DÉKÁNY ANDRÁS: SOS Titanic (7.)

6. A JÉGHEGY

Sötétedett. Kigyúltak a hajó fényei.

Az utasok közül sokan elképzelhették, micsoda pompás látvány is lehetett a távolból a kivilágított Titanic.

Minden fedélzetsoron égtek a lámpák. A hajó oldalán, mint zsinórral húzottfényvonal, ragyogtak a kerek ablakocskák, a fedélköz, az olcsóbb II. osztály, a III. osztály, a személyzeti szállások, az üzemi és hivatali helyiségek, az alsó éttermek villanybogárkái. Feljebb, a hajó fekete testénél magasabban, a tulajdonképpeni nagy hajófedélzettől kezdve minden, egységes fényárban úszott. Messzire csillogott a

felépítmények fehér fala, a körfolyosókat övezd vastartók ívei,s mögülük előtört a nagy üvegablakokon át a szalonok, a társalgók, a dohányzók, a szórakozótermek, a nagy, díszes éttermek éles, szemkápráztató csillogása. A Hídról időnként felvillant két fényszóró sugárnyalábja. A fényszórók végigpásztázták a tengert, a zöldesen, szürkén hömpölygő, taraj nélküli lomha hullámokat, amik alig-alig mozdították, emelték, süllyesztették, döntötték a hajót. Inkább a hajómozgására nagyon érzékeny emberek s azok, akik hivatásból figyelték a hajó mozgását, tehát a tisztekés tengerészek vették észre, hogy az óriás hajó nem horgonyon áll, hanem mozgásban van.

Ezt az utóbbit elárulták a kémények, ahonnan időnként nemcsak füst, de szikrák is törtek az ég felé és az, hogy a mélyből szünet nélkül felhallatszott a gépek moraja, rázkódásos, tompa dübörgése,az áramfejlesztők furcsa, különös búgása. Sok-sok fényre volt szüksége az óriásnak, hogy minden helyiségében nappali világosság ragyogjon. És sok-sok áramra, hogy az éttermekben, a kabinokban, a kabinfolyosókon, a zene− és egyéb szórakozóhelyiségekben, de az uszodában is − kellemes szállodai meleg legyen.

Mert hiába, odakünn, a nyitott fedélzeteken, a sétafolyosókon hideg volt. Nem fagyott,csodálatos módon valóban nem, de a hajó rohanva tört előre, orra előtt és oldalt, s hátul a kormánytükörnél, a csavarok felett, zúgva, buzogva, sisteregve, vad morajlással harsogott az óceán.

A félelmetesen hatalmas hajótest 21-22 tengeri mérföldnyi sebességgel törtetett célja felé!

A legkisebb ellenszélre bárki azt érezhette, hogy szélvihar dúl a fedélzeteken.

Ezt érezte Jan Kovalce, amikor Fleet matróz kíséretében megállt az előárboc tövében.

Nyolc óra felé járt az idő.

Megjött az este az északi Atlanti-óceánon.

Az előárboc középmagasságában helyezték el a Titanic kilátókosarat, ami valódi, a régi időkben használatos árbockosárra emlékeztetett. Mindössze az volt a különbség a régi árbockosárral szemben,hogy a megközelítése nem kívülről, kötéllétra segítségével történt, hanem a széles, testes vasárboc belsején át.

Abból, hogy Fleet matróz Jan Kovalce kislegéimyel állt meg az előárboc tövében, sejthetjük,hogy a jelzőmatróz azt tervezte, kis barátját felviszi a megfigyelőállásba. Annál is inkább ideje volt ennek, mert egyrészt Fleet megígérte, másrészt − ha minden ugyanolyan jól megy, mint eddig −holnap ilyenkor a Titanicnak New York előtt kell lennie. Akkor pedig szó sem lehet felcsempészni bárkit is az árbockosárba.

Amit” Fleet tenni szándékozott, az a hajón a súlyos szabálysértések közé tartozott. De hány derék felnőtt férfi nem sértette meg a szabályt, mert örömet akart ifjú barátjának vagy fiának szerezni?Akik ilyet tesznek, azoknak a szívében élnek még az ifjúság évei. Fleet matróz ezek közé tartozott.

A hatalmas szellőzőkürtők védelmében közelítették meg az árboc vasajtaját. Szokás szerint egynéhány utas is levegőzött az árboc és a felépítmények közötti részen, amit sétafedélzetnek hívtak, de ez nem zavarta barátainkat. Fleet inkább attól rettegett, hogy a Fenegyerek Teddy vagy a Kis Patkány (így hívták az apró Mr. Bruce kapitányt) még mindig a Hídon tartózkodik, s onnan lenézve észreveszik őket. Ezért, amikor Fleet kinyitotta a vasajtót, odaszólt a gyereknek:

− Állj a kürtő mellé. Ha látod, hogy kigyullad a fényszóró, ugorj ide be! Olyankor mindenki a fény irányába néz, még a tisztek is!

Így is történt. Jan a legnagyobb, réztorkú kürtő mellé húzódott − suhogva zúgott benne a levegő, de körülötte a szél is −, s nem telt bele néhány perc, kigyulladtak a fényszórók, és máris ugorhatott.

