4. AZ ÓCEÁNON
 |
| Kíváncsiak a kikötőben, indulás előtt |
Hajnal volt, április
11-e.
Sűrű pára feküdt az
óceánra. Keleten már felkelt a nap, de nem látszott, elfedte a
ködfüggöny. De akik ismerték a tenger szokásait, tudták,
reggelre, vagy legkésőbb kora délelőttre ragyogó időben lesz
részük azoknak,akik erre hajóznak.
Fél órával ezelőtt
jelezte a Híd csengője a hajnali négy órát, az éjfél utáni
első szolgálati váltás idejét.
Csend, némaság volt a
fedélzeteken, aludt a hajó. Indulás után így szokott ez már
lenni. Mindenki elfáradt az indulás, a készülődés izgalmaitól,
még azok is, akiknek nem okozott különösebb gondot sem az
indulás, sem a készülődés.
Eltompítva égtek a
fedélzetsorok lámpái, a kabinfolyosók világítóburái. Néhol
egy-egy kabin ablakán is kiszűrődött a lámpafény. De üresek
voltak az éttermek, a szalonok, egyedül a bárban iszogatott néhány
férfi és női utas. Köztük a két világbajnok, akik úgy lehet,
elhatározták, hogy állandó italozás közben érik majd el az
Újhaza partjait.
A navigációs kabinban a
fáradhatatlan és pihenést nem ismerő Lightholler második tiszt
írta be éppen a hajó pozícióját.
Északi szélesség 50.
foka, nyugati hosszúság (Greenwichtől nyugatra) 15. foka, 12.
perce.
A Titanic tehát pompás
iramban haladt Amerika felé és távolodott az európai partoktól.
Lightholler kapitány
lejjebb tolta a térképlámpát, ami mindenfelé mozgatható irányú
karon függött, és a térképre is bejegyezte a hajó helyzetét.
Már éppen arra gondolt,
hogy a hajónapló ellenőrzésére bekéreti a Hídról a
szolgálattevő kapitányt, Murdock első tisztet, amikor nyílt az
oldalsó kabinajtó, és belépett a navigációs helyiségbe Smith
commodore.
Lightholler tisztelgett,
Smith közömbösen biccentett.
− Nos?
− É 50, Ny 15, 12 −
jelentette a navigációs tiszt.
A commodore megelégedetten
elmosolyodott. Még a kezét is összedörzsölte. Fáradt, bágyadt
szemében gyerekes derű csillogott.
− Kitűnő − dörmögte
−, kitűnő! Ha így haladunk, akkor… nos, Mr. Lightholler, akkor
győzünk!
A magas, szikár
tengerésztiszt a felettesnek kijáró előzékenységgel biccentett.
− Igen, Sir, akkor
sikerül! Bár… Smith, arcáról eltűnt a mosoly.
− Mit akar mondani? Mit?
Talán kételkedik az eredményben?!
Lightholler, mint aki nem
óhajt vitába bocsátkozni, elhárító mozdulatot tett.
– Nem, uram, semmi okom
kételkedni. Minden azon múlik…
Nem folytatta tovább.
Újból nyílt a
kabinajtó, de most a Híd felőli ajtaja, és Murdock lépett be
rajta. Bőrkabátjának felhajtott szőrmegallérja azt bizonyította,
hogy az, aki a nyitott könyöklőnél kénytelen órák hosszat
állni, nem érezheti magát éppen melegen.
A navigációs tiszt már
nyújtotta a hajónaplót a másodkapitánynak, amikor Smith
commodore az érkező felé fordult.
− Úgy látom, Mr.
Lighthollernek különvéleménye van azzal kapcsolatban, hogy célunk
a Kék Szalag elhódítása. És önnek, Mr. Murdock, ha szabad
kérdeznem, mi a vélemenye? Mert eddig mi erről nem beszéltünk.
Murdock meglazította a
bőrköpenyt, lehajtotta a prémet. Sapkáját levette, megtörülgette
belsejében a bőrszegélyt. Nyugodtan tekintett felettese szemébe.
