2012. április 15., vasárnap

Dékány András: S.O.S. Titanic (2)


2. A HAJÓ

Bride
1912. március 2., délelőtt.
Ekkor futott be Dublin felől a belfasti állomásra a gyorsított személyvonat.
A hetek óta tartó esőt ragyogó napsütés váltotta fel, de a szél megmaradt.
Hidegen söpört végig Belfast utcáin, külvárosain, a kikötőn, a rakodókon, a környező hegyek oldalán. A szél, mint legtöbbször, az Északi-csatornán keresztül tört be a belfasti öbölbe, amit a jó Isten arra teremtett, hogy itt épüljön fel Írország s egyben Anglia legmélyebb medencéjű, legvédettebb kikötője.
A vonat nagy harangkongás közepette állt meg a végtelenségbe nyúló fedett csarnok alatt. A katolikus Belfast összes templomában szóltak a harangok, amit megtoldott a pályaudvar jelzőharangjainak vidám kolompolása is.
Dél volt.
Harold Bride leemelte bőröndjét és kis táskáját a hálóból, de mielőtt leszállt volna, kitekintett a kocsifülke ablakán. Útitársai − egy idős házaspár, egy fiatal pap, két üdvhadseregi egyenruhát viselő és az egész út alatt, Dublintől idáig zsoltárokat dúdoló fiatal lány − már kiszálltak. De Bride, aki ifjú volt és minden élményt boldogan habzsoló, szeretett körülnézni, különösen ott, ahol először járt. Soha még nem láttaa belfasti pályaudvart, így Belfastot sem.
Vérbeli angol volt, s mindig némi gyanakvással szemlélte az íreket, akik az ő számára legalábbolyan különös figurák voltak, mint a dél-afrikai búrok vagy a kafferek.
Gyanakodva tekintett körül, de semmi kivetnivalót vagy meghökkentőt nem látott. Ellenkezőleg: a pályaudvarok megszokott képe fogadta itt is. Az utasok vidáman, jókedvűen törtettek a kijáratok felé, vagy ölelgették egymást a várakozókkal, a bazárosok derűsen kínálgatták áruikat a hordárok harsányan kiáltoztak. A kijárati ajtóknál egymást lökdösve álltak a konflisok kocsisai,ostoraikat magasra tartva, cilindereiket lengetve.
− Hé, uram, ide, ide, pompás fogatom van! Asszonyom, az én két szürkém arra röpíti alandauert, amerre akarja!
Harold Bride elnevette magát. Nos, gondolta, ő is fogatba ül majd, ha messze van a kikötő. De ha nem, azért csak gyalog megy odáig, vagy omnibuszon, mert egy fiatal házas életében nemcsak minden font, de minden egyes schilling, sőt penny is számít.
Levette a bőröndöt, a táskát, majd vállára lendítette felöltőjét és fejébe nyomta fehér tányérú,ellenzős, a White Star jelvényével ékesített tengerészsapkáját ami egyedül árulta el az idegen számára,hogy hajósember ő. Mint minden angol, Harold Bride is igyekezett úgy öltözködni, hogy csak szolgálatban hordja az egyenruhát. Így tesz a katona, így a tengerész, is, főleg a kereskedelmi hajók emberei. Régi szokás Angliában, még a kapitányok sem kivételek. Az engedmény mindössze annyi, hogy szolgálatba menet a kereskedelmi tengerész felveszi a sapkáját, az egyenruhára később kerül sor.
Harold Bride lekászálódott a vonatról, de máris letette a bőröndöt. Mozgó dohányárus kiskocsija gördült eléje. Több doboz pipadohányt vásárolt, két henger, szalmaszopókás Virginia szivarkát és egy nagy csomag gyufát. Most már úgy érezte, minden rendben van, hogy végre elinduljon a kikötő felé. A kikötőre szívdobogva gondolt. A legnagyobb megtiszteltetésben részesült: másodtávírásznak osztották be a Titanic óriás gőzösre!
Amikor néhány nappal ezelőtt, alig egy héttel afrikai útja után, jelentkezett a White Star személyzeti osztályán, majd a lélegzete állt el, amikor az öreg Stockton, a távírászok feje közölte vele, hogy a Titanicra osztották be.
− Vegye megtiszteltetésnek, fiatalember − mondta ünnepélyesen Stockton. − Nagy megtiszteltetés érte ezzel. A főnöke Jack Phillips, nála jelentkezzék Belfastban, a Harland hajógyár dokkjában, március másodikán. Ott áll a hajó. Bride alig bírt szólni, amikor átvette az írásbeli parancsot.
A Titanicra kerül!
− Uram − dadogta −, köszönöm, hálásan köszönöm! Ez volt a vágyam. Bár, mint tudja, két hónapig voltam távol, s a feleségem nem fog túlzottan örülni, de álmomban se reméltem, hogy −miként Ön mondta − ilyen megtiszteltetés ér!
− Hát csak menjen, s nyugtassa meg a feleségét, hogy több százan cserélnének magával, ha dobra verhetné új beosztását!
