőni, mire a kertfal mögött vitézül elszaladtunk, nü ná! Közben mindketten olyanba léptünk, hogy jobb lett volna nem. A kis bádogtetős házból félóra múlva nem volt semmi. Szegény WC! Nem tehetett róla. – Vissza a megfigyelő állomásra. Két sírt ásnak. Kinek? »Az imént elesett egy honvédünk, ipp a fejibe ment.« – És a másik sír?« – Az egy csujesnek [a ruthén parasztokat hívtuk így] szól, akit a Tolnay százados úr most fog agyonlövetni.« – A csujes cserkeszt vezetett, úgy csípték nyakon mind a kettőt. A cserkeszt hátravitték, a csujest agyonlövik. Ott áll a közelben, mellette szuronyos honvédbaka. Sejti, hogy mi lesz vele, mert nagyon nyugtalan és alázatosan süvegel minden közhonvédet is. A kivégzést persze nem nézem, utálom, de hát nem lehet mást tenni.

Július 22. – Este Oknán a tüzérek »Nemzeti Zenede« cím alatt hangversenyt rendeztek, önmagukcsinálta hangszereken: tamburica, hegedű és nagybőgő, utóbbi üres lőszerládából. Magyar nóta és szerenád a még mindig hasfájós alezredesnek, aki végre mégis csak nevetett.

Július 24, Okna. – Ami öreg 15-ös mozsarunk lövi a muszkák megfigyelő állomását. Közeli találatra kiszalad belőle egy fej, azután megint vissza (talán valamit ott felejtett!), azután megint ki és egy árokban el a fenébe. Majd megpukkadtunk nevettünkben. – Estefelé a fejünk fölött ment el egy repülőnk. A muszkák ágyúból lőtték, rosszul, de a shrapnellek pont a mi fejünk felett pukkangattak, és körülöttünk csak úgy sivított és porzott az istennyila. Egy nagyfene shrapnellhüvely éppen az amerikánus vendég, Capt. Mc Intyre lába mellé csapott le, akkorát ugrott tőle, mint egy hörcsög. Nevetett, meg mérgelődött is, ami fölött általános volt az öröm, mint ilyenkor mindig, ha valamelyikünk csak a legkisebb okot adja rá – hiszen szinte éhezik a társaság egy kis nevetnivalóra. A nevetés mellett azonban lapítottunk mint ürgék a lyukban. – Kissé hátrább egy arra mászkáló magános csujes-asszonyhoz is esett valami repeszdarab, rettenetes visításba kezdett. Odaszaladtunk segíteni: semmi baja, csak szörnyen beijedt. Mit is mászkál ott, kergettük a fenébe. – Doktorunk autón bement Czernowitzba kötszerért meg pezsgőért. Vacsorára hiába vártuk, se doktor, sem autó, se pezsgő. Végre úgy tíz óra felé búg az autó. Kiszaladok és a sötétben ordítok: »Na, du verfluchter Doktor, wo warst du denn so lange? – hát nem a doktorunk volt, hanem Jaeger vezérkari alezredes a hadseregparancsnokságtól. Nagyon kinevettek, mert Jaeger savanyú pofát vágott e barátságos fogadtatáshoz; nem érti a tréfát, túlságosan előkelő! – A doktor végre mégis megjött a pezsgővel.

Július 25. Mahala. – Papp alezredes csoportjánál volt dolgom. Nagyon jó benyomás, kedves emberek. Papp alezr. autón vitt el a megerősített Pruth-állásokhoz, majd tovább a román határra, Wama-Mramornitza [ma mindezek a helyek a Szovjethez tartoznak], ahol lefényképezem az őrtálló honvédet, Rumán Sándort. Ez ugyanis a Balti-tengertől Besszarábiáig nyúló szövetséges arcvonal legdélibb pontja. Ezer kilométeres front, ötmilliós német-osztrák-magyar hadsereg jobb szélső embere, a 17-ik honvéd gyalogezredtől. Megfelelően büszke is rá. – Gyönyörű fedezékek, minden összevissza erődítve. Hatalmas szál ember ez a Papp alezredes és nagyon rokonszenves.

Július 28. – Huszár Szűcs Pista lóápolót ki akartam köttetni, mert engedély nélkül meglépett, magukra hagyva a lovakat egész este. Rapporten: »Főhadnagy úrnak alássan jelentem, muszáj vótam a csujes-babámhol menni, mert azt izente a disznó, hogy ha nem gyüvök, hát elmén mással. Hát ikább elszöktem és meg is pofoztam. Most rendben van!« Nem volt szívem kiköttetni (csak nyakoncsaptam), mert nagyon nevettem, ő is, a szemtelen.