− Ha kérdi, uram,
megmondom. Eddig még senki nem kérdezte. Így igen örülök, hogy
módot ad erre.
− Tessék,
természetesen! Gondolhatja, érdekel a tisztjeim álláspontja.
Murdock rátette kezét a
térképasztalra.
− Az én felfogásom az,
hogy kár az ilyesmit erőltetni. Csönd támadt. Smith dermedten
bámult helyettesére.
 |
| Smith kapitány a fedélzeten |
Lightholler némán
tekintett feletteseire. Smith kifakadt:
− Az urak talán
Cunardék zsoldjában állnak?! Mert ebben az esetben csak ezt
mondhatom! Válasza, Mr.Murdock, mélységesen megdöbbent! De az ön
tétovázása is, Mr. Lightholler! Mindezt nem vártam egyiküktől
sem.
Lightholler ingerülten
megjegyezte:
− Bocsánat, Sir, az én
kötelességem a navigáció. A többi nem tartozik rám. Így
nincsen okom tétovázni sem.
Murdock − aki nem is
figyelt tiszttársa szavaira, de annál inkább Smith megjegyzésére
− hidegen nézett a parancsnok szemébe.
– Kérem, Sir, gondolja
meg, mit mond! Ön mindkettőnket meggyanúsított. Nem vagyok
Cunardék zsoldjában, feltételezem, hogy Mr. Lightholler sincs.
Gyanúsítását visszautasítom. Ahhoz pedig jogom van, ha feltette
a kérdést, hogy mint régi tengerész megmondjam, mit gondoljak egy
olyan kalandról, mint a Kék Szalag elhódítása.
Gyorsan, pattogva beszélt.
A komor arc egy fokkal még komorabbá vált.
− És ha szabad
kérdeznem, mire alapozza gyerekes kijelentését? − mosolyodott el
gúnyosan Smith commodore. - Mire, kapitány?
Murdock megvonta a vállát.
− Természetesen ezt is
megmondom − ezzel a térkép fölé hajolt. − Amikor megláttam a
berajzolt útvonalat, meghökkentem. Itt van Southampton, itt Cap
Race Új-Fundlanden. Az irány nyílegyenes.
Gúnyosan csengett Smith
parancsnok hangja.
− Nyílegyenes, mert
hiba lenne a megszokott útirányt követni. Egy ilyen hajóval!
Murdock folytatta:
− Igen ám, de itt
Új-Fundland körül, egészen Új-Skócia közepéig, állandó
ilyenkor a jégveszély! Az úszó jég birodalmának nevezik ezt a
helyet, Sir! Ismerem, sokat hajóztam arra.
Smith megvetően szólt:
− Bálnavadászhajókon!
Ez, kapitány, utasszállító, ha eddig nem vette észre. A világ
legkitűnőbben megépített utasszállítója !
Murdock hátralépett.
Felcsatolta a prémgallért.
− Kár vitatkoznunk,
Sir! De közlöm önnel: a jég nem nézi, hogy bálnavadászhajó
vagy a világ legjobban megépített hajója kerül eléje! Ez az
egyik. A másik: ismerem a Titanic gépeit, igen
kitűnő gépek, de nem érhetik el a Cunarderek teljesítményét.
Az ő rakmerülésük
harminckilencezer tonna, a miénk hatvanezer! Ők huszonöt tengeri
mérfölddel haladnak, mi huszonhárommal!
Smith parancsnok hangja
élesen, ridegen csengett.
− Elég volt, kapitány!
Mindezt én legalább olyan jól tudom, mint ön, ha nem jobban,
Éppen ezért rövidítettük le az útvonalat, ha még eddig nem jött
rá erre!
− Neki a jégzónának?
− Igen, neki a
jégzónának!
− Kétezer-kétszázhét
emberrel a fedélzeten?!
− Természetesen, mivel
arra nincs módunk, hogy eggyel csökkentsük a létszámot! Ez az
egy ön lenne, Mr. Murdock, ha fél!
A két tengerész mereven
bámulta egymást.
Mind a ketten hevesen
dobogó szívvel, lélegzetüket visszatartva néztek egymással
farkasszemet. A hosszú Lightholler kínosan feszengve állt
közöttük. Micsoda szégyen lesz, úristen, gondolta, haverekedésre
kerül a sor! Nem hallatszott más, mint a kormányszerkezet
megszokott csikorgása, a hajnali csendben a gépházból idáig
feltörő tompa zakatolás, a Hídról áthangzó léptek koppanása,
egy-egy jelzőcsengő berregése, a kormányosok
fojtott beszélgetése. És ha nem jön közbe valami,talán másként
fordul a történet a navigációs kabinban. De közbejött, méghozzá
Harold Bride távírászszemélyében. Bride megjelent az üvegezett
ajtó mögött, kezét rátette a forgókilincsre, átlépte a
hullámvédős magas küszöböt, és belépett.
Tisztelgett, és mivel az
ő számára is meglepő csönd fogadta, a commodore felé fordult és
jelentette:
− A Carpathia
parancsnokától, Rostron kapitánytól, Sir! És már nyújtotta is
a távírólapot.
Ugyanakkor az egyik
szolgálatos hadnagy feje bukkant fel az ajtókeretben.
− Captain Murdock,
kéretik a Hídra!
Murdock tisztelgés nélkül
megfordult, kiment. Lightholler ráhajolt a térképre, azon
bíbelődött. Smith parancsnok a lámpás közelébe tartotta a
távírólapot, hogy jobban lássa az indigótól elmosódott
betűket. Szája széle még most is rángatódzott.
 |
| Utasok nézelődnek a Titanic fedélzetén |
Ezalatt Bride
megállapíthatta: a parancsnok és az első tiszt között megint
történt valami. Régi tengerészmondás: ha a Híd urai nem értik
meg egymást, abból csak a hajó károsodhat!… És futótűzként
terjedt el a hajón: Smith commodore és Murdock kapitány bizony nem
egy nótára táncol.
Bride felkapta a fejét
merengéséből. Lightholler is ugyanígy tett.
Smith parancsnok dühös
mozdulattal összetépte a Carpathia parancsnokától küldött
távíróüzenetet.
− Hallatlan! −
kiáltotta Smith. − Hallatlan! Nekem Rostron ne adjon utasításokat!
Gyalázat! És maga ezt felvette?
Bride levegő után
kapkodott. Felvette? Természetesen! Ez a kötelessége!
− Már bocsásson meg,
Sir… − dadogta.
− Persze, persze −
lihegte Smith, és Lighthollerre nézett. − Felháborító! Rostron
azt tanácsolja, hogy változtassuk meg a hajó irányát, térjünk
le délebbre, mert szerinte Új-Fundlandnél jéggel találkozunk. És
ezt a tanácsot egy Cunarder adja! De én nem ugrok be nekik, nem és
nem!
Dühösen felkapta a
sapkáját, és kirobogott a helyiségből. A távírász és a
navigációs tiszt dermedten bámult utána. Majd Bride előzékenyen
összeszedte a papírdarabokat, s bedobta a gyűjtőkosárba.
Odakünn opálos
világosságban ringott az óceán.
Az óriás hajó a lehető
legnagyobb sebességgel haladt nyugat felé.
Reggel volt, és egyre
több utas bukkant fel a fedélzeteken.
Most bárki felteheti a
kérdést − ismerve a Hajókon uralkodó rendtartást és fegyelmet
−, volt-e annak valamiféle következménye, hogy a parancsnok és
helyettese között ennyire kiéleződött a helyzet
Láthatólag semmi.
Smith commodore továbbra
is megmaradt szokott kimért, pattogó modora mellett. Beosztottjai
közül két emberrel tett kivételt: Mr. Bruce kapitánnyal, a
harmadik tiszttel, s Harry Lund hadnaggyal, a hetedik tiszttel. Bruce
kapitánynyal eddig még nem találkoztunk. Holott a Hídon mindig
jelen volt, amikor a commodore is ott tartózkodott. Árnyékként
követte parancsnokát. A háttérben állt, intésre várva.
Ő volt a parancsnok jobb
keze. Alacsony, vékony emberke volt, látszólag jelentéktelen
valaki. Lund hadnagy a fiatal évjáratúak közé tartozott,
kisportolt alakjával, pompásan szabott egyenruhájával mindenütt
feltűnt, ahol csak megjelent. Simulékonyságával, előzékenységével
hamar megszerezte Smith commodore kegyét.
Bruce és Lund jelentette
a commodore törzskarát.
Rajtuk kívül még az
ötödik tiszt, Harold Lowe másodkapitány volt az, akit kedvelt
Smith commodore. Lowe-t szolgálatkész, jól képzett tisztnek
ismerték. A Hídon végzett munkája mellett −adott esetben az
első tisztet helyettesítette − a mentőcsónakok felügyelete és
általában a mentőszolgálat irányítása tartozott a hatáskörébe.
A jelek azt mutatták,
hogy Harold Lowe legalább olyan hű híve a parancsnoknak, mint
Bruce kapitány és Lund hadnagy.
Említettük már, hogy
Bruce Ismay, a hajóstársaság ügyvezető igazgatója és Thomas
Anderson,a Harland hajógyár főnöke, egyben a Titanic főtervezője
is az utasok közé tartozott. Ők ketten, vagy legalábbis Bruce
Ismay tudott a hajó két fő tisztjének egyre erősödő
ellentétéről. Természetesen tudott. Smith Commodore azonnal
jelentette főnökének azt, ami a navigációs szobában
lejátszódott.
− Ne törődjünk vele,
Commodore − legyintett jókedvűen Bruce Ismay, akit a bárból
szólítottak ki, és ragyogó napsütésben sétált a parancsnokkal
a felső sétafedélzeten. - Tudja, Sir, mint van az ilyesmi. Emberek
vagyunk, nem egyformák. Nézzük el ezt egymásnak. Meg azután Sir
Franklin ragaszkodik hozzá, magam sem tudom, miért. Nem szeretném,
ha az elnök valamiért megneheztelne. Ön a Kék Szalag
megszerzésének a híve, én is az vagyok. És mi megszerezzük a
Kék Szalagot, uram!
Itt Ismay hirtelen
elkomorodott. Megállt. Jobb keze mutatóujját a parancsnok
köpenyének hajtókájába akasztotta. Közelebb hajolt öreg
barátjához.
− Ami pedig azt illeti,
hogy nem hisz a Cunard-hajók jelentésének vagy bármiféle
jelzésnek, magam is helyeslem. Nem kétséges, lesznek közöttük
olyanok, akik igyekeznek félrevezetni minket. Nem gondolja?
Smith komoran maga elé
nézett.
− Feltétlenül, uram,
feltétlenül. Rostron máris megkísérelte. De mi nem ugrunk be
semmiféle ijesztgetésnek!
− Nem, kapitány −
mosolyodott el újból Ismay. − Mi tudjuk, mit akarunk!
Ezzel belekarolt az öreg
tengerészbe.
− Jöjjön velem a
bárba, kapitány. Ott van Astor ezredes, Perichen tábornok,
Guggenheim,Widner és Rothschild urak, jó egynéhány ilyen hajó
kitelne a vagyonukból! Ideje, hogy megismerje őket! Gyerünk!
Ugyanakkor a Hídon
Murdock és Lowe tárgyalt egymással. Murdock akkor vette át a
vezénylést a harmadik tiszttől, Bruce kapitánytól. Kipihent
volt, most már nyugodtabb is. Előzőleg − a szolgálat érdekében−
két napig alig aludt valamit.
− Mr. Lowe, kérem,
jöjjön ide − szólította meg a tájolót és a kormány állását
figyelő
másodkapitányt.
A Híd szabadon álló
kiugrójához ballagott, kedvenc helyére. Itt tartózkodott a
legszívesebben. Végig látta a hajót, de a tengert is. Itt egyedül
volt. Murdock kapitány, valljuk be, a magába merülő emberek közé
tartozott.
Harold Lowe követte.