− Nem szédülsz? − kérdezte a vasárboc belsejében Fleet, amikor felgyújtotta a vaslétralámpásait.

− Nem − dadogta Jan az izgalom örömével, s lenyűgözve a látványtól.

Ilyen lehetett valamikor a várak kazamatáiba vezető meredek vaslépcső.

− Gyere utánam − mondta Fleet, és mászni kezdett. – Vigyázz a fejedre, a derekadra!

− Ez ám a kaland − lihegte önmagának Jan, és megállapította: ezt ugyan nem hiszik el majd a srácok odahaza!

És ami a legjobban meglepte: még eddig egyetlen alkalommal sem érezte a hajó mozgását. Itt a szűk és levegőtlen helyen, egyre felfelé haladva, annál inkább. Hirtelen émelyegni kezdett, s mintha az előtte kapaszkodó Fleet megsejtette volna, mi is történik a gyerekkel, leszólt:

− Vedd lassan, nyugodtan a levegőt, és ne siess. A kosár megvár.

Jan így tett. Szerencsére a mászás nem tartott sokáig. (Mennyivel okosabbak voltak a régiek −vélte −, hogy külső kötéllétra segítségével közelítették meg az árbockosarat, )

− Most vigyázz! − mondta Fleet, és bevárta a gyereket. − Fogd a kezemet!

Hát bizony nem volt éppen könnyű a szűk vasárboc belsejéből betornászni magát az árbockosárba. Csodával határosnak tűnt, hogy olyan meglett emberek, mint Fleet és Banks meg a többiek, ide bebújnak. És micsoda könnyedén!

− Hórukk! − rántott nagyot rajta egy erős kar. − Vendég érkezett!

Egyszerre megcsapta a friss levegő. Milyen is volt ez a „kosár”? Nagyobbfajta vashordó, oldalfalánál ülőhely, néhány műszer, köztük szélmérő, látcsőnek, mérő

eszköznek szekrényszerű láda,és ami a legfontosabb: telefon a Hidra, s egy másik a hajó telefonközpontjának, ha csődöt mondana a Híd készüléke. Mindenfelé körbe lehetett látni, a fedőt pedig tetszés szerint emelni, vagy, ha szakadt az eső vagy a hó, lejjebb ereszteni.

Három ember igen szűken elfért benne.

Ide mászott be Jan, elképedve attól a kegytől,amit a sors neki most nyújtott.

A két férfi közé préselve, tanúja lehetett a kosárőrség átadásának és átvételének.

− Szélirány maradt, erősség gyenge. Látás tiszta, látóhatárig semmi.

Ezt Banks mondta.

− Őrséget átveszem.

Ezt Fleet mondta. Ezzel leemelte az egyik telefonkagylót. Megcsavarta a csillogó tárcsát. Figyelt. Majd:

− Itt Fleet. Jelentem, az árbocőrséget átvettem. Igenis, figyelek. Parancsára!

Banks közben kimászott a kosárból, s eltűnt az árbocaknában.

Jan a kosár falához támaszkodott. Kinézett. Elöl a hajóorr szántotta a vizet. Mögöttük jóval lejjebb a Hidat látta. A Híd mögött a kéményeket, sárgán, és a peremen fekete gyűrűvel. Végül leghátul − de igen messze és a hold jóvoltából mégis láthatóan − a tatárbocot.

Még azt is észrevette, hogy a Hídon Murdock úr jár fel s alá, kimért léptekkel. Vajon tudja-e már, mit jelentett a két hajó?

Ekkor ”észbe kapott. Hohó, hol a távírószoba? Nem okozott nehézséget, hogy megtalálja.

Kékes fények szűrődtek onnan kifelé. Vajon Bride és Phillips távírászok most melyik hajóval„beszélgetnek”?

Fleet szólalt meg mellette:

– Vedd magadra ezt a zubbonyt. Nagy lesz ugyan, de meleg, és ez a fontos!

Prémmel bélelt bőrzubbonyt tett a fiú hátára.

− Köszönöm − morogta Jan, és úgy érezte, nincsen a világon jobb ember a tengerészeknél.

… De hát most hagyjuk el az árbockosarat, bízva, hogy Jan pompásan érzi ott magát, és Fleet jól látja el az őrséget. Számunkra most a legfontosabb: tudni, mi is történt (vagy történhetett) akkor,amikor Harold Bride másodtávírász izgatott hangon beszólt a telefonközpontnak:

− Kérem a Hidat! Azonnal!

A felberregő készülékről a Hídon Harry Lund hadnagy emelte le a hallgatót.

− Itt a Híd, Lund hadnagy. Tessék!

Menekülés a Carpathiára

Bride megnevezte magát, és a parancsnokot kérte. Lund kijelentette, hogy a parancsnok a térképszobában tartózkodik, a pozíciótérképet tanulmányozza. Adja hát át neki az üzenetet vagy bármit, ami miatt kereste. Bride kijelentette, hogy ezt nem teheti, mert utasítása van rá, hogy közvetlenül a parancsnokkal kell bizonyos értesüléseket tudatnia. Erre Lund azt válaszolta, hívja később a Hidat, ő

felajánlotta a közvetítést.

Választ nem várt, letette a kagylót.

Bride nem tétovázott. Mivel a helyét − adás− és vételidő volt a hajók számára − főnöke távollétében nem hagyhatta el, újból csak a telefonhoz fordult, s a navigációs kabint kérte, Lightholler kapitány bűvös helyiségét.

Végre szót válthatott a parancsnokkal. Tudta, hogy Smith commodore dühös lesz, s ebben nem tévedett.

− Marhaság! − harsogta a készülékbe a commodore. − Én most már egyedül a Race-fok közléseinek hiszek. A Cap Race jelentette a jégveszélyt?

− Nem jelentette, Sir.

− A Californian megadta pozícióját?

− Nem adta meg, mert mint említettem, készülékét javítás miatt kikapcsolta.

− Ez is Cunard-trükk, barátom! Ne ugorjunk be! Semmi nyoma a jégnek. Azon az útvonalon, amin haladunk, nem is lesz jég! Hívja Cap Race-t, és ha az jelez veszélyt, akkor jelentse!

Ezzel az összeköttetés parancsnok és távírász között megszakadt.

Bride is letette a kagylót. Megtörülte verítékes homlokát. Maga elé, meredt. Mit tegyen? Vagy egyáltalában kell-e valamit tenni? Ő egyszerű távírász, méghozzá a „kettes”. Felelőssége abban a pillanatban megszűnik, ha észleléseit akár csak főnökével, Phillips főtávírásszal közli. Valóban minden így van − gondolta Bride −, s még sincs így. Mert ha a Caronia és a Baltic, majd a Californian veszélyt jelzett − veszélynek kell lenni! Kétségtelen, a két első Cunard-hajó, de a Californian nem az… Harold Bride összeköttetést keresett és kapott a Race-fokkal. A Race-fok marconistái nem tudtak semmiféle jégveszélyről. Megkereste az Olympicot, a Titanicnál alig kisebb White Star-hajót. Az Olympic Európa felé tartott, és ha délebbre is, de egy vonalban volt a Titanic-kal. Az Olympic távírászai ugyanúgy vették a Baltic és a

Caronia jelzését, mint Harold Bride!

− Egy bizonyos Californian nevű Leyland Line-hajó jégjelzéséről tud? − kérdezte Harold Bridaz Olympicon levő társát.

− Nem tudok. Keresse meg újból a hajót, és tegye fel a kérdést − hangzott a jó tanács.

− Eddig még nem sikerült. Kikapcsolta a készülékét. Rossz az adása!

Végül megint csak Thomas Cottamhoz fordult. Cottammal élőszóval tudott beszélni!A Titanic beérte a Cunard-gőzöst! A Carpathia alig kétszáz kilométerrel délre, nagyjából az Olympic közelében elmaradt a Titanictól.

− Nem, nem hallottam a Leyland Line-hajó vészjelét – közölte Cottam. − Az is lehet, hogy abban az időben kikapcsoltam. Tudod, egyedül vagyok. Néha aludni is kell!

Cottam derűs nevetése biztatóan hangzott.

− Mindenesetre figyeljetek a főnököddel − intette Cottam. − Ahol a Fenegyerek Teddy a parancsnok, ott vigyázni kell!

− Jó, jó − igenelt bizonytalanul Harold Bride. − De a kedvemért igyekezzél nem sokat aludni, Thomas.

− Csak nem félsz? − nevetett a jó barát. − Holnap délre már New York előtt lesztek. A

Mauretaniától tudom, nagy az izgalom New Yorkban! Én nektek drukkolok, Harold!

− Köszönöm. Tehát figyelj!

− Helyes, figyelek! Jó munkát, Harold! És ügyeljetek a Teddyre!

− Jó munkát, Thomas!

Most nézzünk fel a Hídra, mi történt ott. Mert történt valami, amit megörökített a

Titanic hajónaplója.

Elmúlt már este kilenc óra. A Híd bal oldali szélén, szokás szerint Mr. Murdock állt. Időnként középre sétált, a kormányhoz lépett, ellenőrizte a kormánytájolón a fokokat, néhány szót váltott az emberekkel − négyen álltak a kormánynál −, megnézte a hőmérőt, ami a Híd zárt felépítményének műszerfalára volt kifüggesztve, megnézte a kronométert, a főtájolót, majd újból a légsúlymérőt, majd újból hátrasétált, és betekintett a navigációs helyiségbe. A navigációs helyiség tompa fényében az asztalokra helyezett térképek felett a nyugalom pihent. Körzők, szögmérők, léniák, háromszögelők,párhuzamos léniák csendes békességben vártak arra, hogy valaki hozzájuk nyúljon. Ez a valaki,először az egész út alatt, az egyik térképasztalra borulva aludt. Lightholler ilyen értelemben maga volta csoda: csak most, a negyedik napon nyomta el az álom. Eddig senki sem tudott arról, hogy az elindulás óta bármikor is egy óránál több időt töltött volna a kabinjában. De akik régebbről ismerték, tudták, hogy ez a valószínűtlenül sovány, szikár ember egy jógi vagy indiai fakír tulajdonságaival bír:a hajónavigálás iránti fanatizmusa mellett elfeledkezik mindenről, evésről, ivásról, de még az alvásról is.