− Így lesz, uram! − nevetett Bride. − Március másodikán Belfastban leszek!
És március másodikán valóban Belfastban volt.
Bedobálta táskájába a vásárolt dohányt és a szivarokat. Majd felkapta a bőröndöt, és megindult kifelé, a dublini vonat utasainak egyre gyérülőcsoportjában.
És mint minden derék szándékú fiatal házas, mielőtt arra szánta rá magát, hogy választ s közlekedési eszközök között vagy gyalog indul el, előbb szemlét tartott a pályaudvar előtti téren. Elég nagy gyakorlata volt már ahhoz, hogy kérdezés nélkül is megállapítsa, milyen távolságban lehet a kikötő. Ha sok magához hasonló embert látott, akik táskáikkal egy irányba indultak el, akkor tudta,hogy a kikötő a közelben van. Ha felmásztak az omnibuszokra vagy konfliskocsikba ültek (lehetőleg többedmagukkal), akkor nem volt nehéz ennek az ellenkezőjét kitalálni. De még a füst is segített ilyen tanulmánynál, a kikötők árulkodó füstje.
Bride tehát körülnézett.
Öreg, takaros házak fogták körül a pályaudvar előtti teret.
Már éppen számolgatta, hány tengerészsapkás mászik fel a várakozó omnibuszokra, mennyien indulnak el a kijáróval szemben levő utcák felé, és mennyien alkudoznak a fogatok kocsisaival,amikor valaki a vállára ütött.
− Hé, fickó, hát te mit keresel itt?!
Régi cimborája, Thomas Cottam állt előtte, ugyancsak táskákkal, ugyancsak tengerészsapkában.
− És te mit keresel itt?!
Megszorongatták egymás kezét, mint akik valóban örülnek egymásnak.
− Javítódokkban van a hajóm, a Carpathia − mondta Thomas Cottam. − A hónap végén vagy április elején indulunk a legközelebbi útra!
− Az én hajóm is itt van, de még nem láttam.
− Új hajó?
− Új, a Titanic.
Cottam
Cottam úgy meredt a barátjára, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy holnaptól ő lesz az angol trónörökös.
− Miiiit?… Azt mondod, a Titanicra kerültél?
Harold Bride, aki nem tartozott a legegyenesebb tartású emberek közé, kihúzta magát, és büszkén a mellére vert.
− Azt, komám, úgy nézz rám, hogy az óriás hajó másodtávírásza lettem!
Cottam előrenyújtotta széles, vaskos tenyerét.
− Csapj bele, fickó! Szívemből gratulálok! Ez ám a jó beosztás, de irigyellek! A világ legnagyobb hajója, így írnak róla! Boldog vagy?
− Meghiszem azt, de mennyire!
− Ki a felettesed?
− Jack Phillipsnek hívják, de nem ismerem. Ma kell nála jelentkezni. A hajón van. A próbaút után a Titanicot visszavitték a Harland-dokkba. Southamptonból indulunk, azt mondják, április elején. Ismerős vagy itt Belfastban?
− De mennyire! Nem egy hajóját ide küldi a Cunard javítani. Már harmadszor járok itt.
− Hát akkor megyünk együtt, cimbora! Amerre a Carpathia dokkol, ott lehet a Titanic is.
− Bízd rám magadat, Harold! Valóban ott van a közelünkben. Láttam, ezért is mondom, irigyellek, komám! De mondok neked valamit: nem fázol? A vonaton melegem volt.
− Ronda ez a szél − rázkódott össze Harold Bride. – Elkelne a nagy bőrkabát is.− Mivel egyikünk sem hozta el, válasszunk egy másféle kabátot. Gyerünk be „Carey anyó csirkéjé”-be, ott megmelegszünk, s együtt megyünk ki a kikötőbe. Délután hatig ráérsz jelentkezni. Nekem is addig kell.
Harold Bride − örömmel, hogy régi barátra akadt − Cottam tenyerébe csapott.
− Gyerünk, bár a távírásztiszteknek tiltva van az ital!
− Szolgálatban! − emelte fel jobb keze mutatóujját Cottam. − De szolgálaton kívül egy pohárgrog vagy rum meg nem árt!
Így a két barát felkászálódott az egyik, kikötőbe induló omnibuszra. A fiatal tengerészek kedvenc tanyázóhelye, a „Carey anyó csirkéje” ott található.
Bride és Cottam barátsága még akkor kezdődött, amikor öt évvel ezelőtt megismerték egymást a távírásztisztek tanfolyamán. Voltak közöttük olyanok, akik a postához, a vasúthoz, a parti őrséghez vagy a szigeti jelzőállomásokhoz készültek munkát vállalni, de akadtak többen, akik hajóra vágytak. Közöttük volt Harold Bride és Thomas Cottam, mindketten huszonöt évesek, és mindketten elektrotechnikusok. És mindketten rajongói Marconi találmányának, a nagy távolságú szikratávírónak. Harold is, Thomas is kellő tisztelettel tanulmányozta azt a csodakészüléket, amivel -mindenféle összekötő huzal nélkül − „beszélgetni” lehet akár olyan távon keresztül is, mint amilyen az Amerika és Európa közötti távolság.
És amikor a távírásztiszti tanfolyam befejeződött, mindkét fiatal férfi kitűnő képesítéssel kérhette felvételét a kereskedelmi hajózáshoz. Thomas a Cunardhoz, Harold a White Starhoz került távírásztisztnek. Ők is úgy kezdték, mint a legtöbben: előbb rövid távolságú, kisebb hajóra kerültek,majd − amikor bebizonyították rátermettségüket - az Afrika− és az Amerika-vonal nagyobb utasszállítóin teljesítettek szolgálatot. Thomas Cottam számára dicsőséget jelentett, amikor alig hároméves gyakorlattal a tizenháromezer-ötszáz tonnás Carpathia fő távírászának nevezték ki! De még ennél is nagyobb kiugrásnak számított Harold Bride esete, aki a Titanic
másodtávírásza lett.
Volt tehát mit megbeszélni, amikor letelepedtek a „Carey anyó csirkéje” pincehelyiségében. Találtak egy üres asztalkát, ahová, ha szorongva is, de befértek csomagjaikkal együtt. A „Carey anyócsirkéje” nem volt lebuj, de annak indult. Egy O'Connor nevű ír kocsmáros alapította közel egyszázaddal ezelőtt. Cégérnek azt a Carey anyót választotta, aki vihar idején a tengereken járkál, s eteti kedvenceit, az alig rigó nagyságú, a legnagyobb orkánban is közvetlenül a hullámok felett szállóviharfecskéket. A lebujból lassanként vérbeli tengerészkocsma lett, kétszintű helyiséggel, az utcáról belépve étteremmel, bárszerű ivóval, ahol a világ mindenféle itala megtalálható, de főként Belfast híressége, a Carey-grog és a rumflipp, amit O'Connor élelmes unokája, a nagy szakállú utód talált ki.
Két emberünk is Carey-grogot kért a pincértől, aki megállt az asztal mellett, amikor letelepedtek.
Mind a ketten kellemesnek találták a meleg helyiséget, ami érthető volt: Harold Bride majd két hónapon keresztül Afrika melegét, Thomas Cottam ugyanennyi időn át Dél-Amerika partvidékének hőségét élvezte.
− Egészségedre, Thomas!
− Scol, Harold!
Kölcsönösen elmondták az utóbbi években szerzett élményeiket, kicserélték egymás tapasztalatait a Marconi-készülékkel kapcsolatban.
Szaladt, rohant az idő. A pinceablakokról eltűnt a külső fény. Lámpát gyújtottak, gázlámpát. És a két távírász még mindig úgy érezte, hogy nem fejezte be mondanivalóját.
− Milyen a parancsnokod, Thomas? − kérdezte Bride.
− Rendes ember. Rostronnak hívják. És a tiéd?
− Azt hallottam, hogy a kereskedelmi flotta commodoréja, Smith kapitány. Egyszer láttam, öreg fickó, amolyan belemenős ember. Fenegyerek Teddynek hívják.
Ekkor a szomszéd asztaltól átszólt egy hang:
− Minden hibáért odacsap, de sem a maga, sem a mi életünket nem félti! Már bocsásson meg a tiszt úr, hogy közbeszóltam.
Középkorú, jól megtermett, esőtől, széltől cserzett bőrű tengerész volt, aki a távírászok beszélgetésébe beleszólt.
Harold Bride összeráncolta a homlokát. De amikor ránézett a tengerészre, aki addigra felállt és az asztalhoz lépett egyszeriben elpárolgott a neheztelése.
− No, né, Fleet, maga az?! Nem emlékszik rám?
− Már bocsásson meg, uram… Bride elnevette magát.
− Hogyan is emlékezne! A Falcon avizóhajón találkoztunk. William Belcnap kapitány vizsgáztatott, maga volt a segédje. Egész délelőtt mást se hallottam, mint: Fleet, adja ide a code-könyvet, Fleet, rohanjon a ködkürthöz, Fleet, adja le a vészjelet, Fleet, menjen a szikratávíróhoz, és indítsa meg az aggregátort!… Soha nem felejtem el! Életem fontos napja volt!
− Megtisztelő, uram − nevetett Fleet. − Azóta elkerültem az avizóhajóról, és a próbaút óta a Titanicon szolgálok. Jelzőmatróz vagyok, szolgálatára, vitorlásaltiszti rangban!
Ezzel Fleet, teljes nevén John Fleet, a sapkájához illesztette ujjait. Hátraintett.
− Azok ott a cimboráim, ugyancsak a Titanicról! Négyen ültek az asztalnál, jobb kezük ujját az ellenzőhöz emelték. Matrózaltisztek voltak, fedélzetiek, megtermett, szép szál férfiak, mint a legtöbben a White Star-nál.
− Én is magukhoz tartozom, Fleet − mosolygott Bride, és kezet nyújtott. − örülök, hogy a sors összehozott magával!
