Repülő emberek (3)

Nem tudom, Kenéz Ferenc repült-e életében valaha... Mint utas valószínűnek tartom, de mint pilóta, vagy egyéb fedélzeti felelősséggel bíró egyén...

Pedig nagyon el tudnám őt képzelni egy hangárban, akár egy libalegelőn is, ahol vitorlázó gépek sorakoznak, de még egy léghajó vesszőkosarában is. Verseiben, mint a visszatérő álom (vagy vízió) mindegyre felbukkan a repülés motívuma. Egyik ifjúkori, nagyhatású poémáját egy repülőbaleset köré építette fel. Érdemes újra és újra olvasni. Nem csak az a mesteri benne, ahogy egy riporter tollára illő esemény szinte észrevétlenül vált át a legmélyebb poézisbe és jut el olyan gondolati magasságokba, akár a virtuóz sportrepülők az ő gépeiken, hanem a repülés kiterjesztése mindenre, ami az életben merészség, szabadság, fenség, csúcsratörés után kiált.

(A poéma részei közti illusztrációt repüléstörténeti anyagokból csente el bakter bálint.)

Kenéz Ferenc:
KÉREM, DE HÁT KI MONDTA NEKI, HOGY REPÜLJÖN?

S most
mintha a teremtés első pillanatainak
a sötétségéből
elhangzik a mondat:

Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön?
Ki mondta neki, hogy repüljön?

Én nem!
Te sem!
Ő sem!

közülünk senki nem mondta neki
hogy repüljön

így hát felelősségünk teljes tudatában
kijelenthetjük

bennünket nem terhel semmiféle felelősség
a továbbiakban

s remélhetőleg
sohasem.

Ó, Ikarusz szárnya, da Vinci szárnya, Lilienthal
szárnya, Aurél Vlaicu szárnya, Blériot szárnya,
Gagarin szárnya, Bormann szárnya
s a tietek
az örökké csendes Á. Zolié, aki biciklire vágyott,
a villogó nyakkendőtűs B. Tibié, akinek az apja
mindig a nyugati adókat hallgatta éjszakákon át,
a kis mitugrász C. Gyuszié, akinek nagyvárosi
unokatestvérei voltak, az örök tornacipős D. Misié,
aki majdnem fölrobbantotta a nyárikonyhát egyszer

istenem, micsoda pálya
az égből
le a
földre.

A katasztrófa fénye ott marad égve felejtve
a levegőben.

Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön?
Én nem!
Te sem!
Ő sem!

Lassan már megörökül a rét,
s az Eddigi Létezés Fája,

Repülő emberek (2)

Száz éves az idén a magyar repülés

Bánhidi Antal élete negyedszázaddal később kezdődött a Svachulay Sándorénál, de a repülőépítő mostoha sorsa mellett élete végén elismerések is érték..

1903. december 23-án született Szatmárnémetiben. Úgy tartják nyilván, mint Széchenyi-díjas repülőgéptervező-mérnököt, sportrepülőt, számos magyar repüléstörténeti rekord felállítóját. 1920-ban kalandos úton, a Romániához csatolt országrészből a Szamost átúszva érkezett Magyarországra, hogy a budapesti Műegyetemen folytathassa tanulmányait. Az MTI Sajtóadatbankja szerint a gépészmérnöki karra iratkozott be, s amikor az egyetemen pilótatanfolyamot hirdettek, ő is jelentkezett. Így már korán a repülés közelébe került. 1921-ben többedmagával megalapította a Műegyetemi Sportrepülő Egyesületet, amelyben idővel sikerült elsajátítania a repülés és repülőgép-tervezés minden csínját-bínját.

1927-ben Lampich Árpáddal megtervezte az első magyar iskola-repülőgépeket. 1929-ben Svédországba, a műegyetemi hallgatók repülőgép-kiállítására indult Róma nevű ötéves kis gépével. Rekorddal felérő túrarepülés volt ez. Bánhidi Antal több országot és várost érintve, oda-vissza összesen ötezer kilométert és hatvannyolc órát repült.

1930-ban megtervezte és megépítette Gerle nevű sportrepülőgépét, amely kiválóan alkalmas volt iskolázásra, túra- és műrepülésre egyaránt. Mindössze tízméteres nekifutásra volt szüksége ahhoz, hogy a levegőbe emelkedjen. A kétszárnyú, kétszemélyes Gerlét a maga idejében a leghíresebb magyar építésű repülőgépként tartották számon. A szűkös anyagiak és a gáncsoskodások ellenére a Gerle-sorozatban több gép is épült, ezek bizonyos megoldásaikban (például a motorban) különböztek egymástól.

A Gerléről szól az alábbi, megőrzött archív filmecske is:

1933. február 19. és március 24. között Bánhidi Antal és Bisits Tibor a Gerle 13 repülőgépen 100 óra repülési idő alatt körülrepülte a földközi-tengeri partvidéket, és a 12 258 kilométeres út során 22 város repülőterét érintették. Bánhidi ugyanebben az évben leszállás nélkül Londonból Debrecenbe repült és elsőként repülőpostát is szállított. Észak-európai túrarepülés után 1937-ben több mint 15 ezer kilométeres utat tett Dél-Amerika feltáratlan őserdei felett, ez a korabeli repülőtechnika bravúrjának számított. 1931-ben ő irányította az első magyar óceánrepülés műszaki előkészületeit.

Bánhidi Antal 1936-37-ben Albrecht főherceg bécsújhelyi repülőgépgyárának, 1940-ig a Műegyetem gépszerkezettani tanszékének munkatársa volt. A II. világháborúban mint tartalékos repülő hadnagy a felvidéki és kárpátaljai repülőakciók résztvevője, majd Észak-Erdély repülőéletének és légipostájának megszervezője, 1945-50-ben a Közlekedési Minisztérium légügyi főosztályának repülőgép-tervezője, ezután a Járműfejlesztési Intézet rajzellenőre. 1992-ben Széchenyi-díjat kapott életműve elismeréseként, a magyar óceánrepülés műszaki előkészítésében kifejtett tevékenységéért. Úti élményeiről, életútjáról könyveket írt: A Gerle 13 útja (több kiadást megért), Repülőgépem Dél-Amerika felett, Pilóta lettem, Harc a levegőért, Mese a gerlékről.

Így emlékezett vissza távrepüléseire:

„Aki hosszabb légi utat (...) végigrepül, nemigen kérdi, hogy miért is sport a repülés. Mert szép sport. A test és a lélek sportja. Az ész és a kéz munkájának egyik legszebb, legmodernebb alkotása. Szállni szabadon, sebesen földrészek, tengerek, fellegek felett, tudni, hogy ember vagyok, hódító ember, aki immár úr vagyok nemcsak a földön, nemcsak a vízen, de az évezredes álomvilágban, a levegőben, a fellegek között is." 

Bánhidi Antal 92 éves korában, 1994. március 18-án (egyes források szerint áprilisban) hunyt el.