Most azonban Lightholler kapitány, második tiszt, mélyen aludt. Ezt elsősorban a nem éppen kényelmes helyzet árulta el. A navigációs tiszt a kis, kerek zongoraszékre emlékeztető forgatható székre ült le, a ferdén szögletes térképasztal előtt. Erre az asztalra borult rá, testének fősúlyával az alig kéttenyérnyi székecskén.

Murdock kapitány azért nézett be a navigációs helyiségbe, mert legutóbbi megfigyelését közölni akarta Lightholler kapitánnyal, akit nagyra értékelt. És mert nagyra értékelte, mégsem ébresztette fel.

Visszafordult, elhaladt Harold Lowe, az ötödik tiszt mellett, aki a Hídon teljesített szolgálatot.

− Kérem, Mr. Lowe, írja be a hajónaplóba, hogy a hőmérő újabb négy fokkal esett! Két fok van fagypont felett. Egy órával ezelőtt hat fok volt! Igyekezzék csendben bemenni, nehogy felébressze Mr. Lighthollert.

− Parancsára, Sir! − tisztelgett Lowe.

Murdock újból elfoglalta helyét a Híd legszélső bal oldali részén. Való, hogy ezt a szokását még bálnavadász korából hozta magával. A bálnavadászhajókon az őrtiszti hely a hajók bal oldalán található, ami több. éves szolgálat után annyira beidegződik, hogy − elkerülve másféle hajókra −csakis ebből a szögből képes az ember figyelni s gondolkozni. Így volt ezzel Murdock kapitány is.

Figyelte a hajót. A bárból felhallatszott a zene. Ugyanakkor egy másféle muzsika is, ami a zeneteremből szűrődött ki. Itt a zenekar hangversenyt adott az elsőosztályú utasoknak. Időnként felbukkant egy-egy utas a nyitott fedélzeteken. A nőkön bunda volt, a férfiakon nehéz kabát. De mind kevesebben mutatkoztak a sétafedélzeteken.

Igen, a hőmérő esett.

Murdock tudta, hogy az ilyesmi soha nem jelent jót. Ahol ennyire rohamos a hőmérséklet csökkenése, ott figyelemre méltó okok játszanak közre. A légsúlymérő

alig mozdult a helyéről, a két aneroid is változatlanul jó időt jelzett, ugyanezt közölték a nap folyamán a különböző távolságban levő hajók, megfigyelőállomások. Az amerikai parton, a Hudson-öböl felső részétől egészen a Hatteras-fokig, ha nem is volt szélcsend, de viharnak, hóesésnek, jégesőnek híre-hamva se volt!…

De Murdock kapitány pontosan tudta azt is, hogy a Titanic elérkezett a nyugati hosszúságnak arra a képzeletbeli ívére, ahol az egyesült grönlandi és labradori áram betör a Golfba. Itt keveredik egyóriási tengeri folyó egy még hatalmasabb, sokkal nagyobb erejű láthatatlan folyóval. Errefelé a Golf-áram sebessége eléri a hét-nyolc kilométeres óránkénti sebességet is. A hőmérséklet gyors csökkenése azt jelentette, hogy jéghegyek lehetnek a közelben.

Ezért néhány perces töprengés után Murdock visszatért a parancsnoki főállásra, jelzést adott a gépháznak, majd telefonon is közölte parancsát a főmérnökkel.

– Kérem a sebességet csökkenteni huszonkettő és félről tizenkilencre!

A főmérnök visszaszólt:

− A commodore utasítása az volt, hogy a gépek a legnagyobb gőzzel dolgozzanak!

− Sajnálom, az én utasításom ez. Így rendelkezem!

− Parancsára!

Lowe kérdőleg nézett felettesére. A lámpa éles fényében jól látszott, hogy Murdock elsápadt, ésa szája szélén keserű vonás jelent meg.

De Lowe nem szólt. Murdock sem.

Vagyis szólt, de csak akkor, amikor már vagy tíz lépést megtett a Hídon, amikor is visszafordult, és Lowe-t magához intette.

− Kérem, Mr. Lowe, írja be a hajónaplóba: sebességet huszonkettő és félről átállítottuk tizenkilencre.

− Igenis, Sir − bólintott Lowe, és látszott az arcán a nagy meglepetés. − Arra gondol, Sir, hogy jéghegyek lehetnek a közelben?

− Természetesen − bólintott Murdock, és mint aki bátorságot kap, a telefonkészülékhez lépett, és az egyiket leemelte. − A marconistákat!

Pontosan este fél tízet ütött a Híd órája.

− Itt a Híd, Murdock kapitány! − harsogta a készülékbe. − Ön az, Phillips? Mi a helyzet?…Sehonnan semmi jelzés?! Képtelenség! Kérem, azonnal keressék meg a hajókat a háromszáz mérföldes körzetben! Elsőnek az Olympicot hívják! Minden beszélgetés után választ kérek!…Megértette?…

Letette a készüléket. Odaszólt tiszttársának:

− Figyeltesse a telefont. Egyben hívja fel az árbockosárt, és közölje vele: fokozott éberséget kérek!