− Parancsára, uram!
− Nem gondolja, Mr.
Lowe, hogy ideje lenne holnap, vagy legkésőbb holnapután
mentőpróbát tartanunk? Megtette az előkészületeket?
Lowe zavartan nézett
közvetlen főnökére, az elsőtisztre.
− Hm − nyögte, majd
megint: − Hm!
− Kérem, Mr. Lowe,
válaszoljon!
Lowe, ha nyögve is, de
válaszolt:
− A commodore
megparancsolta, hogy az utasok nyugalma érdekében mellőzzük a
mentőpróbát. Így mondta: teljesen felesleges olyan hajón, mint a
Titanic, mentőpróbát tartani.
Murdock maga elé meredt.
Száját összeszorította, nem válaszolt. Elnézett az óceánra.
Bármerre tekintett a szem, a végtelen tenger tárult eléje.
Mindössze a távolban, jó néhány mérföldnyire tőlük -
látszott füstcsík. Egy teherhajó haladt velük egy irányban. Még
így is látható volt, hogy az óriás hajó gyorsabban halad, és
rövid idő múlva a füstcsík
mögöttük lesz, majd eltűnik.
Felnézett a kéményekre.
A kiáramló és égnek törő füstoszlopok azt bizonyították,
hogy a kazánok teljes kapacitással dolgoznak.
Majd ennyit mondott
beosztottjának:
− Köszönöm, Mr. Lowe.
Úgy tudom, két őrséget kihagyott. Kérem, menjen pihenni. Ha
szükségem lesz önre, hívatom.
Lowe tisztelgett.
 |
| Kutyasétáltatók a fedélzeten |
Murdock rákönyökölt a
szélvédő korlátjára. Egyedül maradt. A Híd hatalmas építménye,
a fedett vezénylőállás, odalent a gigantikus hajóorr, a séta−
és rakodófedélzet, a hajó közepén a hatalmas vasárboc − nem
először nyűgözte le. A ridegnek látszó ember szíve ilyenkor
hevesebben dobogott. Szerette a hajót − mint minden hajót.
Ezt féltette is, úgy
lehet, mindegyiknél jobban.
A fedélzeteken nyüzsögtek
az utasok. Napoztak, heverőkön, összecsukható székeken
üldögéltek, sétáltak”, a korlátokra könyököltek, s
ugyanazt nézték, amit a parancsnok helyettes − a végtelen
tengert.
Murdock összehúzta a
szemöldökét.
A Híd kiugrójáról −
hátrafelé − lelátott a távírófülkéhez. Tíz-tizenkét éves
fiú támaszkodott a nyitott ajtóhoz, nevetgélve beszélt valamit,
nem kétséges, hogy az egyik távírásznak. Murdock
szemöldökrángatása jogosnak volt mondható. A távírófülke
ajtaján − üveglap alatt − aranyozott betűk hirdették:
„Belépni tilos. Beszélgetni tilos. Tilos a távírászokat
zavarni. ”
Már éppen magához
akarta inteni az egyik szolgálatos matrózt, hogy leküldje, amikor
kilépett a távírófülke ajtaján Bride távírász. Megveregette
a fiú vállát, valamit mondott is neki, amin jót nevettek, majd
kezet fogtak. Vagy még inkább − kezet ráztak.
Murdock elfordult. Apa
volt ő is, két fiú apja, és eszébe jutottak a gyerekek. Ha itt
lennének, talán ők is a távírószoba előtt leskelődnének. Az
is lehet, hogy nagyobb tekintély lenne előttük a távírász, mint
a hajóskapitány.
És ha már megláttuk ezt
a jelenetet, nézzük csak meg, mi is történt azokban a percekben a
hajószikratávíró állomása előtt.
Harold Bride volt
szolgálatban. Leadta az összegyűlt táviratokat, amiket az utasok
küldtek Amerikába vagy vissza Európába. Utána összeköttetést
keresett azokkal a hajókkal, amelyek viszonylag közel voltak
hozzájuk. Megérdeklődte az időjárást, közölte ő is
anavigációs fülkéből leküldött adatokat, végül legkedvesebb
szórakozására tért át: „beszélgetni”Thomas Cottammal!
A Carpathia menetrend
szerint haladt, az egynapos előnyből eddig nem sokat sikerült
elhódítania Titani gépeinek. Mindenesetre jóval közelebb került
volna az óriás hajó a Cunard-személyszállítóhoz, ha annak
parancsnoka nem úgy intézkedik, hogy délebbre térnek, elkerülve
ezzel Új-Fundland veszélyes vizeit.
− Így rendelkezett
Rostron parancsnok − közölte Thomas Cottam.
− Cap Race nem jelent
jeget − válaszolta Harold Bride.
− Mindegy, Rostron
óvatos ember − tudatta Cottam.
− Jól haladtok?
− Pompásan.
− Nagy a muri a hajón?
− Gondolhatod! Ennyi
ember! És mennyi gazdag ember!
Ekkor vette észre Bride,
hogy egy gyerek les be a belső üvegezett ajtón. (A külső
deszkaajtót, a jobb
világítás érdekében, kirögzitették. ) A gyerek elmosolyodott,
beintett. Jóképű, pisze orrú, széles szájú fickó volt, nem
több tizenkét évesnél.
Bride visszaintett, hogy
helló, majd amikor végzett, és kikapcsolta adóját, csak a vételt
hagyta áram alatt, odalépett az ajtóhoz. Szerette az ilyen
süvölvényeket, megtette nemegyszer, amikor odahaza volt, hogy
kiment a közeli grundra, és beállt az utca gyerekei közé
futballozni. Nos, a srácszabályos „labdarúgótípus” volt.
− Akarsz valamit, boy? −
nyitotta ki az ajtót Bride.
− Nem − mosolygott a
fiú, hálásan, amiért nem zavarták el. − De nem is lehet, mert
olvastam a külső ajtón, hogy a távírászokat nem szabad zavarni.
Menjen is menten vissza, nehogy azt mondják,hogy beszélgetett
velem.
Erre Bride kilépett a
fülkéből, megveregette a fiú vállát − ezt látta Murdock
elsőtiszt −, és nevetve mondta:
− Ha nem megyek, akkor
én leszek a bűnös. És ha így van, fogjunk kezet, legyünk
barátok. Bride a nevem, Harold Bride távírász, egyben volt
labdarúgó. A fiú nyújtotta a kezét.
– Jan Kovalce. Én is
focista vagyok. A Blackborn Rovers a kedvenc csapatom.
Bride csodálkozott:
− Fura neved van. Pedig
jól beszélsz angolul.
− A szüleim csehek,
Prágából valók. Én is ott voltam egy évig a nagyápáméknál.
Most megyek haza, Bostonba. Ott lakunk.
− Egyedül vagy? −
csodálkozott a távírász.
− Egyedül hát! −
büszkélkedett Jan. − Tizenegy múltam!
− És nem félsz? Jan
nevetett.
– Nem én! Tudja, hol a
szállásmester irodája? H fedélzet. Ott az én kabinom is, a
35-ös. Négyen vagyunk a kabinban, férfiak.
Bride kacagni kezdett.
− Férfiak!… Talán
tudod, hogy a H fedélzet utasainak ide nem szabad feljönni!
Errefelé csak az előkelőségek tartózkodhatnak!
Ezen meg Jan Kovalce
nevetett nagyot.
− A bácsi is
előkelőség?
− De mennyire! A hajó
egyik előkelősége.
Jan Kovalce nagyot nyelt,
mint aki óriásit készül mondani. Mondta is:
− Én is az szeretnék
lenni, hajótávírász!
− Hohó, és nem
fedélzeti tiszt?
− Nem, távírász −
bólintott konokul a gyerek. − Nagy dolog az, hogy megnyomok egy
gombot, és választ kapok a világból!
Bride meghatódott. Ő is,
mint minden új szakmáért rajongó ember, örült, ha olyannal
találkozott, aki bámulja a mesterségét.
− Hát ez bizony,
nagyszerű! Mondok valamit, tudsz csendben maradni?
Jan intett.
− Tudok!
− Nos, akkor gyere be
ide hozzám. Tilos, ugyan, de majd csak megbocsátják, ha rájönnek.
Befelé!
Így kötött barátságot
egymással a Títanic másodtávírásza és Jan Kovalce, az egyedül
utazó kislegény. Ettől kezdve − Bride déli szolgálatának
idején − Jan megjelenhetett a „varázskabinban”. Leült a láda
szélén, s figyelt. Áhítattal, csodálkozva. Mivel okos, értelmes
gyerek volt, aránylag gyorsan felfogta Marconi nagy találmányának
lényegét, az elektromosság nyújtotta lehetőségeket, a
szikratávíró működését, az óceánon úszó hajók
üzenetváltását, a világgá röpített táviratokat, az időjárást
jelző
állomások tudósításait.
Mindezekből megtudhatták,
milyen hajók jönnek Amerikából, vagy mennek Amerika felé,melyek
haladnak közel és távol; ami csak a hajósember számára
jelentett érdekességet. Jan egyre inkább a hajósok közé
számította magát.
− A főnököm derék
fickó − mondta a távírász a fiúnak. − Jóban vagyunk
egymással, majd megmondom neki, hogy van egy barátom, akinek
bejárási engedélyt adtam. Van egy másik is, de az a hajóhoz
tartozik. Jelzőmatróz, majd megismered. Időnként benéz hozzánk,
ha engedi az ideje, De ha tiszt jön vagy hasonló, akkor állj ide a
szikratávíró szekrénye mellé, elrejt, mint a majmot a dzsungel
lombja.
Jan hálásan pislogott új
barátjára.
Álmában se kívánt
volna más barátot s más zugot, ahol eltölthette napja nagy
részét. És ez az öröm még nagyobb lett, mikor megismerkedett
John Fleet jelzőmatrózzal, aki sorsát több évtizede a tengerhez
kötötte, sokféle hajón szolgált, vitorlástól a nagy
utasszállítókig, és szívesen beszélt, de még szívesebben
büszkélkedett a Titanickal.
Ő is úgy járt, mint sok
idősebb, családjától hosszú időre elszakadt férfi, aki az
értelmes gyerekben egy kicsit a saját fiát, gyerekét látja.
Fleet szíve is megdobbant, amikor megtudta, hogy a fiú egyedül
utazik, s a szülők egy esztendő után látják majd meg a New
York-i kikötőben.
− Mielőtt partot érünk
− mondta titkolódzva a fiúnak Fleet, amikor éppen a
horgonyszerkezetet mutatta meg a hajóorrban − s jut idő rá,
felviszlek az árbockosárba!
Jan, elszédülve az
ígérettől, összecsapta a kezét.
− Lehetséges lesz,
uram? Ha elmondom Bostonban a pajtásaimnak, nem hiszik el!
− Akár hiszik, akár
nem − megtesszük. Ha John Fleet valamit ígér, jegyezd meg, az
nembuborék! De erről hallgass még a cimboráim között is, mert
tudod: az ördög mindig ott bújkál közöttünk, hogy meghiúsítsa
terveinket.
Mert Jan legalább olyan
bejáratos lett a jelzőmatrózok kabinjába, mint a távírószobába.
Tátott szájjal hallgatta beszélgetéseiket múltbeli
kalandjaikról, mostani élményeikről. A tisztekről, akiket
becsültek, és azokról, akiket sehogyan sem szíveltek.
Itt tudta meg, hogy az
„első tisztre fel kell nézni, mert az nemcsak jó tengerész, de
híres bálnavadász is volt”.
− Bizony, fiam, Mr.
Murdock legalább száz bálnát szigonyozott meg életében, de az
is lehet,hogy többet! − dicsekedett az első tiszttel Banks
matróz, Fleet kabintársa. − Ha elmégy mellette, vedd le a
sapkádat! És ha nem viszonozza köszöntésedet, akkor is légy
büszke, hogy ilyen embert üdvözölhetsz!
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése