2018. augusztus 31., péntek

A vers szószólói (10)

Költészet és előadóművészet

A nagy költők legtöbbje kitűnő előadója a maga alkotásainak. Nagyszerű tolmácsa volt saját verseinek József Attila is. Mi, akik még hallhattuk a költőt szűkebb baráti társaságban s a nyilvánosság előtt verset előadni, megilletődve fedezzük fel nem egyszer Major /Tamás/ interpretálásai közben József Attila jellegzetes fejtartását, máskor jobbkeze mutató ujjának sajátos mozdulatát. És egy-egy vers előadásakor kihalljuk az értelmezésnek azt a módját, ahogy a költő szokta volt hangsúlyozni alkotásainak rétegeit… Major Tamás, midőn verset ad elő, szavai mögött mindig ott él a színész. És jó, hogy ott él; ez nem hátrány, hanem előny. (Tolnai Gábor / kritikus: A költő és előadója. Örökség és örökösök. Bp. 1974.)

… Mindig azt hittem – és az igazat megvallva ma is azt hiszem -, hogy a lírai költészetnél, márpedig ebből telik ki az előadóesték anyagának nagyobb része, nincs meghittebb művészet. Néhány kivételes szándékú költőtől s a világköltészetnek némely hangosan kirobbanó pillanatától eltekintve, az igazi líra az egy ember beszéde a másik emberhez. S én a vers igazi hatását mindig is magányos hatásnak képzeltem el, amikor a versre fogékony olvasó leemel egy kötetet a polcról, s kettesben találkozik a költővel. És mégis, szemtanúja voltam, ahogy kialakult a vers hatásának egy másféle, s nem kevésbé intenzív módja úgy, hogy a költő sugárzása egy közbeiktatott másik művészen át érvényesül, s egyszerre sokakra, néha százakra is hat. (Vas István: Kifeszített kötélen. Az ismeretlen isten. Bp. 1974.)

Amíg a pantomimban a művészi mozdulatnak, a szavalatban és a hangjátékban a művészi beszédnek mindent ki kell fejeznie, amit az alkotó közölni akar, a színjátszás művésziségének a feltétele a dikció-akció művészi munkamegosztása. (Gyertyán Ervin / író: A pantomimtól a színjátszásig. A múzsák testvérisége. Bp. 1966.)

Egyéni mondanivaló híján nem lehet verset mondani. Mert akkor jobb, ha mindenki olvassa, s ki-ki saját fantáziájával építi tovább az így nyert élményt. Nincs leverőbb és szánalmasabb a rossz versmondásnál, mert itt semmiféle szemfényvesztés nem használ. A versmondás nem tűr meg egy pillanatnyi üresjáratot sem. (Gáti József: A vers és az előadóművész. A versmondás. Bp. 1969.)

* …Mitől látszik néha a vers érthetetlennek? Többnyire attól, hogy a költő a konkrét lírai helyzetet – az adott színhelyet és állapotot – nem mindig jelzi közvetlenül. Itt és itt állok, ülök és itt, nézem ezt és ezt, megyek itt és itt – a régebbi versek szívesen éltek ilyen fordulatokkal, és ezzel olvasóikat a vers fogantatásának körülményeibe rögtön bevezették. A mai vers ezt rendszerint kerüli, nyilván nem azért, mert nem tudná másképp, hanem csak azért, mert valamiképpen ezzel is sűríteni akar. Homályban hagyja a körülményeket, hogy drámaibban szólalhasson meg, mindjárt a „téma” közepéből.
Ilyenkor előttünk a helyzet lírája, és belőle, minőségéből, jellegéből következtethetünk vissza magára a helyzetre is. (A dolog némiképpen hasonlít ahhoz, mint amikor a sötétben hangokat hallunk. Az arcot, a mozdulatot nem látjuk, de hát a hangok! Nem tudhatjuk-e meg belőlük is, hogy mit hallgatunk? Összekeverhetjük-e például a panasz és az öröm, a szemrehányás és a rajongás hangját?) Az előadóművész többnyire épp ebben segít. Megteszi helyettünk, olvasók helyett azt az erőfeszítést, amelyet mi nem mindig vagyunk hajlandók megtenni. (Héra Zoltán kritikus: Mondható vers. A költemény felé. Bp. 1974.)

* Hogyan ejtsük a vers sorait? A beszédre gondolok, a betűnek, a sornak, a mondatoknak ritmusára, ízeire, lágy vagy kemény hangütésére, ezek váltakozására… Nyilván mindenki hallott már költőt saját versét mondani. Ritka költő, aki „jól” mondja a versét, de ettől függetlenül megszülte énekét, formába öntött valamit, írott anyaggá szelídített valamely anyagtalannak tetsző, sűrűn rétegezett szövetű anyagot. Ha maga el is mondja, hallhatom azt a különleges és egyedi ízt, ahogy ő mormolta a szavakat, mikor szeretkezett velük, midőn a sorokat rótta. Ez nyilván minden egyes költőnél más és más… Ha valaki kiejti a lenyomtatott szót, egyben vall önmaga eredetéről, származó tájékáról, a vidékről, ahol ezek a szavak születtek és élnek ma is, mint tegnap… Ady beszélt arról a nagy titkos tudományról, mely szerint minden magyar költőről, íróról meg tudja mondani, csupán a szöveg zamatának ismeretében, milyen szeszt fogyaszthatott általában életében. A legdurvább közelítéssel való azonosulás is meg kell tartsa tehát a költő egyéniségét és a szövegből lassan áramló külön ízeket.
Huszonkét éve mondok verset mindenfelé, huszonkét éve próbálom átélten elmondani a verseket, itt-ott, az ország különféle tájain, termeiben. Eleinte úgy hittem, a szorongás, a feszültség később enyhülni fog…
Egyre gyorsabban röpülnek az évek, és egyre nehezebb verssé lenni. Mert hiszen mindebből az következik; aki verset mond, annak költővé kell növekednie. Azzá kell lennie, hogy eljátszhassa a költő szerepét, elmondhassa a verset. (Latinovits Zoltán: Költő versét mondani. Ködszurkáló. 1973.)

* …Két kiváló előadóművész nem azért mondhatja el igen eltérő módon és mégis híven, adekvátan ugyanazt a költeményt, mert joguk volna a művet szubjektíven értelmezni, a költeményt és saját magukat szuverén módon egyesíteni, hanem éppen eltérő személyiségük miatt kell, szükséges az objektív elemzés eredményeképpen más-más eszközrendszert alkalmazniuk ugyanannak a célnak, az alkotás minél teljesebb tolmácsolásának az érdekében. Ahhoz, hogy a költemény és az előadói személyiség (továbbá: a közönség) közt a legcélszerűbb, az optimális viszony kialakuljon, más-más dinamika és beszédiram, más-más szünettartás és hanglejtés válhat szükségessé. Bizonyos mértékig a versmondó személyisége határozza meg, hogy a vers szakaszainak, mondatainak dallama szélesebb vagy szűkebb hangközökkel formálódjék ki.. A jó versmondásban tehát az is tárgyiasul, hogy az előadóknak szükségképpen különböző a viszonyuk a vershez…
Veszélyes járványnak tartom, hogy napjainkban sok előadó tévesen értelmezi az előadói természetességet. Elszürkíti, elprózaiasítja a verset, mint valami meztelenséget takargatja a ritmust, mint szívből fakadó káromkodást nyeli el, enjambement-osítja – kell, nem kell – a rímeket. E torz szeméremmel szemben teljesen igaza van Kosztolányinak: „Természetesen szavalni: fából vaskarika. A költészet több, mint a természet, az annak a fölfokozása.” (Török Gábor / nyelvész: Előadói szabadság? József Attila-kommentárok. Bp. 1976.)

* A költőt és az interpretátort nem alkalmi „társszerzés” köti össze, hanem a kétfajta művészi tevékenység közötti mélyremenő megfelelés. Mindketten a teljes őszinteségre, a legnagyobb fokú precizitásra törekednek (a két törekvés lényegében azonos). A költő habozás nélkül elveti a mindenki fülében ott csengő jelzőt, határozót, hasonlatot, az adott helyzetben egyetlen lehetséges kifejezést keresve, a valódit. Az előadó hasonló választás előtt áll hangonként – s bár ő maga sem tudná kétszer azonos módon előadni a költeményt —, minden alkalommal jogosan érzi, hogy az egyetlen helyes megoldást választotta. A költemény kimeríthetetlenségéből következik, hogy meghatározatlan számú helyes interpretációt enged meg. (Fónagy Iván / nyelvész: Dallamfejtés. In: Füst Milán: Öregség – dallamfejtés. Bp. 1974.)

* Mi a költői szöveg megszólaltatása? Beszéd. Miután pedig minden ember beszél, egyesek számára kézenfekvő következtetés, hogy a beszédet nem kell tanulni. Elmarad azonban az a különbségtétel, amely a költői szöveg „megcsinált” volta és a mindennapok szövegei között fennáll…
Tehetség kell a költői szöveg, a vers olvasásához is: a felismerés képessége, a gondolati és indulati azonosulás adottsága. E nélkül az első fázis nélkül megoldhatatlan a későbbi feladat: a „mögöttes” tartalmakkal feldúsított szóegyüttes megszólaltatása. És már itt hangsúlyoznunk kell, hogy nem csupán mechanikus „hangzóvá tétel”-re kell gondolnunk…
Századunkban igen sok olyan költői alkotással találkozhatik az előadó, ahol egyáltalában semmiféle írásjel nincs kitéve, ahol tehát a tagolás-megformálás végső törvényét maga az előadó határozza meg, mondja ki. Úgy érvényes, ahogy ő olvassa: az ő „olvasata” a hiteles. Ha jól fejtette meg a titkot, és jól adta tovább, hallgatóin mérheti le sikerét. Az ilyen esetekben azután végképp nem segítenek a részmegoldások. Az egészet kell tudni-ismerni ahhoz, hogy a részek (külön útbaigazítások nélkül is) a helyükre illeszkedjenek. (Székely György / rendező: Az előadóművészetről. Szímház. 1976.)

Lenézett műfaj?

* A mai, hivatásos és műkedvelő szavalók egyik hibája, hogy túlságosan didaktikusak. Agyonmagyarázzák a verset, oktatják, ahelyett, hogy élményünkké tennék. Ezek a puritán irányzatok nyilván a patetikus-retorikus szavalás ellenhatásaként jöttek létre, de túlontúl elhatalmasodtak, már-már a művészi szép és igaz rovására…
A hamis, pózos szavalás mindig „látszani” akar valaminek. Aranyszabály : nem látszani — lenni! Soha ne erőltessünk magunkra érzéseket! Próbáljuk előhívni őket. Hogy hogyan, erre mindenkinek magának kell rájönnie…
Vizsgálja meg a szavaló, ura-e a mozdulatainak? mozdulatlanságának? Egy időben halálbüntetés terhe alatt volt tilos a mozgás szavalás közben. Úgy álltunk a pódiumon, mint az oszlopszentek, s ha kincsfeltáró szenvedélyünk izzásában arcunk kipirult, szemünk felragyogott is, kezünk nem mozdulhatott törzsünk mellől, fejünknek nem volt szabad felvetődnie. Nem a mozgás mellett emelek most szót, csak az örökös mozdulatlanság ellen. A mozdulatokat nem szabad
előhívni, de az önkéntelenül feltoluló gesztusokat nem szabad visszaszorítani. (Palotai Erzsi: A szavalásról – műkedvelő szavalóknak. Valóság, 1977.)

* …Van színészet és van szavalás. S ennek megfelelően vannak:
– „csak” szavalóművészek, akik nem feltétlenül jó színészek, esetleg egyáltalán nem azok, s életüket a versmondásra tették fel;
– „csak” színészek, akik nem feltétlenül jó versmondók;
– mindkét műfajban kitűnőek. De a lényeg: a két műfaj különbözősége. Sok olyan kiváló, népszerű színész, filmszínész van, aki nem alkalmas a pódium magányára, irodalmi est összeállítására… A pódiumművészetre való alkalmatlanság nem értékítélet egy színészről! (Surányi Ibolya / előadóművész: A lenézett műfaj. Kritika, 1981.)

* …Számomra a versmondás annyiban színészi feladat, hogy lelkiállapotot tükröz, de a költő mondanivalóját nem tekinthetem szerepnek. Nem a művet létrehozó egyént akarom megszólaltatni, hanem az általa létrehozott művet. Ezt, természetesen, csak saját magamon átszűrve tehetem, óhatatlanul jelen van a személyiségem is, de csak mint hangszer. Megítélésem szerint az a lényeges különbség a nagy színeszek es az elsősorban népművelő szándékú versmondók előadóestjei között, hogy az első esetben a közönség a műveket közvetítő színészt várja, a másodikban pedig az előadóművész közvetítette műveket. Ha ebbe belejátszik, hogy az előadóművész személyisége is érdekes, lebilincselő és kedvelt, az külön szerencse. (Jancsó Adrienne / színész, előadóművész: Pályám emlékezete. Új Irás, 1976.)

*… A versmondó nem színész. Hogy mégis micsoda? Nem is tudom hirtelenjében megfogalmazni. Alighanem ő a Hang. Hang, amelyben formát kap a megismételhetetlen, személyes, anyanyelvű lírai szó egyetemes embersége. Az a hang, amely a költészetet teremtő pillanatban csupán belső, még senki másnak, csak a költőnek hallható gondolat zenéjeként, ritmusaként, személyes ön- és világ-tudatként öltött alakot. A Hang, amelyben az igét teremtő lélek formája, betűk némaságában, és az olvasói magányba ölelt versszó a forma végső misszióját tölti be, s éppen a versmondás hangjaként. Nem, ez nem „közvetítés”. Hanem a versalakzat újrateremtése. (Méliusz József író: Kovács György hanglemezére. A Hét / Bukarest/ 1975. aug. 28.)

Forrás: A vers szószólói. Válogatta, szerkesztette: dr. Böhm Edit. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1989.

1 megjegyzés:

  1. Jó napot, Josef Lewis vagyok. Egy elismert, törvényes és akkreditált hitelező. Nagyon gyorsan és egyszerűen nyújtunk kölcsönöket, személyi kölcsönöket, autóhiteleket, otthoni hiteleket, diákhiteleket, üzleti kölcsönöket, feltalálói kölcsönöket, adósságkonszolidációt. stb.

    Kapjon engedélyt egy üzleti vagy egyéni hitelre ma, és szerezzen pénzeszközöket ugyanazon a alkalmazási héten. Ezek a személyes kölcsönök jóvá lehet hagyni, függetlenül a hitelezéstől, és sok boldog ügyfelünk van, aki támogatja ezt a követelést. De nemcsak megkapja a szükséges kölcsönöket; akkor a legolcsóbb lesz. Ez a mi ígéretünk: Garantáljuk a legalacsonyabb kamatlábat minden olyan kölcsön esetében, amely ingyenes fedezetet nyújt.

    Törekszünk arra, hogy pozitív tartós benyomást hagyjunk ügyfeleim elvárásainak túllépése során. Célunk, hogy méltósággal és tisztelettel kezeljük, miközben a legmagasabb minőségi szolgáltatást időben biztosítjuk. Nincs szükség társadalombiztosításra, és nem szükséges hitelesítési ellenőrzés, 100% -os garancia. Kérjük, azonnal válaszoljon az alábbi részletek alapján, ha érdekel a kölcsön, és mentes a csalásoktól.

    E-mail: progresiveloan@yahoo.com
    Call / WhatsApp: +16626183756
    Webhely: https://progresivefunding.wordpress.com



    VálaszTörlés