Ezzel − immár ki tudja, hányadszor − megint elfoglalta a helyét a Híd bal szélén.

A hűs, éles levegő megnyugtatta. Ismerős volt neki, valóságos jó barát a csípős, nyers északi légáramlat. Elnézett a messzeségbe. Arra van Labrador, arra Grönland. Néhány pillanatra maga előtt látta a labradori köves, sziklás, sík felületű partokat, a grönlandi meredek, morénás, gleccseres jégmezőket.

Szép élet volt az − gondolta Murdock −, szép és bátor élet. Bálnavadászat.

Léptek közeledtek. Egy árnyék, majd egy alak. Murdock arra fordult. Smith commodore állt előtte.

Az oldallámpa fényében látta, hogy a commodore ezúttal is izgatott, majdnem feldühödött.

− Ki adott utasítást a gépháznak, hogy csökkentsék a propellerek fordulatszámát?

− Természetesen én. Két fok van fagypont felett, Sir! Egy órával ezelőtt hat fok volt!

Smith dühösen kifakadt:

− És ön ezért akarja csökkenteni a hajó sebességét? Értse meg, a hajó tovább halad huszonkettő és féllel! Tovább! Én így rendelkezem!

Murdock maga elé meredt. Mit tegyen? Tengerész volt, tiszt, híve a parancsnak.

− Sir, ha ilyen rohamosan esik a hőmérő, az azt jelenti, hogy jéghegyek vannak a közelben! A józan ész azt mondja…

− A józan ész azt mondja − vágta ketté az elsőtiszt szavait a parancsnok −, hogy nincs helye a fölös óvatosságnak! Nyomát sem látni semmiféle jéghegynek. Kapcsoltassa be ötpercenként a fényszórókat, és akkor nem érhet minket semmiféle váratlan esemény.

Murdock meghajolt.

− Így lesz, uram! De elhárítok magamtól minden felelősséget.

Smith gúnyosan elmosolyodott. − Hárítsa nyugodtan. A felelősség az enyém. De már itt kijelentem: ha partot érünk, követelni fogom a legszigorúbb vizsgálatot, miféle kapcsolata lehet önnek a Cunarddal!

Murdock nem válaszolt, lehajtotta a fejét, és arra gondolt: ez lenne az a pillanat, amikor véget vet a sértegetéseknek, elhagyja a helyét, vállalva a legsúlyosabb pénzbüntetést, esetleg minden időkre való kizárását az angol hajózásból. De ha ezt megtenné, akkor kiszolgáltatná a hajót és minden utasát, minden emberét ennek a megveszekedett embernek. A Fenegyerek Teddynek, aki főnökével együtt csak egyet lát: legyőzni a Cunard vállalatot, mert ezt kívánja az üzlet.

− Követelni fogom!… − lihegte újból Smith parancsnok.

− Ahogy gondolja − tette hozzá az elsőtiszt. Hogy mi következett volna ezután, nehéz eldönteni, mert a Híd ügyeletes altisztje lépett melléjük. Murdock felé fordult.

− A távírászok kérik, Sir! Sürgősen!

Murdock végigrohant a Hídon, és kikapta Lowe kezéből a telefont.

– Tessék, Murdock kapitány!

Néhány percig figyelve hallgatott a készülék-be. Azután beszólt:

− Fokozott éberséget!

A Híd közepére érkezett Smith parancsnokhoz fordult.

− Kérem, Sir egy pillanatra! Most vette a távírószoba a Californian Leyland Line-hajó jelzését. A Californian tőlünk nagyjából északabbra, körülbelül harmincöt mérföldnyi távolságban tartózkodik. Négy jéghegyet számolt meg a közelben. Erősen csökkentette a sebességét!

Smith ridegen ennyit mondott:

− Mi nem észlelünk jéghegyet. Ha észlelünk, csökkentjük a sebességet. De addig huszonkettő és féllel haladunk! Bármire szükségük van, a kabinomban tartózkodom. Ott lesz Bruce Ismay úr is. A Californian nyávogására nem sokat adunk. Ócska kaszni, rozoga teherhajó, huszonkét évvel ezelőtt épült. A Titanicot nem kell félteni! Kérem a hajónaplóba beírni:rendelkezésemre a hajó sebességét ekkor és ekkor visszaállítottuk. Lowe úr, nézze meg az időt!

Tisztelgett. És elhagyta a Hidat.

Lowe csodálkozva nézett utána. Lowe-t kedvelte a parancsnok. Lowe ezt tudta. De most megdöbbenve meredt felettese után.

Murdock egy szót se szólt.

Kihajolt a parancsnoki felépítmény középső ablakán, és onnan figyelte a begyújtott fényszórók sugárözönét. A két sugárnyaláb végigpásztázta az óceánt, ezüsttel vonta be a piszkosszürke, széles hátú hullámokat.

Jéghegy sehol nem látszott.

Murdock a külső hőmérőre nézett.

Egy fok volt fagypont felett. Tehát változatlanul megy lefelé a hőmérő!

Tíz óra múlt tíz perccel. Majd fél tizenegy lett. Végül tizenegy.

A hőmérő plusz egy fokon állt.

A Titanic változatlan sebességgel Amerika partja felé robogott.

Murdock kapitány újból a Híd bal oldalán támaszkodott a szélvédőre.

Lightholler tűnt fel. A hosszú, sovány ember álmosan, fáradtan tekintett kapitánytársára.

− Minden rendben, Sir? Murdock bólintott.

– Úgy gondolom, igen. Azaz − nem, Egy hajó jeget jelez innen nem messze. A

Californian nevű Leyland Line-gőzös.

− A sebességet nem csökkentjük?

− Nem. A parancsnok utasítása az, hogy nem! Lightholler fázósan összehúzta magán a köpenyt.

− Fáradt? − nézett rá Murdock.

− Kicsit. Nem szokásom pihenni akkor, amikor úton vagyok.

Elhallgattak. Lightholler a Híd magasából a vizet kémlelte. Újból működtek a fényszórók. Murdock pedig igyekezett derűre hangolni magát. Az előbb vette észre, hogy az árbockosárnak vendége van. Éles távcsöve nélkül is észrevette, ki az. Ördöge van annak a gyereknek! − gondolta, és − nem tett semmit. Kedvelte a kis fickót. Amikor megtudta, hogy a gyerek egyedül utazik, a rokonszenv még erősebb lett benne. Feltalálja magát, okos, jó szórakozásokat keres magának. Távírószoba, árbockosár. Nem rossz. Ő is így tenne, ha gyerek lenne.

− Ki látja el az őrséget a kosárban? − fordult Lighthollerhez.

− Fleet altiszt − hangzott a válasz. − Egyike a legügyesebbeknek. Avizóhajóról került hozzánk. Megbízható, jó szemű.

Hosszasan nézett társa szemébe. Az oldallámpa sárgás fénye − mivel közben a fényszórók kialudtak − komor világítást adott a két arcnak.

− Kérem, közölje vele, hogy nagyon vigyázzon − mondta Murdock.

De alig fordult meg Lingtholler kapitány, újabb alak tűnt fel.

Bride volt a távírász. Izgatottan lépett az elsőtiszt elé.

− Sir, a Californian jelentkezett. Értesít minket, hogy vigyázzunk. Egyre több jéghegyet lát, s tudatja: rövidesen leállítja gépeit! Megvárja a nappali világítást. Időnként köd mutatkozik a vízfelszínén, az égen felhők vannak. Rossz a látásuk.

Háromnegyed tizenegy volt. Murdock közel lépett a távírászhoz.

− Az Olympic?

− Semmi, uram! Nyugodt vízen haladnak. A Carpathiát elhagytuk. Ők is azt jelzik, hogy nyugodt a víz.

Murdock csóválta a fejét.

− Más hajó nem jelzett jégveszélyt?

Harold Bride szája széle megrebbent. Már éppen azt akarta mondani, hogy nem, amikor rádöbbent valamire: ez az ember, mármint Murdock kapitány, félti a hajót! Csupa aggodalom minden szava, minden tette. És ő hazudjon, mert így parancsolják?!

− Délután az északi szélesség negyvenkét fokáról a Baltic és a Caronia jéghegyek feltűnését jelezte…

− Jelentette a parancsnoknak?

− Természetesen, Sir!

Murdock megdöbbent. De most is türtőztette magát. Egy pillanatig sem kételkedett, hogy a távírász igazat mondott. De amikor átvette a szolgálatot, szokás szerint

végigolvasta a hajónaplót. Ott nyoma sem volt a két Cunarder közlésének! Tehát Smith commodore egyszerűen nem vett tudomást a vészjelről!

Most pedig a Californian közli, hogy rövidesen leállítja gépeit. Mit tehet? Igen, mit tehet? Felelősségre vonja Smith commodorét? Panaszt tesz Bruce Ismaynek, a hajón tartózkodó ügyvezető igazgatónak?… Képtelenség. Ez az ember is a Kék Szalag megszerzésének az őrültje, sőt − elindítója. Egyedüli lehetőség még Thomas Anderson, a hajó tervezője, akit megkérhet: lépjen közbe. Veszély van… és a veszélyt nem lehet elmellőzni!

− Kérem − nézett a távírászra −, adja át jelentését Lowe úrnak. Ő majd bejegyzi a hajónaplóba. Egyben küldje ide Lowe urat, beszélni akarok vele.

− Parancsára, uram − búcsúzott megkönnyebbülve Bride. − Ha a Californian bármit jelez, közlöm.

− Természetesen − intett Murdock.

Amikor egyedül maradt, dühödten megmarkolta a szélvédő vaskorlátját. Majd rácsapott.

− A szentségit! − fakadt ki. − A szentségit!… Érezte a tehetetlenségét, és ez kegyetlenül elkeserítette. A szolgálati szabályzat pontosan előírta, mi a parancsnok feladatköre, jogköre, általában mik a teendői. Ugyanígy intézkedett a szolgálati szabályzat az elsőtiszt és a tisztek teendőiről is. A parancsnok korlátlan hatalom, rendelkezéseit vakon kell követni. Az elsőtiszt „a parancsnok első helyettese, a parancsnok akadályoztatása esetén közvetlen utóda, parancsnoki jogkörrel”. Ezt mondta a szolgálati szabályzat. Mi az „akadályoztatás”? Súlyos betegség, ami útközben éri a parancsnokot, hirtelen kitört elmebaj, vagy ha útközben mentik fel megbízatása alól. Ebben az esetben fennáll az elmebaj − vélte Murdock −, de hogyan bizonyítsa be?

Lowe tartott feléje a Hídon, melléje lépett.

− Parancsoljon…

Murdock nem válaszolt azonnal. Latolgatott. Szokása szerint az első kitörést nála is követte a lehiggadás. Van értelme, hogy felkérje a közvetítésre a hajó tervezőjét, Thomas Andersont? Andersont is elkápráztatta a Kék Szalag elnyerésének lehetősége, azonfelül semmi kapcsolatuk nincsen egymással. Esetleg azt mondja, amit minden rendelkezést ismerő ember mondhat: a hajón tartózkodik a vállalat ügyvezető

igazgatója, s ha ő egyetért a parancsnokkal, akkor kinek van beleszólása a hajó irányításába?!

Murdock levette a sapkáját, megtörölte a belső bőrszegélyt. Verítékes volt a homloka. Hirtelen kihúzta magát. Döntött: nem hagyja magát nyugtalanítani.

− Bocsásson meg, Mr. Lowe − szólt nyugodt kimértseggel −, hogy zavarom. Keresse meg a kabinjában a parancsnokot, és közölje vele, hogy milyen közlést adott a

Californian. Egyben kérdezze meg: ezek után is tartsuk-e a sebességünket?

Lowe némi csodálkozással nézett felettesére. Szóbelileg kell az ilyesmit elintézni? És miért nem maga az elsőtiszt megy a telefonhoz? Nem kétséges, hogy miért nem, de akkor is…

Bólintott, tisztelgett.

− Parancsára, máris megyek.

Murdock várt néhány percet, majd elindult a Hídon. Szokott sétáját végezte, valamint a műszerek és a kormány ellenőrzésére készült, egyben a gépházat is felhívja: mi újság van odalent a mélyben? Néhányszor áttekintett az árbockosárra. Az a kis csibész nyilvánvalóan még ott tartózkodik,amivel ő is teljesen egyetértett. Ha gyerek lenne, s a Titanic utasa, oda vágyna.

Mielőtt belépett a fedett parancsnoki állásba, szokása szerint végignézett a kémények során, az éjszakai világításban is mindent jól megmutató fedélzeteken s a hajósodor távlatán. A kémények ontották a füstöt, odalent tehát erősen szenelnek a pompás cardiffi fekete gyémántokkal. A fedélzeteken jóformán senkit nem lehet látni. Egy-egy matróz alakját vette ki; az éjszakai őrséget tartó emberek támaszkodtak a csónakfedélzeten a kutterek oldalához, vagy haladtak tovább megszokott útjukon. Ami a hajósodornál elsősorban feltűnt, hogy nem látszottak a hajócsavar verte nagy örvények. Köd lenne? Igen, a víz felületére, alig négy vagy öt méter magasságig,

köd ereszkedett.

Murdock kapitány újból megállapította magában: tetszik neki a Titanic. Gyönyörű, lenyűgöző hajó! És ennek a hajónak ő az első tisztje! Sőt, olyasfélét hallott, hogy Smith parancsnok kiszemelt utóda! Ezt ugyan képtelenségnek tartotta − józan, okos, higgadt ember lévén −, de nem is vágyott rá. Amikor átvezényelték az Olympicról, s sebtiben elbúcsúzott tiszttársaitól, Dixon kapitány ezzel szorította meg a

kezét:

− Gratulálok, Mr. Murdock. Ez azt jelenti, hogy az öreg Teddy áthozza a hajót, de maga fogja már visszavinni. Esküszöm, hogy így lesz. Hallottam, Sir Franklin ragaszkodik magához! Márpedig nálunk ez a döntő!

Ezeket mondta Dixon kapitány, az Olympic parancsnoka. És most, hogy Murdock elragadtatott szemekkel végignézett az éjszaka fényeiben ragyogó hajón, a leghatározottabban érezte: bármi legyen is, nem vállalná el a Titanic parancsnoki állását. Ő arra alkalmatlan, hogy a szalonokban dollármilliomosok előtt hajlongjon, mint Smith Commodore is teszi!

Odament a kormányhoz. Ránézett az emberekre. Négy régi tengerész: Owens, Richard, Jenkins;Wilson. Az első kettővel évekig hajózott együtt. Odébb a híd két ügyeletes altisztje, hátrább, a felső lámpa fényében, Lightholler matróza.

Lowe tért vissza. Közölte, hogy a parancsnok tudomásul vette az üzenetet.

− Irány és sebesség marad, ez a válasz, Sir.

− Helyes − mondta Murdock. − Kérem, írja be a naplóba, hogy ez volt a parancsnok válasza.

Felemelte a gépház közvetlen telefonját.

− Minden rendben?

− Minden rendben − hallatszott a válasz. Kikönyökölt a Híd kormányállás előtti ablakán…Figyelte a ködöt.

Múlt az idő.

A roncs - ma

Tizenegy óra. harminc perckor a távírószoba jelentette, hogy felfogta a Californian

szikratávíróját. A Californian leállította gépeit, hajnalig vár egy helyben, Fölös óvatosság? Lehet, de teherhajó, és senki nem sietteti.

Lightholler ballagott végig a helyiségen.

− Hol járunk?

− Éppen az előbb jegyeztem le, Sir. Északi szélesség 41 fok, 40 perc, nyugati hosszúság 50 fok,5 perc.

− Itt ömlik be a Golfba legnagyobb erővel a Labrador − jegyezte meg Murdock.

Lightholler bólintott, igen,. igen, ez így van,

Murdock egyedül maradt az ablaknál.

A köd, a köd! Hogy vinné el az ördög! kétségtelen, hogy nem izgalmas, nem veszélyes köd. Amolyan vékony takaró a víz, a hullámok tetején. Együtt is mozog a hullámokkal.

Elhangzott a Hídon a hetedik harangütés. Tizenegy óra negyvenöt perc volt. Éjfél előtt egynegyed órával.

Murdock felkapta a fejét. Vészesen felberregett a riasztóberendezés. Ugyanakkor látta, hogy az árbockosárból integetnek, sőt kiabálnak is. A hajó oldalához verődő

víztömeg, a hullámok csapódása, az ide felhallatszó zene és a hajógépek mindenütt jelenlevő zaja elnyomta ilyen távolságból a hangokat.

Murdock néhány ugrással máris a telefonnál volt. Közben ellökte Lowe-t, aki ugyancsak a telefonkészülék után kapott.

A kormányosok, értetlenül, bambán meredtek a szüntelenül berregő riasztókészülékre. Mi történhetett? Csendes a tenger, a hajó egyenletes sebességgel halad, a hold időnként felbukkan, majd eltűnik, az égen lassan, lomhán felhők vonulnak. Szél alig-alig lehet, a kémények füstjét a hajórohanásának ereje teríti a kormánysodor mögé.

Miért berreg a vészjelző?

− Halló, itt a Híd!

Murdock valósággal beleüvöltött a készülékbe.

− Mit?! − kiáltotta, és mint aki eszét vesztette, a telefonkagylót vissza se akasztotta, hanem akormányosok közé vágta magát.

Belekapaszkodott a kerékbe, testének egész súlyával a kétkerekes kormány bal oldali küllőire nehezedett, és mintha megőrült volna, bömbölte:

− Teljes erővel!… Teljes erővel… emberek… teljes erővel − backboardra!

És a négy kormányos − Owens, Richard, Jenkins, Wilson −, akik közül eddig csak kettő tartotta öklét a keréken, értetlenül, mozdulatlanul meredt a kapitányra. Mindegyik azt hitte, hogy Murdock kapitány megőrült, vagy legalábbis hirtelen elmezavar lépett fel nála. Eddig egyik sem gondolt arra, hogy baj érheti a

Titanicot, hogy akadjon bármi a földön −, ami megakadályozza haladásában. Ezt el sem tudták képzelni. Maga Lowe, az alkapitányi rangban levő ötödik tiszt, néhány pillanatig tétovázott, amíg felfogta, hogy a vészjelzés az árbockosárból jött; onnan jelentkezett a telefon is. Lowe, ez a jó tengerész, a kormányosokat megelőzve vetette

magát a kerékre, hogy segítsen Murdock kapitánynak.

− Szorítsd, szorítsd! − bömbölte Murdock, de most már a négy kormányos is belekapaszkodott a küllőkbe, a kerék-ráfba, ki hol érte a két óriási kereket.

Mi történik akkor, ha egy ilyen óriási hajó irányát gyorsan eltérítik, anélkül hogy sebességén változtatnának valamit is?

Először is a kormány nehezen engedelmeskedik. Igyekszik visszavágni, visszapenderedni. Másodszor a gyors és szűkített haladás miatt a hajó megdől, egyensúlya vészesen elbillen.

− Jéghegy!!… Jéghegy!… Murdock kapitány kiáltotta.

− Jéghegy!…

Lowe felkapta a fejét. Előremeredt. A négy kormányos is.

Valószínűtlenül fehéres, alacsonynak tűnő fehér folt látszott nem messzire elöl, a hajó orrától alig száz méterre talán, igen kevéssé kiemelkedve az alacsonyan elhelyezkedett ködtakaróból.

Jéghegy!

Hirtelen csattanás hallatszott. Majd recsegő, ropogó súrlódás. És a fehér folt − akár valami gigászi szellem − a Titanic jobb oldalánál felemelkedett.

A Titanic, a világ legnagyobb hajója, a hajóépítés csodája, óriási testére rettenetes ütést kapott

Mindez az északi szélesség 41. foka 46. percén, a nyugati hosszúság 50. foka 20. percén történt, Új-Fundland partjaitól délkeletre, közvetlenül az úszó jég veszélyes övezetének külső szélén.

Alig néhány perccel később, ahogy a Hídon elhangzott a hét harangütés.

Tíz perccel volt éjfél előtt. Az óceán fehér veszedelme tehát felbukkant az éjszakából.

(Folytatjuk)