CSEKE GÁBOR:
Az Ifjúmunkás
Matinék - „extázis” a romániai hatalom palástja alatt
1979 májusában
folyóirat formátumú, kapcsos, színesben nyomtatott füzet jelent
meg a nagyváradi Crişana Nyomdaipari Vállalat égisze alatt. Hogy
mennyire hivatalosan és mennyire nem, azt ma már csak a jóég
tudja, meg akik még élnek azok közül, akik annak idején kijárták
- a szükséges fedő-ürügyeket, törvényes kiskapukat kihasználva
- a füzet megjelenését. Az ugyanis nem szerepelt semmiféle kiadói
tervben, alkalmi, félig-meddig belső kiadványnak számított,
amire az jogosította fel a szerkesztőket, hogy a nyomdavállalat
klubja, a Tavirózsa igen népszerű, tevékeny fotóklubot
működtetett, amely egy ideje országos fotóversenyeivel
megpezsdítette az egész romániai fotósmozgalmat. Minthogy az
Ifjúmunkás, a romániai kommunista ifjúsági szervezet (KISZ)
Bukarestben megjelenő magyar nyelvű hetilapja szellemileg és
erkölcsileg következetesen támogatta a fotóklub tevékenységét,
tervezett füzetében közös, fiatalokról szóló fotópályázatuk
eredményeit és a díjnyertes alkotásait szándékozott közzétenni.
A füzet ezzel kettős érdekeltség alá kerülvén, törvényes
megrendeléssel, kölcsönös hivatali támogatottsággal látott
napvilágot, s vált annyi évtized után az alábbi tanulmány
mementójává, bár kétlem, hogy túl sok példány élte volna túl
az azóta eltelt több mint harminc évet.
 |
| Fotó a füzetből |
A füzet – a fotók
társaságában – egyúttal az 1976-ban elindított Ifjúmunkás
Matinék 50 előadásának retrospektív statisztikáit,
szereplőgárdáját és repertoárját tekintette át, így ma is
képet nyerhetünk a turné útvonaláról, az előadások
tematikájáról és a vándorkiállításnak szánt fotópályázat
körülményeiről. Egyszóval: egy jól végzett munka konkrét
eredményeiről.
Tíz évvel
korábban, 1969-ben a Magyar Televízió nagyszabású riportfilmet
sugárzott Extázis 7-től 10-ig címmel (írta és rendezte: Kovács
András), amelyben a magyarországi beat zene és a közönség
viszonyának, a beat-jelenség társadalmi-generációs szerepének
vizsgálatát kísérelte meg az alkotó, a megkérdezett zenekarok
tagjai és rajongói, illetve ellenzői segítségével. A nyers
őszinteségű riportfilm nem csak a maga korában, de máig érően
alapműként tárja elénk azt a közeget, melyben a nyugatról a
népi demokráciákba átterjedt magatartásbeli-zenei
divatjelenségek beépültek a fiatalság szervezett, mozgalmi
életében, segítettek azt emberarcúvá tenni, sajátos igényeikhez
igazítani.
A film hatását
csak fokozta az időközben közzétett forgatókönyv is, amelyet a
maga idejében az Ifjúmunkás is igyekezett - ha csak részleteiben
is - átvenni, közel harmincezres olvasótáborával megosztani. A
riportos beszélgetés során megszólaló-megszólaltatott
együttesek (Illés, Omega, Metró, Olympia, Tolcsvay trió) ismertek
és népszerűek voltak Romániában, mindenek előtt a magyar
fiatalság körében, dalaik a rádión és lemezek által terjedtek,
minta-értékűek voltak.
A két említett
dátum közötti tíz esztendő, bár fáziseltolódás mindig
létezett a magyarországi és az erdélyi divathullámok
kibontakozása és lefutása között, méghozzá az előbbi javára,
egy szellemi önállósodási folyamat két támpontján nyugvó
történet ideje, ami arról szól, hogy Romániában hivatalosan is
megszületik az önálló romániai magyar könnyűzene, s ez a
“megszületés” egyben magával hozza – esetünkben:
kiprovokálja – a fennmaradásához és fejlődéséhez szükséges
fórumokat.
A továbbiakban e
történet néhány mozzanatára kívánok rávilágítani kortársi
és részben közvetlen szemtanúi minőségemben.
Ezek azok az évek,
amikor a bukaresti Ifjúmunkás főszerkesztőjeként - és mint
ilyen, hivatalból a romániai Kommunista Ifjúsági Szövetség
Központi Bizottsága Bürójának tagjaként - alkalmam nyílott a
kettős, alulról és felülről történő rálátásra a fiatalság
mindennapi dolgaira, valamelyest befolyásolni próbáltuk,
konstruktív irányba terelve a nálunk is jelentkező
divatjelenségeket, mint amilyennek az éppen aktuális könnyűzenei
irányzatok is bizonyultak. Egyrészt mint újságíró, az élet
sűrűjéből vett közvetlen tapasztalataim voltak a történések
reális menetéről, másrészt mozgalmi feladatokat is ellátó
személyként részben befolyásolni tudtam a folyamatok irányítását,
felügyeletét.
Az Extázis 7-től
10-ig c. film azért is korszak-meghatározó, mert magába sűríti
mindazt, ami a közép-keleti beat-kultúrával bevonult és jelen
volt mindennapi életünkbe. A filmbeli vélekedések egy olyan világ
közegeiről adtak hírt, amelyben a táncdalfesztiválok
népszerűsége már országos méreteket öltött, s a könnyűzenei
jelenségek épp úgy kritika alá kerülnek, mint a társasági élet
egyéb vetületei. Jellemző, hogy miközben a Kislány a
zongoránál-típusú, konzervatív táncdal és a beat szellemét
Magyarországon meghonosító zenei törekvések, illetve táboraik
között a filmben többször is kinyilvánított nyílt háború
folyik, addig Erdélyben két vállalkozó szellemű fiatalember, egy
székelyudvarhelyi mozgalmár és egy aktív klubvezető, Pakot
József és Csíszár Antal éppen csak elindul hosszas körútjára,
hogy a pár éve sikeresen működő udvarhelyi Siculus ifjúsági
klub égisze alatt, saját kezdeményezésükre és szakállukra
megteremtsék a romániai magyar könnyűzene születését jelentő
Siculus Táncdalfesztivál anyagi és szervezési feltételeit.
Volt egyszer egy
Siculus-fesztivál
 |
| A fesztivál emblémája |
Pár évvel az
1968-as területi-közigazgatási átszervezés után, amikor a
hargitai megyeszékhely vita (az országos pártvezetés előbb
Székelyudvarhelyt, majd lakossági nyomásra Csíkszeredát jelölte
ki megyeszékhelyül) után, Székelyudvarhely lélektani megpuhítása
végett a város magasabb közigazgatási besorolást kapott a
megyeszékhely Csíkszeredánál – kivételes módon municípium
lett –, a székelyudvarhelyi ifjúsági szervezet különös,
félig-meddig önálló státust élvezett a megyei szervezeten
belül, vezetőik szavának és kezdeményezéseinek
megkülönböztetett közéleti súlyuk volt. Ráadásul, Pakot
József személyében egy olyan hiteles, a társadalmi érdekeket
szem előtt tartó, mindennapi természetes emberi kapcsolatait
következetesen ápoló vezető állt éveken át a városi KISZ
élén, aki tekintélyével és cselekvő vezetési stílusával meg
tudta mozgatni a helység cselekvésre kész fiatal erőit. A városi
művelődési ház alagsorában szinte a semmiből, közösségi
akarattal és lelkesedéssel megteremtett ifjúsági klub – mint
ilyen, az elsőkként alakultak közül is kiemelt példa volt az
akkori Romániában – eszményi kiinduló pontul szolgált egy
országos, kizárólag magyarul játszó énekeseket és együtteseket
felsorakoztató táncdalfesztiválnak. Ehhez stílusosan, a
rendezvényt életre hívó klub, a Siculus nevét társították.
Az első, az 1970-es
fesztivál még csak a próbálkozást jelentette, de már élénk
visszhangot keltett.
Jellemző, hogy 1971
nyarán, amikor már a második rendezvény előkészületei folytak,
az Ifjúmunkásban terjedelmes cikk (1) állt ki – a kor stílusának
megfelelően sajátos módon – a klub törekvései mellett: A cikk
szerzője, a lap legendás hírű művelődési és irodalmi
szerkesztője, Lázár László úgy védte meg a mozgalmi körökben
“elhajlással” vádolt udvarhelyi vezetőket, hogy tételesen
bemutatta: nem csupán könnyűzenéből áll a klubtevékenység,
bár azon a téren valóban kiemelkedőek az eredmények, s miután
az indokolatlannak vélt kritikákat szembesítette Pakot Józseffel
is, cikkének hivatalos végkonklúziója az volt, hogy “Udvarhelyen
nem lesz baj”.
Jómagam 1972-ben, a
fesztivál harmadik rendezvényének közeledtével elhatároztam:
úgy intézem feladataimat, hogy a Siculus-fesztiválnak szánt
szeptember végi hetet, első naptól az utolsóig végigülhessem és
személyesen is közvetlen tapasztalatokat szerezhessek a rendezvény
jelentőségéről, hatóerejéről, a résztvevő zenészek
elvárásairól, műhelygondjairól, szakmai törekvéseiről, a
szervezés nehézségeiről stb. A véletlen úgy hozta, hogy utólag
éppen az 1972-es Siculus bizonyult a legeredményesebbnek,
legkiforrottabbnak és legreprezentatívabbnak a sorban, az utána
következő már a hanyatlás kérdőjeleit is magában hordta, hogy
aztán 1974-ben a fesztivál kényszerűen – felsőbb döntésen
alapuló utasításra – lehúzza a redőnyt.
A nagyszámú
interjúalannyal történt beszélgetések alapján készült
riportom (2) részletekbe menően jut el a közönségigény
megfogalmazásától a szakmai-szervezési elvárásokig. A nagy
mennyiségű nyersanyag összegyűjtése közben alkalmam volt
személyes ismeretséget kötni a résztvevő előadókkal,
zenészekkel, zsűritagokkal, zenei szerkesztőkkel, s mert úgy
tűnik, az akkori sajtóviszonyok dacára sikerült tisztességesen,
a valóságnak megfelelően, célirányosan megfogalmazni a magyar
kisebbségi könnyűzene fesztivál fontosságát és lényegét, az
Ifjúmunkás elnyerte az érintettek és az olvasók rokonszenvét,
annál is inkább, mert a riport folytatásaként a hetilap egyre
inkább fölvállalta a romániai magyar könnyűzene
Székelyudvarhelyen feltűnt alkotóinak és alkotói gondjainak a
nyílt ismertetését. Ha nem is hétről-hétre, de sűrű
időközönként tűzte napirendre egy-egy együttes bemutatását, a
beat zenei jelenségek megvilágítását.
Fontosnak tartom két
szakértő, egy zenei szerkesztő és egy ismert előadó véleményét
is idézni a Siculusról, mert a lehető legpontosabban fejezik ki a
fesztivál lényegét.
“Boros
Zoltán zeneszerző, a tévé magyar adásának munkatársa a
rádiófelvételeknél segédkezik..: - Mikor zeneszerzésre adtam a
fejem, nem tudtam elválasztani a zenét az anyanyelvtől. Műfajom a
könnyűzene. Hosszú ideig elkerülte a szakemberek figyelmét, hogy
magyar nyelven is lehetne művelni. Néhány próbálkozás volt
csupán a vásárhelyi rádió körül, Borbély Zoltán jóvoltából.
Én is itt kezdtem, a Siculuson, s amit addig csak baráti körben,
szórakozásból csináltam, az egyszer csak kiugrott. Jó, hogy
végre megvan ez a fórum. S van hazai magyar tánczene. A tévé
magyar adása sokat tehet a továbbiakban...” (3)
“Kisfalussy
Bálint, a már befutott sztár, a fesztivál törzstagja
(zeneszerző, szövegíró és énekes egy személyben): - Nekem
pontosan azt jelenti, amit egy évig csinálok a tánczenében. Egy
hét zene, utána sajnos, semmi. Amit mi csinálunk, divatműfaj,
tehát gyorsan változik. A 70-es fesztivál után például két
évre jelent meg kislemezem, s hangfelvétel is csak egy év után.
De ez is csak személyes kapcsolatok árán. Akinek ilyen nincs, mit
tehet? Pedig össze lehetett volna válogatni egy lemezre valót.
Adott belőlük valamit a rádió, a tévé, de kotta nem jelent meg.
Amit itt feldobunk, jó dolgokat, azokat állandóan kellene
játszani.” (4)
A későbbiekben,
bár a Siculus mint olyan megszűnt, mind a két elvárás ilyen
vagy olyan formában, elindult a megvalósulás útján. Igaz, a
romániai magyar könnyűzenének többé nem lett már önálló
fóruma, viszont lehetőséget kapott, hogy még éveken át néhány
hasonló, ám kétnyelvű rendezvényen (Tavirózsa fesztivál, a
Kovászna megyei KISZ szervezésében, illetve Ezüstfenyő
fesztivál, a Hargita megyei KISZ szervezésében) felvonultassa
alkotói potenciálját. A megmutatkozás, a rendszeres szereplés és
jelenlét igénye pedig a televízió magyar adásában és a
lemezkiadó jóvoltából, ha döcögősen, hézagosan is, de
beindult.
Mint a fentiekből
is kitetszik, Erdélyben akkor pillanatnyilag nem az volt a fő
kérdés, hogy a könnyűzenében mely stílusirányzaté legyen a
döntő szó, hanem egyszerűen az forgott kockán, létezhet-e
egyáltalán romániai magyar könnyűzene, és ha igen, van-e joga
és lehetősége arra, hogy saját kifejezési formákra találjon?
A könnyűzene és
az Ifjúmunkás; a ZIM
 |
| Ezzel indult a lap zenei vonulata |
A Siculus-fesztivál
s különösen az ott kötött személyes ismeretségeim révén,
egyre világosabbá vált, hogy egy olyan lapnak, mint az Ifjúmunkás,
nem általában és nem ötletszerűen kell foglalkoznia a fiatalok
beat-zenei érdeklődésével, hanem konkrétan és rendszeresen,
méghozzá éppen azokkal az értékekkel és törekvésekkel, amik
karnyújtásnyira vannak tőlünk. Kezdeti lépésként mindjárt
terjedelmes mélyinterjúban beszélgettünk el az 1972-i
rendezvényen is Siculus-(és Ifjúmunkás-) díjat nyert
Concorde-együttes (Józsa Erika, Horváth Károly) tagjaival. Az
ennek nyomán született Hej páva, hej, páva. A Concorde sztori (5)
c., 11 részben közölt megabeszélgetés két igen tudatos, sikeres
fiatal magyar zenész élet- és zenei tapasztalata révén, a
fiatalok zenei életének és ízlésének egy sor olyan belső,
bizalmas aspektusát és problémáját vetíti ki, amelyek reális
fénybe állítják mind a fesztivál szerepét, mind a kérdéssel
való nyílt és következetes foglalkozás fontosságát. Együttessé
válásuk aprólékos története nem egyszerűen csak tanulságos,
hanem mélységesen jellemző az akkor felbukkanó, sikereket elérő,
majd legtöbbször felbomló, a süllyesztőben eltűnő
kisebb-nagyobb bandákra, együttesekre. Kiderült, hogy a sikeres
Concorde-zene mögött az együttes két tagjának igen kacskaringós,
tanulással, próbálkozással, kételyekkel és kudarcokkal terhes
előélete húzódik meg, s az a siker, melynek kirobbantó,
természetes közege maga a Siculus-fesztivál volt, évek kitartó
munkájának a gyümölcse.
A
beszélgetés során óhatatlanul szóba került maga a fesztivál
gondolatköre is. Harmadik rendezvényéhez érve ugyanis, a kezdeti
ünnepléstől mind az érintett zenésztársadalom, mind a
nagyközönség törvényszerűen eljutott a kritikai hangvételig
(ami azt is jelentette, hogy a fesztivált mint olyat tulajdonképpen
befogadták a köztudatba). Interjúkészítés közben többször is
elhangzott a kérdés: “Szidjuk-e a Siculust?” Horváth Károly,
a Concorde magasfokú zenei képzettséggel rendelkező tagja szerint
a romániai magyar beat zene háta mögött akkor, 1972-ben még alig
négy év állt, “s
hogy ennyi is van, ez föltétlenül a fesztivál érdeme.
Akármennyit szidják, mert most már ez is kezdett divatba jönni.
Maga a tény, hogy mi is a Siculus jegyében születtünk, hogy volt
egy kötelező határidő, amikor el kellett valamivel készülni,
sokat jelentett. Különben megmaradtunk volna családon belüli
zenélőknek, de így kialakult egy munkarend, egy távlat...”
(6) Ami viszont a szakmai eszmecsere szempontjából új és jó volt
az első rendezvényeken, az az 1972-es fesztivál során már
érdektelenné, lapossá vált, hiszen nagyok voltak az elvárások,
ám annál rövidebb a kifutópálya. És a legfontosabb: mindent az
önkéntesség, a jóindulatú amatőrizmus hangulata lengett be.
A beszélgetés
végkövetkeztetése az volt, hogy fesztiválon feltűnni egy dolog,
és egészen más megőrizni azt a kiemelt helyet, új és új
teljesítménnyel táplálni a népszerűség tüzét. Az Ifjúmunkás
a riport végén ünnepélyesen ígéretet tett, hogy a Józsa-Horváth
kettős zenéjét és művészetét igyekszik a maga eszközeivel
eljuttatni az ország legeldugottabb zugába is, a Concorde pedig
arra tett fogadalmat, hogy ahová meghívják őket, ott lesznek, és
nem fognak szégyent hozni az őket támogató lapra.
Igaz, hogy ezek a
kölcsönös ígéretek végül is nem valósultak meg teljességgel
és eredeti formájukban, viszont az eljövendő hónapokban és
néhány évben az Ifjúmunkás Horváth Károly személyében olyan
friss tollú, jó szemű és hozzáértő – külsős státusú –
beat-zenei rovatvezetőt tudhatott a magáénak, aki a szakma belső
érdekeinek a szempontjából, a következetes értékelvűség
mentén rajta tartotta a kezét az alakuló romániai magyar
beatmuzsika eleven pulzusán.
1973-ban, de még
inkább 1974–75 során, Horváth Károly tollából egy egész sor,
ma is forrásértékű, egyedülálló elemzés született, amelyben
a fiatal aktív zenész, saját művészi eszményeinek megfelelően,
ugyanakkor magas fokú szakmai toleranciával és objektivitással
rendre közel hozta a (fiatal) erdélyi olvasóhoz a Siculuson
felbukkant, reményteljes fejlődést ígérő előadók, együttesek
műhelygondjait és életvalóságát, később meg, ZIM rovatcím
alatt ( a Zenei Ifjúmunkás divatos betűszava) olykor röviden,
akár csak hírek formájában is, de rendszeresen tájékoztatott a
beat-zene időszerű eseményeiről. Így ismerhették meg a lap
hasábjairól is a nagyváradi Metropolt (7), a Vox Humanát (8),
néhai Bokor Ildikót (9), Babrik Józsefet (10), Tamás Gábort
(11), s mellettük azokat a kiugró, meghatározó szerepű román
előadókat és együtteseket is, mint amilyen a romániai folkzene
egyik megteremtője, a szatmári, magyarul is jól kommunikáló
Mircea Florian (12) vagy a később egyenesen legendássá vált,
világszinten is jegyzett együttes, a Phoenix (13).
Horváth Károly
kiváló érzékkel látta el média-feladatát, s könnyűszerrel
elérte, hogy minden alkalommal a lap olvasóinak szóló, közvetlen
hangú autogramot is szerezzen riportalanyaitól. Ezáltal is, cikkei
elérték azt, hogy a hazai magyar előadók maguk is valódi
“sztárokká” váljanak, megjegyezzék a nevüket,
közkedveltségnek örvendjenek.
A mérce: a
Phoenix?
A romániai magyar
könnyűzene születésekor az akkori legszínvonalasabb és
legeredetibb román beat-együttes, a Phoenix már közel évtizedes
múltra tekinthet vissza. Akár úgy is tűnhet, hogy addigra úgymond
megharcolta kötelező harcát a fanyalgó konzervativizmus ellen, s
az általános siker öblébe érve, egymás után aratja le a
babérokat.
Ám a valóságban
nem ez történik.
 |
| Horváth Karcsi cikke a Phoenixről |
1972-ben,
a Temesváron muzsikáló, magyar zenekari tagokat is magába foglaló
diákegyüttes még távolról sem járta végig szakmai
pályafutásának kényszerű vargabetűit. Hiába nő országos
népszerűsége, hiába helyezkednek el az akkori lapok toplistáinak
az élén, az együttest külső és belső válságok, áskálódások
teszik próbára. Egyszer szinte be is fuccsolnak. Aztán
újjáalakulnak. Ennek jegyében veszik fel a Phoenix nevet. A tagok
kicserélődnek, csak legendás és meghatározó személyiségű
vezetőjük marad a helyén: Nicu Covaci. Ideológiai támadások is
érik az együttest, a fiatalok irántuk való rendhagyó
érdeklődését és rajongását olvassák a fejükre. Eközben
művészetükben megjárják az utat az angolszász gyökerű beat
zene imitálásától a romániai folklórból ihletődő pop-stílus
megteremtéséig és elfogadtatásáig. Nem véletlen, hogy
beat-opera írásra is vállalkoznak, s meghirdetett programjukkal
összhangban témája mi más lehetne, mint Manole Mester, a románok
Kőműves Kelemenje? Szövegkönyvnek nemes irodalmi anyagot: Lucian
Blaga Meşterul
Manole c. verses drámáját vették elő. Egy, az Ifjúmunkásban
1973-ban megjelent műhelytanulmányban (14) az együttes vezetője
tételesen megfogalmazza törekvéseiket: “Végképp
el akarunk szakadni az angol pop-zenétől, meg akarunk szabadulni a
szolgaian magunkra szedett koloncoktól. Sajnos, ebben sem a
közönség, sem a zenei élet hivatásos szervezői nem állnak
egyértelműen mellénk... Nem népi zenekar vagyunk, nem népi
muzsikát játszunk, hanem a népművészet szellemében alkotott
beat-zenét.”
Újdonságként, s egyben programértékűen is hat az a törekvésük,
hogy népi hangszereken szólaltassák meg muzsikájukat. A gitár és
a dob mellett a Phoenix-muzsikával meg kell szokni a furulya, a
kolomp, a duda, a burrogtató, a tekerő, a tülök stb. aktív
jelenlétét, sajátos hangzásvilágát.
Alig egy hónap
teltével, az Ifjúmunkás ismét szükségét érzi annak, hogy
hallassa a hangját Phoenix-ügyben. 1973 júniusában Nicu Covaci és
társai ugyanis közvetlenül a szerkesztőséghez fordultak, kérve,
hogy a lap adjon nyilvánosságot felháborodásuknak, amiért egy
tévériportban jól irányzott, nemtelen támadás érte a hivatalos
státusában amatőrnek számító együttest. Kérésük apropója
az volt, hogy az Ifjúmunkás azokban az években, afféle vándor
szerkesztőségként, időről időre nyilvános fogadónapokat
tartott egy-egy, olvasói által lakott vidéki városban vagy
nagyközségben, így Temesvárt sem kerültük el. A kiutazó
szerkesztők és riporterek érkezéséről, a nyilvános találkozó
időpontjáról időben értesült a közönség, a Phoenix pedig
kihasználta az alkalmat, hogy a találkozón előadhassa panaszát.
Így is történt: a fogadónapon elhangzottak, illetve az utólagos
kivizsgálások alapján személyesen fogalmaztam számonkérő
cikket (15) az együttes védelmében, amely azt hangsúlyozta, hogy
valós művészi és anyagi értékeket teremtő közösségeket
mindenek előtt támogatni kell, nem pedig élősdinek tartani, ahogy
a romániai korszellem a beat jelenségét abban az időben kezelni
próbálta. Hogy álláspontunk hangoztatása “bombabiztos”
legyen, elővettük a szocialista újságírás akkoriban
előszeretettel alkalmazott fortélyát is: a legidőszerűbb,
nyilvánosan meghirdetett párt-irányelvekkel bástyáztuk körül
érveinket!
“Míg
e sorok papírra kerülnek, a rádió éjszakai műsora könnyűzenét
közvetít. Sajnos, nem a legjobbat. Pártunk 1971 végi plenárisa
után bár elértük azt, hogy hazai könnyűzene-termésünk jobban
közeledjék az eszmei-művészeti igényekhez és elvárásokhoz,
még mindig sok benne a sületlenség, a bárgyúság, az álérzelem
- éppen az, amit a külföldi példák legtöbbjében elítélünk.
Ám ha így áll a helyzet, nem túl nagy fényűzés az, ha hagyjuk,
hogy egy mindinkább hírnevet szerző, hazai iskolát teremtő
együttes létét ostoba, kicsinyes vádaskodások veszélyeztessék
- addig, amíg a megyei KISZ-bizottság ígéretéhez híven
méltányosan rendezni tudja státusukat a most épülő ifjúsági
klubban...”
(16)
A Phoenix körül
kialakult feszült légkör akkor ideig-óráig enyhült; de nem telt
bele négy év, s az etno-rockban jeleskedő együttes, Nicu Covaci
1976-os nyugaton maradását követően, kalandos körülmények
között meg sem állt Németországig, s majd csak a
rendszerváltozás után tértek haza. Nagy érvágás volt ez a
romániai pop zenei életen, amit nem csak az együttes itthon
maradt, a titkosrendőrség által zaklatott tagjai szenvedtek meg.
Mindenesetre, 1974-ben, majd 1975-ben Horváth Károly még
hangulatos beszámolókat közölhetett róluk az Ifjúmunkásban. Az
utóbbi egy látogatás alkalmával készült a Szemeniken, ahol a
Phoenix tagjai új lemezük anyagának előkészítésén fáradoztak
(17), s mely alkalommal ugyancsak az esztétikai programjukat érintő
fontos kérdések kerültek terítékre.
Mindkét
Horváth-beszámoló ma értékes, már-már megkerülhetetlen
zenetörténeti dokumentum, s kitűnően érzékeltetik azt a
hangulatot is, melyben a romániai popzenészek teljes egyetértésben
és szakmai szolidaritásban dolgoztak a közös szenvedélynek, a
muzsikának élve.
Az
1974-es Phoenix-riportban (18) az együttes vezetője az akkor már
ugyancsak befutott LGT-vel történt közös, lengyelországi
fellépésük tanulságairól is említést tesz a riporternek:
“Kitűnő
zenészeket, igaz embereket ismertünk meg bennük, sokat
beszélgettünk, vitatkoztunk a zenéjükről, a zenénkről. Örömmel
vettük észre, hogy gondolkodóba estek a mi zenénk hallatára,
ugyanis annak ellenére, hogy elképesztő technikával rendelkező
hangszeresek, a zenéjük nem a legeredetibb. A számaikat, ha angol
szöveggel énekelnék, senki se jönne rá, hogy magyar együttest
hall, és ezt ők is tudják.”
Számomra ma is úgy
tűnik, hogy a Phoenixnek a nemzeti karakter felé törekvése
szükséges, egészséges tájékozódás volt, amely pozitív
impulzust adott a mind jobban megerősödő és magára találó
romániai magyar (kisebbségi) pop zenének. Horváth Károlyék
mellett, akik a Concorde-dal maguk is a magyar folklórba oltott
beatet szorgalmazták, többen választották ugyanezt az utat, s
később, 1976-tól, amikor az Ifjúmunkás Csíkszeredában
beindította pár éven át futó matiné-sorozatát, ugyanezt a
zenei opciót karolta föl, anélkül, hogy elzárkózott volna az
erdélyi magyar pop egyéb irányzataitól.
Fogadónapból
Matiné
 |
| Egy lap a műsorfüzetből: merre járt a Matiné |
Az 1973-as
temesvárihoz hasonló fogadónapok 1976-ra gyakorlatilag kifutották
magukat, formálisakká és kényszeredettekké váltak. Be kellett
ismernünk: több mint naivság volt azt hinni, hogy az akkori
körülmények között sikerül megteremteni az őszinte, meghitt
beszélgetés körülményeit és légkörét a fiatalokkal. Mi,
szerkesztők azt reméltük, hogy olvasóinkkal találkozva
könnyűszerrel megtudhatjuk, melyek a felkeresett település
legégetőbb gondjai, milyen események foglalkoztatják leginkább
az ott élő magyar közösséget, a fiatalokat. De mert kötelezően
ki voltunk szolgáltatva az ifjúsági szervezet helyi
“támogatásának”, kiszállásaink nem lehettek túl népszerűek,
a találkozók többnyire feszélyezettek és felszínesek maradtak,
a résztvevőknek nem sikerült feloldódniuk irányunkban, így a
megírásra váró problémák felleltározása is csak szándék
maradt. Továbbra is éreztük, hogy szükség van eleven kapcsolatok
ápolására a fiatal olvasókkal, ehhez azonban mindenáron meg
kellett nyernünk a bizalmukat.
„Példaként”
az ifjúsági szervezet vezetői többször is meglebegtették
előttünk az 1973-tól működő és egyre nagyobb népszerűségnek
örvendő, hajnalba nyúló beat- és folkzenei koncertekbe torkolló
találkozókat, amiket az Adrian Păunescu
költő vezette Flacăra
c. hetilap égisze alatt, az ifjúsági szervezet közreműködésével
szerveztek, s amelyek jó alkalomnak bizonyultak arra, hogy a
közönséget egyrészt a kiadványhoz, s az általa képviselt
politikához kapcsolják, egyúttal lehetőséget teremtettek arra,
hogy a fiatalok kiélhessék könnyűzenei igényeiket is. A
találkozók hasonlóképpen kiváló alkalmat nyújtottak a
tehetséges költőknek, zenészeknek és előadóknak, hogy
művészetüket végighordozzák az országon, szembesíthessék a
közönség fogadtatásával. Több ízben történt kísérlet arra,
hogy mesterségesen a rendezvénybe „integrálják” a magyar
nyelven írókat-zenélőket, ami gyakorlatilag egy lépés lett
volna afelé, hogy az Ifjúmunkás fokozatosan elveszítse
önállóságát, maradék sajátos kisebbségi jellegét. Ezért,
amíg csak lehetett, ellenálltunk mindenféle gyanús sugallatnak és
szerkesztőségünk kis létszáma dacára annak a lehetőségét
vizsgáltuk, miként tudnánk mi is, olvasóink sajátos igényeihez
igazodva, a Cenaclul Flacăra-hoz
hasonló, önálló anyanyelvi fórumot teremteni a fiatal romániai
magyar kultúrának, különös tekintettel a könnyűzenére.
Előzmények,
tapasztalatok már léteztek a lap történetében: a hatvanas évek
közepén, néhai Matekovics János szerkesztő-riporter javaslatára
és tevékeny irányításával egyfajta – Ifjúmunkás Matinénak
keresztelt - vasárnapi mega-előadást tartottunk egy-egy tartományi
vagy rajoni székhelyen, amely úgymond a lap hangos kiadása kívánt
lenni – vezércikkel, élő riporttal, műveltségi vetélkedővel,
illemtannal, sok irodalommal, színpadi jelenetekkel, könnyűzenével
-, megmozgatva és összefogva a kiszemelt helység/térség fiatal
magyar és román alkotó erőit. Az alapvetően magyar nyelven
zajló, 6-7 órára rúgó előadások mind anyagilag, mind
szervezésileg túlterhelték a szerkesztőséget, nehézkesek
voltak, komoly szerkesztői erőket vontak el a lapkészítéstől,
emiatt évi 3-4 rendezvénynél tovább nem nyújtózhattunk. Nem
sokkal a megyésítés, illetve Matekovicsnak a laptól való
kiválása után a rendezvény egyszerűen félbemaradt.
Ehhez a hagyományhoz
– mint precedenshez – nyúltunk vissza 1976 nyarán, s érvelésünk
nyomán az ifjúsági szervezet vezetősége belátták, hogy ezek az
előadások magyar nyelven kell hogy zajlódjanak, és óhatatlanul a
fiatal erdélyi magyar alkotók megnyilvánulási fórumává, élő
közönségkapcsolatává válnak. (Az erdélyi hivatalosságok,
pártszervek nehezen nyugodtak bele akár ennyi központi
„nagyvonalúságba” is, és mindenféle ürüggyel próbáltak
akadályt gördíteni az előadások elé.)
A
turnék szervezésével, a műsor kidolgozásával és a közreműködő
művészek felhajtásával megbízott kolozsvári kollégánk, Tar
Károly író és riporter a kezdetektől sziszifuszi munkát végzett
azért, hogy a közös cél zászlaja alá állítson egy sor valódi
fiatal tehetséget a költészet, a színjátszás és a könnyűzene
területéről. Az 1979-ben kiadott műsorfüzetben az ő tollából
egyebek mellett olvashatjuk: „Az
új matinéinkat megelőző fogadónapjaink megtanítottak a
szerénységre, az eszköztelenségre, s ezért anyagi gondjaink
minimálisak, nem emelnek különösebb akadályt előadásaink
rendezése elé. Különben a KISZ Központi Bizottsága védnöksége
alatt és támogatásával létezünk. Igyekszünk addig
nyújtózkodni, ameddig a takarónk ér.” (19)
Az ötven előadás
útvonala gyakorlatilag befogta egész Erdélyt: Csíkszeredában
történt a “premier”, majd Székelyudvarhely, Erdőszentgyörgy,
Szováta, Segesvár, Dicsőszentmárton, Szászrégen,
Marosvásárhely, Nyárádszereda, Szilágycseh, Szilágysomlyó,
Zilah, Nagyenyed, Torda, Aranyosrákos, Csíkszentmárton,
Csíkszereda, Gyergyóditró, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely,
Zetelaka, Székelykeresztúr, Kolozsvár (két előadás), Dés,
Szecseleváros, Sepsiszentgyörgy (két előadás), Kovászna, Zágon,
Kézdivásárhely, Kézdiszentlélek, Barót, Bardóc, Uzon,
Sepsiszentgyörgy, Lupény, Lónya, Végvár, Temesvár (két
előadás), Arad, Székelykeresztúr, Nagyszalonta, Kolozsvár,
Brassó, Nagykároly, Szatmár voltak az állomások, három téma
köré szerveződő előadásokkal: Szülőföld, Homo faber és Mi,
együtt.
Ha
valaki akár egyetlen matiné előadást végighallgatott,
tanúsíthatja, hogy az éppen aktuális téma a lehető legtágabb
és legpermisszívebb értelmezésben fogta egybe az előadást,
amely távolról sem volt kőbe vésett reprezentáció, gyakran élt
a művészi-rendezői rögtönzés eszközével, attól függően,
hogy az éppen soros előadáson milyen alkotók, művészek és
előadók álltak a Matiné rendelkezésére. Így aztán a kötelező
“hangos vezércikket” és egy-két, agitatív verset leszámítva,
a több órás műsor jelentős része a fiatal, kísérletező,
formabontó, ám tartalmas művészeti tevékenységnek, illetve
mintegy egyharmad részben az ifjúsági zenei jelenségeknek volt
fenntartva. A már idézett beszámoló e téren sem rejtette véka
alá valódi szándékainkat: „Támogatjuk
az új, a formabontóan is mondandós színházat, a fiatalos
próbálkozásokat. És a táncház mozgalmat. Mindent, ami
önismeretünket gazdagítja, népművészetünk értekeit élteti.”
(20)
Az Ifjúmunkás
érdeklődése és tájékozottsága a romániai magyar könnyűzene
kialakulásával és fejlődésével kapcsolatosan megnyilvánult
abban is, hogy gyakorlatilag sikerült olvasóihoz eljuttatni azokat
az értékeket, amiket egy-egy Siculus-fesztivál vagy rá
emlékeztető ritka rendezvény, egy-egy tévéadás egyszer már
felszínre hozott. Így, annyi évtized távlatából is elég csupán
felsorolni azt a reprezentatív névsort, amely a Matinékon részt
vevő együtteseket és előadókat tartalmazza:
Folk-énekesek:
Avram Grete, Bálint Péter, Breuer-testvérek (Ferenc és Ildikó),
Chifor Monica, Crisan Victor, Csortán Márton, Csutak István,
Domokos Árpád, Györke Gyöngyvér, Ion Elena, Kovács András,
László Kálmán, Márkus János, Nagy László, Papp testvérek,
Pernes Radu, Trifán László, Váradi Imre
Együttesek:
Actinia
(Csíkszereda); Barozda
(Pávai István, Bokor Imre, Simó József, Györffy Erzsébet –
Csíkszereda); Bodzafa
(Panek
Katalin, Sepsi Dezső, Könczei Árpád, Székely Levente –
Kolozsvár); Compact
(Petrozsény); Folk
Group 5
(Verzár Ferenc és Csongor, Kiss László, Szász István, Imets
Erzsike – Csíkszereda); Harmat
(Zakariás Erzsébet, Sepsi Dezső, Zakariás Attila – Kolozsvár);
Metropol
(Virányi Attila, Ráduly Béla, Orbán András, Trifán László,
Mácza Ferenc – Nagyvárad); Origó
(Bedő Zoltán, Szilágyi Attila, Gyergyai Csaba, Szabó József –
Sepsiszentgyörgy); Ördögszekér
(Sepsi Dezső, Könczei Árpád, Sinkó András – Kolozsvár);
Táltos
RT
(Józsa Erika, Horváth Károly, Kovács András, Márkus János);
Univers
(Temesvár); Vox
T-77
(Székely
György,
Incze
Pál, Hegyi András, Cserey Csaba – Csíkszereda);
Garabonciás
(Fogarassy Ildikó, Antal Imre, Csutak István, Szabó Attila, Vasiu
Tibor – Temesvár).
1979
augusztusának végén, utószezonban óvódás korú fiammal a román
tengerparti Costinesti-re, az ifjúsági üdülőbázisra kaptam két
hetes beutalót. Több éve felgyűlt szabadságom egy töredékét
próbáltam letudni a már szinte elnéptelenedett, őszi
tengerparton. Pár napi ottlét után kiderült, hogy a telep
egyetlen nagyvendéglőjében, mely a Briza Mării
(Tengeri Fuvallat) költői hangulatú nevet viselte, esténként a
nagyváradi Metropol szolgáltatja a talpalávalót. Nagy volt az
öröm az egymásra találáskor, a fiúk díszhelyet rendeztek be
nekünk a pódium közelében, ahol esténként én egy sör, fiam
meg egy hűsítő vagy fagylalt társaságában hallgattuk Ráduly
Béláék már ismert vagy újdonatúj melódiáit – természetesen
román vagy éppen angol nyelven. Szünetben, pihenés közben a fiúk
az asztalunk mellé ültek, s elmondták, hogy egy rockbandának
bizony nincs aranyélete: nehezen jut szerződéshez, ki van
szolgáltatva a vendéglői közönség szeszélyeinek. Most is, csak
összeköttetések révén kapták meg, utószezonban a tengerparti
vendéglőt, nyári turistaidényben bezzeg mások muzsikáltak
itt... Felemlegettük a matinékat is, egyszóval szabályszerűen
nosztalgiáztunk, mint a korán megöregedett, gondokban megőszült
emberek. Tény, hogy Metropolék csak úgy tudták fenntartani
magukat, hogy átálltak a többségi repertoárra. Dikciójuk
magyaros hangzása még talán külön színt jelentett a román
rockpiacon, de tudom, hogy nem érezték jól magukat abban a bőrben,
amibe kénytelenek voltak bújni...
Néhány
következtetés
Hogy
mi lehetett volna az Ifjúmunkás Matinékból, amennyiben az egyre
merevebbé és ideologikusabbá váló általános kultúrpolitika a
nyolcvanas évek elejétől kezdve nem szól bele a sorsába,
gyakorlatilag ellehetetlenítve és teljesíthetetlen
feltételrendszerhez kötve a kiteljesedő folytatást, csak
elképzelni lehet, illetve sajnálkozni azon, hogy ez is, mint annyi
más konstruktív próbálkozás, kezdeményezés azokban
a rendszerváltás
előtti évtizedekben, amikor már éppen termőre fordult volna,
hirtelen semmivé vált az ideológiai áskálódás és
leszabályozottság egyre szigorúbb körülményei között.
Visszanézve az alig hogy megszületett és különféle legális
csatornákon (tévé- és rádió adások, lemezgyártás, előadások)
– egyebek mellett az Ifjúmunkás Matinék révén – érvényesülni
próbáló romániai magyar könnyűzene (táncházi mozgalom)
megvalósításaira, különböző előadások által hitelesített
eredményeire, ma is megállapítható, hogy életrevaló
értékteremtésnek tekinthetők, s bármikor megállják a helyüket
az adott korszak körülményei között. A későbbi fejleményeket
is figyelembe véve úgy tűnhet, hogy a törvényes kereteket
feszegető kezdeményezések felkarolása ellenzéki színezetben
láttatja mindazokat, akik a kisebbségi kultúra teljességében
gondolkoztak és cselekedtek, tették a dolgukat, amíg lehetett. A
teljesítmény minőségét közvetlenül behatárolta az a szinte
reménytelennek látszó küzdelem, amit az éppen csak elkezdett és
sokszor csírájában megfojtott kezdeményezések újragondolásáért,
más utakon-módokon történő megközelítéséért folytattak
mindazok, akik a tagadást az építés, a népszolgálat valamilyen
formájában képzelték el.
Bizonyos, hogy
mindez részükről bizonyos fajta naivságot és behatároltságot,
kollaboracionizmust feltételezett, de e nélkül nem beszélhetnénk
ma se kezdetekről, se hagyományokról. Mint ahogyan a XXI. század
elején senkit sem izgat különösebben a Kárpát-medencében élő
kisebbségi magyarság sajátos kultúrája, mondván: egyetlen
egységes magyar kultúra létezik, amelynek egyetlen értékszempontja
a minőség. És ezzel tulajdonképpen nem is lehet vitába szállni.
Csupán csak
megjegyezni: kár, hogy ennek az igazsága a mai napig nem
érvényesült.
A Garabonciás "feltámadása": 2012 - Ébredj, angyal!
Jegyzetek
(1)
Lázár László: Udvarhelyen nem lesz baj. Ifjúmunkás,
1971. július 29/30. sz.
(2)
Cseke Gábor: Egy hét tánczene (Ki hogyan látja a
Siculus-fesztivált?). Ifjúmunkás,
1972. október 5/40. sz.
(3) U.o.
(4) U.o.
(5)
Cs.G.: Hej páva, hej páva. A Concorde sztori. Ifjúmunkás,
1973. január 4, 11, 18, 25; február 1, 8, 15, 22, 29, március 22,
29.
(6)
U.o. Ifjúmunkás,
1973. február 29.
(7)
Mutassák meg, hol a 220-as konnektor (Horváth Károly bemutatja a
Metropolt). Ifjúmunkás,
1974. január 25, február 1.
(8)
Csakazértismajdmegmutatjuk...? (Horváth Károly bemutatja a Vox
Humanát). Ifjúmunkás,
1974. február 14.
(9)
Mindig a nők győzzenek! (Horváth Károly bemutatja Bokor Ildikót).
Ifjúmunkás,
1974. március 7.
(10)
Volt úgy, hogy megdobáltak (Horváth Károly bemutatja Babrik
Józsefet, a Camerata Transilvanica vezetőjét). Ifjúmunkás,
1974. március 28.
(11)
“Pótvizsga” (Horváth Károly bemutatja Tamás Gábort).
Ifjúmunkás,
1974. május 23.
(12)
Fényes sáv körülöttem (Horváth Károly bemutatja Mircea
Floriant). Ifjúmunkás,
1974. február 28.
(13)
Aztán megtörtént a csoda (Horváth Károly bemutatja a
Phoenix-et). Ifjúmunkás,
1974. április 4.
(14)
Szekernyés János: Merre tart a Phoenix? (Műhely). Ifjúmunkás,
1973. május 17.
(15)
Füzesi Gábor: Hasznos élősdiek (Ifjúmunkás fogadónap,
Temesvár, 1973). Ifjúmunkás,
1973. június 14.
(16) U.o.
(17)
Horváth Károly: Öt délután a Phoenixnél. Ifjúmunkás,
1975. március 27.
(18) Aztán
megtörtént a csoda (Horváth Károly bemutatja a Phoenix-et).
(19)
50 Ifjúmunkás Matiné. Műsorfüzet,
1979, Crişana
Nyomdaipari Vállalat
(20) U.o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése