Petőfi napjai a magyar irodalomban / 7

(Endrődi Sándor nyomán)

1845

Február 9. Pesti Divatlap. I. évn.  9. sz. 185. 1. A világ és én. A vers alatt ez a csillaggal jelölt jegyzet áll:
Ezen derék verset ajánlom N. ur (Nádaskay Lajost, a Honderű szerkesztőjét érti) figyelmébe. Mintha szivemből szakította volna azt ki költője. A szerk. 

Február 13. Pesti Divatlap. I. 13. sz. 201. 1. A magyar nemzet. (Oh ne mondjátok nekem, hogy Hajnallik hazánk felett. . . kezdetű vers.)

Petőfi-illusztráció (Vándorélet)

Február 13. Pesti Divatlap. 13. sz. 214. 1. A nemzeti kör 1845. jan. 23-án tánczvigalmat rendezett s a Pesti Divatlap megrójja (1845. 130. 1.),  hogy miért nem kérte a kör, hogy a vendégek mind magyar ruhában jelenjenek meg. „No de ha már az öltözet nem vala is egészen magyar, legalább a társalgási nyelv lett volna az, mint a tavali körbálban" stb. „Szóval, a nemzeti kör most egészen ki volt esve köréből, s vigalma által szép nevének s nemzeti irányú feladatának épen nem felelt meg ugy mint kötelessége lett volna, kivált most társaséleti átalakulásunk korszakában, megfelelnie."
Erre „A köri tánczmulatság rendező választmánya" több számra terjedő választ küldött be, melyet Vahot Imre bő jegyzetekkel kiadott, minek a végén Petőfi következő csillag alatti megjegyzést tette:
Legvégül pedig azt is lehetett volna várni a köri bál-rendező választmánytól, hogy ha már a nemzetiséget egyedül a nyelvben helyheztetik, — tehát tudnák is a magyar nyelvet alaposan, s ne küldtek volna lapomba (igy!) olly iratot, melly tele lévén nyelvtani, ortographiai hibákkal, tetemes javítást kívánt.
Petőfi.

A 48-as 12 pont - a Nemzeti Körből kinőtt
Ellenzéki Kör agyszüleménye

Február 18. Pesti Divatlap. 14. sz. 230. 1.
Hibaigazítás. A P. Divatlap előbbi számában közlött szerkesztői jegyzések után tett észrevételemben a „lapomban" szó  hibásan csúszván  be, e helyett olv. „e lapban"
Petőfi.

Február 25. Hirnök. (Pozsony.) 16. sz. Szeberényi Lajos, ki fő részes volt a pápai Tavasz-ban megjelent Petőfi-féle versek közlésében, Etőfi Andor álnév alatt utólagosan bírálatot irt a még 1844. év novemberében megjelent Versek I. füzetéről. Bírálata igy szól:

Versek. Irta Petőfi Sándor 1842—1844.

A középkor vad szele valahol a keleten — Ázsiának nem tudjuk melly zugában — szárnyaira ragadt egy magvat, s elfujta azt a termékeny Pannónia téréire, hol az minden kedvetlen viszontagságok daczára az idegennemű növények közt szépen fölvirágzott. Azóta számtalanszor dúlt ismét a zordon éjszaki szél, de a megerősödött keleti virágot nem birta elhervasztani. És nekünk, a keleti virág megannyi szirmainak, kötelességünk minden erőnket oda fordítani, hogy az necsak tovább is tenyésszék, de mindinkább közeledjék teljes fölvirágzásához. Legyen tehát nyelvünk, szokásunk, öltözetünk, tudományunk és művészelünk is nemzeti.

Több izben történtek már vizsgálódások e lapok hasábjain is, valljon mi lehet oka, hogy sok becses költeményeink a tudósok szobáira szorítkozva, nem találnak utat a nép kunyhóihoz, nem élnek a nép ajkain. Hogy ennek több okai lehetnek, bizonyítja  már maga azon körülmény, hogy az e tárgyról irtak mindenike más oknak tulajdonitá a bajt. Egyik a külső formában, — a mértékben —, másik az olvasókban, a korban, s még tudja a jó isten miben nem ? keresi a dolog bibéjét. Előttem pedig ugy tűnik föl e dolog, hogy következő két ok az, miért nem hatnak ki az életbe némelly jelesb költeményeink: — a nemzetiesség és népiesség hiánya.

Önálló nemzetnek csak az tetszhetik, mi már magán viseli a nemzetiesség örök bélyegét. Ha tehát azt akarjuk, hogy költeményeink általában megkedveltessenek, akkor azoknak valóban magyaroknak kell lenniök, magyaroknak nemcsak annyiban, hogy magyar nyelven legyenek irva, de magyar szellem lengje át azokat. Mert valamint a magyar köntös nem varázsolja egyszerre magyarrá az azt viselő németet, ugy nem minden költemény magyar szellemű, melly magyar szavakba van öltöztetve. Lehet az aesteticailag szép, tetsző, megható, — minden, de azért nemzeties még sem lesz.
Második kelléke a közönségessé lenni kivánó költeménynek a népiesség. És ez fölötte nagy föladat! Lebocsátkozni a nép fölfogási tehetségéhez, vele érezni, vele örülni, vele búsulni és mindezt olly hiven tenni, hogy mind azt a nép is magáénak, sajátjának ismerje, nem olly dolog, mellyet mindenki megtehet. Pedig illyennek kell lenni azon költeménynek, mellyet a néppel meg akarunk kedveltetni, mert csak az képes benne érdeket ébreszteni, abban ismer maga-magára. Ez oka, hogy Vörösmarty közkedvességű „Fóti dal"-a olly általánossá lett, miszerint annak egyes töredékeit utón útfélen hallhatjuk nagy örömünkre a nép szájában.

Szeberényi Lajos, Petőfi pápai iskolatársa

Ez előzményeket ugy hiszem nem volt fölösleges előrebocsátani; mert nem csalatkozom talán, ha azt vélem, hogy e versek irója e két tulajdonságot tűzte ki költeményei főczéljául. A szándék dicséretes. Lássuk megfelelt-e ennek egészen a szerző.

Hogy Petőfi Sándor un költeményeinek nagyobb részét nemzeti szellem lengi át, azt ismertető sem tagadja, és ez éidemét — ugy hiszem — ezen ügyes kezdőtől legnagyobb ellensége sem fogja akarni elvonni. Sőt bízvást merem elmondani, hogy kezdő versiróink között, — ha egyéb tekintetben nem is — de ebben igen is Petőfi Sándor ur érdemel elsőséget. És e pontra nézve ezzel be volna fejezve bírálatom, mert hiszen azt csak senki sem fogja várni tőlem, hogy olly helyeket idézzek, mellyek nem tősgyökeres magyarok.

A népiességre nézve szinte megfelelt fiatal költőnk a kivánatoknak, amennyiben t. i. eléggé le tudott bocsátkozni a nép fölfogási tehetségéhez képest. Mert kifejezései olly népszerűek, hogy azokat a nép kénytelen megkedvelni. Csak hogy itt a föllengést kerülve a szerző ur aligha nem ugy járt, hogy „esőt kerülvén vizbe" esett, és a népszerűség keresése mellett azon hibába esett, mellyet Horácz e szavakkal fejez ki: „serpit humi". Mert a népszerűség vadászása gyakran a legkellemetlenebb túlzásokra vitte. Nehogy azonban puszta, üres vádnak láttassék ez állításom, figyelmeztetem a, nyájas olvasót a „Disznótorban" czimű versére különben ügyes kezdőnknek, melly munka csaknem émelygést okoz olvasásakor. Ilyenek különösen e hasonlításai :

Hosszan nyúljon, mint e
Hurkaszál, stb. 

vagy pedig:

Mint e kását a zsír
Özöne, stb.

Van azonban több versében is illy túlzott népszerűség, p. o.

Szóljatok be, földiek, ha lészen 
Utazástok háza közelében.                30. lap.

Ide sorozom a „Diákpályám" czimű munkácskát is, mellyben van ugyan egy kis elménczség, de különben a legotrombább emanatiója a méregnek és haragnak.

Nem tudom e hibának tulajdonitsam-e azon durva nyerseséget is, mellyet szerzőnk némelly helyen követ, és mellytől még kezdő létére még könnyű szerivel elszokhatik. Ugy hiszem köszönettel veendi, ha mint barátja e kifejezésekre is figyelmeztetem, hogy azokat máskor kerülhesse. Hlyen különösen a következő aestheticaiatlan kifejezés:

„Veszett ebkint ki szivem megmarád." 97. lap.

Már ha valami magános czivódás közben is illy szavakkal élne egy magát műveltnek tartó, és másoktól is annak tartatni kivánó ember, ez a műveletlenség bélyegét nyomná rá. Annál kevésbé szabad tehát szépmüvekben illyenekre aljasodnunk; különben könnyen megesik, hogy a legjobb szépmű is veszt böcséből az illy kellemetlen, durva ki-fakadások által. Illyeneknek tartom én még a következőket is:

„Hát kendnek tán az inába 
Szállt a bátorsága?"                   101. lap.

vagy pedig:

Teremt úgyse! böcsülettel
Működik.                               129. lap.

Teli palaczk a kezembe, 
Tánczolok, mint veszett fene.      141. lap.

Hát költeménybe, szépműbe tartozó hasonlítások és kifejezések ezek? Kár hogy ifjú költőnk, mielőtt a világ elébe bocsátotta volna műveit, előbb valamelly tapasztaltabb íróval nem közölte azokat, hogy illy rut botlásokra figyelmeztetve, azokat vagy maga, vagy más által kiigazittatta volna. Mit szólhat az illyenekhez p. o. valamely müvelt hölgy, ha illyen csárdások és erdei kóborok szájába illő beszédeket kénytelen olvasni? Mindenben mértéket kell tartani, és midőn a néphez leszállunk, annak szellemét akarjuk utánozni, akkor kövessük abban, miben szépségek rejlenek, különösen az egyszerűségben, de ne legyünk magunk is durvák, műveletlenek; mert akkor a legutálatosabb dolgokat firkáljuk össze.

Minthogy már ez illetlen kifejezések elősorolásába bocsátkoztunk, egyúttal az igenis prózába belevágó néhány kifejezést akarunk kijelölni. Ilyen p. o.:

A nagy világ az életiskola, 
Verítékemből ott sok elfolya,
(jó hogy nem mondja, hány itcze?) 

Mert olly göröngyös, olly kemény az ut, 
Az ember annyi sivatagra jut.

Az itt kijelölt két sorról csak senki sem mondhatja, hogy azok versbe valók. Valami álmos elbeszélésben, vagy száraz tudós értekezésben csak megállhatnának, de lyrai költeményben illy alacsonyan mászni nagy hiba.

Ilyen nehézkes a következő versszak is:

S hogy mióta járom a világot
Bolygó lábam száz tövisre hágott.     30. lap.

Hát a következőkről mit mondjak?

Be sokat szeretnék mondani,
S alig merlek megszólítani;             45. lap.

vagy pedig:

Tied vagyok, tied, hazám!
E sziv, e lélek; 
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?                    91. lap.

Vagy végre, midőn a költeményt e szavakkal kezdi: „ugy jól laktam, hogy még!" . . .  Mindezeket a szépen irni óhajtó költőnek kerülnie kellett volna, mert ezek korán sem alkalmatosak arra, hogy versei böcsét emeljék, sőt inkább, ha nem egészen undorítókká, de kellemetlenekké mindenesetre teszik. Már Horácz is azt mondta ars poeticájában, hogy az „obscoenum" száműzve maradjon a költeményből. Annál inkább kell ezt nekünk tennünk, kik a finomabb izlés korszakának gyermekei vagyunk; annyival-inkább  nekünk,  kiknek czéljok nemcsak a  nép számára irni, de irodalmunkat a nagyok salonaiban is megkedveltetni. Ilyen zsíros, fenés és tudja isten millyen kifejezések pedig azt legkevésbbé tehetik.

(A vége a jövő füzetben.)

Petőfi - adomabeli - pápai csínyje: szamarat hozott
filozófia órára

Február 28. Hirnök. 17. sz. Hogy Petőfi Sándor ur költeményei által a nemzetiség kivánatainak meglehetősen, kielégitőleg, és a népszerűségnek is némileg megfelelt, ezt az előbbiekben, megróva a megróvandókat, már megemlítettük. De azon kérdés támad most, hogy e két tulajdonsága a költeménynek kielégítő-e? Nem kivántatik-e a költőtől, ki egyszersmind népoktatói szerepet visz, ennél több ? És ha a „költemény" eszmét szigoruabban taglaljuk, akkor napnál világosabban átlátjuk, hogy a nemzetiesség és népszerűség dicséretes ugyan, de korán sem kielégítő. Megkivántatik itt még a magasztosság, az aesthetikai szépség, mellyek nélkül a költemény tökéletes nem lehet. És csakugyan e tekintetben is dicséretesek fiatal költőnk némelly próbái, vannak ugyanis költeményei, mellyek egész lelkünket bizonyos kedves élvezettel borítják el olvasásuknál; vannak költeményei, mellyek fölséges érzelmeket ébresztenek bennünk; vannak végre, mellyek egyszerüségök, derült vidorságok által a mi kedélyünket is fölviditják. Legyen szabad itt például e kettőt idéznem:

Népdal *) 
Mi haszna, hogy a csoroszlya stb. 23. lap. 

Néprománcz.
Megy a juhász szamáron stb. 114. lap;

E két igen-igen népszerű költeményben nincs káromkodás, ocsmány hasonlítás, póriasság és mégis mennyire népszerűek, mi kedvesek! Ha valamennyi műve illyen volna, akkor nem kellett volna a fenebbbi ocsmányságokért fiatal szerzőnket megróvnom. Azokon kivül azonban vannak még több e rovatba tartozó botlásai. Van ugyanis munkáiban több helyütt következetlenség, psychologiai tudományokbani járatlanság stb. Ezek azonban nem olly nagyok, hogy a szerző figyelmes olvasás után észre ne vegye, miért is nem akarom velők a t. olvasókat untatni, miután már különben nagyon is kiterjeszkedtem a részletekre.

Legtöbb műveiben a szerzőnek gondolatai ujak, sajátságosak és meglepők: mindazáltal némellyekben még sem kerülte el egészen az utánzást. Nem említve itt egyes helyeket, mellyeknek idézése igen sok időt foglalna el, csak két költeményre akarom figyelmeztetni P. urat. Egyik a 7-ik lapon álló „a Dunán" czimű, mellyhez egy igen-igen hasonlót már a „Kliegl könyvben" — de nem tudom mi ismeretlen szerzőtől ? — olvastam. És minthogy ez különben sem tartozik költőnk legjobb műveihez, ezt gyűjteményéből bízvást kihagyhatta volna. A másik „Elmondanám ..." kezdetű a 93-ik lapon, mellynek középső versszakában szivét tengerhez hasonlítja, mellyben a legszebb gyöngy, a hűség gyöngye terem. Ugyan ezt mondja csaknem szóról szóra Heyne „Halászleánykájában." No de hiszen fiatal szerzőnk több versei is tanúsítják, hogy ő Heyne tanítványa, és ennek modorát némileg sajátjává is tette.

Stylje kerek, virágos, tiszta. Ugy hogy az előbbi dicséretes tulajdonságokat figyelembe vévén, méltán remélhetünk benne jeles költőt, sőt a fiatalok közt már most is Kerényi és Tompa után első helyre tartjuk méltónak. — Mind a mellett néhány nyelvtani hibáira is figyelmeztetjük a szerzőt, millyenek a 9-ik lapon „ott is a hon megvetőit átkozunk", átkozok helyett, nagyon magyartalan kifejezés ez is: „És hogy őket ne kívánnám, abból ugyan semmi sincs." 74. 1. „Azzal" helyett Petőfi Sándor ur mindenütt igy ir : „avval", — miért ? Hiszen a v betű mindig ollyanná változik, millyen mássalhangzóhoz ragasztatik. Nem tovval de tollal; nem hávval, de házzal; nem kévvel, de kézzel, — tehát azzal is.
Helyesirásbani következetlenségek szinte nem hiányzanak, így az ad (dat, gibt) helyesen van rövidnek irva a 34., 36., 94. lapokon, — és ismét helytelenül hosszúnak ád a 8., 20. és 46. lapokon, — továbbá: felett a 39., 26., 8. és 55-ik lapokon, más helyeken mindenhol fölött.

Ezzel be volna fejezve bírálatom, ha nem találnék rnég egy olly tárgyat, mellynek magában a bírálatban helyet sehol sem tudtam adni. Nem is tudom mikép fejezzem ki iránta magamat. De hiszen a nyájas olvasó maga is kitalálja, ha ide iktatom azon helyeket, mellyekre e figyelmeztetésem tartozik.

Ilyen p. o.

Hisz Petrarca és Petőfi
Félig meddig már rokon;
Annál inkább osztozhatnak
A borostyánlombokon.                      74. lap.

vagy midőn atyjáról ekép ir:

„Nem is lehet csodálni!
Csak husvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hull ki
A tudományokért.                            122. lap.

Az illyen pöffeszkedés, melly a legnagyobb elbizottságot árulja el irónál, kivált kezdőnél, kinek fődisze szerénység, igen bántó. Innen magyarázható aztán ama durczáskodás is, mellyet Petőfi ur a „Tavasz" kiadói iránt tanúsított, midőn olly gúnyosan köszönte meg, hogy iskolai gyakorlatait saját neve alatt adta ki. Pedig korán sem volt oka a jó urnak azért haragudni, mert:

1) Ezen iskolai gyakorlatok, mellyek valamint versei közt kijöttek ugyan azon évben, azaz 1842-ben k. sz. u. írattak, semmivel sem roszabbak, mint számtalanok a gyűjteményben. Hiszen azaz iskolábóli kilépés csak nem tette P. urat egyszerre olly tökéletes költővé; — sőt azon gyűjteményben  kiadott több  munkái  szinte  ugy  iskolai gyakorlatok, minthogy még tanuló korában közöltettek a lapokban, p. o. „a borozó". Lássunk csak egyet ama iskolai gyakorlatok közül a Tavaszból.

Ideál*)
Kiki átlátja, hogy e költemény nem csak nem roszabb az ujabbaknál, sőt kidolgozási tekintetben (mérték, rím) azoknál sokkal szabatosabb.

2)  Ha jól vagyok értesítve,  akkor Petőfi Sándor ur most is tagja a pápai képző társaságnak, s így csupán tagtársuk munkáit közlötték a kiadók.

3)  Sőt ha P. ur végezni akarta volna iskoláit, még most sem írna ám mást, mint iskolai gyakorlatokat.

Neheztelésre tehát csak annyiban van oka fiatal költőnknek, hogy a „Tavasz" kiadói nem tartották meg saját nemzetségi nevét, Petrovics Sándort, mely névvel ő munkáit átadta, de alájok mostani álnevét, Petőfi Sándort írták.
Reménylem, tőlem, ki mindezeket csupa barátságból és iránta való szives indulatból irtam, P. ur nem veendi rossz néven, sőt valamint ez utóbbi tanácsomat a szerénységre, ugy az előbbenieket a hibákra nézve el fogja ismerni, és mint róla föltehetni, hogy főelve „győzzön, mi jobb!" a rosszat kerülni fogja. Hibáit elismerni és javítani senkinek sem szégyen, de szégyen javulni nem akarni.
Etöfi Andor.

*) íratott P. tanuló korában a pápai kalendárium számára 1842-ben

(Folytatjuk)