− Én is, uram, ha szabad közölnöm.
Bride, hogy kimutassa barátságát s azt, hogy tiszt létére nem érez különbséget az altisztekkel, italt rendelt az öt tengerésznek.
Thomas Cottam az órájára nézett.
− Indulnunk kell, komám! Közeleg a hat óra. Fleet hozzájuk csatlakozott.
− Majd segítek, uram! Nincsen messze a Harland-dokk, ott áll a hajó. Adja csak ide azt a táskát.
Fizettek, összeszedték holmijukat. Fleet odaintett megtermett cimboráinak.
− Bye-bye, fickók, lehet, hogy még visszajövök!
Bár Bride tiltakozott, szolgálatkészen felkapta a nagyobbik csomagot, és megindult felfelé a pincelépcsőn. Odakint sötétség, eső, szélcsend fogadta őket. Este volt, égtek Belfast gázlámpái, s a belfastiak természetesnek tartották, hogy a ragyogó napsütés után esős lett az idő. Az ilyesmi erre egyáltalában nem ritkaság.
Kétlovas bérkocsi állt a kocsma előtt.
− Hé, tengerész urak, itt az alkalom! − kiáltotta az esőköpenyeges kocsis.
Bride, aki egyszeriben derűsebben látta a világot, rálépett a hágcsóra.
− Helyes, megfogadjuk, mester! Nem megyünk messze, csak a Harland-dokkig.
− Az se baj, uram − nevetett a kocsis −, majd körbelovacskázunk, hogy teljen az idő!
A két távírász a hátsó ülésre telepedett, Fleet a felcsapható kis ülésre.
A fogat megindult, a beszélgetés abbamaradt. Cottam is, Bride is élvezte a kényelmes ülést,megelégedetten pöfékelt, időnként mosolyogva egymásra nézett. Fleet is némaságba burkolódzott A lovacskák patkója csattogva verte a kövezetet. A kocsiernyő viaszosvásznát percegve csapkodta az eső.
− Legalább nem ázunk össze − jelentette ki önmagát nyugtatva Bride, és a családra gondolt;nem kedvtelésből költi a pénzét.
− Az ám − dünnyögte Cottam, de hozzátette: − Beszállok a fuvarba.
− Azt már nem, nem engedem! − heveskedett Bride.
− Én sem!
Egy idő után a kocsis nagyot kurjantott:
− Halló, hé, a kaput! Urakat hozok, tiszteket! − Majd hátrahajolt, beszólt a ponyva alá: − Meddig megyünk?
Cottam válaszolt:
− Az irodáig. Ott kiszállunk.
Nagyot csikordult a lezárt dokk-kikötő hatalmas kocsikapuja.
A tányérsapkás őr és egy bobby (rendőr) benézett a ponyva alá.
− Mehetsz − mondta az őr, aki a kocsist éppen olyan jól ismerte, mint a dokkmunkások, a szerelőmunkások tömegét.
Az iroda előtt megálltak. Bride győzött: kifizette a fiákerest, s hogy megmutassa előzékenységét, fél shilling borravalót is adott.
− Ti jobbra mentek, én arrafelé − intett Cottam, és megszorongatta barátja kezét. − Még találkozunk, Harold! Keressük meg majd egymást. Elhiheted, csoda mód örültem, hogy összeakadtunk.
− Én is, Tom − hangzott a válasz. Fleet tisztelgett.
− Szolgálatára, uram, örvendek, hogy megismerhettem a Carpathia távírászát. Úgy lehet, váltunk majd egymással egy-két jelzést.
Thomas Cottam nevetett.
− Az bizony megtörténhet!
Elváltak. Harold Bride és Fleet megindult az irodaépület melletti kis sikátoron.
Az eső már csak szemetelt, de a raktárak, a szerelőcsarnokok ereszei és levezetőcsatornái még bőven öntötték a vizet.
Harold Bride szíve hirtelen erősebben kezdett verni.
Itt van a Titanic közelében!
Ez nemcsak ünnepélyes, de nyugtalanító érzés is volt. Olyasfélét érzett, mint ama napon, amikor az avizóhajón bebizonyította, hogy méltó a tengeri szolgálatra. Mivel váratlanul közlékeny lett, mondta is Fleetnek, mire gondol.
− Majd ha meglátja, akkor beszéljen, uram! − nevetett a derék ember. − Akkora baromi hajó, mint egy hegy! De nézze csak, uram, innen már láthatja is!
Bride megállt. Kiléptek a sikátorból, s a dokkpromenád szélére értek. A lába földbe gyökeredzett. Még jó, hogy Fleet hirtelen visszarántotta, mert egy tolatómozdony száguldott el mellettük gőzt és szikrát okádva.
− Három sínpár van itt, vigyázzunk! − hallotta a jelzőaltiszt hangját.