Augusztus 2. – Én egy szegény »korelás« ördög vagyok megint, az vagyok én, bizony. No de majd elmúlik. (Nemeskéri Kis Andor: Pipaszó. Derűs emlékek egy változatos életről. Dr. Vajna és Bokor, Budapest, 1941. II. kiadás)

Az annyira becses, sőt túlbecsült egyéni élet szempontjából borzalmas a háború, mely naponként iskolai példáját adja annak, amibe olyan nehezen akarnak beletörődni, hogy az élet mulandó. Már-már úgy rendezkedtek be az emberek, mintha az emberi élet valami stabil dolog volna, bizonyos elteltség és indokolatlan biztonsági érzet támadt. Na most ennek jó időre vége. A székely katonáról kering most az az anekdota, hogy bevagoníroztatták, négy napig utazott, kiszállt, előre ment, lövészárokba került – rohamra indították s mikor fütyültek mellette a golyók, zúgott a srapnel s vonított a gránát, csak akkor vette észre, miben van benne, megállt a nagy istenítélet közepében s elcsodálkozott: Hű az Istenit, hát hova hoztak engem? Most majd mindnyájan ilyen elcsodálkozók vagyunk, csak most vesszük észre, mibe kerültünk bele, most eszmélünk rá igazán, mi az élet és mik a dolgok igazi lényegükben. E pokol nélkül sohase jöttünk volna rá, hogy egész társadalmi berendezkedésünk mely örvények és meredélyek szélén lógott – de ha az emberiség most sem tud tapasztalni és tanulni és ezután sem fog tudni magán segíteni, akkor csakugyan olyan bornírt és tehetségtelen, hogy nem érdemes búsulni a sorsán. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)

A háborúban... az I. honvéd huszárezredhez kerültem, amelynek az osztrák–magyar hadseregen belül az a feladat jutott, hogy adott esetben a határokon belül védje az ország területét. Itt a vezényleti nyelv magyar volt. Az elitalakulat zömmel dzsentrielemekből állt, mivel az arisztokraták többnyire a közös hadseregben szolgáltak.

Katonai kiképzésem után Budapesten kellett megvárnom, amíg menetszázadom a frontra indul. Ez azonban hónapokig elhúzódott, amit különösnek tartottam ugyan, de örültem is neki, mivel feleségem első gyermekünk – Éva lányom – születését várta, s így vele lehettem. Később tudtam csak meg, mi volt e számomra szerencsés késlekedés igazi oka. Feleségem egy befolyásos nagybátyja, Batthyány Lajos járt közben, s a hadügyminiszter lányom születéséig az egész századot visszatartotta. Legszívesebben a parlament elé vittem volna az ügyet, de ettől végül is elálltam, mert családi viszályt idéztem volna elő, s hálátlannak tűntem volna fel nagybátyánkkal szemben, akit a legjobb szándékok vezéreltek.

Tudtom nélkül intézték el azt is, hogy a fronton a vezérkarhoz kerüljek mint a hadosztályparancsnok, báró Apor tábornok szárnysegédje. Mikor aztán odaérkeztem, kiderült, hogy igen sok más szárnysegéd is ténykedik ott, többek között József testvérem és egyik húgom férje is.

Abban az időben álló lövészárokharc folyt, időnket bridzsezéssel és a tábornok szórakoztatásával töltöttük. József testvérem, akinek a civil életben 860 öltönye volt, magával hozta a harctérre minden „nélkülözhetetlen" holmiját: perzsaszőnyegeket, tucatnyi különleges egyenruhát, melegvizes palackokat, elektromos készülékeket – és saját szakácsát is. Amikor a hadosztálytörzs áttelepült valahová, öcsém teherszállító kocsija is mindig követte a holmival. Apor tábornok, aki a konzervtejnél jobban szerette a friss tejet, saját tehenet tartott maga és kedvenc tisztjei ellátására. Olyan volt a légkör, mint valami családi összejövetelen, én azonban nem ezért léptem be a hadseregbe.

