2012. február 12., vasárnap

Egy whiskyt Ambrus Attilának!



Első nagyszabású tévéinterjúját adta Ambrus Attila, alias Whiskys, aki nemrégiben szabadult ki, 12 évi elzárás után a fogházból. Ha a közelében lettem volna akkor, biztosan fizettem volna neki egy whiskyt, már csak a hecc kedvéért is, de útjaink nem találkoztak. A közvéleménnyel együtt tudomásul vettem, hogy jó magaviselete miatt a rá kiszabott 17 esztendőből sikerült ötöt leütnie a csíkszentléleki születésű bankrablónak, aki 1967-ben látta meg a napvilágot,s alig másfél éves volt, mikor édesanyja elhagyta. Szerencséje, a nagymama tíz éves koráig maga mellett tartotta, utána egyik nagynénjéhez került. Néhány apróbb-nagyobb zűr után 1988-ban Magyarországra szökött, s miután az Újpesti TE hokicsapatában lett kapus és raktáros, "szabadidejében" elindult az elhíresülés útján - az alvilági bankszakmában. Rablásai előtt mindig felhajtott egy-két pohár whiskyt...

Tetteiről hamarosan szenzációsabbnál szenzációsabb hírek keringtek, a magyar rendőrség nagy erőkkel kezdte körözni és üldözni. Egyszer sikerült elfogni, de titokzatos módon megszökött börtönéből, amit az életéről szóló , 2000-ben megjelent könyvben (Gyuricza Péter, Kardos Ernő: A Whiskys szökésben avagy a szabadság fogságában, ARABESZK) ekként mesélt el:


A Whiskys szökése 1999. július 10-én 

Reggel nagyon ritkán eszem, amióta bekerültem, soha nem reggeliztem. Amit hoztak, az egyrészt ehetetlen, másrészt napjában csak egyszer étkeztem. Azzal kezdtem a napot, hogy megborotválkoztam, de a bajuszomat meghagytam. A legtöbb fényképen szakállasan néztem ki, tehát ha csupasz arccal közlekedem, kisebb a valószínűsége, hogy bárki is fölismer. A borotvát a kabát zsebébe süllyesztettem, mert a későbbiekben is szükség lesz rá. Két rend ruhát öltöttem magamra. Ez a módszer éveken át bevált. Mikor rabolni indultunk, mindig két szerkó volt rajtam. Most egy sortra rávettem a farmert. A Police feliratú pólómra felhúztam egy hosszú ujjú inget. A hasamra jó szorosan föltekertem a kötelet. Bármennyire figyelt az emeleten az őr, nem vette észre. Ami pénz nálam volt, betettem a tornacsukámba, de a menésben egyáltalán nem zavart, hogy több ezer forinton járok. A két csavarhúzót a farmerzsebbe süllyesztettem. Ugyan a csavarhúzó fele kilátszott, de az inget ráengedtem, így közelről nem lehetett észrevenni.


A csavarhúzókat azért vittem magammal, hogy ha ki kell az irodaajtót vagy a rácsot feszíteni, akkor legyen mivel, illetve hogy az ablakon lévő rács csavarját kiszedjem. Korábban lemeóztam az ablakon a rácsot, úgy saccoltam, hogy lazán, kézzel le lehet kapni. Nem csaphattam nagy zajt, mert ugyan simán be lehet rúgni az ajtót, de az zenebonával jár, ezért a finomabb és halkabb módszert kellett választanom. Nagyjából mindent magamhoz vettem, most már, bármelyik pillanatban szólhattak, hogy séta.


Több könyv is született a
Whiskys életútjáról (ez a P. Gál Judit-féle
riport fedőlapja
A sétáltatás úgy történik, hogy a szintparancsnok üvölt egyet: "Séta!" - erre cellánként kezdik leengedni a csibészeket. Megszűnt a mozgás, én pedig elindítottam a stoppert (Ambrus Attila rajta!)


A zárkánk majdnem a folyosó végén van, ezért beletelik öt-tíz perc, míg kinyitják az ajtót. Nincs mese, ha már ennyit készültem, menni kell. Hiába a nagy önbizalom, most mégis összeszorult a gyomrom. Egy kis pia jól jött volna bátorításul. A cellatársamtól nem búcsúztam, már csak azért sem, mert a franciák úgy tartják, búcsúzni annyit jelent, mint meghalni egy kicsit. Na most, én se kicsit, se nagyon nem akartam a talpam feldobni, ezért csak annyit mondtam, amikor az őr kinyitotta az ajtót: "Cimbora, várlak a pokolban!" - ezzel elindultam életem egyik legnagyobb kalandja felé.


Ahogy mentem lefelé, megszámoltam az őröket, jól kalkuláltam. Most is kevesen dolgoztak. Ha jól emlékszem, négyen vagy öten, a hétköznapokon sétáltató 8-10-hez képest. A smasszer bekísért a négyes fakkba, szerencsémre ott nem volt kamera. Ahogy a smasszer rám zárta az ajtót, vártam egy percet, addig a mellettem lévő fakkokat is elfoglalták. Miután megtelt mind a hat ketrec, a smasszer beállt a fogdabejárat ajtajába, és elkezdett dumálni a kollégáival. Nem foglalkozott azzal, hogy mi történik a rács mögött.


Megszűnt a mozgás, én pedig elindítottam a stoppert. Tíz perc. Ennyi, és nem több. Gyorsan lecsavartam a derekamról a kötelet, egyből dobtam a sétáltató tetején lévő vasrúdra. Az első dobásom nem sikerült, de a második jó Lett. A kötél egyik felét sikerült átdobnom a gerendán, immár könnyűszerrel felmásztam a négy méter magas fal tetejére. A kötelet felhúztam, arra még szükségem lesz. Igen ám, de ahogy a fal tetején bűvészkedtem, a mellettem lévő ötödik ketrecben megláttak. Szóltam, hogy maradjanak csöndben. Hirtelen nem is tudták felfogni, hogy mit látnak. Néztek, hogy mászok az őrtorony felé, de senki sem kiabált. Ahhoz, hogy elérjek a toronyhoz, a hatodik sétáltatófakk fölött is el kellett másznom. Ott is észrevettek, de itt is működött a rabszolidaritás. Ahogy átmásztam a kerítésen, egy Lépcsőn át lejutottam az udvarra. Az udvaron gyorsan átszaladtam a vizsgálati osztályig, és ahogyan előre számítottam, nyitva találtam a vasajtót. Ha most nézik a monitort - gondoltam -, akkor nekem annyi, de nem nézték. az iroda ablaka kitűnő szögben helyezkedett el, egyik oldalról még a fal is takarta.


Ahogy bejutottam a főépületbe, irány az első emelet. Sehol egy teremtett lélek. Ahogy felértem, meghallottam egy írógép hangját. A francba! Itt dolgoznak! Irány a második! Ott sem jártam sikerrel, valaki nagy bőszen verte az Erikát. A rohadt életbe, ilyen nincs! Sebaj, irány a harmadik emelet! Ha eLőzőleg nem dugom el a kötelet, hiába vagyok túl a nehezén, szégyenszemre nem tudok mivel leereszkedni. Egyből mentem a vizsgálóm szobája felé. Azért esett erre a választásom, mert egyrészt ismertem, másrészt az iroda ablaka kitűnő szögben helyezkedett el, egyik oldalról még a fal is takarta.


Egy nagyon laza lökés vállal, egy kis feszítés, máris a megszokott környezetben találtam magam. A fotellal és a ruhafogassal az ajtót belülről kitámasztottam. MegtaláLtam a köteLet, ugyanott volt, ahová két nappal korábban tettem. A két kötelet összecsomóztam, ezzel máris 12 méter hosszú lett. Az ablakról a rácsot egy rántással úgy lekaptam, mintha vattacsomó lenne.


Nem kellett hozzá csavarhúzó, de a lendülettől, ahogy megrántottam a rácsot, ugyanazzal a mozdulattal feldöntöttem a páncélszekrényt. Iszonyatos robaj közepette adta meg magát, ráadásul a vizsgálóm matuzsálemi korú böhöm nagy rádióját is levertem. Sajnáltam a rádiót, régi ékszerdoboz, különösen azoknak, akik szeretik a régiséget. Abban reménykedtem, hogy nem ment tropára, mert ehhez a típushoz már nemigen gyártanak alkatrészt. De egyelőre kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a góré rádióján siránkozzak. Ránéztem az órámra, még maradt öt percem: jobb lesz, ha igyekszem, a java még csak most jön. Ahogy lenéztem az ablakból, szédülés fogott el.


Ez bizony magas.t Leeresztettem a kötelet, de félig sem volt elég.


Gond egy szál se, azért van a sok hosszabbító, hogy megoldjam ezt a problémát, de még ezekkel együtt is legalább 6 méter hibázott a landoláshoz. Nem érdekes, ugrom. Úgy saccoltam, több mint húsz métert kell leereszkednem. Ha ebből a magasságból lepottyanok, nem sok marad belőlem. Annak is megvan az esélye, hogy a kötél nem bírja, és akkor írhatják a sírkövemre a következő szöveget: "Itt nyugszik Leski, aki a sírból les ki.


Nem kell neki túrós csusza, ő már rég a földbe csusza." Amikor kínos helyzetbe kerülök, mindig ilyen ökörségek jutnak eszembe. Mielőtt a kötelet a fűtőtesthez rögzítettem, ez a kis rím jutott eszembe. A kötelet leeresztettem az ablakból. Az utcán alig jártak. Ez pont jó. A velem szemben lévő épületből egy nő folyamatosan nézett. Különösebben nem érdekelt, ugyanis amíg értesíti a zsernyákokat, addigra már messze kell járnom. Kimásztam az ablakba, még egy utolsó pillantást vetettem a mélybe, nem vagyok vallásos, de keresztet vetettem, és elkezdtem ereszkedni. A kötél ahhoz túl vékony volt, hogy kapaszkodjak, ezért lassan csúszva haladtam. Néha megálltam egy szusszanásnyi időre. Addig nem volt probléma, míg a magam eszkábálta kötélen másztam. Akkor lett gáz, amikor a műanyag hosszabbító kezdett beleégni a tenyerembe. Igen ám, de ha innen ugrom, életem végéig nyomorék maradok, és ez a jobbik eset. Bármennyire izzadt a tenyerem, addig csúsztam, amíg a hosszabbító véget nem ért. Ajjaj, most már ugrani kell! Lenéztem, még mindig volt vagy hat méter a betonig. Elengedtem a drótot, és zutty! Ugyan talpra érkeztem, de esés után tudtam hogy mind a két bokámnak annyi. Korábban is gond volt a bokáimmal. A tenisztől meg a focitól már annyiszor alám fordult, csoda, hogy a szalagok eddig nem szakadtak el. Éreztem, hogy mind a két bokám elkezd dagadni. Szerencsére tudtam járni, igaz, ezt nem lehetett járásnak nevezni. Úgy sántítottam, mint a cigány lova. Ez még hagyján, de a kezem is tropára ment.


A műanyag szar beleégett, ömlött a vér, szóval nem nyújtottam épületes látványt. De a lényeg, hogy kint vagyok a Fő utcán.


Különösebben senki sem figyelt fel, azt a nőt leszámítva, aki az ablakból nézett. Másnak nem tűntem föl. A felfokozott adrenalinszint miatt nem éreztem a fájdalmat. Ezért ahogy a csövön kifért, elindultam. Meg sem álltam a Margit híd budai hídfőjéig. Szabad vagyok, megcsináltam! Erre varrjatok gombot, zsernyákok! Amíg ünnepeltem magam, befutott a hatos villamos. Áttujáztam Pestre a Jászai Mari térre. Leszálltam, próbáltam a tömegben elvegyülni. Olyan érzésem volt, mintha mindenki engem nézne, mert igencsak lestrapált emberke benyomását keltettem, a téglás, véres, bicegős kinézetemmel. Miután elment a villamos, átmentem a másik oldalra. Na ki jött velem szembe? Ez kétforintos kérdés. Két rendőr. Mit csináljak? Ha hirtelen hátraarcot vágok, egyből gyanússá válok.


Szaladni most végképp nem tudok. Nincs mit tenni, megpróbálok fapofával elmenni mellettük. Akkor van gond, ha már riadóztatták őket. Próba szerencse, elindultam a zsaruk felé.


Fél szemmel őket figyeltem, mind a ketten megnéztek. Úgy látszik, a falas nadrágom, a vértől összekoszolódott ingem és a sántikálásom sem vált gyanússá. Ha nem, hát nem. Ha nem akartok megfogni, nem erőszak, ti tudjátok! De azért rendesek vagytok. Eldzsesszeltem mellettük. Úgy látszik, a csövessel nem állnak szóba. Első látásra talán még az anyám is azt hinné, hogy ágrólszakadt csavargó vagyok egy sikertelen öngyilkosság után. Mindenféleképpen be kellett mennem valahová, mert ha továbbra is ilyen állapotban közlekedek, akkor valakinek tényleg szemet szúrok. Bementem az első sörözőbe, ami az utamba esett, irány a toalett. Magamra zártam a klotyót. Megpróbáltam emberi kinézetet varázsolni a külsőmből. A szappanos víztől csillagokat láttam, iszonyúan marta a kezem, de legalább a vértől megtisztultam. Nagyjából sikerült rendbe szednem az öltözékem, ledobáltam a felsőruházatomat, a borotvával lehúztam a bajszom. Máris jobban éreztem magam. Ha a zsaruknak leadják a személyleírást, gond egy szál se. Reggel, vagyis egy fél órája egészen másként néztem ki, mint amikor a sétáltatófakkból elpárologtam...

Olyan az egész, mint egy fantáziadús krimiben. Nem csoda, ha a Whiskys alakja ballada írására ihlette MC Orelmüller-t. Az Ambrus Attiláról szóló dala (Attila Ambrus - Whisky-Räuber) igen népszerű az interneten

Akár csak az a Csíki Párduc című rapszám, amit Granxta Zolee és a Kartel adnak elő (a jútubról):
video

A bankrabló legendájának a bűnüldözési oldalon nem kevés ára is van, ami az idézett könyv szerint a következő főbb tételekből áll:

A nyomozásban részt vett: 42 nyomozó 16 közrendvédelmis titkosrendőrök terrorelhárítók több száz egyenruhás rendőr
Technika: 2 helikopter 7 személygépkocsi 10 TETRA rendszerű rádió 6 szolgálati mobiltelefon
A nyomozás során: 216 ember életét térképezték fel 237 közérdekű bejelentés érkezett 237 bejelentés alapján nyomoztak 10 embert folyamatosan figyeltek 30 objektumot szemmel tartottak 3402 dokumentumot fogalmaztak 71 416 kilométert autóztak 108 napot nyomoztak 1 123 liter ásványvizet ittak meg 36 kilogramm kávét főztek 3223 órát túlóráztak 1650 képet készítettek 16 tekercs faxpapír fogyott 252 000-szer telefonáltak
A nyomozás 30 000 000 (azaz 30 millió) forintba került.

És utána jött a 12 évi koszt-kovártély...

(Összeállította: Bakter Bálint)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése