Idén tavasszal hallottam hírét, hogy a Budapesten élő művész újabban kihajított, kallódó, értéktelennek nyilvánított festményeket "reciklál", javít fel, s munkái nagy keresettségnek örvendenek.
2010. januárjában Tunning VI címmel nyílt kiállítása a Memoart Galériában. - A „tunning” kiállítások - óhatatlanul autós képzeteket is keltő – elnevezése Elekes Károlynak arra a talán egyedülálló, a ready-made felhasználást és az appropriation artot sajátosan ötvöző alkotói módszerére utal, amellyel régi, ismeretlen, outsider alkotók jobban vagy kevésbé sikerült eredeti festményeit helyreállítja, majd saját motívumait ráfesti a képekre - magyarázza Tasnády Attila.
A tárlatnyitón készült az alábbi amatőr videofelvétel:
A tárlatot többen is méltatták, mi most két értelmezésből idézünk jellemző megállapításokat.
Váczy András (Intellektuállis szemétbőrbe bújva / Kultmix): "A történet véletlennel kezdődött, amikor az utcán, egy autó kereke mellett talált egy teljesen szétszakadt festményt. Mivel a kép nem volt nagyon rossz, megsajnálta, hazavitte, majd restaurátor barátjának tanácsait követve megtisztította, dublírozta, kivasalta, retusálta, lakkozta. A méltóságát visszanyert, restaurált mű közepén mégis ott éktelenkedett egy hatalmas, sokirányú szakadás, ami Elekest arra sarkallta, hogy egy, a képhez kapcsolódó motívumot fessen rá. Elekes észrevette, hogy az egészen érzékenyen megfestett Tisza-parti táj előterében kikötött ladikoknak nincs evezőjük. Ezért a kimozdulás, a szabadság lehetőségét metaforikusan megidézve, evezők sorát festette a szakadást elfedő fekete csíkokra, melyeknek hálózata egyszerre emlékeztet cső- vagy számítógépes rendszerre és geometrikus absztrakt konstrukcióra. Így született meg a Legelső, a Fércelt naplemente (2003), amely egy giccshez illő, lemenő Napot is kapott. Itt még élesen elkülönül egymástól az eredeti realista kép és az annak jelentését felforgató absztrakt motívum.
Hosszasan folyatódik a történet, és most ott tart - ahogy Sturcz János művészettörténész mondja: "Elekes kiválóan ismerte fel, hogy a giccsek, a naiv és dilettáns munkák nemcsak a művészettörténet legkülönbözőbb korszakaiból származó toposzokat őrizték meg számunkra. Még ha részben devalválódott, deformálódott és töredékes módon is, de közhelyeik mélyén az emberi kollektív tudattalanból származó archetípusokat hordoznak. Saját tudatalattijára hallgatva, ezekből a lenézett alkotásokból tárja fel azokat a szimbolikus képzeteket, amelyek mára jórészt elvesztek a konzumtársadalomban élő ember számára. Nem véletlen, hogy oly gyakran jelennek meg rajtuk például a víz, az évszakok, a kert vagy az otthon ábrázolásai. Elekes olyan szimbolikus motívumokat társít hozzájuk, mint az út, a létra, a lépcső, a mérce, a hajó, a híd, a koponya, a jin-jang jel, a kereszt és mások. Az együttműködés három éve alatt kialakult Elekes "saját", rendkívül aprólékos, precíz, műgonddal megfestett, s a felhasznált, kisméretű festményekhez jól alkalmazkodó, flexibilis stílusa is, amely a középkori miniatúrákéhoz áll legközelebb.
Elekes "reciklációs" festészetének feltehetőleg van egy társadalom- és kultúrkritikai éle, hiszen nem lehet véletlen, hogy kiindulási pontjául nem művészek, hanem outsiderek alkotásait választja. Nyilván komoly kompromisszumokat is kell kötnie a gyenge minőségű alkotásokkal való párbeszédben. A végeredmény mégis őt igazolja, hiszen "reciklált festményei" - mint láthattuk - autonóm, mély jelentéstartalmakkal és meglepő esztétikai értékekkel bíró alkotások. És nem "intellektuális szemetek"!
Tasnády Attila („…mert nékem az árnyas erdő…” / kiállítások, festmények, képek): "A kiállítás látogatóját a Sikertelen kísérlet című kép fogadja. Az eredeti festmény egy havas, erdőrészlet lehetett. Az új, Elekes Károly által ráfestett képelem egy sík, ami a fatörzseket derékmagasságban, vízszintesen elmetszi. Élénk kék keretei között az egyszerre áttetsző és tükröződő felület szinte világít, jelenésszerűen hat. Felülete víztükröt, jégtáblát idéz, de akár üveg- vagy plexilapot is. A kép címével együtt talán a természetábrázolás (vagy talán a látvány- sőt a valóságábrázolás) lehetetlenségére utal: megragadni a tájat annyi, mint keretek közé szorítani, jégtáblába fagyasztani, üvegtáblák közé préselni. Merész felütés a további művekhez…
A művész kisméretű képei első ránézésre az eredeti festményekre kerülő, meghökkentő, látszólag oda nem illő motívum által kiváltott humorukkal ragadják meg a néző figyelmét. Tovább szemlélve azonban a művek egyre inkább képi rejtvényeknek tűnnek: először is „keresd, mi az új elem a művön”, majd „keresd az összefüggéseket közöttük”. Elegendő idő elteltével azonban a néző előtt sokkal komolyabb, és mélyebb összefüggések bontakoznak ki, mint hitte volna, és végül úgy érezheti, hogy nem is sikerült gondolatban mindennek a végére járnia, a művek értelmezése bármikor tovább folytatható."
 |
| Váczy András fotóját a tárlat különös hangulata ihlette. |
Ami azt illeti, csakugyan eléggé öntörvényűek vagyunk mind a ketten. Ki tudná megmondani, ez jó-e, vagy nem jó ?
VálaszTörlés