Egy nap a hadseregparancsnok, Boroevics tábornok jött szemlét tartani, s ezen a mi ezredünknek is részt kellett vennie. Tábornokunkat azonban nyolc szárnysegédje közül csak négy kísérhette el. Ez a parancs először meglepett, de aztán hamarosan rájöttem a nyitjára. Apor csak négy szárnysegédet tarthatott volna, a másik négy illegálisan tartózkodott mellette, ezeket tehát rejtegetni kellett. Azonnal megragadtam az alkalmat, és önként jelentkeztem az arcvonalra. A báró, aki családomnak megígérte, hogy gondoskodni fog biztonságomról, zavarba jött, de végül, kedvetlenül, teljesítette kérésemet. A család neheztelése, amely később komolyabb méreteket öltött, ekkor kezdett ellenem fordulni. Feleségemmel szembeni kegyetlenségnek tekintették, hogy kockára teszem az életemet, mondván: elég baj, hogy pacifista vagyok, de akkor legalább vigyázzak magamra.

Mí, képviselők, még a sárral és hóval borított lövészárkokban sem voltunk olyan veszélyben, mint a többiek, mert ahányszor csak támadásra került sor, összehívták a képviselőházat, s ilyenkor mi automatikusan szabadságot kaptunk.

Ezredparancsnokom, a lengyel gróf Lubienski, engedélyt adott feleségemnek, hogy hosszabb időre meglátogasson, mikor az ezred pihenőre vonult vissza egy front mögötti faluba. Feleségem vöröskeresztes nővérként jött, Rózsi nevű szobalányával és egyetlen páciensével, egy beteg tacskóval.

A galíciai fronton a háborúnak ezt az időszakát „kedélyes háborúnak" lehetett volna nevezni. Reggelenként feleségem is kilovagolt az ezredparancsnok oldalán, és részt vett az arcvonal mögött rendezett lovasjátékban. Az oroszok alig két mérföldnyire voltak tőlünk, s ilyenkor azzal szórakoztak, hogy ágyúval lövéseket adtak le a játéktér irányában. De ez csak megborsozta, még izgalmasabbá tette a játékot, s szerencsére senkiben sem tett kárt. Egy éjszaka gitárok, fuvolák és hegedűk hangjára ébredtem: néhány tiszt az ablak előtt szerenádot adott feleségemnek. Úgy éreztem, legfőbb ideje, hogy hazatérjen.

Húgaim és öcsém felesége is eljöttek látogatóba a front mögötti főhadiszállásra. Nagy feltűnést keltettek, amikor vadonatúj egyenruhába öltözött férjeikkel, akiken ragyogott a csizma, a derékszíj és a rézgombok sora, megjelentek a katonákkal zsúfolt, mocskos csernovici kávéházakban. A lövészárkok szennyéből néha-néha kiszabaduló katonák ide menekültek egynapi pihenőre, s megigézve bámulták a legújabb párizsi divat szerint öltözködő égi tüneményeket, akik körül francia parfüm illata szállt.

A fronton sok olyan visszás jelenséget tapasztaltam, amit képviselő voltomra való tekintettel szerettek volna eltitkolni előlem. A tiszti étkezdén kitűnő volt a koszt, de ezt szállásmesterünk, „Pécsi bácsi" csak a közkatonák fejadagjának rovására tudta biztosítani. A tisztek körében természetesen „Pécsi bácsi" volt az ezred legnépszerűbb embere. Kényes helyzetbe kerültem, hiszen mint képviselőnek kötelességem lett volna leleplezni ezt a visszaélést, de ezzel rossz hírbe hoztam volna az ezredet, és árulónak tűntem volna tiszttársaim szemében.

Az ezredben ténylegesen kilencven tiszt volt, több mint amennyire szükség lett volna, hiszen csak ötszáz lovunk volt, de offenzíva idején a tisztek száma körülbelül tízre olvadt.

A támadások fő terhe az étadagjukban megrövidített, rosszul táplált katonákra hárult. Elitalakulatunkba néhány gazdag zsidó is bebocsátást nyert, de ezek később keservesen megbánták, hogy odakéredzkedtek. Tombolt az antiszemitizmus, s egy zsidónak, bármit tett, soha nem lehetett igaza. Emlékszem egyikükre, egy Grosz nevű orvosra, akit azért gyűlöltek, mert bátor merészelt lenni. Elsőként jelentkezett minden veszélyes vállalkozásra, s ezzel felbőszítette társait. Természetesen az volt a célja, hogy bebizonyítsa: nem minden zsidó gyáva, de éppen az ellenkező eredményt érte el. „Micsoda pimasz fráter ez – mondták –, hogy olyan bátornak akar látszani, mint egy magyar!" (Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Tények és tanúk sorozat. Magvető, Budapest, 1977. Fordította Litván György)

Folytatjuk