2010. november 26., péntek

Virtuális vonatozások

Voltam én már éjjeliőr vasúti raktárnál is, tehát nem idegen tőlem az a világ. Egyik kedvenc tévélátványosságom a Thomas, a gőzmozdony köré épített sok gyermeteg, de kedves történet. Azt hiszem, kedvés ember van, aki ne ismerné a telitalálat erejű kanadai filmsorozatot, amelyből igen sok a világhálóra is fölkerült.

video


A fent említettek miatt érdeklődve bukkantam egy Urszu2 nevezetű blogban az alábbi írásra:

VONATOZÁSAIM


Elébb csak összefogóztunk testvéreimmel, egymás mögé állva, mintha vagonok lennénk. Egyikünk lett a mozdony, aki legelől állt (ha éppen nem tolatott), az a kezeivel ütemesen utánozta a dugattyú körkörös előre-hátra mozgását. Jó volt, mert oda utaztunk, ahová éppen akartunk. Vonat voltunk, de nem volt szükségünk sínre. Se szénre, se gőzre. Mi voltunk a kalauz, az utasok, a mozdonyvezető - maga az egész vasút, cakkumpakk.

Később, mikor az Urszu 2-be kerültünk, odáig fejlődtünk, hogy az ebédlőasztal mellőli magas támlás székeket raktuk egymás mögé: azok lettek a vagonok, mi pedig kényelmesen elterpeszkedtünk rajtuk. Az első szék lett a mozdony, azon ült a mozdonyvezető - mindig másik. Egy idő után a mozdony utáni székeket leterítettük egy pokróccal, s akkor már külsőleg is kezdtünk nagyon hasonlítani egy szerelvényhez.

Varázsos órák voltak ezek. Mi gondolatban csak robogtunk, mit sem törődtünk azzal, hogy közben egy helyben állunk, egy homályos, hatalmas szoba közepén, csak az elképzelt tájakat láttuk, talán még a füstöt is éreztük, mely a kiáramló, sistergő gőzzel keveredett...

Ébren, álmomban minden vonzott, ami a vasúttal kapcsolatos. Ünnep volt, amikor valakit kikísértünk az állomásra vagy éppen várni kellett ott, ünnep, ha sikerült nagyapámat rávennem, hogy elsétáljon velem a kolozsvári állomás vágányai fölött átívelő repülőhídra, amelyről minden összezsugorodva, játékszerként, a lábunk alatt megszelídülni látszott. Végignézhettük, felülről a be- és kigördülő személy és tehervonatokat, a rendezőpályaudvaron összeálló szerelvényeket, a fűtőházból érkező, sípoló mozdonyokat, a váltókat kenegető vasutasokat, a sínek mentén vizsgálódó, hosszúnyelű kalapáccsal és kis jelzőzászlókkal járkáló baktereket, a sínek között keresztülbukdácsoló kóbor kutyákat...

Ünnep volt, ünnep volt minden vonatozásunk.

Sokszor kapaszkodtunk föl az utca végétől kezdődő Fellegvárra, s a gerincről elnéztük a Bács felé vagy az onnan játékszerként kúszómászó vonatocskát. A látvány olyan volt, mintha csak egy terepasztal előtt, fölött álltunk volna, az egész világ méretarányos makettnek tűnt, s én elképzeltem, hogy a mélyben haladó vonat utasaként eltűnök a láthatár mögött.

Az Urszu 2-ben erősödött meg bennem a vágy, hogy egyszer, ha felnövök és a saját lábamon állok, a magam ura leszek, akkor ha nem is lesz belőlem vasutas, de vásárolok magamnak egy vasúti makettet, terepasztallal és minden hozzáillő kellékkel, amit aztán a saját kedvemre bővítek majd. Osztálytársaimtól hallottam, hogy létezik ilyen játékszer, amiről akkoriban álmodni se mertem; egy vacak gumilabda is nagy luxusnak számított azokban a szegényes években, hogyan remélhettem volna, hogy egy ilyen költséges álom valóra válhat?

Majd, majd, majd... Minden óhajomat áthárítottam a jövőre. Ami szebbnek és biztosabbnak ígérkezett mindennél, ami addig számomra valóság volt. S alig kezdett járni az egyik fiam, máris megvettem az első garnitúrát: egy mozdonyt, három vagont, néhány sínt, kapcsolószekrényt és egy szárazelemet. Ezt kellett körbekapcsolni, felállítani s már nézhettem is, mint szalad ovális körben, megállíthatatlanul a csinos kis miniatűr dízelvonat. Mutattam is a fiamnak, aki tágra nyitotta a szemét, de nem hiszem, hogy sokat értett belőle. Annyit azért mégis, hogy mindegyre szerette volna megfogni a mozgó vagonocskákat. Amit persze nem engedhettem meg, bármennyire is kedveltem a lurkót. Ebből a konfliktusból aztán éktelen sivítás, majd családi veszekedés lett...

De a makettgyűjtemény azért tovább gyarapodott. Hol egy spéci vagon, majd egy sorompó, egy vasúti épület, néhány váltó, fedett peron, bakterház, tolatómozdony, akkumulátor, transzformátor, pótsínek, elágazások, kis hidak, kerítések, fák és bokrok, gyepszőnyeg volt az újabb és újabb zsákmány, az egész szövevényét talán már nem is volt helyünk felállítani, csak nagy ritkán, több napos ünnepkor, amikor én, a papa is ráéertem, hogy felügyeljem a házi vasút tevékenységét. Aztán megszületett a másik fiam is, s ahogy nőttek-nődögéltek, mind jobban csúszott ki a kezemből a vonatocska felügyelete. Aztán előbb a nagyobbik fiam fordított hátat a játéknak s hagyta örökül öccsének az egészet, majd ez utóbbi életében is elérkezett a pillanat, amikor már megszűnt a modell mágikus ereje.

Itt maradtam a néhány dobozba csomagolt, valóra vált, de viszonylag rövid idő alatt élőhalottá lett álmommal és nem tudtam mihez kezdeni vele. Sehogy sem fért már bele az életembe. Az évek során bőven kiutazgattam magamat, kijutott a robogásból, a várakozásból, átszállásokból, késésekből, éjjeli és nappali utazásokból, utaztam postavagonban és gabonaszállító szerelvény fékezőfülkéjében, sínautón és mozdonyon, gyorsvonaton és expresszen, fapadoson és keskenyvágányún, de olyan jól soha nem esett az utazás, mint azokon az összetolt ebédlőszékeken, a ritka szövésű, fülénk feszített pokróc alatt, amint az egyik öcsém éles hangon sipítja: Vigyázat, alagút következik!


*


Nem ismerem a palit, de a szerző mintha csak a számból vette volna ki a szót, amit én most egy hangulatos vasúti modellverseny-kompozíció filmjével toldok meg, aminek a zenei kíséretére is érdemes odafigyelni. (bakter)


video

1 megjegyzés:

  1. Volt egy cirill betűs kifestőkönyvem aprócska koromban, a hatvanas évek elején, egy kismozdony volt rajta, azaz inkább vonat. A könyv fedőlapja színes volt, határozottan emlékszem, hogy piros volt a mozdony, kerek arca volt, és nagy szeme. A történetre már csak halványan emlékszem, volt valami verseny, és a kismozdony tán még meg is megmentett valakit... a történetre persze csak a képekből tudtam következtetni.
    Ez az emlék éledt fel bennem, amikor megláttam Thomast. Sajnos a könyv már nincs meg, agyonolvasták a nővérem gyerekei, széthullott, mint az emlékek, elenyészett.
    Itt írja, hogy a Thomas, a gőzmozdony KANADAI mese.
    Az arca hasonlít, de a „teste” nem, az enyém csinosabb volt, hajlékony vonalakkal megrajzolt, mint a régi típusú mozdonyok. Az egyik képen még ágaskodott is, mikor megtorpant, mint egy kétlábra álló ló…
    A Wikipédia azt írja, hogy egy brit tiszteletes, Wilbert Vere Awdry (1911–1997) az „apja”... 65 éve találta ki. Jó, jó, de hol vannak akkor az oroszok? Netán a spájzban…?
    Beja

    VálaszTörlés