Hol vagy, Gorombakovács?

Soós Zoltán verset olvas

Ez az irigylésre méltóan hangzatos megnevezés kitalálójára, Soós Zoltánra illik. Aki költő volt, de már nincs közöttünk... 

De mit is mondok! Hiszen éppen hogy köztünk van (már akik kedvelik, becsülik ritka kivételes tehetségét és szókimondását), csak mindennapi valójával fordult el tőlünk, hagyván, hogy versei tegyék meg mindazt - őhelyette -, amit még mindig Tőle várunk.

Bakter Bálintként rendhagyó módon is fölnéztem rá, tetszik nekem a proli-hangvétel, amit nem vetett le egy pillanatra sem, legfeljebb mindig adjusztált egy kicsit, elvárásokhoz és célokhoz igazítva.

A hivatalos irodalmi ítélkezés szívesen megfeledkezne róla: egy költővel kevesebb, egy gonddal könnyebb a kánoncsinálók élete. Hiszen van költő elég, ha a fele elsüllyedne a feledés mocsarába, az se lenne sok. 

Én viszont azt mondom: Soós Zoltánért kár. Bárhogyan is nézzük, ha civil életének gubancain akadunk is fenn. 

Barátai, hívei által sokat idézett rövid verse pontosan leírja azt a tragédiát, ami megtörte az ő költői ívét. 

Íme:

Elvitte a Duna vize

Itt állok ötven évesen

gyerekem kinőtt cipőjében,

sírig becsapva.

Azt lesem,

mint foszlik szét rejtelmesen

kamasz-álmom: a Marxi Éden.

(1985)

És ebben a katartikus élményében csöppet sincs egyedül, viszont ő az, aki ilyen tömören és lényeglátóan meg is fogalmazza, még mielőtt a rendszerváltók be nem törik a népi demokratikus rendszer masszív kirakatát.

2015 augusztusának elején hunyt el. Született 1935-ben. A lírai groteszk képviselőjének tartják (bár élete utolsó évtizedeiben megpróbált ki-kitörni más skatulyák irányába is), aki nem olvasta 1990 előtt írt verseit, az tulajdonképpen hamis képet kaphat költői egyéniségéről. (Egy összefoglaló értékelésből: "A költő egyik kedvenc témája a pesti alvilág: "huligánok", vagányok, utcalányok gyűlölettel ábrázolt, elborzasztó cselekedetei. Kétségtelen érdeme, hogy ezekben a versekben – melyek csupán jelenségszinten, felszínesen rögzítenek egyes életmozzanatokat – kísérletet tesz az argó nyelvi elemeinek, kifejezéskincsének költészetbe emelésére; helyenként igen hatásos, frappáns módon.")

2002-ben a költőtárs Földeák János így írt róla:

"Fenegyerekként robbant bele a magyar költészetbe a hatvanas években. Akkortájt az emberek még olvastak verseket, és azt hitték, hogy költőnek lenni több, mint szép lélek és kifinomult ízlés dolga. Akkoriban még gyárakban, vidéki kultúrotthonokban tartottak úgynevezett író-olvasó találkozókat, s hiszitek vagy nem, azokon gyakran nem lehetett ülőhelyet kapni. Legalábbis, mikor Soós Zoltán megjelent mackós járásával és huncut mosolyával. A „műértő közönség” már tudta: élményben lesz része. Nemcsak esztétikaiban. Legutoljára az egyik vezető fővárosi napilap portáján találkoztam vele, nem verset írt, a kaput õrizte. A rendszerváltás óta nem publikált, a keserűen gúnyos rigmusait sem azelőtt, sem most, a „demokráciában” nem díjazta a hatalom. Pedig az isten is költőnek teremtette..."

És ha ez így van [tessenek csak fellapozni köteteit, rendre: Napébresztő, 1963), Gorombakovácsok (1966. Magvető),Új versek és Gorombakovácsok (1977, Magvető), Hátországi portya (1982), Baranyival közösen írt verskötete: Hegyibeszéd / Mulat a vezér], akkor már csak olvasni kell. Még akkor is, ha manapság könyveit fillérekért árusítják a papírzúzdák előszobáinak számító utcai könyvárusoknál. (Magam is ott szereztem egy kötetét!)  De sebaj! Annyi ott a valódi irodalom, hogy esküszöm, csöppet sem szégyen manapság ponyvára kerülni! Így még esélye van az íróembernek, hogy kritika ide vagy oda, de legalább el is olvassák. Azok, akiknek írt.

Alább a netről összeszedett néhány Soós-költeményt nyújtok át az ide látogatóknak. (Bakter Bálint)


Soós Zoltán:

HULIGÁNOK PUSZTULÁSA
Rekviem

Talán Gino vagy Rigoletto
mesélte el, hogy nem olyan régen
megvadultak a huligánok
Róma egyik kerületében.

És szaporodván, mint a nyulak:
- bűnük közerkölcsi volt főleg -
leteperték – ha arra jártak –
brutálisan a szende nőket.

A közvélemény felsikoltott:
oda a becsület, a lányság;
és módfelett tanácstalan volt
a római főkapitányság.

Kihirdették: e vad környéket
a turista – míg jó a dolga –
elkerülje, mert szüzességét
a Hivatal nem szavatolja.

Hírlett még, hogy eme intelmet
külföldi lapok is közölték;
és ettől kezdve rémült férfi-
sikolyoktól zengett a környék:

luxuskocsin s busz-karavánnal
jöttek a sóvár öreglányok –
és kilenc szörnyű éj után mind

kipusztultak a huligánok.


Gorombakovácsok 

Részlet 

"Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt, 
az anyag gyermekei. 
Emeljétek föl szívünket! Azé, 
aki fölemeli. 
Ilyen erős csak az lehet, 
ki velünk van teli." 
(József Attila) 

- Szigetek, öblök vas-szagú világa, 
hajók bölcsője, külvárosi táj. 
Ki hű hozzá: biztonságát kínálja 
annak a parton, üzemben, szikár 
darui alatt, s kint a sólya-téren, 
hajó-csontvázak állványos tövén, 
hol a munkások teremtő kezében 
okos formát ölt, domborul a fém. 
Ki hű hozzá, csodáit néki tárja: 
az öblön épp egy gyors rocsó fut át, 
s a rajt didergő költő, íme, látja 
a vén dajkává szelídült Dunát. 
Betonfalak uralkodnak szeszélyén, 
lilás szeplőket festett az olaj 
bőrére és örvény kavarta mélyén 
egyre csak épül a szerszám-korall; 
szerszámok, miket fagyos szél csavart ki 
a kezekből és vert a mélybe, le, 
s egymás hátára nőve lettek holmi 
eltévedt halak vízi dzsungele. 
A dokkok mellett nagy utakra épült 
hajók várják, hogy útra keljenek, 
s a Duna - karcsú testük alá békült - 
hátán vigye őket, hogy tengerek 
s óceánok adják majd kézről kézre: 
- a nagy hajók közt bár ha csemeték - 
de elvihessék végül, célhoz érve, 
e külvárosi táj üzenetét. 
Szigetek, öblök vas-szagú hatalma, 
szigora - ívfénnyel szemez a Nap -: 
itt nincs halandzsa, álszent makogások, 
és reng a föld a gorombakovácsok 
gólem-lábú gőz-pörölye alatt. - - 

1966 


Vagyok, mint rég 

Vagyok, mint rég: magyar ajkú, 
szabadelvű szabad hajdú. 
Tömjénszagtól hányó, cifra 
feszületnek: kálvinista. 
Csillagok közt az ötágút 
kedveltem, ám - az elárult. 
Ismét folytatom a nótát, 
hisz tegnapi idióták 
helyén már itt dúl, dobog vad 
lármával az új baromhad! 


1990

A Baranyival közösen kiadott kötetben mindketten legjobb oldalukat mutatták: s megboldogult Gorombakovács mellett úgy illő, hogy Baranyi Ferencet is megszólaltassam itt...

Baranyi Ferenc 

VALAMI MINDIG KÖZBEJÖN

Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak 
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad, 
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön, 
futnál hozzája szüntelen, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre 
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve, 
a csüggedőkre bíztatón, a lányokra ingerkedőn 
mosolyognál szíved szerint, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: lehetne felbujtó az álom 
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon, 
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn, 
álmodhatnál, mert volna mit, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad, 
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak, 
hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn, 
lehetnél hős, nemcsak derék, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek 
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet, 
pedig adódna még idő kifogni az adott időn, 
igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.


(1972)

Loptam egy verset

Ritkán olvasni ma ütős, jó verset - érdekeset, elgondolkoztatót már jóval többet. S ha közben akad egy-egy, azt bizony föl kell mutatni, azt meg kell jelölni, nehogy mások jelöljék meg az elfeledhetőség pókhálójával.

Ezt a verset ma reggel találtam, Elekes Ferenc egyik Feriforma nevezetű blogján. Hamar a taklicskát, s máris itt vagyok vele:

Elekes Ferenc:

Költő az akasztófa alatt

Gyönge a vers,

mondjuk, mint a harmat.

Erős a hatalom

akkor is ha hallgat.

Amikor megszólal,

dicsér és dicsőít,

háznak nevezi ólad,

mondhatsz akármit,

kirúgja a széket

alólad.

Éjjel-nappal Zorán

Évekkel ezelőtt egy interjúban olvastam, amely Zoránnal készült:

"- Mitől annyira jók a Zorán-dalok? Mi a titkuk? 
- Az első lemeztől kezdve az utolsóig arra vigyáztunk, úgy csináljunk mindent, hogy azt elsősorban mi érezzük jónak. Ez egyfelől ízlés, meg szakmaiság kérdése, mert egy pillanatig sem mehetünk alá a közönségnek. Sose dőltünk be divatoknak és nem adtuk föl alkotói függetlenségünket. Mindig azt énekeltünk, ami nekünk a leginkább tetszett. Persze, a műsorok összeállításánál sok szempontra tekintettel van az ember, bizonyos darabokat nem hagyhat ki, még ha nem is tartozik a kedvencei közé, a válogatás nem könnyű, hisz több koncertre való dal van a tarsolyunkban.


- Mit tapasztaltál, ami a számodra jó dal, azt a közönség is szereti?
- Igen, a kettő rendszerint egybevág.


- Vajon miért?
- Hát mert a jó dal az jó dal."


Mindjárt egy kis demonstráció a jútubról: Közös szavakból...

Alább én is megpróbáltam némileg közel férkőzni a Zorán-titokhoz. Sikerült vajon?

BAKTER BÁLINT

Éjjel-nappal Zorán

Korongról szól hozzám Zorán

Megélnék bármelyik dalán

Mit tud amit én nem tudok

Hallgatom meg se mozdulok

Mindenünnen Zorán dalol

Éjszakámból is visszaszól

Őt hallom bár súlyos a csönd

Eső kopog hűs égi könny

Gitárja szól tücsökzene

Hallgatom nekem üzen-e

Sziklán kószál nyílt tengeren

Fuldokló mámor szerelem

Idegenség körös körül

A megcsalt szív minek örül?

Apák hitére esküszik

Nem édeleg nem alkuszik

Álomba oltott dúdoló

Sok dala demonstráció

Hogy ami velünk megesett

Nem több és nem is kevesebb

A menekülő élet maga

Hajnalkergette éjszaka

Egy csók vagy csak a vágya tán

Komlós cipó az Úr asztalán

A halandók sose vesznek el...

Szymborska Wisława*: 

Statisztikai összefüggések
Száz emberből

Mindig mindent tud:
ötvenkettő.

Minden lépésnél habozik:
szinte mindenki más.

Kész segíteni,
ha gyorsan megy:
negyvenkilenc.

Mindig jó,
mert nem tehet másként:
négy – na jó, talán öt.

El tud ismerni, irigykedés nélkül:
tizennyolc.

Ifjan megbotlott
(de már vége):
nagyjából hatvan.

Akivel jobb szóba sem állni:
negyvennégy.

Örökké retteg
valakitől-valamitől:
hetvenhét.

Boldogságra képes:
legfeljebb huszonhárom.

Egymagában ártalmatlan,
tömegben megvadul:
több mint a fele, annyi szent.

Kíméletlen,
ha alkalma nyílik rá:
jobb, ha még nagyjából
sem tudjuk.

Visszatekintve bölcs,
nem sokkal több,
mint előre.

Az életből nem hoz ki, csak egy pár cuccot:
harminc
(bárcsak tévednék!)

Összecsuklik a fájdalomtól
és nem lát reményt maga előtt:
előbb-utóbb nyolcvanhárom.

Igaz ember:
alig harmincöt:

Vagy, ha úgy jobban érthető:
három.

Szánalomra méltó:
kilencvenkilenc.

Halandó:
százból száz --
ez a szám soha nem változik.

(Kepes János fordítása)


* A Nobel-díjas lengyel költőnő idén február elsején hunyt el.

Öregekről - szikáran, szépen

Molnár Dénes rajza

Mondhatni, ahogy Thinsz Géza verseiben olvasni a szűkön mért szavakat. 1964-es, Stockholmban kiadott (500 példányban) verseskönyvére bukkantam ma egy közkönyvtár bársonyos porral behintett polcán. Mikor kihúztam a könyvet, még a nyoma is láthatóan megmaradt a porban - pontosabban a hiánya. Az látszik most a polcon, hogy ezt a rég nem bolygatott könyvet most valaki hazavitte, leporolta és ámulva-borzongva olvassa a szikárnál szikárabb, szinte már-már szavakra hulló, de valami folytán mégis összeálló Thinsz-verseket. Kettőt máris ideszippantunk bizonyítékul, néhai jó Molnár Dénes rajzával kombinálva...


Thinsz Géza


MOSTOHA

öreganyó —
otthagyott férjed,  fiad,
elcsatangolt a kutyád is,
fázik a lábad
öreganyó.
Mostoha korban
voltál mostoha,
öreganyó,
ifjúságom ólomnehezéke,
de feloldoz
az elvetélt öregség, —
nem vetek rossz szót rád,
emlékszem,
megsimogattad egyszer az arcom
öreganyó.

RÁNCOS ARC

A ráncok
         felbarázdálták
az arcát
         rátekeredtek
a ráncok
         széthasogatták
az arcát
         mult-szakadékká
a ráncok
         hiánnyá vágták
az arcát
         elborították
a ráncok —
         megfúlt alatta az idő – –
asszony?
férfi?
lányom?
apám?
én?

(Forrás: A jó hatványain. Versek és fordítások. Stockholmi Magyar Intézet, 1964)

versmob 0411

Siklósi Nándortól az alábbi levelet hozta a mai posta:

Pénz- és versköltő Barátaim !

Ha még  nem ismeritek ezen összeállítást, érdemes pár (kb. 45 )  percet rászánni - egy tanuló is ennyit szenved egy irodalomórán...

A film végignézéséhez ide kattanj:

 http://www.versmob.hu/

Általam ismert – és általam ismeretlen – költők, fiatalabbak (mármint nálam – ők vannak többségben) és érettebbek, szépek és rútak, klasszikusok és leendők, veretes poéták és laza  rapperek
mondanak okos és kevésbé okos dolgokat - szerényen vagy nagyképűen, összefogottan vagy összevissza a költészetről, a versről, az ihletről, az alkotásról - és hasonlókról.


Persze, végig érződik, hogy fiatalok készítették – és főként  fiataloknak szánták; - de öregebbeknek is érdekes...


Vannak fekete lyukak (Tóth Krisztina pl. nem látható) más más technikai hebehurgyaságok – de nézhető. (Kis személyeskedés: 11:00-nél a számomra legkedvesebb költő, Gergely Ágnes is megszólal - fél percig beszél első verse születéséről; majd 39:30-nál is fölvillan.) Megütött Juhász Ferenc igazsága: az amatőr mindig magabiztos – a tehetséges mindig szorongó. 


Akkor lehet, hogy én tehetséges amatőr vagyok?


Üdv mindenkinek!

***
A versmob projekt 2011-ben, a magyar költészet napjára készült, ekkor mutatták be a versmob 0411 című független dokumentumfilmet, Sarlós Dávid és Gyaraki Dávid munkáját. Az egyetemista csapat január óta járta az országot, 44 kortárs magyar költőt faggattak a vers, az írás és az olvasás helyéről és szerepéről ma, 2011-ben.

A válaszoló költők névsora:

Bajtai András, Beck Zoltán, Bereményi Géza, Bertók László, Busa Pista, Can Togay, Csobánka Zsuzsa, Csukás István, Dunajcsik Mátyás, Falcsik Mari, Gergely Ágnes, Juhász Ferenc, K. Kabai Lóránt, Kántor Péter, Kányádi Sándor, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kemény Lili, Kollár Árpád, Kovács András Ferenc, Krusovszky Dénes, Kukorelly Endre, Lanczkor Gábor, Lator László, Lovasi András, Marsall László, Nemes Z. Márió, Oravecz Imre, Orcsik Roland, Pál Dániel Levente, Parti Nagy Lajos, Peer Krisztián, Simon Márton, Süveg Márk, Szabó T. Anna,  Szálinger Balázs, Takács Zsuzsa, Térey János, Tóth Krisztina, Varró Dániel, Villányi László, Vörös István, Zalán Tibor, Závada Péter.

Operatőrök:
Kiss Gravi András
Táborosi András
Nagy Zágon
Juhász Péter

Tóth István és az ő Besztiáriuma

Miután az olvasó magukénak tudhat fenti szerzőtől egy verses-képes herbáriumot, most a szintén tőle származó Besztiárium (Állattani enciklopédia versekben) válogatott darabjaival ismerkedhetnek. Mielőtt belevágnánk, néhány szót a 2000-ben napvilágot látott kötetről, keletkezésének körülményeiről.

Amikor a nagyváradi Literator Könyvkiadó megjelentette a versfüzetet, a marosvásárhelyi Népújságban Szekér Endre értő méltatása is napvilágot látott, amelyet célszerű bőven idézni. Ilyen jól ugyanis még nem foglalta össze senki a verscsokor lényegét, jelentőségét.

A Besztiárium – lírai állattan, melyben a költő folytatja Herbárium című kötetét, költői növénytanát. Lírai enciklopédiát ír, a Lapidáriummal, a Szoláriummal együtt: a természet élő- és élettelen világának sajátos összefoglalását, egyszerre "tudományos" és "költői" összegzését akarja megalkotni. Ezt a különös, egyéni vállalkozást "megmagyarázhatjuk" félig- meddig Tóth István alkotói egyéniségéből. Benne él mindig a klasszika- filológus, a hajdani latin költészetet magyarul megszólaltató műfordító, a régi és modern költőtársak (német, francia stb.) tolmácsolója, az irodalomtörténész (aki élőszóban tanárként és kötetekben összefoglalva, leírva, kutatóként, alkotóként). De ez a "felsorolás" nem fejezi ki igazán alkotói egyéniségét: ő a természeti-környező világot középpontba állítja; az emberi közösséget és a rettentő nagyvilágot ismerő, felmérő, abban sokszor csalódó költő, aki hajdan, Csokonaiként, a csörtető, pénzéhes, elembertelenedő világtól szívesen elfordul, a "magányosságba" menekül. Tágasabb ez a nagyvilág, emberibb ez a magányosság a természetben, fákkal, növényekkel, hozzánk csendesedő állataival, "vadjaival". Kezes ez az állat, csodás illattal köszönti a virág, átkarolja őt egy-egy faág. Tóth István költői világa, lírai "természetrajza" csak félig vezethető vissza az Aiszóposz-Phaedrus-féle görög- latin állatmesékhez. Ők és követôi (pl. La Fontaine, Krilov stb.) az állatvilágban olyan "emberi" történeteket ábrázoltak, melyek mindnyájunknak, emberi halandóknak tanulsággal, bölcsességgel, útmutatással szolgáltak. Ebből a "tanulságból", "emberi bölcsességből" megőriz valamit a költő, de lefaragja belőle a történetet, a csattanót, a jellemzést. És sokkal inkább közeledik a lírához, a maga egyéni mondanivalójához – természeti "környezetben"...  Ez a lírai állattan sokféleképpen szól hozzánk. Gyakori a négysoros vers – máskor is –, követve akarva- akaratlan Áprily Lajos, Horváth Imre és mások példáját. A verseknek legtöbbször egy nagybetűs magyar címe van: a név, önmagában. Alatta olvasható a tudományos állattannak megfelelően a latin név zárójelben...Utána jellemzi, bemutatja, rövid helyzetképet ad, sorsáról ad számot, majd legtöbbször önmagával kapcsolatos a befejező pár sor...


Tóth István természetesen nem követi mindig a szeretett négysoros versformáját. Hosszabb arcképet rajzol kedvelt Dió kutyájáról, rövid verssoraival rögzíti az ébredő madarak felejthetetlen pillanatait. Szereti őket, alig tudja versét abbahagyni... De a Besztiáriumot is "pótkötettel" folytatja, angolból, franciából, görögből, latinból stb. fordított versekkel egészíti ki munkáját. Nem felejti el Odüsszeusz régi kutyáját, Argoszt, Homérosz eposzából: "Ám ahogy megszimatolta Odüsszeusz közeli létét:/ Farkát csóválgatta, fülét mind egyre konyítva;…" A költő szívesen idézi Szamosközy István, Zsámboky János sorait a régebbi időkből, de leggyakrabban francia kortársait szólaltatja meg lírai állattanában...


Tóth István természetközelsége, életszeretete, emberi bölcsessége, a kis- és nagyvilágot egyszerre látó és megörökítő szemlélete feltétlenül eredeti, értékes, figyelemre méltó fejezete napjaink magyar irodalmának. Ő mindig a változó és változatlan világ őre akar lenni, a szépre odafigyelni, megállítani mai Faustként a tovaröppenő pillanatot versben, lírai enciklopédiájában.

Szekér Endre értékeléséhez itt most néhány verset válogattunk, ízelítőnek. A bő szemelvényeket külön oldalunkon, a Herbárium folytatásaként olvashatják. (B.B.)


Bogár
(Insectum)

Nagy, sápadt gomba lett a Nap,
nőni kezdenek a mohák.
Penészkiverte ég alatt
egy bogár megy az úton át.

Fagyos reggel. Fotó Szabó József

Cinke
(Parus major)

Dalolsz a kertemben, hős cinkém,
Bár kint minden csonttá fagyott.
Biztosan jobb munkás vagy, mint én,
Aki még bent is hallgatok.


Csikók
(Pullus Equinus)

A déli itatás alatt
szikrát vetett a hó.
Felettem szinte átrepült
a két szilaj csikó.
Az erdőig vadul futott,
a fák között megállt.
Csámborgott restelkedve, és
a kötőfékre várt.

Krézi-mesék és -versek furfangos szerzője: Mosonyi Aliz

Sajátos, szokatlan, mégis kedves és bizalomgerjesztő hang ezé a szerény írónőé. Aki úgy ír prózát, mint a költő. És verset is úgy, mintha csak mesélne. Két krézi-verse nyomán indultam el (A fölfalt postások, Ámokfutó) a Bukfencező múzsa c. antológiától (Kozmosz Könyvek, 1976), s jutottam el a világhálóig, ahonnan nem kevés furfanggal, de sikerült összekaparni egy fuvintásnyi kóstolót különös írói világából. (B. Bakter)

APRÓSÁGOK BOLTJA

Az Apróságok Boltjában apróságokat lehet kapni. Apró ruhákat, apró cipőket, apró kalapokat, apró esernyőket, az apró ruhákhoz apró gombot, az apró cipőkhöz apró fűzőt, a kalaphoz apró virágot.  Jön egy vevő, vesz egy apró ruhát, a ruhához apró gombot, a cipőhöz apró fűzőt, a kalaphoz apró virágot, aprópénzzel kifizeti, hát az esernyőhöz semmit se lehet kapni?  Semmit, semmit, mondja az apró boltos. De kár, mondja az apró vevő, akkor nem veszek esernyőt. Sóhajtozik az apró boltos, mind megmarad az esernyő, nem veszi meg senki.  Arra jön egy apró egér, bebújik az apró boltba, nézi az apró ruhákat, ebből nem kérek, nézi az apró cipőket, ebből nem kérek, nézi az apró kalapokat, ebből se kérek, meglátja az apró esernyőket, hm, hm, egy kis esernyőt ennék. Rág egy apró lyukat az egyik esernyőn, rág egy apró lyukat a másik esernyőn, jóllakik az apró egér.  Jön egy apró vevő, vesz egy apró ruhát, az apró ruhához apró gombot, vesz egy apró kalapot, a kalaphoz apró virágot, hát az esernyőhöz mit lehet venni?  Nézi az apró boltos az esernyőt, látja, hogy lyukas, tessék kérem lyukat venni az esernyőhöz! Nézi az apró vevő az apró lyukat, de szép lyuk, adja ide, megveszem!  Most már mindent lehet kapni az apró boltban, apró ruhához apró gombot, apró cipőhöz apró fűzőt, apró esernyőhöz apró lyukat.


AZ ÖRÖKNAPTÁR BOLTJA

Az Öröknaptár Boltjában csak egyféle naptár van, a papírja hófehér, hófehér ceruzával kell írni rá, de nem, hogy öttől hétig bélépcső harmadik emelet, hanem csak Tavasz Nyár Ősz Tél, ilyen örök dolgokat.

A RÓZSAUJJÚ TÜNDÉR BOLTJA

A Rózsaujjú Tündér Boltjába betévedt egy szegény vándor. - Egyen rózsát ! Igyon hajnali harmatot ! - mondta neki a Rózsaujjú Tündér. Megevett hat tányér rózsát, megivott hat liter harmatot a vándor, megtörülte a bajuszát, kiment az ajtón, azt se mondta, jó napot. - De szép bajszos ember ! Sose felejtem el ! - gondolta a Rózsaujjú Tündér. - Hanem azért a tányért mégiscsak utánavágom. Meg még a poharat is !

ŐRANGYALOK BOLTJA

Az Őrangyalok Boltjába nem lehet bemenni, besóhajtani lehet csak nekik, ITT TESSÉK BESÓHAJTANI, ki van írva, akkor azt ők meghallgatják, a kötést, horgolást leteszik, és máris indulnak, ha kell. Ha meg nem kell, szerintük, akkor nyugodtan horgolnak, kötnek tovább.

A BESZÉLŐ ZSINEGEK BOLTJA

A Beszélő Zsinegek Boltjában üldögél egy komoly kis hölgy, válogat komolyan a zsinegek közt. – Ez meddig tekeredik? – kérdezi a boltost. – Pestről Budára – mondja a boltos. – Nem elegendő – mondja a kis hölgy. – És ez meddig tekeredik? – Pestről Budára, Budáról Londonba, Londonból Párizsba, Párizsból Berlinbe, Berlinből Burmába, Burmából Madridba, Madridból Moszkvába, Moszkvából Jénába, Jénából Budára, Budáról Pestre – mondja a boltos. – Hát Alaszka? Hát Kujbisev? Odáig nem tekeredik? – kérdezi a kis hölgy. Odáig nem – mondja a boltos. – Akkor nem elegendő – mondja a kis hölgy. – A viszontlátásra! – Várjon, várjon! – mondja a boltos – összekötözzük, összebogozzuk, ahova csak parancsolja! Hova parancsolja? – Pestről Budára, Budáról Londonba, Londonból Párizsba, Párizsból Berlinbe, Berlinből Burmába, Burmából Madridba, Madridból Moszkvába, Moszkvából Jénába, Jénából Jaltára, Jaltáról Máltára, Máltáról Alaszkába, Alaszkából Puliszkába, Puliszkából Pakisztánba, Pakisztánból Kujbisevbe, Kujbisevből Budára. – És Budáról? – kérdezi a boltos. – Budáról Pestre – mondja a kis hölgy. – Megvan, kész van – mondja a boltos. – Most elegendő? – Egyelőre – mondja a kis hölgy. – Csomagoljam? – kérdezi a boltos. – Nem, nem – mondja a kis hölgy –, inkább máris tekergetném. – És máris tekergeti a beszélő zsinegeket Pestről Budára, Budáról Londonba, Londonból Párizsba, Párizsból Berlinbe, Berlinből Burmába, Burmából Madridba, Madridból Moszkvába, Moszkvából Jénába, Jénából Jaltára, Jaltáról Máltára, Máltáról Alaszkába, Alaszkából Puliszkába, Puliszkából Pakisztánba, Pakisztánból Kujbisevbe, Kujbisevből Budára, Budáról Pestre.


AZ ÉLETREVALÓ FÁNKOK BOLTJA

Az Életrevaló Fánkok Boltjában lélekszitán léleklisztet szitál a pék, abból süti a fánkot. Hanem a cukrot hol elfelejti, hol nem, hol tesz bele, hol nem. Jönnek a vevők, kérdezik: - Keserű fánk az élet? Vagy édes? - Én azt honnan tudhatnám - mondja a pék. - Meg kell venni, meg kell enni. Abból megtudhatják.

(A folytatáshoz mindig a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Tóth István és az ő Herbárium-a

A tavasszal cserépbe ültetett csípős paprika neveléssel kísérleteztem dolgozószobám ablakában, s mialatt a palántákat öntözgettem-gondozgattam, egyre gyakrabban jutott eszembe egy csodálatos kisvilág, amelybe bepillantani egyszer osztályrészemül adatott. A palánták nőttek, nődögéltek, fölöttük pedig szárnyat bontott a nyugalmas eseménytelenség, volt hát időm a csöndes emlékezésre is.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy hórihorgas, aranyszívű, szerény költőember a marosvásárhelyi Somostető emelkedőjén, a Nyár utcában, vendégmarasztaló, árnyékos, buja kert közepén. Tóth István a neve.

Életrajzi adatai pár sorban elférnek: 1923-ban született Tenkegörbeden, s 2001-ben halt meg Marosvásárhelyen. Ami e két sarokpont közé eső 78 esztendőbe belefér, az a tanárság mellett (Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely) a költészet és a műfordítás. (Olykor talán inkább a műfordítás és a költészet.)

Formaművésznek tartják, jelentős hozzájárulása a latin irodalom magyar nyelvre való átültetéséhez. 1980-ban válogatott versei jelentek meg a Kriterion könyvkiadónál (Sziklás parton), utána már csak három önálló kötetéről tudok: 1994-ben a Népújság-könyvek sorozatban jelent meg vékony füzete, majd 1998-ban a Mentor adta ki Herbárium-át, 2000-ben pedig Besztiárium címmel jelent meg verseskönyve a Literátornál.

1988-ban jártam nála, akkor ismerkedtünk meg személyesen. Felesége éppen kórházban feküdt, ő meg elmagányosodott aggodalmában kapva kapott vendéglátásomon. Emlékszem, az volt a szándékom, hogy végiglátogatom Eminescu román nemzeti költő legjelesebb magyar műfordítóit, köztük Tóth Istvánt is.

Természetesen, mint két költőember, ha megoldódik a nyelvük, amihez az előttük pohárba csorgatott szilvórium is hozzájárult (amit aztán, apró kortyokban, szintén a kert terméséből készült körtepálinka követett), Mindenről beszélni akartunk, hiszen a szabadban voltunk, a kerti asztalnál, köröskörül az anyatermészet, maga a megtestesült Flóra, amelynek ő oly nagy csodálója és szorgalmas szolgálója is volt egyben.

Akkor beszélt nekem régóta dédelgetett tervéről, hogy Lírai enciklopédia címmel verskötet-sorozatban énekli majd meg a növény- és állatvilágot, továbbá a kövek és az égitestek csodavilágát. Herbárium, Besztiárium, Lapidárium, Szolárium lesznek majd a verses enciklopédia építőkövei. Növénytanából már készen áll jó néhány – lelkendezett, s nőttön növő nagylelkűsége jeleként mindjárt fel is ajánlotta az 1991-es Előre Naptár számára a teljes Herbáriumot; reméli, határidőig el is készül vele.

A közlésre már nem kerülhetett sor: egymásra csodálkozásunk örömét megszakította az 1989 év végi romániai rendszerváltás forgataga: engem jól elkapott, őt meg felőrölte… Az Előre közben egyszerűen megszűnt, a helyében indított napilap pedig már nem vállalkozott évkönyv kiadásra.

Tóth István egyre magányosabb lett. Nyugalomba vonult. Emberi-költői tapasztalatára nem tartottak igényt, a megbolydult világ nem sok jót igért a klasszika-filológiában járatos és az egyetemes emberi értékeknek elkötelezett költőnek. Élete utolsó pillanatáig várta, hogy egyszer még meglátogatom. Hogy megmutassa nekem lírai eniklopédiáját, s tanácsot kérjen kiteljesítésével kapcsolatban.

Nem találtam módot időt szakítani rá. Arra gondoltam: ha igaz a túlvilág, még találkozunk. Addig is most, késői kegyeletként Herbáriumát és Besztiáriumát lapozgatom. Nem hiba nélküli, helyenként fáradt, muszáj-versek keverednek bennük az élővilág mély, bölcs megértését és mindennél előbbre való teljességét vállaló lírai szemlélettel megírt remek darabokkal. Álljon itt, mementóul a Herbárium bevezetőjeként szolgáló verse, amely már látogatásom előtt készen várta a számomra végképp megkésett folytatást… (Cseke Gábor)

Tóth István:

ELŐHANG

Hogyha teljesen érzem vállamon 

egyetlen földön fekvő levél sorsát: 

legalább olyan súlyos, mint egy ország 

ügyét védni egy vészes várfalon.

Hogyha száműzetését vállalom 

egy elrejtett virágnak, mit magos fák 

zártak be, s a még nagyobb elhagyottság 

rengetegnél is sűrűbb árnyba von:

mi késztet mégis, hogy mellé szegődjek? 

Hisz egyirányú úton megyünk végleg,

 amelyen visszajönni nem lehet.

Engem minden ártatlan sors megölhet: 

felmentésére hív a percnyi élet, 

és én véle örökre elveszek.

Somostető, 1984. X. 6.

A továbbiakban az Aranytalicska külön oldalon mutatja be, bő válogatásban előbb a Herbárium-ot, majd a Besztiárium-ot...

Elég egy trupp (de milyen!)

A cirkusz? Hát az gyermekkori álmom. Velem született szerelem a bizarr, a nyaktörő, a lélegzetelállító, az elérhetetlen után.

De ez a Napcirkusz - a montreali Cirque du Soleil! Amihez nem kellenek állatok, díszleteket cipelő, ácsolgató-bontogató kellékesek, idomárok és istállómesterek. Elég egy trupp (de milyen!), néhány zeneszerző (istenem, a muzsikájuk!) és több tucat kiváló artista (hogy tudnak, hogy tudnak!). Továbbá sok-sok fényre és közönségre - a többi már megy magától.

Ez a Napcirkusz.

Élőben még nem volt alkalmam látni, de elkönyveltem magamnak, hogy képernyőről, filmről is nagyszerű élmény végignézni őket.

Még verset is akartam írni róluk, így kezdődött (volna):

"Szememben-fülemben áll már a sátor,

ponyvája alatt Napcirkusz viháncol..."

- de itt elakadtam, mert egyszerűen nem tetszett nekem az a mód, ahogy nekiszaladtam, meg aztán fölfedeztem, hogy Tandori Dezső már elvégezte előttem a mutatványt, ami nem lenne baj, de úgy megszeppentem az ő versét olvasván, hogy csak az ő sorait tudom hirtelen - melegen - ajánlani. (bakterbálint)


TANDORI DEZSŐ
Napcirkusz, régi mesterek / A hegytető

Az artistaság hálátlan színészet.
Saját magán túl mit sem jelenít meg,
De a produkciója érthető.
Személytelenség próbál végtelent,
S nem, hogy a vakszerencse mit jelent,
Ikárosz nem így áll a hegytetőn.

Ha nyugdíjszempontúan... hagyjuk is.
Pult mögül italt mér, vagy messze visz
Utazókat - talán saját hajóján;
Mert mit csinálna, izmai lazulnak,
Mert mit töprengene, miféle Úrnak
Vendége volt sok légi kaptatóján.

Oly ismeretesek összetevői.
Cirkuszsátorból nem tudhat kinőni,
Leng, nyaktörések közt ide s tova.
Mert anyagtalanok csak a veszélyek,
Kőből és légből mind a vakmerések,
És vászonmennyország a kupola,

Mely megmászhatatlan, s nekik nem is kell.
Hazaindul az a tömérdek ember,
S a hegy - kintről hegy. Nézik, a mutatvány
Házát, melynek lakója ő, az izmok
S az ügyesség alkotják azt a poklot,
Mely ki sem törhet, mint üdvére vulkán.

Benti hegymászó, mikor abszolút.
Leendő szabadságába szorult,
Kilátástalanság. Az alpinisták:
Kinti társai. Ezt nem is hiszik,
Vagy az sincs, egymás gondolatait
- Ha vannak ilyenek - gyatrán gyanítják.

S mi, nézők, elvonultunkban a törpék,
Zenebohócok, Napcirkusz öröklét
Befizetői, bérletesei.
Az artistákat színes gönceik
- Bámuló társaknak - segíthetik?
Alig-alig helyettesítheti

A védőhálót karjuk, bár csapatban.
Ég óvja őket, itt a benti katlan
Öröklakóit, kitelepülés
Kényszeréig. Kocsmájukba bejárunk,
Bárkájukon kisebb kalandra vágyunk,
Egy-egy összevigyorgás az egész,

Valaha bíztunk, van mutatható
- Ők bíztak -, és hogy élmény a való,
Így mi; az író, hogy érdemes írni...
Én nem hiszem már. Röstellem e dolgom.
De azt sem érthetik, ha egyre mondom.
Két fél, embertelen. Ezt kell kibírni.

Hogy akinek szánhatnám, nincs velem,
Az égi sátor lakója vagyok,
Sátoré, mely bent magamra hagyott,
Tűntében él egyre a félelem.

A montreali székhelyű cirkuszt az teszi egyedülállóvá, hogy nem folyamodik állatszámokhoz, viszont nagyban támaszkodik mozgásművészek és akrobaták munkájára. Az 1984-ben Guy Laliberté és Daniel Gauthier által alapított, több mint 3000 alkalmazottat foglalkoztató társulat eddig 6 (sátorban tartott) világkörüli turnét, valamint öt állandó, különféle témájú, színházi előadást nyújtott. A turné előadásai voltak: Saltimbanco, Alegria, Quidam, Dralion, Varekai és legutóbb Corteo. Az állandó előadások: Mystère (Las Vegas), Ô (Las Vegas), La Nouba (Orlando), Zumanity (Las Vegas), Kâ (Las Vegas),The Boys (Las Vegas).

Alább lehet megcsodálni az Alegria c. műsor 2001-es előadásának felvételét a jútubon, a 11 rész hivatkozásaira kattintva

Cirque du Soleil - Alegria 2001 / 1

Cirque du Soleil - Alegria 2001 /2

Cirque du Soleil - Alegria 2001 / 3

Cirque du Soleil - Alegria 2001 / 4

Cirque du Soleil - Alegria 2001 / 5

Cirque du Soleil - Alegria 2001 / 6

Cirque du Soleil - Alegria 2001 / 7

Cirque du Soleil - Alegria 2001 / 8

Cirque du Soleil - Alegria 2001 / 9

Cirque du Soleil - Alegria 2001 / 10

Cirque du Soleil - Alegria 2001 / 11

Krézi-versek: Mindenki megbolondult?

Bukfencező múzsa címmel megjelent 1976-ban Budapesten egy fura versgyűjtemény, Tótfalusi István szerkesztésében. Hát ez most történetesen a kezembe került. És egyet ámulok-bámulok rajta, mint a cukrászda kirakatába szabadult gyerek, akinek senki nem mondja, hogy három habosrolónál többet nem szabad ennie, mert egykettőre utóléri a cukorbaj!


Tehát: falom, falom a könyvecskébe gyűjtött groteszk verseket, jókat röhögök a költők bolondozásán, ott van benne az egész világköltészet, sőt még azon felül is egy kicsi, s büszkén konstatálom, hogy a magyar költők sem maradnak ám alul, ha krézi ötletekben kelnek versenyre a világ legjobbjaival. Meghiszem azt, milyen élvezet lehetett a szerkesztőnek mindezt összegereblyézni, talicskázni, átfésülni, adatolni, könyvvé szelidíteni! Nekünk meg csak az olvasás, az újra felfedezés, az egyszerű élvezkedés lehetősége adatott meg - azt mondom, használjuk ki az esélyt, hogy kezemben a könyv, aztán ide-ide csempészek egy-egy mulatságosabb darabot, mikor már úgy érzem, hogy ebben a költött világban mindenki megbolondult - vagy talán mégsem? Csak torzító szemüveggel látjuk sziporkázni ezt a bőrében nem férő szellemvilágot...
Érdemes lesz ide naponta-kétnaponta visszajönni, egy-egy krézi-verssel édesítjük meg perceit. Nem semmi! (Bakter Bálint)


WEÖRES SÁNDOR
Téma és variációk


Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen, és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.

Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az írokszélek a futkosásban, és a nap nótával tölt mindenkit, még a hangzásból is rabkocsi remekel.

Ma szép futkosás van, csupa mindenki, sugárzik az árokszél a kutyákra, és az idő remekül tölti a napot, még a hangban is nóta rabkocsizik.

Ma szép kutya van, csupa futkosás, rabkocsi nótáz telten, és mindenki hangosan remekel az árokszélen, még a napból is idő sugárzik.

Ma szép árokszél van, csupa nóta, remek hangzás a kutyákból, és rabkocsiban tölti mindenki a napot, még az idő is sugarazva futkos.

Ma szép mindenki van, csupa remek, futkos a rabkocsi az árokszélen, és a kutyák hangosan sugárzanak az időbe, még a nap is nótázva tölt.

Ma szép remek van, csupa hang, futkosás az árokszéli napon, és idős rabkocsi sugárzik a kutyákra, még mindenki is töltésen nótázik.

Ma szép töltés van, csupa kutya, sugárzó nóta a napban, és remekül időz mindenki a rabkocsiban, még a futkosás is hangosan árokszélezik.

Ma szép idő van, csupa rabkocsi, remek hang a futkosásban és kutyát tölt mindenki az árokszélen, még a nóta is sugárban napozik.

Ma szép rabkocsi van, csupa töltés, sugárzik a remek napba, és kutyás árokszélek hangzanak a futkosásba, még az idő is nótázva mindenkizik.

Ma szép nóta van, csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen, és hangosan futkosva mindenki sugárzik, még a nap is rabkocsiban időz.

Ma szép hang van, csupa nap, futkos a nóta az árokszélen, és remek rabkocsi sugárzik az időben, még a töltésen is mindenki kutyázik.

***
(Weöres Sándor: 1913-1989)

...és majd a feltámadás

Dsida Jenő:
Húsvéti ének az üres sziklasír mellett

Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve,
ó – mekkora vád gyötör,
mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek,
törvény ellen vétkezőnek,
hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, – most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.

Nincs gonoszabb, mint a hitvány
áruló és rossz tanítvány,
ki az ördög ösvenyén
biztos lábbal, tudva mén:
szent kenyéren nőtt apostol,
aki bűnbe később kóstol, –
Krisztus, ilyen voltam én.

Amit csak magamban látok,
csupa csúnya, csupa átok,
csupa mély seb, éktelen,
testem oly mértéktelen
volt ivásban, étkezésben,
mindenfajta vétkezésben
s undokságom végtelen.

Ó, ha tudnám, megbocsátasz,
s országodba bebocsátasz,
mint szúrnám ki két szemem,
mint vágnám le két kezem,
nyelvem húznám kések élén
s minden tagom elmetélném,
amivel csak vétkezem.

Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok
és a sajgás, mely gyötör
nem is sajgás, már gyönyör.
Hamuval szórt, nyesett hajjal
ér engem e húsvéthajnal
és az üres sírgödör.

Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le a karom,
tehetetlen két karom…
Te kegyelmet mindig oszthatsz,
feltámadtál s feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben
egész nap csak ülök itten.
Lelkemet nagy, jó meleg,
szent fuvallat lepte meg,
lent az odvas, szürke barlang
mélyén muzsikál a halk hang,
ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most,
áprilisban fürdik és
aranyozza napsütés,
ahol lépked, jobbra-balra
ezer madár fakad dalra
s ring, hullámzik a vetés.

Éneklő sok tiszta lánnyal,
liliomos tanítvánnyal
nem követlek, Mesterem.
Majd csak csöndes estelen
indulok, hol vitt a lábad,
földön kúszom könnybe lábadt
szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon.
éjsötét nagy pusztaságon
étlen-szomjan vágok át,
nagy hegyeken vágok át,
mint eltévedt eb szimatja,
mely halódva is kutatja
vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről,
vonszolván földdel rokon
testemet a homokon
s így ujjongván, nem is érzik,
hogyan sajog, hogyan vérzik
rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan…
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utolérlek, Krisztusom!

Burjánzás minden szinten...

Zenei feléfestés itt

Várnai Zseni:
CSODÁK CSODÁJA

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél. 

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

Megírták annyian…

Áprily Lajos:
MENNÉK ELÉD

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

Mint a gyermek...

József Attila:
Ha nem szorítsz...

Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
hogy gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem - meghalok.

Nyakunkon az újév!

Dsida Jenő: TE HARANGOZOL

Hunyd be a szemedet a dombtetőn.
Megindulsz lassan az űrben, a kék
levegőben, az őszi lombok hervadt
szagában. Előbb csöndes úszással,
lengéssel jobbra-balra, aztán szédületes
gyorsasággal, káprázatos ívben
messzire lendülsz, titokzatos szálak
tartanak, azokon himbálózol
édesen, fájón, rettenetesen.
És delet kongat a falu harangja,
és minden kondulással egyre biztosabban
érzed, hogy te vagy a harang nyelve,
és az egész mindenség kék burája:
egy óriás harang. És öblös kongással,
testeddel, véreddel, egész valóddal
te harangozol az egész világnak.

1929

Karácsony közeleg...

Weöres Sándor: 
Nől a dér, álom jár

Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.

Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezitláb,
ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.

Kis ágat öntöznék
fönn a messze holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.

Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.

Repülő emberek (3)

Nem tudom, Kenéz Ferenc repült-e életében valaha... Mint utas valószínűnek tartom, de mint pilóta, vagy egyéb fedélzeti felelősséggel bíró egyén...

Pedig nagyon el tudnám őt képzelni egy hangárban, akár egy libalegelőn is, ahol vitorlázó gépek sorakoznak, de még egy léghajó vesszőkosarában is. Verseiben, mint a visszatérő álom (vagy vízió) mindegyre felbukkan a repülés motívuma. Egyik ifjúkori, nagyhatású poémáját egy repülőbaleset köré építette fel. Érdemes újra és újra olvasni. Nem csak az a mesteri benne, ahogy egy riporter tollára illő esemény szinte észrevétlenül vált át a legmélyebb poézisbe és jut el olyan gondolati magasságokba, akár a virtuóz sportrepülők az ő gépeiken, hanem a repülés kiterjesztése mindenre, ami az életben merészség, szabadság, fenség, csúcsratörés után kiált.

(A poéma részei közti illusztrációt repüléstörténeti anyagokból csente el bakter bálint.)

Kenéz Ferenc:
KÉREM, DE HÁT KI MONDTA NEKI, HOGY REPÜLJÖN?

S most
mintha a teremtés első pillanatainak
a sötétségéből
elhangzik a mondat:

Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön?
Ki mondta neki, hogy repüljön?

Én nem!
Te sem!
Ő sem!

közülünk senki nem mondta neki
hogy repüljön

így hát felelősségünk teljes tudatában
kijelenthetjük

bennünket nem terhel semmiféle felelősség
a továbbiakban

s remélhetőleg
sohasem.

Ó, Ikarusz szárnya, da Vinci szárnya, Lilienthal
szárnya, Aurél Vlaicu szárnya, Blériot szárnya,
Gagarin szárnya, Bormann szárnya
s a tietek
az örökké csendes Á. Zolié, aki biciklire vágyott,
a villogó nyakkendőtűs B. Tibié, akinek az apja
mindig a nyugati adókat hallgatta éjszakákon át,
a kis mitugrász C. Gyuszié, akinek nagyvárosi
unokatestvérei voltak, az örök tornacipős D. Misié,
aki majdnem fölrobbantotta a nyárikonyhát egyszer

istenem, micsoda pálya
az égből
le a
földre.

A katasztrófa fénye ott marad égve felejtve
a levegőben.

Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön?
Én nem!
Te sem!
Ő sem!

Lassan már megörökül a rét,
s az Eddigi Létezés Fája,

Télbemenendő

Debelka Sándor: Hóviharban

P. Buzogány Árpád
HAVAZÁS ELŐTT

Elmúlik ez a nap, magamba
valahová majd elrakom;
szikrát nyílik csendben a tél,
virága ott az ablakon,

kacagás hasította szét
tegnap a friss, fényes delet,
olyan volt, mintha véletlen
bekukkanna a kikelet,

és aztán visszafordulna,
itthon senkit se találva -
mosolygós köszönésével
együtt a nap menne kárba.

Nyugodt havazásra várok,
énekes esttel nem rokon.
Szemedben holdfény hintázik
messzi, hűvös hullámokon.



MINT AZ AJTÓNYIKORGÁS

Havat fúj fülembe a szél,
peng, mint cimbalom húrja,
az orrom hegye is vörös,
a szél fütyörész újra

"Szép szőke nők szláv mélabúba oltva..."

Amikor még a versgyárnál bakterkedtem és álmatlanság gyötört egy-egy éjszakán, akkor unalmamban bele-belepislantottam a raktáron heverő kéziratokba. Volt ott mindenféle versezet: kézzel írva, gépelve, nyomtatva, ilyen-olyan papíron.

Emlékszem, egyszer megakadt a szemem egy rövid versen, aminek az volt a címe, ha nem tévedek, hogy "Kisinyovi ősz". A szerzőjét már elfelejtettem, csak arra emlékszem, hogy egy nagyon szerelmes fickó lehetett, aki hatalmasat csalódott és képtgelen kiheverni, s valahogy eljutott Kisinyovba, de ott is csak arra tud gondolni, hogy mekkora veszteség érte.

Gondoltam akkor, milyen furcsa szerzet az ember: ott van az orra előtt egy egész új világ, szebbnél-szebb fehérnépekkel, de tőle lehetnek, mert ő csak egyre tud gondolni, s arra is hiába, mert sose lehet az övé...

Valahogy megjegyeztem annak a versnek a szövegét, s most igyekszem gyorsan fel is idézni:

Szép szőke nők szláv mélabúba oltva
román reménnyel ajkukon
sóvárgásomat rendre visszafojtja
a felzokogó fájdalom


itt jobban érzem hogy mindenem elhagy
és nincs kiút a vég neszez
búcsúzik minden mozdulattal
arcod lelkemben éledez


konyakba ölve ezt a reggelt
várom a derengő napot
szép szőke nők vonulnak egyre
de csak te kellesz tudhatod

Remélem, nem sokat tévedtem. Hogy mennyire igaza volt a pasinak, bizonyítja Alfons Mucha (1860-1939) cseh festő, grafikus és díszlettervező egész munkássága, aki már életében világhírre tett szert, szecessziós nőalakjai összetéveszthetetlenek. Megállapították róla, hogy e női figurákat legtöbbször szláv karakterjegyekkel ruházta föl. Ez minden esetben így volt, valahányszor saját szülőhazájától kapott hivatalos megbízást. Első ízben Párizsban rendezett második kiállítására készült plakáthoz alkotta meg az általa elképzelt szláv szépséget, amelyet morva százszorszépkoszorúval díszített fel.

Az Évszakok című négyalakos faliképe jellegzetes szláv típusokat állít a figyelem középpontjába, s rajtuk keresztül ábrázolja az év változásait.

Jerzy Harasymowicz (1933-1999) lengyel költő verse mintha éppen e szőke nőkoszorúhoz illeszkedne.

NEM VOLT MÁR HÓ

A városban
már nem volt hó
itt a hegyekben
a hó még mutatja nekem
a te kék nyomaidat
és mint őzt követlek
te rohansz és én nem tudom
ezek gomolyfelhők-e
vagy a hajad

És fennakadva a vágyak
fenyőgallyára
mint szarvas
megállsz

És a két melled
elnehezült a kora tavasztól

De tudod
és én is tudom
hogy csak verssel
tudlak megérinteni

Fordította Dabi István

Alább egy három részből álló videóösszeállítás gyűjtötte be korunk számos szláv szépségét országok szerint, majd úgy gondoltam, hogy a nőkkel való foglalkozást stílusosan zárja egy orosz fúvószenekar, aki Vaszilij Agapkin sokat játszott Búcsú a szláv nőktől című darabját adja elő. (Bakter Bálint)