A sikátor után éles fények vágtak a szemébe. A dokk kikötői részén nem gáz−, de villanylámpák világítottak. És hogy nem vette észre a mozdony közeledését, azon sem, volt csodálkozni való. Sajtológépek, szegecselők, nagy teljesítményű fúrók, pörölykalapácsok dübörgése hallatszott. Csikorogva és zúgva emelkedtek és süllyedtek a gigantikus méretű emelődaruk hosszú karjai. Közben a figyelmeztető és vészcsengők berregtek szünet nélkül. Egyszeriben belecsöppent a dokk-kikötő legnagyobb forgalmába.
Éjjel-nappal, szünet nélkül dübörgött itt minden.
Ott a hajó! A Titanic!
Megállt a promenád szélén − most már óvatosabban, túl a síneken −, s rátette kézitáskáját az egyik kikötői bakra.
Valószínűtlenül nagy, hatalmas tömeg tornyosult előtte. Először nem is látta hajónak, csak áttekinthetetlenül óriási falnak, épületkolosszusnak, félelmetes, álomba illő mesevárnak.
De hát azért mégiscsak hajó volt!
− Kövessen, Uram, sietnünk kell, mert hat óra elmúlt, és a szállásmester szigorú ember − bökte meg barátságosan Fleet a távírászt. − Miért kukoricázzon, ha nem kell!
Gépiesen elindult, de nem tudott szabadulni a látványtól.
Részben a sötétség, részben a közelség miatt nem látta a felépítmények felső részét, a parancsnoki hidat, a kéményeket, a csónakfedélzetet. Csak a két árboc, mint valószínűtlenül különös obeliszk, emelkedett az égnek, feltörve a fekete hajótestből. Néhol világított csak egy-egy kerek ablak,s a távolban a megnyitott oldalbejáró híd nyílása. Ide tartottak.
− Csak nappal dolgoznak már a hajón − tájékoztatta Fleet -. asztalosok és kárpitosok. Akkora flanc van itt, mintha a királyi családot vinnénk tengerentúlra!
Mindezt Fleet nem lekicsinylésből, hanem inkább hencegésből mondta. Minden szavából a büszkeség csendült ki, hogy a világ legnagyobb, legpazarabbul berendezett hajóján szolgálhat.
A feljáróhídnál − mert fedett volt és nem palló, mint a legtöbb esetben − a megszokott jelenet fogadta.
Egy sok sráfos, idős hajómester s két megtermett matróz állt a lámpa alatt.
− Kérem a vezénylőpapírt!
Fleet meg akarta mutatni bennfentességét közbelépett.
− A másodtávírász, Mr. Phillips helyettese.
A hajómester mintha nem is hallotta volna az őrmatróz szavát, várakozva nézett az érkezőre. Barold Bride keresgélt a tárcájában. Végre előkerült az irat.
− Tessék, itt van − mondta némi nehezteléssel a hangjában, amit utólag megbánt, hiszen a hajómester azt tette, ami a kötelessége volt.
− Mehet − intett a hajómester, de még hozzátette: – H fedélzet tizenöt!
− Köszönöm − legyintett Bride, annak tudatában, hogy a közlés nem fontos, mert vele van Fleet,aki láthatólag mindent tud.
És megindult a meredek híd kapaszkodóin, hogy másfél perc múlva átlépje új otthona küszöbét.A félretolt vasfal, az oldalnyílás lelépőjénél is altisztek álltak, mintegy igazolva, hogy megfelelő őrség védi az óriás hajót. Tisztelegtek és továbbengedték az érkezőket.
− Kövessen, uram − fordult balra Fleet -. mert se fel, se le nem kell mennünk, mivelhogy ez a H fedélzet.
Mélybe forduló aknafolyosón mentek tovább, majd balra fordultak.
A lakknak, terpentinnek, firnisznek, faanyagnak, bútorhuzatnak vegyes és erős illata töltötte be a folyosókat, kabinsorokat. Minden harmadik lámpa égett csak a kabinsoron, ami különös, de érdekes félhomályt adott a messzeségbe nyúló folyosóknak.
Ide alig-alig hallatszott be a külső zaj, minden ünnepélyes volt és előkelő.
Bride is, Fleet is suttogva beszélt ha szólt egymáshoz. A vastag, piros kókuszszőnyeg felfogta lépteik neszét. A nyitott ajtók mögött sorakoztak a kabinok s a fürdőszobák. A százötven méternél is hosszabb folyosó végén éles fény látszott, s beszéd hallatszott. Telefon csengett, berregett, írógép kopogott. Arrafelé van a hajóiroda − vélte Harold Bride, és előre örült, hogy rövidesen átesik a bejegyzésen: szabályosan és visszavonhatatlanul a Titanic embere lesz! Időnként hálásan tekintett társára, akit máris megszeretett, s aki átsegítette a kezdet nehézségein.
Középmagas, erős vállú, szikár arcú tengerésztiszt jött velük szembe. Fleet, aki elöl haladt, tisztelgett szabad kezével. Harold Bride bizonytalanul ugyanígy tett.
A tiszt közömbösen a távírászra nézett. Tekintetéből nyugalom, majdhogynem hidegség áradt. Zubbonyának ujján levő három vastag aranysáv elárulta, hogy kapitányi rangot visel.
− Az első tiszt − mondta hátraintve néhány lépés után Fleet. − Mr. Murdocknak hívják. Keményfickó, bálnavadász!
− Micsoda? − lepődött meg Bride. − Bálnavadász?!
− Az volt uram, szent igaz. Az egyik cimborám, akit a Csirkében látott, a Banks, együtt szolgálta kapitánnyal. Tőle tudom, mi volt azelőtt. De azt is tudom, hogy igen emberséges. Banks tudja, tapasztalta.
A hajóiroda elé értek. Két kék egyenruhás irodatiszt s egy barna egyenruhát viselő raktáros lépett ki az irodakabin ajtaján.
Fleet letette a táskát, intett.
− Lépjen be a tiszt úr, megvárom. Jobbra ül a szállásmester.
A valamikori régi hajókon az altiszti rangban levő „quartirmaster” irigyelt valakinek számított. Századunk elején a hajóóriások szállásmestere − tiszti rang, amolyan fő-fő irodafőnök. Ő a felelőse a legénységi, altiszti, alacsonyabb rangú tiszti elhelyezéseknek, de a nyilvántartásnak is. A hajó minden zegéről-zugáról tudnia kell, úgyszintén ismernie minden embert, még a gépkezelőket, fűtőket, pincéreket, szakácsokat is. Az ilyen ember reggeltől késő estig dolgozik, meghatározhatatlan munkaidővel, sokszor végkimerülésig. Mindenért ő a felelős, s hiába van segítsége (tíz-tizenöt irodista), a felelősség az ő vállán nyugszik.
A Titanic fő szállásmesterét John Caldwellnek hívták, idős ember volt, s talán mert folyton ült, scsak akkor mozgott, ha valamit ellenőrzött, a hajó legkövérebb tagjai közé tartozott. Homlokát állandóan veríték borította. Szuszogott és morgott, mint általában a szállásmesterek.
− Na végre! − csapott az asztalra, amikor Bride átadta az iratait. − Végre, hogy megjött! A főnöke várja. A legkitűnőbb távíróberendezést szállította le a posta, de éppen ezért van is vele valamiféle baj. Keresse meg, fiatalember, minél előbb a főnökét, hogy örüljön a jöttének!
Feltette szemüvegét, méregette a távírászt, majd odaadta az iratokat (vezénylési papírt,szolgálati könyvet, minősítési bizonyítványt) a mellette ülő irodistának. Végül így szólt:
− A főnökével lesz egy kabinban. A C fedélzeten megtalálja. A többiről a főnöke tájékoztatja.
Bólintott, végeztek.
Bride is bólintott, megfordult, és kilépett a kabinból.
− Rendes fickó ez a Caldwell − mondta kísérőjének, aki hűségesen várta a kabin előtt. − Még köszönt is.
Fleet nevetett:
− Azt mondják, harapni is tud! Mindig a parancsnokkal szolgált, az pedig kemény ember!
A H fedélzetről feljutni a C fedélzetre valóságos hegymászás. Valójában öt emelet. Egyik kabinfolyosó, dekk sétány a másikat követte, amíg feljutottak a sok lépcsőn a C fedélzetre, amit már csak a B fedélzet követ és végül az A fedélzet (a csónakfedélzet), aminek a folytatása a hajó agya, esze, legfőbb idegrendszere, a Híd, a parancsnoki állás, a kormányház, a navigációs helyiségek, s alattuk a távírászok műhelyszobája, vagyis fülkéje, ahogy hivatalosan nevezik.
Közben kétszer is összetalálkoztak a fedélzetek őrségével, egy altisztből és két matrózból álló csoporttal, akik szünet nélkül járják a hajót, vigyázva tűzre és más veszedelmekre. A C fedélzet nagy társalgójának szárnyas ajtaja nyitva volt, s a kivilágított helyiségben a zenekar próbált.
Valcer dallamai áradtak szét a folyosókon.
A mélyből végigkísérte őket az áramfejlesztő gépek búgása, rengése, az óceánjárók megszokott,egyhangú zaja. Élet lüktetett a hajóban.
A C fedélzet sétafolyosójáról Bride végigtekintett a hajón és a kikötőn.
Valóban meglepődött. A hajó valószínűtlenül óriásnak tűnt, és minden, amit körülötte látott, kicsinek, törpének.
A szerelőcsarnokok teteje jóval alattuk volt. A közelben horgonyzó hajók játékszereknek látszottak. Egy magasságban voltak a kikötőbejárót őrző három világítótoronnyal! Bride elképedve, valósággal megbabonázva nézett körül. Ahogy kihajolt, alattuk a mélységben látszott a bejáróhíd,vagyis inkább annak fedő
ponyvája. Még csak fogpiszkálónak sem tűnt! Vagy egy félórával ezelőtt ott lépett be az álmok hajójára…
Feje felett ott magasodtak a kémények. Négy óriás szörnyeteg, egyenként huszonkét méter magasak. Ezt onnan tudta, hogy a vonaton olvasgatva a London Times mai számát, összetalálkozott az egyik hasábon a Titanic adataival. A cikk részletesen foglalkozott az óriás hajóval, valóságos adathalmaz volt. Így Bride hajólexikonnal a fejében lépett új munkaterületére. Tudta a kémények magasságát, de azt is, hogy a hajó kiszorított vízmennyisége a rakmerülésnél 65 000 tonna, a hajóhossza 270 méter, a hajtógépek 45 000 indikált lóerőt fejtenek ki, s naponta 1000 tonna kőszenet fogyasztanak! Olvasta, hogy az építésnél 270 tonna szegecset használtak fel, s maga a hajótest(valamint a felépítmények) − de gépek, kazánok, belsőépítések és berendezések nélkül − 27 000 tonna vizet szorított ki, amikor lecsúszott a sójáról, és ráfeküdt az Öbölvízpárnájára!
Az erős lámpák fényében jól látszottak a hatalmas árbocok, az előárboc közepén a figyelőkosár, s jól látszott maga a hatalmas, külön épülettömbnek tűnő parancsnoki híd is, amit a tengerészek nagybetűvel, röviden így ejtenek ki − a Híd. A Bridge.
− Amott az én őrhelyem − mutatott az előárboc közepére Fleet −, kosaras vagyok.
− Eléggé magasan − bólintott a távírász, és a táskája után nyúlt, hogy a bámészkodást befejezze,és végre felkeresse kabinját.
Fleet hirtelen megmerevedett. Kihúzta magát, és mint a hadihajók tengerészei, a közeledő felé fordult.
A fedélzetvilágítás fényében tiszt közeledett.
Valószínűtlenül sovány volt, igen magas, és éppen ezért görnyedten járt. Bőrből készült vihargallérja még inkább megnyújtotta alakját. Harold Bride is tisztelgett, mert a gallérból sejtette,hogy az ügyeletes tisztet látja.
− Jó estét, Fleet − bólintott a tiszt, amikor elhaladt mellettük, s ugyanígy tett amikor Bride köszöntötte. − Jó estét!
− Ez az én közvetlen parancsnokom − mutatott utána Fleet. − Mr. Lightholler, a második tiszt. Ő a navigációs főnök, minden jelzés feje. Az önöké is, uram. Jobbat kívánni sem lehet. Aranyember,én mondom. Most ő van szolgálatban, járja a hajót. Soha nem pihen, mindenre gondja van. No de amott a kabinja, uram, itt elválunk. Megéheztem, ilyenkor osztják a vacsorát.
Ezzel az elég nehéz táskát Fleet letette, köszönt.
− Minden jót, uram! örülök, hogy többször találkozunk majd.
Bride visszatartotta emberét.
− Várjon csak, Fleet! Hamarjában nem is tudom, miként háláljam meg szívességét. De itt ez a semmiség, fogadja el.
Ezzel belenyúlt a zsebébe, elővette azokat a dohánycsomagokat, amiket az állomáson vásárolt.
− Köszönöm, uram − mosolygott Fleet −, az ilyesmi mindig jól jön. Nagyon köszönöm!
A két ember, a tiszt és az altiszt, kezet rázott.
− Pompásabb szerszám ez − mutatott maguk köré Fleet −, mint az avizóhajó, amin megismerkedtünk, igaz-e?
− Igaz! A világ legnagyobb hajója, még az Olympicnál is nagyobb.
Fleet tisztelgett, és eltűnt az egyik lejáróban. Bride magára maradt. Egy ideig állt a kabin előtt, ismételten megnézte a számát, majd rátettekezét az elfordító gombra. De előbb kopogott, mert a kis kerek ajtóablakocskán fény szivárgott kifelé. Néma csönd volt a válasz. Még egyszer, majd újból kopogott. Végül kinyitotta a kabin ajtaját.
A kabinban nem tartózkodott senki. De lakták, amit elárult a jobb oldali fekhely polcára helyezett több könyv, egy zsebóra, tokba zárt borotvakészlet, egy fényszórós zseblámpa s egy ezüstkeretbe foglalt családi fénykép. Egy eléggé testes fiatalasszony és három gyerek képe. A gyerekek három és nyolc év között lehettek: Jack Phillips. I. osztályú hajótávírász gyerekei. A fekhelyen takarók és párnák voltak elhelyezve.
Harold Bride egy pillantást vetett a másik fekhelyre: üres volt, csak a vadonatúj matrac árulta el,hogy az ágy vendégre vár. Üres volt az ágy feletti polc, a fekhely lábfejéhez szorított faliszekrény is,ahová majd minden holmiját be kell zsúfolnia.
Erre most nem került sor. Bride a táskát, a kis kézitáskát, valamint a plédgöngyöleget rádobta az ágyra, elhatározva, hogy a kabinrész elfoglalását későbbre hagyja. Előbb megkeresi új főnökét, JackPhillipst. Hol lehet − vélte Bride − egy távírász máshol, mint a szikratávíró központjában?!
A távírószoba megkeresése már nem okozott különösebb gondot az óriás hajón. Minden ilyen helyiség a Híd alatt található, legtöbbnyire a navigációs kabin alatt, az A fedélzet kiemelkedő utolsó harmadában. Elvileg, ahogy a főszállásmester mondta, a távírászok kabinja felett, csak éppen két emelettel feljebb.
Bride, ahogy kilépett a dekkfolyosóra, nem állta meg, hogy újból szét ne tekintsen. Néhány másodpercre elvakította a belső világítótorony forgó fénye. Megdörzsölte a szemét. Ahogy látni kezdett, előtte állt egy hajóstiszt és egy altiszt.
− Elnézést, uram, hogyan kerül a hajóra? Ez a C fedélzet, itt nem tartózkodhat senki.
Ekkor kapott észbe, hogy nem vette fel az egyenruháját, ami ebben az esetben szabályellenes volt, de még a sapkát is az ágyon hagyta sietségében.
− A másodtávírász vagyok, uram − dadogta szégyenkezve −, most érkeztem. Ez itt a kabinom. Még a sapkát is bent felejtettem, annyira siettem, hogy megkeressem a távírószobában a főnökömet, és jelentkezzem nála.
A tiszt bosszúsan legyintett.
− Civil szokás az ilyesmi, uram, remélem, elismeri! Igazolványát megkapta?
Bride benyúlt a zsebébe, elővette.
− Parancsára!
A tiszt átvette a White Star címerével domborított, kemény fedelű igazolványt, tüzetesen megvizsgálta, majd így szólt:
− Hát csak vegye fel az egyenruhát, mielőtt bármerre indul. Szigorú utasításunk van, hogy megakadályozzunk mindenféle kószálást. Soha nem lehet tudni, hátha szabotőrök lopódznak fel a hajóra. A parancsnok így rendelkezett!
Mereven tisztelgett, továbbment az altiszttel együtt, aki csendes mosollyal figyelte a jelenetet,mint minden vérbeli hajósaltiszt, aki legalább annyira szeret fontoskodni, miként a felettese.
Bride betámolygott a kabinba, leforrázva, hogy civilnek nevezték, ami különösen azért bántotta,mert jó tengerésznek tartotta magát, legalábbis hajóra termett embernek, aki életét másként már nem tudja elképzelni.
A Titanic távírós szobája
Felkattintotta a szekrényke feletti lámpát, hogy jobban lásson a kicsomagolásnál. Kinyitotta a bőröndöt, ami úgynevezett hajóbőrönd volt, kivette a melegebb, sűrűbb szövésű egyenruhát.Vizsgálgatta, nézegette, hogy mennyire gyűrődött össze. De nem, szerencsére Sally − a felesége – gondosan csomagolt, s mindössze a hajtókán volt gyűrődés. A nadrággal sem volt baj, az ingekkelsem. Már éppen a nyakkendőjét kötötte, amikor felsüvítettek a Harland-dokk üzemének munkaidőt jelző szirénái. Ugyanakkor nyílt a kabin ajtaja, és meglepődött arc nézett befelé.
Fiatal, alig harmincöt-harminchét éves volt az illető, kék szemű, vidám tekintetű. Amikor beljebb került, Bride látta, hogy jó kötésű ember, amolyan atlétatípus.
− Ha nem csalódom… − kezdte.
− Igen, az vagyok, a kettes. Harold Bride a nevem, szolgálatára.
Phillips, mert ő volt a belépő, mosolyogva kezet rázott.
− Jack Phillips! Majd kijövünk egymással. Sok jót hallottam magáról, Bride. Képzelheti, tudni akartam, ki lesz a másodtávírász. Az öreg Stockton azt ígérte, hogy rendes fickót küld ide. Azt mondta, van egy fiatalember, aki igen bevált a dél-afrikai járatnál, őt majd átvezényli hozzánk. Nos,Bride, maga az a fiatalember!
Jóízűen nevettek. Bride egyszeriben elfelejtette, hogy az előbb lehordták. Phillips nem játszotta meg a főnököt, legfeljebb annyiban, hogy a szolgálati előírások szerint nem tegezte le helyettesét.
− Milyen a készülék? − kérdezte Bride érthető kíváncsisággal, amikor felhúzta zubbonyát.
− A lehető legjobb. Majd meglátja! Valamit azért igazítunk rajta, de hát ez már az én szokásom, mert van egy-két tökéletesítésem. Ezért is vártam, hogy együtt megcsináljuk. Tudja, Bride, fel kell arra készülnünk, hogy nyakig leszünk a munkában. Gazdag pasasok tömege utazik a hajón, a fene tudja, miért! Így tehát táviratokat veszünk és adunk szünet nélkül. Valódi postások leszünk, akár a szárazföldiek!
Ezzel Phillips benyúlt a szekrényébe, kivett egy üveget, két pohárkát tett melléje.
− Igyunk annak örömére, hogy együtt vannak a Titanic távírászai!

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése