Lászlóffy Csaba: Magyar találmány nap / Egy magyar ember egy napja

(Az aranytalicska ezzel a briliánsan szellemes írásával köszönbti a május 21-én  75 éves Lászlóffy Csabát)

A magyar ember látott egy reklámfilmet hazájáról, és ezért elhatározta, hogy a mai napon csupa olyan dolgot vesz a kezébe, amit magyar feltalálóknak köszönhet az emberiség. (A lista nem teljes.)

Kezdetnek fogott egy golyóstollat (Bíró László, 1931), felírta, hogy Találékony magyarok, majd egy mágnessel feltette a hűtőgépre (Szilárd Leó, 1929), utána öngyújtóval (Irinyi János, 1836) rágyújtott egy cigarettára, közben CD-t hallgatott, nézegette a hologramos matricát a borítón (Gábor Dénes, 1947), majd beszedett egy C-vitamint (Szentgyörgyi, 1931). Eszébe jutott egy barátja, telefonált egyet a vezetékes telefonjáról (Puskás Tivadar, 1878). Még volt egy kis ideje, ezért játszott egy kicsit a komputerén (Neumann János, 1944), elmélázott, hogy mely rendszert használja, végül a Basic Computer mellett döntött (Kemény János, 1964), és Excel táblázatba rendezte tennivalóit (Simonyi Károly, 1974). Megnézett (volna) egy 3D-s filmet, de ezt még egy 3D-s szemüveggel (Rátai Dániel, 2010) sem tudta megoldani. A kudarc után feltett egy bakelitlemezt a hagyományos lemezjátszójára (Goldmark Károly, 1948), és bekapcsolta a tv-t is (Mihály Dénes, 1919). Látva, hogy éppen New Yorkot mutatják be, megörült, hogy színes tv-je van (Goldmark Károly, 1948). Nagyon tetszett neki a város, elsősorban a Central Park (Asbóth Sándor, ő készítette a város rendezési tervét is). Még megnézett egy tudományos filmet az űrkutatásról, ismét elcsodálkozott a holdautón (Pávlics Ferenc, kb. 1960), majd még indulás előtt megpróbálta kirakni a Rubik kockát (Rubik Ernő, 1976).

Már semmi nem kötötte le, így elindult sétálni, és mivel a közeljövőben autót kívánt vásárolni, autókat nézegetett. Ezért magához vette automata fényképezőgépét (Mihályi József, 1938), dilemmázott kicsit, hogy a régebbi típusú kontaktlencséjét (Dallos József, 1928), vagy lágy anyagú kontaktlencséjét (Györffy István, 1959) használja-e? Az első kocsi, ami megtetszett, egy Ford T-modell volt (Galamb József, 1908), aztán talált egy dízelmotoros BMW-t (Ansits Ferenc, 1983), és megnézett magának egy Chevroletet is, amelynek automata sebesség váltója volt (Biró László, 1932). Még felmerült egy VW bogár is a speciális dizájnja miatt (Barényi Béla, 1925). Ez annyira tetszett neki, hogy ennek még a karburátorát is megvizsgálta (Csonka János, 1893). De hamar rájött, hogy marad neki a bicikli, hazamenve meg is nézte a pincében, hogy rendben van-e, főleg a dinamója (Jedlik Ányos, 1861), majd ámultan nézte a szomszéd ház tetejére leszálló helikoptert (Asbóth Oszkár, 1928). Ezt a tényt azon melegében elmesélte Pulitzer-díjas (Pulitzer József, 1917) újságíró barátjának, akivel egy múzeumban találkozott, ahol éppen bemutatták a fényáteresztő üvegbeton feltalálásnak fázisait (Losonczi Áron, 2001) – magát a betont nem tudták megnézni, mivel annak jogi hercehurcáit 13 év alatt nem sikerült befejezni.

Mikor végre hazaért, már sötét volt, felkapcsolta, régimódi lévén, még kriptontöltésű lámpáját (Bródy Imre, 1930), megivott egy pohár szódát (Jedlik Ányos, 1940), és mivel megfájdult a feje, keresett egy gyógyszert is, meg is találta a legutóbb Bécsben vásárolt Kalmopyrint (Richter Gedeon, 1912). Az egész nap fáradozásait kipihenendő visszatért a bakelit lemezhez, és feltette a Kodály-módszer vívmányait világszerte elterjesztő (Kodály Zoltán, 1929) Psalmus Hungaricusát.

Még hozzá lehetne tenni: Furánflex-(Kéménybélés) – Kecskeméhty Géza, 19??, Gore.Tex®-(Teflon® mebrán) – Franz Salamon, 1970, Crofon®-Fiber optics – Franz Salamon, 1974 ® Du Pont’s registered Trade Mark.

Forrás: Erdélyi Örmény Gyökerek, 2014. május

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 35.

(Endrődi Sándor nyomán)

1848.

Szeptember 3. Nép barátja. 14. sz. 218 1. Kún László krónikája.

Szeptember 3. Életképek II. 10. sz. 311. 1. Béranger legújabb dala. Csillag alatt Petőfi köv. jegyzetével:

„Siettem lefordítani e' költeményt, melly megbecsülhetlen érdekű talán nem csak én reám, hanem minden olvasóra nézve, mert a' dicső Béranger irta és irta a februáriusi forradalom, a' köztársaság kikiáltása után és irta hatvannyolcz éves korában ! és végre meg ez legszebb költeményei között talán a' legszebbik. Manuel, kihez e' költeményt irta, egy megholt barátja, ki a' restauratio alatt nevezetes ellenzéki tag volt. Petőfi Sándor."

Szeptember 3. Életképek. II. 10. sz. 315. lapon Jókai következő  nyilatkozatát olvassuk:
„E lapok mult számában megjelent versét szerkesztő társamnak Vörösmartyhoz akaratom és határozott tiltakozásom ellenére a fővárostóli távollétemben jött be a lapba.
Nekem roszul esik e nyilatkozat közlése, mert pártunk ellenei örülni fognak a viszálkodásnak, melly köztünk létre jött. Petőfinek módjában lett volna ezt kikerülni, ha engem haza vár és nem távollétemben adja be e művét a lapba; azon esetben, ha ő határozottan ragaszkodott volna annak kiadásához, vagy egyikünk, vagy   másikunk lelépett volna a szerkesztésről.
Így kénytelen vagyok kinyilatkoztatni: hogy e vers kiadatását rosszalom.
Rosszalom, mert nem ismerem el: hogy Vörösmarty valaha olly tettet követett volna el, mellyért a haza előtt meggyaláztassék;
mert nem ismerem el: hogy költőnek joga legyen költőtársa felett ítéletet hozni, ltt biró csak a jövő nemzedék lehet;
mert bár én is szeretem a magam elveit, de azért a más elveit is tiszteletben tartom, kivált midőn megvagyok arról győződve: hogy az a más is becsületes ember és jó hazafi;
mert bárha Petőfi elfeledkezhetik is azon háláról, mivel Vörösmartynak tartozik, én nem feledkezhetem el arról, mivel én tartozom neki.
A vers alá tett asteriscusra, melyben P. elveiről beszél, azt jegyzem: hogy nem ismerem el lapunk elvei közé tartozandónak azt: hogy valakit kihallgatás nélkül elitéljünk s politicai véleményeért költői hirét támadjuk meg.
Petőfi azt mondja: hogy neki fájt V.-t bántani és mégis szól, nekem is fáj e nyilatkozat, de azért kimondám.                                                                   Jókai."

Szeptember 6. Népelem. 57. sz. 228. lapon az Egyenlőségi Társulat szept. 3-iki közgyűléséről azt olvassuk hogy az előadó, Zerffy egy jelentést tett, mely „a társulat figyelmét annyival inkább igénybe vette, minthogy az előadott tény botrányos megsértése törvényeink és kivívott szabadságunknak. Petőfi tagtársunk a múlt egyenlőségi gyűlésen kijelentette, hogy Egressy Gábortól egy röpiratot fog kinyomatni. Másnap egy egyén végig járta a nyomdákat, felszólitván a factorokat, hogy azon röpiratot elébb ki ne nyomatnák, mig azt Hajnik Pál, a rendőroszlály h főnöke kéziratban el nem olvasta volna.
Erélyes és ünnepélyes óvást  ajánlott az előadó e tárgyban, mert ha egyszer megengedjük sajtószabadságunk ily rút megfertőzését, másodszor, harmadszor majd usussá válik és akaratunk ellenére csak azt vesszük majd észre, hogy ismét a censura rabigájába sínylődünk."

Szeptember 6. Kossuth Hírlapja. 58. sz. 265. lapon Vörösmarty czikke A magyar hadseregről. Petőfihez. Szól ekkép :
Petőfinek az „Életképek"-ben egy hozzám írt csinos versete jelent meg, melyben azért fedd és kárhoztat, hogy a katona kiállítás tárgyában a többséggel szavaztam.
Ha csak Petőfivel volna dolgom, nem szólnék. Ő ezen fellépésének helytelenségét előbb utóbb be fogja látni, s én önérzetemben tökéletesen biztosnak érzem magamat.
Azonban az embereket a szép vers el szokta kábítani, s a legtisztább jellem is, ha sajtó utján megtámadtatott, igen sok ferde szájú emberrel találkozik, kik hozzá vagy a kárörömnek, vagy a sajnálkozásnak nyomorúságos mosolyával közelítenek. S a mi legfőbb baj, gyakran okos és becsületes emberek is felülegesen ítélnek kicsiségnek látszó dolgok felett, de minden felülegesség mellett itéletöket egész határozottsággal szokták kimondani.
Filkókkal nem gondolok, mit ítélnek rólam; de okos és jóravaló emberek előtt nem szeretnék hamis színben állni. Ezek figyelmét kérem ki néhány szóra.
Petőfi azt írja versben, (sic!) hogy én míg fennjártam, nagynak mutatkozám, leszállva kicsin vagyok, hogy a földön besároztam magamat, s inkább szeretne rajtam vért látni mint sarat, hogy a „szózat" már érthetetlenné lett, s hogy nem ő, hanem én tépem le fejemről a babért.
Ehhez hozzá adja egy jegyzetben, hogy ő szeretete és tisztelete daczára s bármilly fájdalommal s áldozattal ha szinte el kellene is vérzenie, kénytelen engem elitélni, mert jobban szereti elveit, mint engem.
Körülbelül ezek mondatnak a versben és jegyzetben.
a ki ezeket olvassa, legalább is azt kell gondolnia, hogy én Magyarország függetlenségét, szabadságát, jóllétét, fennmaradását szavaztam le, a nemzetisednek   valamelly nevezetes elvét sértettem meg. Mert legalább is ennyi bün kivántatnék ahhoz, hogy rajtam száradjon a sár, s a mit költeményeimmel netalán használtam, azt országgyűlési szavazataim lerontsák, s még akkor is kérdés: elvesztenék-e becsöket (ha van) költeményeim s nem volnának-e képesek lelkesíteni az utókort, ha addig fennmaradnak ?
Petőfi elv miatt támadott meg. Most tehát az a kérdés: mire szavaztam, s micsoda elvet sértettem meg? Hogy ezt kiki minél világosabban lássa, ide jegyzem a főbb pontokat, mellyekre a többséggel együtt szavaztam.
1.  A hadsereg 200,000 főre emeltessék.
2.  Vezényleti, ügyvezetési nyelv magyar; színek, jelek, öltözet nemzetiek.
3.  A régi katonaság, mihelyt a körülmények engedik magyar lábra állittassék.
4.  A magyar katona csak az ország meglámadtatása esetében használtathassék külföldön.
Úgy gondolom, ha az egész törvényjavaslatban elvekről van szó, csak a 2., 3., 4-ik pont lehetnek azok? S megtagadtam-e ezeket? Egy szóval sem.
S ha most azt kérdi valaki: miért hát ez a nagy hűhó elvekről, babérról, sárról és vérről, sasról és felhőről ? Kisül, hogy semmiért: mert én egyetlen elvet sem tagadtam meg, s az egész ömledezés nem egyéb, mint egy fiatal hazafi, s e mellett költői kebelnek túláradása.
„Igen, de ön arra szavazott, hogy a régi ezredek három zászlóalja, meg két tartalék század ujonczokkal töltessenek be, hogy a huszárezredek kiegészíttessenek."
Való, erre szavaztam, s megvallom, nagy bökkenő volt míg túlestem rajta. Azonban a tapasztalás iránt némi respectussal vagyok. Ha a tapasztalás így szól: „adjatok nekem ujonczokat a régi katonák közé, s én két hét múlva tűzbe viszem őket s isten segítségével megverem az ellenséget", azt mondom rá: jól van, verd meg az ellenséget, s aztán alakítsd át a régi seregeket.
Erre szavaztam; de ez már bármi kákabélű tudós értelmezése szerint is nem elv, hanem a kivitel, s az alkalmazás keserű almája, mellybe bele kell harapni, ha czélt akarunk érni.
Igaz, nekem is jobban tetszett volna, ha valami fiatal, népszerű hadvezér, valami kis Napoleon-féle azt mondja: „Én teremtek magyar hadsereget, átalakítom a régit, átolvasztom az ujonczok közé s megverem az ellenséget." Én magam is csináltam s ajánlottam illynemű terveket, de mellyek mind csak illyen magamféle tapasztalatlan embereknek tetszenek s megvallom, hadi dolgokban nem tartom magamat auctoritásnak.
A hadügyminister kinyilatkoztatta, hogy önálló magyar hadsereget akar (mert hiszen más hadsereget furcsa is volna akarnia), csak időt kért, hogy e szándékát, melly a nemzet kivánatával egy, veszély nélkül létesíthesse. A kérdés tehát csak akörül forog: biztunk-e a hadügyministerben vagy nem ? Én bíztam, és még most is bizom. Meglehet, hogy tehetségét illetőleg, csalatkozni fogok; de már ez aztán nem olly dolog, hogy elvtagadásról beszéljünk, s a babért letegyük a sárba. Ez fatum, balszerencse lehet, de gyalázat nem.
Ezek nézeteim a vers s jegyzet tartalmáról s tárgyilagos igazságáról. Most még Petőfihez néhány szót. Többször elolvastam a verset s véleményem ebben állapodik:
Petőfi ezen verse által mindenesetre kitette magát a higadtabb emberek ítéletének.
Nem fogják-e méltán mondani: Petőfi Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mind eddig még egy jó szót sem szólt; honnan van az, hogy olly mohón ragadta meg az alkalmat, róla kárhoztatását kimondani ? Tisztelet-e, szerénység-e az, midőn valakiről minden komolyabb vizsgálat nélkül így szólunk: én elitélem őt! kicsoda ? Petőfi, kit ? Vörösmartyt s miért ? elvekért, mellyeket Vörösmarty meg nem tagadott. Ez legalább is igen nagy elbizakodásra s könnyelműségre mutat."
S ha mélyebb psychologiai vizsgálatokba akarnék bocsátkozni, nem tünik-e ki, hogy Petőfi kegyelettel akarván szólani, szólt igen roszul palástolt s mondhatom, igen idétlen szánakozással, mellyre én teljességgel nem szorultam.
Azonban ezen fejtegetést nem fűzöm tovább. Bal idők szerencsétlensége, hogy kelleténél ingerültebbek vagyunk s igazságtalanok a legjobb hazafiak s legjobb barátunk iránt is. — S ebben nemcsak Petőfi vétkes, hanem gyakran mi magunk is, kiket fiatalság nem ment. Bal időkben gyanú, bizalmatlanság tépik a nemzet kebelét, s a legjobb ügy bizalmatlanság által csírájában fojtatik meg.
Épen ezért vigyázatosaknak kell lennünk mások megítélésében. Ha a legjobb magyarok egymásban nem bíznak, ki lesz akkor, ki bizodalmunkat megérdemli ?
Mi az ellenemi kifakadást illeti: még menthető volna, ha fényes szónoklattal a képviselők házát félrevezetném; de mivel e részben teljesen ártatlan vagyok (mert nem érezvén magamban szónoki tehetséget, mindeddig egyszerű szavazatra szorítkoztam) nincs ok, hogy bárki is befolyásomat veszélyesnek tartsa, nincs ok, hogy nem elvi, hanem csupán alkalmazási kérdések eldöntésénél egyszerű szavazatomért kiválólag megtámadtassam. Mert ha költőnek tartatom is, de az élet dolgaiban nem szeretek ábrándozó lenni, s csak ezen feltét alatt tartom szabadnak, hogy költő a gyakorlati kérdések megoldásában részt vegyen.
Egyébiránt nem gondolom, hogy ezen kis tollharcz a jó viszonyt közöttünk felbontsa A sajtó azért van, hogy írjunk. Petőfi elmondta rólam véleményét, én most mondom el. Ő engem vétkes politicusnak tart, én őt igen gyarlónak és könnyelműnek. Vádja súlyosabb, mint az enyém. Az idő ítélni fog köztünk.
S hogy én is verset mondjak, egy jó tanácscsal végzem szavaimat:
Légy buzgó, de szerény, bírónak még te kicsin vagy. 
Élj, küzdj és munkálj s  várd el ítéletedet, —
Vörösmarty.

Szeptembsr 8. Kossuth Hírlapja. 60. sz. 275. lapon: Válasz Vörösmartynak. Nem szeretem a feleselgetést, kivált ily időkben, midőn a közönségnek kisebb gondja is nagyobb, mint egyes emberek szóváltogatásait hallgatni; mind a mellett nem hagyhatom szó nélkül Vörösmartynak e lapok 58-ik számában hozzám intézett sorait. Nem bocsátkozom a czikk pontonkinti cáfolatába, nehogy mind a magam, mind a mások becses idejéből sokat raboljak el; csak általánosságban egy pár rövid észrevételt.
Azt én gondoltam előre, hogy Vörösmarty felelni fog versemre, de megvallom, ingyen sem hittem, hogy úgy fog felelni, amint felelt. Nem hittem, hogy olyan fegyvereket fog használni, minőket senkitől sem érdemlek, s ő tőle legkevésbbé, s a mellyek ő hozzá nem is méltók: a gyanúsítás és lenézés fegyvereit. Ezek a polémia legkopottabb, legmindennapibb fegyverei. Ha kardot szúrt volna belém, hallgatnék, de miután bunkósbottal támadt meg, nem hallgathatok.
Azt mondja: „Nem tünik-e ki, hogy Petőfi kegyelettel akarván szólani, szólt igen rosszul palástolt s mondhatom igen idétlen szánakozással ?" stb. Erre minden elfogulatlan ember azt fogja mondani, hogy nem tűnik ki, de ha csakugyan ez tűnnék ki, ugy megvallom, nem oly hangon irtam, mint lelkem mélyében akartam.
Azt mondja: „Petőfi Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mindeddig még egy jó szót sem szólt; honnan van az, hogy olly mohón ragadta meg az alkalmat, róla kárhoztatását kimondani?" stb. Engedjen meg Vörösmarty, de azt nem tudja, nem tudhatja, hogy én ez alkalmat mohón ragadtam-e meg, vagy hosszú kinos lelki harcz után ? és amit előbb mond, az egyátalában nem áll, mert én már nem egyszer mondtam róla jót és igen sok jót nyilvánosan (az 1845-iki Életképekben megjelent Uti jegyzeteimben, az 1847-iki Hazánkban megjelent Uti leveleimben stb.) de arról nem tehetek, ha elmulasztotta elolvasni, vagy arra méltónak nem tartotta. És azon fölül tettem azt, mit senkivel sem tettem, összes költeményeimet neki ajánlottam „tisztelet és szeretet jeléül". Hogyan mondhatja hát, hogy mindeddig egy jó szót sem mondtam felöle ? miért akar tényeket megsemmisíteni? Én legfölebb hibáztam azon versemben, de ö vétkezett, midőn azt nem a legtisztább baráti és hazafiui fájdalom, hanem isten tudja millyen rossz indalat kifolyásának magyarázta. Ezzel azon gyanút vágja arczomhoz, hogy én soha sem voltam őszinte tisztelője, hogy én csak tettetem iránta a tiszteletet, szóval, hogy kétszínű ember vagyok, s ez a legczudarabb jellemtelenség, mi embertől telik, s ezt nem engedhetem meg, hogy magamon száradjon. Fölhívom mindazokat széles e világon, kik engem ismernek, nyilatkozzanak valamennyien, tapasztalták-e bennem csak árnyékát is a kétszinüségnek ? ha igen, borítsa fejemet a nemzet megvetése!
E gyanúsítás fáj, és fáj az a lenéző hang, mellyen beszél velem Vörösmarty, mondván többek között: „én elitélem őt! kicsoda? Petőfi, kit? Vörösmartyt" stb. Már kérem alázatosan, akárki az a Petőfi, de mindenesetre ollyan ember, kit Vörösmartynak sincs semmi joga lenézni. S ha épen kedve volt Vörösmartynak a szerénységről beszélni, inkább akárhol beszélt volna róla, mint itt, midőn ő is feledni látszik a szerénységet. Egyébiránt a mi a szerénységet illeti: én azt igen silány portékának tartom, mellynek betanulását soha sem találtam fáradságra méltónak, mert az a jezsuiták találmánya. Göthe teljes hosszú életében egyszer mondott okosat, akkor, midőn azt mondta: „nur die Lumpen sind bescheiden".
Czikke végén, miután a szerénységet repetálta, igy szól Vörösmarty: „bírónak még te kicsin vagy" Nincs mit szólnom ellene, elismerem teljesen, ha azon érdemes táblabirói hiszemben él Vörösmarty is, hogy mindaddig kicsin az ember bírónak, míg nagy hasa nincs.
Különben, a mit ő gondol, én is azt gondolom, hogy t. i. e tollharcz nem bontja föl közöttünk a jó viszonyt. De ha  ellenkezőleg  lenne   is,  nem  csak  ö   vele,   hanem
akárkivel a föld hátán, mindig kimondanám szabadon meggyőződésemet. Inkább legyek ezután is, mint ekkorig voltam, bátran és kérlelhetlenül kimondott meggyőződésem martyrja, hogysem gyávasággal vádolhassam én magamat. Én magammal akarok békében élni, nem a világgal —
Petőfi Sándor.

Szeptember 10. Életképek II. 11. sz. 347. 1. Forradalom.

Szeptember 10. Életképek. II. 11. sz. 351. lapon: Első és utósó fölszólalásom egy igen piszkos dologban.
Jókai Mór szerkesztőtársam az Életképek előbbi számában egy nyilatkozatot bocsátott ki ellenem Vörösmartyhoz írt versemet illetőleg, s tette ezt hírem és tudtom nélkül. Ha én e nyilatkozat indokát nyilvánosságra hoznám, a közönség azonnal tudni fogná, mit tartson Jókai felöl? mert annak indoka minden inkább a világon, mint Vörösmarty iránti tisztelete . . . de én nem hozom napfényre azon indokot, mert nem elvem magánügyeket közrebocsátani, nem akarok olly fegyverrel vívni, melynek egyik vége legyőzné ugyan ellenemet, de a másik vége engemet beszennyezne. Elhagyom tehát a nyilatkozat indokát, csak a nyilatkozatra magára teszem meg észrevételeimet.
Scandalosus dolog, két szerkesztőnek a magok lapjában egymás ellen síkra kelni, de ő dobta le a keztyüt s én morális kötelességemnek tartom azt fölvenni; van azon nyilatkozatban öt impertinentia, mit nem hagyhatok szó nélkül.
1-sö impertinentia. Azt mondja Jókai: „nem ismerem el, hogy költőnek joga legyen költő társa felett ítéletet hozni", s éppen azon czikkében, melyben ezt mondja, megítél ö és pellengére állít engemet. Vagy ez csak holmi Petőfi-féle kicsinységeknek nem szabad, de a Jókai-féle nagyságok kivételei e szabálynak ?
2-dik impertinentia. Azt mondja: „bár én is szeretem a magam elveit, de azért a más elveit is tiszteletben tartom" stb. s ugyanakkor az én elveimért amúgy hübele-balázs módjára nekem esik.
3-dik impertinentia. Azt mondja: „bárha Petőfi elfeledkezik is azon háláról, mivel Vörösmartynak tartozik, én nem feledkezhetem el arról, mivel én tartozom neki." Tehát Jókai hálátlansággal vádol engemet s ugyanakkor, engemet vádolván, ellenem kezet emelvén, a legczudarabb hálátlanságba esik. Én nem tudom, mennyi hálával tartozik Vörösmartynak, de azt tudom, hogy a mennyivel tartozik Vörösmartynak Jókai, tíz arnyival tartozik énnekem, ha egyébért nem, már csak azért a több mint baráti, több mint testvéri, több mint atyai szeretetért is, mellyet rá hosszú éveken át pazaroltam. Talán emlékszik a közönség egy költeményemre, mellyet Jókaihoz irtam néhány év előtt. E költeményre többi barátim azt mondták: „te Jókait szereted legjobban ? te ő benne bizol egyedül ? majd meglátod, Jókai fog legjobban megcsalni, Jókai lesz leghálátlanabb irántad." Én kinevettem őket, sőt megharagudtam rájok, pedig im a következés mutatja, hogy igazok volt.
4-dik impertinentia. Azt mondja: „nem ismerem el lapunk elvei közé tartozandónak azt, hogy valakit kihallgatás nélkül elitéljünk" stb. Hát állítottam én azt, hogy azon elvek lapunk elvei! nem a magam elveiről beszéltem én ott ? és végre kihallgatás nélkül ítéltem én ? tagadom, mert mielőtt kiadtam versemet, igen hosszan beszéltem e felől Vörösmartyval a nélkül, hogy capacitálni tudott volna. De ha mingyárt nem beszéltem volna is vele, tény volt előttem, mellyből ítélhettem és ítéltem.
5-dik és legnagyobb impertinentia: hogy Jókai az egész nyilatkozatban olly fennhangon, olly categorice, olly leczkéztetöleg beszél velem, mintha praeceptorom, mintha mesterem, mintha gazdám volna. Az imént vádol engemet feledékenységgel, s ö felejti el, hogy ő az én tanítványom, az én kis öcsém volt, hogy ö az én szárnyaim alatt nőtt fel. Egyébiránt jól teszi, hogy elfelejti; s felejtsen el még sok mást, kívánom az ö javára, különben sok lelkifurdalást fog szenvedni az életben.
Jókainak ama nyilatkozata után kettőt kelle tennem :
kiadni ezen ellennyilatkozatot s kiadónknál fölmondani a szerkesztést. Megtevém mind a kettőt s így be van a dolog fejezve. Szerződésünk ezen év végéig tart; ez év utolsó napján megszűnöm az Életképek szerkesztő- és dolgozótársa lenni.                                                          Petőfi Sándor.

Szeptember 10. Nemzetőr. 11. sz. 169. lapon Vahot Imre álnév alatt a következőket irja: „Petőfi Sándor, miután már olly sok hitvány költőt feldicsöitett kobzával, verset irt Vörösmartihoz, melyben letépni erőlködik a legnagyobb magyar költő babérját s meggyalázni becsületét azért, mert ez mint törvényhozó a hadsereg kiállítására nézve nem a vak légyként n;indennek neki rohanó Madarászokkal, hanem Kossuth becsületes és eszélyes indítványára a többséggel szavazott. Én mellőzve a hála és pietás kérdését, mellőzve különösen azon tiszteletet, mellyet Petőfi az érte olly sokat tett nagy költőnek tartozik, — egyszerűen csak azt jegyzem meg, miként Vörösmarti a képviselő, ha mindjárt bűnt követne is el, — mit ugyan akarva sohasem fog tenni, Vörösmartinak, a költőnek babérját ez által soha nem téphetné szét, és ha mindjárt valóban bűnt követne is el, — még akkor sem illenék Petőfinek az ő irányában bakó szerepét elvállalni. Vörösmarti Kossuth Hírlapja 58. számában szokott szelid, emberszerető hangulatával válaszol Petőfi meggyalázásra törekvő versére, politikai eljárásának okait higgadtan, alaposan taglalja. Végül a szerény költő így fejezi be védelmét: „Petőfi elmondta rólam véleményét, én most mondom el. Ő engem vétkes politikusnak tart, én őt igen gyarlónak s könnyelműnek. Vádja súlyosabb, mint az enyém. Az idő ítélni fog felettünk. — S hogy én is verset mondjak, egy jó tanácscsal végzem szavamat:
Légy buzgó, de szerény; bírónak még te kicsiny vagy, 
Élj küzdj és munkálj s várd el ítéletedet."
Én részemről, ha verset tudnék írni illy forma epigrammal válaszoltam volna Petőfi versére: „Sándor öcsém, te minden versedben szabadságunk elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod ; te keservesen panaszkodál, hogy nem akkor születtél, midőn alkalma volt a magyarnak dicskoszorut szerezni a harczmezőn. íme most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának, — te katona voltál, gyermeked nincs, — s roppant kardod, mellyel a márcziusi napokban annyira csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik. No de azért édes öcsém, nem irigylem költői babérodat. Egy önkéntes".*) A fenti csillag alatt ez a megjegyzés áll: „Mi ismervén Petőfinek e részbeni gondolkozását, ő azt tartja, hogy a ráczok elleni csatárzás nem szabadságháboru, s ezért nem akar abban részt venni."

Szeptember 10. Népelem. 61. sz. 241. lapon olvassuk, hogy midőn ugy ministereink (Batthyányi és Deák) mint az országgyűlés küldöttsége sikeretlenül járt Schönbrunnban szept. 7-én a királynál a katonaság, a Jelasics és a déli lázadás ügyében : az egyenlőségi társulat szept. 8-iki közgyűlésében elhatározta „hogy aláirást nyit honvédi seregre, fővezérül választatott Perczel Mór, segédekül Kovács Ferencz, Hatvani, Hovarik és Gajzágó (Salamon); századosoknak : Bangya, Nyiri-Terczel Vincze, Mérei (Mór), Ágoston, Antal Mihály, Petőfi, Vasvári Pál, Csernátoni (Lajos), Funták. (E felhívás azonban, mert az országgyűlés szept. 12-én egy más, az egész hazára kiterjedő toborzó felhívás kibocsátását határozta el, abba maradt.) Ugyanezen az ülésen Madarász József indítványára megválasztották az állandó bizottmány tagjait is, melynek az a hivatása volt, fölváltva 6—6 órát ülni egy aranykéz-utczai kávéházban, hogy „az események felett virasszon". Az állandó bizottmány tagjainak névsorában ott van a többek közt Petőfi és —  Zerffy neve is.

Szeptember 17. Életképek. II. 12. sz. 370. 1. September 10. 1848. — „Jöj el végre valahára, te határozó, te nagy óra" kezdetű költeménye.

Szeptember 18. Márczius Tizenötödike. 160. sz. 642. lapon :
Pest, september 17.
Hét hónap óta, a februáríusi franczia forradalom óta szakadatlan hullámzásban, rengésben volt lelkem. Minden nap egy uj remény, uj feszült várakozás, uj lelkesedés, uj aggalom, uj harag és minden a világon.
Ki hinné, hogy egy folytában ennyit képes megbírni az emberi sziv, kivált illyen sziv, mint az enyém, mely nagyító üveg módjára jót és roszat óriási alakban tüntet vissza, melly a rengeteg viszhangjaként egy kiáltásra száz kiáltással felel!
Megbirta szivem e hét hónapos földindulást, (fölindulást ?) a nélkül, hogy darabokra tört volna: de meg kell vallanom hogy eltompult, elérzéketlenedett, elájult.
Most iszonyatosan rideg a lelki életem.
Az utósó napok eseményei nyomot nem hagyva pattantak vissza rólam, mint a golyó a márvány szoborról, mint a mennykő a gránitszikláról.
A nemzetgyűlés levetette ama szép fényes harczi öltözetet, mellyet september 11-kének estéjén vett föl, levetette mingyárt más nap, és helyette egy vén asszony szoknyájába bujt.
Hallottam, hogy Jellacsics berontott Magyarországba 20,000 emberrel és nem estem kétségbe.
Hallottam, hogy Teleki Ádám tábornok olly csufondáros hazaárulást követett el, mellynek párját az összes világtörténetben kell keresni, és én nem tagadtam meg az istent.
Jelen voltam tennap este a nemzetgyűlésben, midőn fölolvasták a nádorhoz irt német levelet a királynak, mellyben megtagadja ama föltételeket, miknek teljesítése mellett ajánlotta Battyáni a ministerelnökség elvállalását; jelen voltam fölolvasásán e levélnek, mellyben király ő kelme vagy akarom mondani ő felsége megdorgálja a nemzetgyűlést, hogy ezt meg azt merészelte tenni, mellyben a magyar nemzet olly hallatlanul pofon veretik egy német izé által, és nem sírtam elkeseredésemben, nem fújtam orromból és szájamból tüzet dühömben, nem szégyellem magamat, nem pirultam, hogy magyar vagyok; még csak azt sem kiáltottam, hogy éljen a köztársaság.
És még sok mást láttam és hallottam, s mindeneknek láttára és hallatára olly érzéketlen, olly nyugott maradtam, mind a két ezer esztendős múmia.
S mostan én, ki hat hónappal ezelőtt ezt irtam, hogy „nincsen több (sic!) szeretett király," s kit ezért a Kárpátok-tul Adriáig elvetemült hazaárulónak kiabáltak magyar testvéreim, most én azt kérdezem: „hát van-e még szeretett király ?" és nem kaczagok.
Nem tudom, meddig tart lelkemnek ezen ájulása ? de azt tudom, mire ütni fog a bosszú órája, melynek ütnie kell, akkorára visszanyerem elvesztett erőmet, rugalmasságomat visszanyerem tizszerezve, százszorozva, és tényező leszek az ítéletnek ama véres napjain, midőn e nemzet elégtételt vesz megtiprott jogaiért, fölrúgott becsületeiért!
Mert végre is él az isten, a ki nem engedheti, hogy egy nemzet mindörökké bántott és meggyalázott legyen, egy olly nemzet, melly talán könnyelmű, de nem vétkes, melly talán túlságosan loyalis, de nem gyáva!
Nem, nem, és ezerszer nem! a magyar nemzet nem gyáva. A ki téged gyávasággal vádol, nemzetem, az nem olvasta a világtörténet legszebb, legfényesebb lapjait, mellyeken kardod dicsősége ragyog. És kiért villogtattad századokon át, habár nem mindig győzedelmes, de mindig hősi kardodat! ha te nem mártirkodtál volna, magyar nemzet, most a török félhold vetne kísérletes fényt az európai műveltség romjaira!
És pedig a melly nemzet nem gyáva, annak nem lehet elvesznie, a melly nemzet küzdött az emberiségért, annak nem szabad elvesznie!
Kicsiny tűz vagyOk a haza éjében, de tűz vagyok; s csak egy szót olvashat a nemzet a sors könyvében fényemnél, de ez az egy szó a Remény!                Petőfi Sándor.

Szeptember 18. Életképek. II. 12. sz. 379. lapon Jókaitól a köv. nyilatkozatot olvassuk:
„Petőfi nagy zajt üt szerkesztői tiltakozásom ellenében. Erre oka nincsen. Én sem elveit, sem személyét soha nem bántottam. A mi a hála dolgát illeti, velem jótéteményt senki a világon, Petőfi legkevésbbé sem követett el. Én barátságomat nem szoktam kölcsönbe adni, mellyért kamatot várok. Petőfi engem sohasem szeretett, én szerettem őt, s azért az ő kíméletlen szavai engemet legfeljebb bántanak, de ellenségévé nem tesznek. Én ezentúl sem mulasztandok el egy alkalmat is, mellyben Petőfivel szívességet követhetek el s mint eddig nem nyertem érte viszonszivességet, ugy ezentúl sem fogok várni, sőt ha azért nekem Petőfi ismét csak kíméletlenséggel fogna fizetni, azt neki előre megbocsátom. Ő arról nem tehet; ő ugy született. Jókai Mór.

Szeptember 20. Népelem. 68. sz. 273. lapon: Petőfinek az Egyenlőségi Társulat nevében kiadott proklamácziója. (Ez megjelent külön röplapon is magyar és német nyelven.)
Az Egyenlöségi Társulat Magyarország lakosaihoz, testvéreihez, rokoninkhoz szíves üdvözletet!!
Bánat és harcz szól belőlünk; ollyanok a mi szavaink, mint mikor a szél bele süvít a félrevert harang zugásába.
Tüz van, tüz van . . . nem egy falu, nem egv város, hanem az egész ország ég. Fölharangozzuk az egész nemzetet. Talpra legények! Ha most fel nem keltek, fekünni fogtok a világ végéig.
Magyarok, ezelőtt ezer esztendővel megindult egy népfaj Ázsiából azon szándékkal, hogy fölkeresi a föld legszebb, legtermékenyebb tartományát s azt elfoglalja maradéka számára, soká, nagyon soká vándorolt e népfaj, mig azon tartományt megtalálta, de végre megtalálta, el is foglalta; és mikép foglalta el ? négy vagy öt álló esztendeig szakadatlanul harczolt, öt álló esztendeig hullott az ember, omlott a vér, mint a záporeső.
Magyarok, így szerezték meg számunkra őseink e szép tartományt, mert azok az Ázsiából jött vitézek a mi őseink. Két száz esztendeig élt szabadon a magyar nemzet itt uj hazájában. Hol jó, hol balszerencse érte, hol örült, hol búsult, de mindig szabad volt.
Ekkor fölhívta (a) Lotringi herczeget hogy fogadja el a magyar koronát, legyen Magyarország királya, s itt kezdődik a mi nyomomságunk, mely háromszáz esztendeig tartott, egészen az idei tavaszig.
A magyar nemzet így szólt a Római császárhoz: „mi eddig tetszésünk szerint választottuk királyainkat, de abba bele untunk, mert minden uj király választásánál olyan villongások történtek, melyek tetemesen gyöngítették hazánkat. Átadjuk neked, Római császár! neked és maradékidnak a magyar koronát azon kikötéssel, hogy törvényeinket, jogainkat, szabadságunkat nem csak, hogy meg nem sérted egy ujjal sem, hanem azokat, mint szentségeket, védelmezni tartozol."
A Római császár erre azt felelte: „Elfogadom a koronát, és én a magyar nemzetnek, a magyar nemzet törvényeinek, jogainak és szabadságának megtartója és védelmezője leszek." Ezt fogadta a Római császár, nem csak fogadta, hanem esküvel is megerősítette s utána mondta ezt az esküt minden ivadéka, mikor megkoronázták, de az esküt az őt környező Camarilla mindig kijátszotta.
Annyi bátorság nem volt a Camaríllába, hogy nyíltan egyszerre azt mondta volna: „magyar nép, vége a szabadságodnak, rab vagy, Ausztria rabja!" hanem csűrés-csavarás, alattomos áskálódás és mindenféle ördögi mesterségek által oda vitte a dolgot háromszáz esztendő folytán, hogy minden törvényeinket fölforgatta s kivetkeztetett bennünket minden ősi jogainkból és szabadságunkból.
Nincs az istennek olyan kezén-lábán megkötözött népe, mint mi voltunk az utolsó időben. A ki azt akarta, hogy véres halállal vesszen el, nem kellett egyebet tennie, csak ezt a szót kimondania, szabadság. Így vesztek el a vérpadon : Zrínyi, Frangepán, Nádasdi, Martinovics és mások számtalanan.
Római császárok azt ígérték, azt esküttek, hogy barátaink, atyáink lesznek és a helyett mik voltak?
Pénzünket a maguk zsebére rakták s ifjúinkat elhur-czolták osztrák katonáknak. Saját fiaink és testvéreink őrizték kivont karddal tömlöczünket, s e iömlöcztartókat a mi pénzünkkel, a mi véres verítékünkkel fizette az ausztriai német kormány. Kinek olyan erős a lelke, hogy e pokoli gazságra meg ne döbbenjen ?
De feljött az 1848-ik esztendő, ugy jött fel, mint egy uj haragos csillag, a népek haragának csillaga.
A franczia trónuson egy elvetemedett gaz király ült; Francziaország elkiáltotta magát, és e kiáltásra megrendült és összeroskadt a trón, s a hitszegő király rémülve szökött el, s most fején korona helyett átok van.
Követte Francziaország példáját Európa minden népe, fölkiáltott és fegyvert ragadott szabadságáért. Fölkeltünk, mi is magyarok, fölemeltük a szabadság eltiport zászlaját: Pozsonyban Kossuth, Pesten az ifjúság. Mint a mennydörgést ugy harsogott be Bécsbe a magyar nép szava: „Mi szabadok akarunk lenni, s akár szép szerével, akár véres küzdéssel, de visszavivjuk elrabolt ősi szabadságunkat!"
A bécsi német kormány nem mert ellenállani törvényes és igazságos követelésünknek és azt mondta: „Jól van, kedves magyar nemzet, légy szabad, vedd kezeidbe régi jogaidat, mellyeket apródonkint elloptam tőled; légy boldog." Mink szerencsétlen könnyenhivő, mindenkiben bizó emberek vagyunk, kész pénznek vettük a szép szót és lefeküttünk, mint a kinek legjobb rendben van szénája s csak most ébredezünk, mikor a Camarilla ismét összeszedte magát s azt kiáltja ránk: „A mit márcziusban engedtem nektek, az csak tréfa volt, most visszaveszem, s ti szolgálni fogtok nekem, mint eddig szolgáltatok, katonákat fogtok nekem adni, pénzeteket ide külditek Bécsbe s azonfelül, minthogy nekem igen sok adósságom van, fizetni fogjátok adósságomnak egy részét, fizettek 200 milliom forintot!"
Magyar nép, ha van még istened és lelked, mit felelsz erre ? nem kiáltja-e milliom és milliom ember ezt: „Nincs a világon az a hatalom, mely ismét elrabolja tőlünk a szabadságot! a mindenható isten csak az eleiünket veheti el, de szabadságunkat nem!"
Vagy kételkedtek szavainkban ? nem hiszitek, hogy mindez igaz, a mit mondunk ? akkor mondjátok meg, mit csinál vad csordájával a magyar földön fellachich, a horvát bán, kit ezen hivatalról a király már egyszer letett, aztán ismét bele tetette a Camarilla törvénytelenül, törvényeink sárba tapodásával! mondjátok meg ezt, mert már határainkon belül van Jellachich és napról-napra beljebb jön az országba, s azt hirdeti, hogy még az idén ö tart országgyűlést Pesten korbácscsal és kancsukával.
Magyarok, nem ennek végbevitele, hanem e szónak csak kiejtése is olyan vakmerő szemielenség, melyet Jellachich torkába saját vérével kell befojtanunk.
De Jellachich és az ő czinkosai azt hirdetik, hogy ő a népnek nem ellensége, sőt barátja. Van-e közletek olyan együgyü golyhó, ki ezt elhiszi? Jellachich a bécsi osztrák Camarilla czimborája, zsoldosa, a bécsi Camarilla pedig minden népnek ellensége; már most hogyan lehetne az egy népnek barátja, ki a népek ellenségének szövetségében és zsoldjában áll? ez képtelenség!
Ha azt akarjátok, hogy újra robotoljatok és dézsmát adjatok, hogy újra teherhordó állatok legyetek, fogadjátok szívesen Jellachichot és a vérengzö horvát seregeket; de ha megesküdtetek, mint szabad nemzethez illik, hogy soha többé magatokat meg nem hajtjátok, hogy soha többé váltaitokra izzasztó és meggy alázó terhet nem vesztek, ugy föl, polgárok, föl küzdeni élet-halálra!
És ha Jellachich csak azt akarná, hogy szabadságunkat veszi el, de ö ennél többet, sokkal többet akar; az ő szándéka az, hogy a magyarokat kiirtsa a fold színéről, hogy a magyar hazából Horvátországot csináljon.
De a magyarok istenére esküszöm, hogy ebből semmi sem lesz, ha a pokol minden ördöge segíti is! bízunk vitézségedben, magyar nép, hogy könnyebb lenne az égről a legmagasabb csillagot leszakítani, mint téged a földről kiirtani!
Föl hát magyarok, föl fegyverre! teremjen talpon minden ember, kiben még egy cseppecske van abból a vérből, mely nekünk ezer esztendővel ezelőtt e szép hazát szerezte.
Nekünk nincs a világon testvér nemzetünk, melytől segítséget kérhetnénk, mely segítséget adna; egyedül állunk, mint a magányos fa a pusztában; nem támaszkodhatunk csak az istenre és magunkra, de e kettő elegendő lesz arra, hogy örök időkre megmentsük a magyar nemzet életét és becsületét.
Petőfi Sándor
az egyenlőségi társulat megbízásából.

Szeptember 24. Életképek. II. 13. sz. 399. 1. Ne feledd a tért. (Moore Tamás után angolból.) — a 400-ik oldalon pedig: Egy emlék a' kórházban (Moreau Hégezippe után francziából.)   Ez  utóbbi  költemény  Petőfi   következő jegyzetével:
„Hégezippe Moreau, Francziaország egyik legszebb lelkű és legszerencsétlenebb költője. Született Parisban 1810-ben 's meghalt 1838-ban sok évig tartó koldusnyomor után egy kórházban isten és embertől elhagyatva. Költeményeit halála előtt nem rég adta ki, s dicsősége még jókor érkezett .... temetésére. Nyolcz évi koplalásnak dija pompás temetés volt. Gilbert, kiről e dalának végsorai szólnak, előtte élt franczia költő volt s szinte mint ő nyomorban és kórházban halt meg. — És ezek Francziaországban történtek, a nagy és fényes Francziaországban! mit mondjon, mit tegyen a magyar költő! hallgasson, és ha lehet illy szomorú vigasztalásul, vigasztalódjék. A költő mindenütt édes gyermeke az ínségnek. P. S."

(Folytatjuk)

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 34.

(Endrődi Sándor nyomán)

1848

Július 12. Alföldi Hirlap. 4. sz. 15. lapon: „- Halljuk, hogy Petőfi élethalálra hivta ki Nagy Károly kiskunsági követet, ki őt meggyalázía volt, midőn szinte, mint követjelölt lépett föl Kun-Szent-Miklóson. Valóban bolondság, egy életet, s egész jövőt koczkáztatni olly szúnyog dongása miatt, ki önmagával is telhetetlen. Ha én Petőfi volnék, ignorálnám az egészet, minthogy az ollyszerű retorsioval, csak Nagy Károlyt emeli, magát pedig lealacsonyítja. — R. L "

Július 13. Ellenőr. 40. sz. 158. lapon. — „Petőfi az őt hirlapilag legyalázó Nagy Károlyt párbajra hivta ki, de az elég gyáva volt el nem fogadni. P. felszólítja a nemzetgyűlés tagjait, hogy ily embert körükben meg ne szenvedjenek."

JuIius 13. Hazánk. II. 6. sz. 24. lapon : „Petőfi Nagy Károlyt, ki ellene Szabadszálláson követül választatott, a Radical-lap szerint élet-halálra kihivá, mit azonban a kihívott el nem fogadott "

Július 35. Charivari. Szerk. Lauka G. 5. számban a köv. hirdetés olvasható : „Tudomásul. Melles György előbb Petőfi Sándornál inas, több apróságok elorzásával megszökve, előttem idegen, nálam egy napig mint kihordó alkalmaztatott. De nálam is csaláson kapálván, szintúgy elüzetett. Most Petőfi Sándor s az én nevemben ismerőseinkhez jár egyet-mást kéregetni, sőt sikerűlt is gazságának kardot, puskát csalni el. Ezennel felszólítom ismerőimet, Melles Györgynek semmit nevemben ki nem adni, sőt őtet mint nyilvános tolvajt letartóztatva, az illető hatóságnak átszolgáltatni. Pest, jul. 14-én. 1848. Lauka Gusztáv."

Július 16. Életképek II. 3. sz. 89. 1. Petőfi István tábori levele (Veszprém, július 12. 1848) bátyjához.

Július 17. Márczius Tizenötödike. 106. sz. 405. lapon a  következő   levél   olvasható:   „Levél   Petőfi  Sándorhoz. Czegléd, július 8. 1848. Kedves polgár! hasznos vagy haszontalan lesz levelem ? ... én mindenesetre kötelességemnek teszek eleget. Városunkon utazott át a fülöpszállási deputatio, melly Jász-Berénybe tisztujitás végett volt kiküldve, minthogy éppen este érkeztek hozzánk, volt alkalmunk velők bővebben szólhatni. Előhoztuk nekik önt, a választást és a meggyaláztatást s mostuk őket. A jegyző (a deputatio feje) adta a font, a többiek utána mondták: miért tolakodott Petőfi? csupán egy nem mondta utána, kinek neve Herpai János, ez mindig hallgatott. A vita hosszasan folyt, végre felszólalt Herpai ekképen :
„Édes uraim, én már régóta hallgatok, és azt látom, hogy az idevaló urak egészen máskép beszélnek, mint a szabadszállásiak. Azt mondják az én deputatus társaim : miért tolakodott Petőfi ? én pedig azt kérdem: hát Nagy Károly miért tolakodott ?"
Egy deputatus hang : „Nem tolakodott!" Herpai: „Nem tolakodott? Hát miért járt Fülöpszállásra hozzánk minduntalan posta, hogy csak Nagy Károlyra szavazzunk, lesz jó ebédünk és enni inni?"
Egy deputatus: „Nem jól emlékszik, bátyám uram!" Herpai: Egyik lábam a koporsóban, egy szót sem hazudom, isten engem ugy segéljen! (e szavait megtapsoltuk.) Én magam is Petőfire akartam szavazni, mert ugy gondoltam, hogy a ki ollyan szép verset ir — mert én gyakran olvasgatom — és aki a tavaszszal márcziusban olyan bátran mert a nép mellett beszélni, és még sem bántották ez ideig, annak bizonyosan nagy embernek is kell lenni, mert ő szegény ember fia, hogy merne hát ollyan bátran beszélni, ha neki nagy esze nem volna ? El is mentem választáskor Szabadszállásra, de már a sok részeg szabadszállásiaktól nem is lehetett szóhoz jönnöm; azt mondták: még Petőfit sem hallgatták ki, mind Nagy Károlyt kiabálta.
Egy deputatus: Nem voltak azok részegek.
Herpai: Esküszöm, hogy nem hazudom ; mind igaz, édes urak, a mit mondok. Mikor a pap házához jutottam, láttam, hogy a kapuja ki van nyitva, s a sok részeg ember ott a földön hömpölyögve kiabálta: éljen Nagy Károly,"
Kedves polgár! előttem fekszik azon czikk, mellyben önt Nagy Károly mindaddig gazembernek lenni mondja, mig ön be nem bizonyítja azt, mit ellene ön az összes magyar hírlapokban közzé tett. Íme, én szolgálok egy adattal; az öreg Herpai alkalmasint többet adhat, alkalmasint ki fog tűnni, ki a gazember ? — Midőn ezeket önnek irom, a haza az igazság és azon tiszteletnek teszek eleget, mellyel ön iránt olly határtalanul viseltetem. Vágó Károly m. k. Czegléd polgára."

Július 19. Charivari. 6. sz. „— Nagy Károly kisújszállási követ Petőfinek a párbaj megemlítésekor bot fegyvert ajánlott. A kis hamis ! Ismét a régi fegyvert szerette volna választani, mellyel a követséget elütötte. — Nyulhus neked komám, de bőröstől."

Július 22. Charivari. 7. számban egy, az egész oldal betöltő kép van a köv. aláírással: „Csak gondolkozzunk most azon, hogy mikép lehessen mennél előbb, a kiadandó hírlapunknak oly hatalmas nevet adni, a mely által legalább egy millió előfizetőkre számolhatnánk." A kép hátterében egy könyves szekrény látszik. Ez alatt egy pamlagon Kemény Zsigmondhoz hasonló alak hever és ásit. Mellette egy púpos emberke ül a széken (P. Horváth Lázár ?) egyik kezében pálczát tartva. Az asztalra egy Kossuth-kalapos, szakállas és szemüveges alak támaszkodik, mutató ujját az orrára téve. Baloldala felől sugár, francziás öltözetű és kinézésű fiatal ember (Pálffy Albert?) néz kétségbeesetten maga elé. Az előtérben széken feszengve és fejét hátraszegve egy Petőfihez hasonló alak látható.

Július 23. Életképek. II. 4. sz. 107. I. Mutatvány Lehel czimü höskölteményböl. (Az első ének 44-53. strófája.)

Július 30. Életképek.  II. 5. sz. 148. 1. A' rab-oroszlán.

Július 30.  Nép barátja. 9. sz. 144. lapon a háború borzalrmiról szólván, így folytatja: „De azért bízunk még isten után magunk erejében, hogy itt nem fog semmiféle suplikácz gyülevész népe uralkodni; és ne is ténferegjen ám itt köztünk, mert majd talpon leszünk, s ott ahol kell! — Hogy is ne? hiszen olvastuk a „Talpra magyar"-t, ez ám csak a derék magyar nóta! Valahányszor olvastuk, mindannyiszor pezsgett bennünk a vér, és karjaink felemelkedtek ! — Már akárki komponálta, jól öszveszedte; derék, magyar vérű ficzkó lehet, aki irta ! azt mondják: valami Petőfi nevű Kunsági fi irta. Mi is mindjárt gondoltuk, hogy ennek bizonyosan valami szomszéd Jásznak vagy Kunsági tüzes magyar fiúnak kell lenni "

Július végén. Honi Irodalmi Hirdető. 6. év. 7. sz. 32. lapon : Petőfi Sándor és Petőfi Sándorné kőre rajzolt arczképeinek hirdetése. Ára mind a két lapnak 2 frt 20 kr.

Augusztus 6. Nemzetőr. 6. sz. 95. lapon jelezve, hogy az Országgyűlési Emlék Polit. tört. és szépirod. almanach 1848-ra, szerk. és kiadja Vahot Imre — megjelent. Ebben az almanachban Petőfi következő versei jelentek meg először: A szájhősök (76. 1.). — A magyar politikusokhoz (108. 1.). — Föl! (133. 1.)

Augusztus 6. Életképek. 11. 6. sz. 168. 1. Ismét magyar lett a' magyar . .

Augusztus 11. Márczius Tizenötödike. 128. sz. 515. lapon:
Pest, augusztus 10-én 1848.
Felszabadultunk a Metternich kompánia alól, s kaptuk a Battyáni-ministeriumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy „eben gubát".
Amaz tetteivel törekedett vesztünkre, emez tétlenségével fogja vesztünket okozni. Mi haszna, hogy a mód különböző ? az eredmény egy.
Immáron nyildogálnak azon boldog ábrándozók szemei, kik nem csak hogy bíztak e ministeriumban, de sőt azt állították, hogy egyes egyedül csak ez az, melly a hazát megmenteni képes. Gyönyörűségesen meg fogják menteni!
Ország-világ tudja, hogyan vélekedtem én e ministeriumról mintgyárt eleinte, (hogy e véleményemet ki mertem már akkor mondani: jó nevem hitét, mellyet évek folytán szereztem, elvesztettem néhány nap alatt) most pedig egyenesen azt mondom, hogy ez a ministerium az, melly legbizonyosabban eltemet bennünket.
Jó paeant zengett az ország, midőn az első magyar ministerium névsorát meglátta, én pedig megcsóváltam fejemet azon, hogy a magyar ember mindig fölkeltekor szokta dicsérni a napot, be nem várván annak lementét.
És azt gondolám: ezek mind egy szálig derék emberek, talán mint ministerek is azok lesznek, de csak talán... ők azon kornak gyermekei, melly már meghalt: a beszéd, a szónoklat koráé; ebben ők elsők voltak, de vajon nem lesznek-e az uj korban, a tettek korában az utolsók ? mert a kettő között olly nagy a különbség, hogy vagy egészen uj emberek kellenek hozzá, vagy a régieknek egészen újjá kell születniök, és ez nagy ritkaság. Csak egy phoenix volt a világon, az is régen volt; tán nem is igaz. Abból, hogy ők a szónoklat mesterei, egyátaljában nem következik az, hogy mesterei lesznek a tetteknek is A timár kikészíti a bőrt, de a kikészített bőrből más mesterember csinál csizmát.
Így gondolkoztam körülbelül a ministeriumról, midőn az megszületett. Alig élt néhány napot, s én földhöz vágtam kalapomat s a ministerium iránti minden hitemet és bizalmamat. Azt mondták ugyan, hogy még gyermek, tehát várakozzunk egy keveset, de ez engem meg nem nyugtatott. Hercules már bölcsőjében kígyókat szaggatott szét, s nekünk ha valaha, ugy most van Herculesekre szükségünk.
Bekövetkezett május 10-ke, a budai vérengzés, (mellynek elkövetői, közbevetőleg mondva, máig büntetlenül fütyülnek) ott a ministeriumnak úgyszólván szeme láttára kaszabolták az embereket... már ekkor nem tartóztathattam magamat, fölugrottam a múzeum udvarán a tribünre, és veszett dühömben elkiáltottam a nemzet színe előtt, hogy én e ministeriumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem bíznám.
Nyugott lelkiállapotban bizonyosan más szavakkal fejeztem volna ki magamat, de az értelme végre is csak az lett volna.
Ezen szavamra dühbe jött az ország, és szép fényes nevemet pocsétába dobták, és meggázolták. Én fájdalmasan ugyan, de még is mosolyogtam, mert tudtam, hogy ugyanazok az emberek, kik rá tapostak nevemre, föl fogják azt venni a sárból, és szépen letörölgetik róla a meg nem érdemlett szennyet.
S íme már ott vagyunk, hogy azt mondogatják: Petőfinek még sem volt egészen igazságtalansága. És ne adja isten, de maholnap ott leszünk, hogy azt fogják mondani: Petőfinek tökéletesen igaza volt!
Napról-napra mindinkább látván, hogy a ministerium ollyan, mint a bekötött szemű, hátrakötött kezű és vasravert lábú ember, minden reményemet egybe helyeztem, a nemzetgyűlésbe.
Mit nem vártam én a nemzetgyűléstől! soha ennél nagyobbszerü reményeim nem voltak, és soha sem csalatkoztam olly csufondárosan, mint e nemzetgyűlésben!
Uramfia, fölküldi őket egy fölébredett, föllelkesült, tettrevágyó, tettrekész nemzet, és ők itt nyámognak, itt czammognak, mint valami inaszakadt invalidus; kávéházi pipafüstös unalmokból és egykedvüségökböl csak akkor pattannak ki, akkor jönnek tüzbe, ha nem az ellenséget, hanem egymást kell marniok, és végre is megérjük, hogy szőröstül-bőröstül elnyelik, a törpe minoritást. . . szájok ugyan elég nagy erre. A rácz fene eszi az ország lábát s maholnap a szivébe harap, és az a fű még erdőben és mezőn van, mellyet majd a patikába kell vinni, hogy ott orvosságot csináljanak belőle. Egy hónapja, hogy megajánlották nagy hűhóval a 200,000 katonát, s azóta ez ügyben egy árva kurjantást sem tettek, mintha az ellenség még most készítené a Ganges vizén a hidat, mellyen át hozzánk fog gyalogolni.
Déli Magyarországban zsákra rakják a lenyiszált magyar fejeket, északi és keleti Magyarországért ki kezeskedik ? és ki kezeskedik nyugaton Austriáért, mellynek alattomos keze szennye eddig is mindenütt látszik ?
Egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy nem két, hanem négy tüz közé szorultunk, és alig van annyi fecskendőnk, a mennyivel egy égő gyufát el tudnánk ottani, és még is a helyett, hogy állítanák nyakra-főre, ha a pokol fenekéből is a pénzt és katonát, magok játszanak katonásait, vagdalkoznak egymás között mint a paréj közt a gyerekek. Tanakodnak theologiáról, paedagogiáról, és az ördög tudja miféle iá-ról. Elhagyhatnátok most azt a nevelést, mikor azt sem tudjuk, lesz-e kit nevelni, vagy sem?

De a legszebb az, hogy ők a népet, mellynek ők képviselői, olly éretlennek, butának tartják. Végső argumentumok mindenre az, hogy hja a nép még illyen meg ollyan éretlen. Köszönd meg ezt képviselőidnek, nép. Én megvallom, egészen másformának ismerem a népet, s éretlenségének legföllebb egy példáját tudom, azt, hogy illyen képviselőket választott.
Hanem a legszebbnél is szebb az, hogy ők, kik azért vannak összeküldve, hogy a magyar nemzetet kiemeljék a régi fertőből, e helyett még egy uj gyalázatot csapnak a képéhez: megajánlják a segítséget Austriának Olaszország ellen s ezzel magok zárják be előttünk az ajtót, mellyen Európa nemesebb nemzeteinek rokonérzelme jött volna be hozzánk Most már jöjön el az idő, midőn a magunk emberségéből, a mi könnyen megeshetik, nem bírunk kigázolni a bajból, s forduljunk segítségért ama nemzetekhez, majd azt fogják mondani: menjetek a pokolba, ahová valók vagytok, ki(k) kezet emeltetek  a szent szabadságra,  midőn Europa, sőt ti magatok is küzdöttetek érte!
Ezt fogják mondani, s kilöknek bennünket az anti-chambreba, hol majd aztán magyarázhatjuk az inasoknak a pragmatica sanctiót. —
Innen-onnan ezer esztendeje, hogy e földre az első cseppek hullottak ama vérből, melly ezt Magyarországnak keresztelte.
Ezer esztendő óta sokszor volt már a magyar nemzet kutyául, de nem hiszem, hogy valaha kutyábbul lett volna, mint jelenleg van.
Maholnap már én is kétségbeesem, én!. . . pedig akkor aztán jó éjszakát, mert én a legutolsó vagyok azok közt, kiket a balsors kétségbeejteni képes.
Akkor ha küzdünk, nem azért küzdünk többé, hogy Magyarország ismét fölemelje fejét, hanem csak azért, hogy ha már élni nem tudtunk becsületesen, legalább halálunk legyen becsületes.
Irtóztató!
Azért szenvedtünk hát ezer esztendeig, azért izzadtunk könnyeket és sírtunk vért, azért botorkáztunk át keservesen a középkor hosszú éjén, hogy midőn virrad végre, mi fáradtan ájultán roskadjunk össze az útfélen, hogy a nemzetek hajnalának első sugarai oda fonódjanak Magyarország homlokára halotti koszorú gyanánt!
Tenni fogunk végre, de tenni és meghalni egyszerre . . .tettünk az emlékkő  lesz sirhalmunk előtt.  A   világ  nem tudta, hogy élünk, csak azt fogja tudni, hogy meghaltunk!
Szomorú, szomorú. És pedig így lesz, ha a nemzet mínélelőbb föl nem serken, s ki nem ragadja kormánya és képviselői kezéből azon hatalmat, mellyet nekik jó hiszemben átadott, s melylyel azok részint nem tudnak élni, részint rútul visszaélnek.                                                   Petőfi Sándor.

Augusztus 13. Életképek II. 7. sz. 209. 1. Respublica.

Augusztus 20. Életképek. II. 8 sz 245.1. Három madár. — A megelőző oldalon Dal Petőfi Istvántól,

Augusztus 20. Nép barátja. 12. sz. !77. 1. Lenkei százada.

Augusztus 27. Életképek. II. 9. sz. 271. 1. Vörösmartyhoz. (Midőn a' nemzetgyűlésben augusztus 21-kén ö a' hadügyben a' többséggel szavazott.)

Augusztus Végén. Hány hét a világ? Havas (Hahn) Adolf szerint (L. Petőfi Összes Költ. III. k. 64Ü. lap jegyzetét) ez a költemény Petőfi életében nem jelent meg. Mi már tudjuk, hogy megjelent, még pedig külön röplapon, melynek facsimiléjét, kisebbített alakban, a X-ik mellékleten mutatjuk be. Egy (s talán egyetlen) példánya a Petőfiház ereklyetárában van.

(Folytatjuk)

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 33.

(Endrődi Sándor nyomán)

1848

Július 1. Radicallap. 24. sz. 95. lapon: „Mindenfelől kapjuk a sok czikket Petőfi Sándor barátunk ellen — természetesen erősen odaszólnak Petőfinek amúgy magyarán — de mind névtelenül — kíméljenek meg minket édes urak! czikkeik 1-ször iszonyatosan hosszúk, 2-or elvünk, irányunkkal homlokegyenest ellenkezők — 3-or meg névtelenek. — Ezek mindannyi okok, hogy azokat nem használhatjuk. Vannak hiszen elég szerkesztők! — kiket boldogíthatnának azon czikkekkel — kik Petőfit egy kanál vizben elölnék — ha lehetne — kik egyre azt prédikálják, milly rossz poéta az a Petőfi — kik legnagyobb dicsőségüknek tartják, midőn detegálták, hogy Petőfit — az előtt Petrovicsnak nevezték — ez persze iszonyú vágás ! — s osztán   illyen   ember  hogyan irhat jó verset ? stb. stb. —
Küldjék tehát azon urakhoz az illy czikkeket, ne hozzánk, — nekünk nem kellenek."

Július 2. Életképek. II. 1. sz. 20. 1. A' koldus sirja.

Július 2. Munkások újsága. 14. számban Táncsics a következő czikket irja : „Petőfi Sándor. Az előbbi számban, azaz a múlt évnegyed utolsó vagy 13-dik számában újságomnak röviden érintettem, hogy Petőfi derék polgártársunkat a Kis-kunsági kerület közakarattal, lelkesedéssel követéül kitűzte és mikor a választás ideje elérkezett, a nép ördögi mesterséggel meglőn vesztegetve s Petőfit nem csak hogy meg nem választá, de sőt ellene annyira fellázadt, hogy csak életveszedelemmel menekedhetett előle. Ígértem, hogy az egész szomorú esetet híven közlöm, mint azt Petőfi maga megirta, de távollétem miatti körülmények kiszoriták e lapbul, tehát kénytelen vagyok csak azt mondani meg röviden, hogy a népet rútul megcsalták, elámították. Gondoljátok meg csak barátaim, mennyi álnokságot, gazdagságot (gazságot!) kellett némelly kaputosnak elkövetnie, hogy a kedves népembert, Petőfit megbuktatták! Én meg vagyok arról győződve, hogy az elámított kis-kunsági nép rövid idő múlva átlátja hibáját, megszégyenülve kér bocsánatot szeretett emberétől, s megfogja átkozni azokat, kik a nép jóságával oly rútul visszaéltek.
Ne higyetek minden kaputosnak, hanem csak annak, kit kívül-belül ismertek, kit szeretni tudtok, s talpig becsületes embernek tartatok. Hogy pedig megismerhessétek, ki a ti barátotok, ki küzd mellettetek : járassátok az én újságomat, mert én tiszta lelkiismerettel, a szoros igazság szerint meg fogom nektek nevezni azokat, az egész országgyűlés folytán, kik a ti javatokat akarják, s kik lesznek ellenetek.
Előlegesen annyit mondhatok, hogy a ki velem azon munkálkodik, hogy a bordézma is épen úgy, mint a többi dézma kárpótlás mellett eltöröltessék, és hogy a regálék is teljesen megszűnjenek és pedig épen úgy, mint újságomnak a múlt számában javasoltam ; mondom, kik ezt akarják: tudjátok meg, hogy azok a ti igaz barátaitok.
Figyelmeztetlek benneteket barátaim, hogy az említett első évnegyedi 13-dik számban közlött törvényjavaslatomat jól megfontolva olvassátok el, azok szoros igazságra vannak alapítva,"

Július 2. Nép Barátja. 5 sz. 66. lapon Arany János Egy életünk, egy halálunk cz. költ. jeligéje Petőfi e két sora: 

Muzsika szól, verbuválnak, 

Csapj fel, öcsém, katonának.

Július 5. Pesti Hirlap. 99. sz. Petőfi költeménye Pest, jul. 4. czimmel az országgyűléshez. Későbbi czíme: A nemzetgyűléshez.

Július 5. Pesti Hirlap 99 sz. 622. lapon a hirdetések rovatában Nagy Károlytól, Petőfi kunszentmiklósi ellenfelétől a köv. czikk olvasható : „Szabadszállás június 21-ike 1848. Szózat Petőfi Sándorhoz! Ön Márczius Tizenötödike lapban egy czikket közöl, mellyben a szabadszállási kerületben június 15-én tartott követválasztást, a megtorlott önzés, megsértett hiúság s meghiúsult szép remény szülte méltó boszujából elferdített alakban tünteti fel, — s epébe mártott tollal, mind azokat kik önt követségre nem segíték, az értelmiség osztályát, ide értem a szabadszállási, fülöpszállási, számra mintegy 560 választókat, és így az egész 1020 főt számláló választó testület általános többségét, továbbá Szent-Miklósról mintegy 160-at, Laczházáról mintegy 50-et, kik t. i. a választáson megjelentek, — fekete színekkel mázolja, s olly gúnyos czímekkel illeti, mik — hidje el ön! nem azon egyénekre, de az elfogulatlan ítélő előtt, ön jellemére vetnek homályt, mert ha a radicál kört naponta látogató olly piszkos kifakadásokat enged magának, a művelődés tűzpontjától távol esőtől joggal követelhető, miként önt, sokkal kíméletlenebb s meggyalázóbb czímekkel halmozza. Ön barátom! olly álhitet táplál, mintha ügyének ellenfele földig lepiszkolásával, nagyobb nyomatékot s fontosságot adhatna, csalódik ! A közvélemény, mint igaz biró, értesülvén hitelesen a választás folyamáról s ön feltolakodásáról, —  kimondja ön felett az itéletet, melly ön szavait használva így hangzik : „Ez pimaszság Petőfitől, ez nem egy népköltőhöz, de egy pusztai betyárhoz sem illik." Azonban vigasztalja ön magát, lesznek, kik ön mellett mentőleg lépve föl, elmondják: Cuncta licent sat.
Ön azt mondja, hogy a választók itatása, a választás s ön ügye megbuktatása akként történt, miként az emlitett czikkben előadatik, hogy előadását hitelre emelje, esküszik, miszerint isten önt ugy segélje, miként igazat mond. Bizony, könnyen ellebben ön ajkáról az eskü s gondolatlanul iktatta czikkébe az „isten ugy segéljen"-t, mert önnek azon előadása : miként a szabadszállási, fülöpszállási, szentmiklósi és laczházi nemkaputos választók ön részén voltak, hogy a választók ön gyalázásával nem pedig republicanistikus elveinek föltüntetésével s önnek májusi napokban, a museum téren tartott népgyülésben a ministerium iránti csúfos bizalmatlanságot hirdetett beszéde előállításával vonattak pártomra ; továbbá, hogy a választók, választás előtti éjen lerészegittettek, s hogy a szabadszállási nemzetőrség ön s pártja ellen felvegyvereztetett: aljas rágalom, alávaló ráfogás, s szemtelen hazugság, s ezennel fölszólítom önt, bizonyítsa be, hogy a választást megelőző éjen csak egy csepp boromat is ivott-e meg valaki, és a bösztöri korcsmában megbízásomból adott-e a korcsmáros csak egy iteze bort is valakinek, akkor legyek az egész ország színe előtt becstelen gazember, és mig ezeket nem igazolandja ön, önt nevezem eddig megőrzött becsületembe aljasan gázolni törekvő gazembernek.
Hála a fölvilágosodás századának! Kiemelkedett e kun értelmiség azon kiskorúságból, hogy ön ellenében, bármelly becsületes kunpolgárnak itatásra és vesztegetésre volna szüksége.
Miután a választás folyamát, a követválasztmányi bizottmány jegyzője terjedelmesen közölni fogja, felhagyok annak részletes taglalásával, ha azonban találkoznék, ki a jegyzői előadásnak nem adna hitelt, utasítom  pestmegyeí birtokos gróf  Zichy Ferencz és pestmegyeí pénztárnok Hajós Menyhér polgártársakhoz, kik a választáson jelen lévén, a követválasztásnak szemmel látott érdektelen tanúi; most tehát szorítkozom egyedül személyemre szórt diszes epithetonokra.
Ön engem gőgösnek mond: minden czím megillet inkább, mint ez, gőgös kevélységről ugyan soha meg nem rovattam, kérdezzen meg ön bárkit pesti ismerősim közül.
Ön engem butának mond: igaz, hogy teremtő észtehetséggel s roppant tudományossággal nem dicsekedhetem, de hiszen  ön fejének sem kell abroncs, én szeretem hazám úgy, mint ön, de még talán jobban; mivel engem hazámhoz több érdek csatol, van tiszta felfogásom, tisztább, mint önnek; van jellemem, szilárdabb, mint öné; talán több képzettséggel is hizeleghetem magamnak a tanok minden ágában — a költészetet kivéve — mint ön, talán én is ismerem a nép szükségeit, mint ön, talán én is csak úgy nép közé tartozom, mint ön, vagy talán nemességem miatt nem is vagyok képes fölfogni a nép érdekeit? Ön nagyon elbizott, de mibe, abban, hogy a Pegazus farkába ön is fölkapaszkodott. Ön, barátom, nagyon hiu, a fölöttébb hiúság pedig higvelejüséget föltételez.
Ön azt is mondja, hogy én Szluha teremtménye vagyok. Nem tagadom, hogy Szluha Imre főkapitánysága alatt, előbb mint városi főjegyző, később mint kerületi tisztviselő szolgáltam, de hogy nem voltam szolgalelkű, lábnyaló, megmutatja a következmény, mert én neveztetem elnökévé azon kerületi bizottmánynak, melly a pákai gazdálkodás körüli visszaélések kipuhatolásával megbizatott, továbbá a XXV. t.-czikk nyomán népképviseletre alapított hármas kerületi közgyűlés két hivatalra kijelölt, s a hármas kerületek választó testülete, hármas kerületi közhivatalra föl is választott, ha követnek ki nem kiáltatom.
Ön „czine mintye"-t is emleget. Barátom, az oláh ezt akkor mondja, mikor ellenfelét orozva akarja leverni. Hát még illy alávaló gondolat is fordulhat meg ön agyában ? Keblem illy  nemtelen  boszut nem ismer.  Ha  velem baja van önnek, mint volt Antagonistájával, nyilt sisakkal szembe, Petőfi elől soha semmiben is hátrálni nem fogok.
Megvallom, sokáig tudtam elhatározni magam önhöz intézett e szózatra, tudván azt, hogy vinco seu vincor semper ego maculor. Ollyan ön, mint a fertőbe hevert disznó, melly minden hozzá közeledőt kíméletlen bekever. Isten önnel.
E sorok azért jutottak a hirdetések sorába, mert három szerkesztő kisértetvén meg a felvételre, egyszerűen utasittattam el. — A Martius 15-ike szerkesztője Pálfi ur beküldött szózatom átadójának így válaszolt: „E nagyon hosszú, föl nem vehetem. — Átadó: Hát Petőfié nem volt hosszú ? — Pálfi: hjaj, az a mi emberünk! Átadó: Ön lesz olly méltányos s lovagias, hogy megtámadottnak igazoló sorait fölveendi. — Pálfi: Tudjuk mi nagyon jól, hogy Petőfinek van igaza !"
Szegény Pálfi! kár volt pesti birónak nem tenni, ki anélkül, hogy a másik félt kihallgatná, szolgáltat igazságot — lám, lám, ki meri őt rövidlátónak nevezni ?
Csernátoni pedig, ki rögtön okosabbat szólni nem tudott, a Budapesti Híradóhoz utasította megbízottamat.
A Pesti Hírlap szerkesztője ígérte fölvenni, ha az ő lapjában megjelent szellemben lesz föltéve czáfolatom ! úgy de — becsületére legyen mondva a szerkesztőnek — kihagyván abból a személyemre vonatkozó czafrangos epithetonokat, ez úton méltó elégtételt nem nyerhettem volna.
A Radícal Lap szerkesztője, mint monda, nagyon el lévén lapja foglalva, nem közölheti, s egyszersmind csudálkozott Martius 15-ike szerkesztője lovagiatlanságán. — De édes Mérei úr, ha ön radicalnak tartja magát, önnek nem szabad így felelnie!! ön magáévá tette Petőfi ellenem tett vádjait egész piszkosságában, illő, hogy az arra tett feleletet is elfogadta légyen."

Julius 5. Alföldi Hirlap. (Debreczen.) 2. sz. 7. lapon : Petőfi Sándor a hírlapokban hosszasan leírja: hogy miképen üttetett el a szabadszállási követválasztásnál a követségtől". — Mi csak azt sajnáljuk: hogy Sándor barátunk óhajtása nem teljesülésén olly igen felindult s méregbe jött, s azon mindennapi politikai bohózatot annyira elkeseredve szivére vette. E kalandból kézzelfoghatólag okulhatott a pajtás az iránt, hogy gyakorta mi a nép, s hogyan forgatják szélvitorlaként ennek akaratát, s hogyan szokás és lehet azt felhasználni. — Egyébiránt a Petőfi el nem választását országgyűlési jelentékeny veszteségnek épen nem tartjuk: mert mi őt lant mellett, s népgyüléseken és forradalmi fellépéseknél tartjuk saját helyén állani s működni, — de az elfogulatlanságot igénylő országgyűlési tanácskozásnál épen nem. — Ő nem tud tanácskozni, — ő csak ön vasfeje szerint határoz.

Július 6. Pesti Hirlap. 100. sz. 626. lapon a szerkesztők, Csengeri Antal és Kemény Zsigmond a következő nyilatkozatot adták ki: „Kötelességünknek tartjuk kijelenteni, hogy azon gyalázatos czikk, melly tegnapi számunk hirdetményei között Nagy Károly aláírásával Petőfi ellen megjelent, tudtunkon kivül iktattatott a hirdetményi rovatba. E rovat szerkesztését egészen elkülönözve, a kiadók magok kezelik. — A  P. Hirlap szerkesztői."

Július 7. A nemzetgyűlési követekhez. Ez egy tizenkét soros röplap, melyet Petőfi a július 7-én d. e. 11 órakor tartott országos ülésen a képviselők asztalkáira helyeztetett el. Egy példánya a Petőfi-ház ereklyetárában. (Facsimiléjét mellékeljük)

Július 7. Márczius Tizenötödike. 98. sz. 393. lapon Kapuczin urfi aláírással a köv. czikk olvasható: „Elegia Nagy Károlrul. Van a kis kunságban egy nagy falu, kinek neve Szabadszállás; ebben a Szabadszállásban van egy vaskalapos kálvinista esperes, mellynek neve Nagy Samu, az ő fiának Nagy Karolnak ides apja. —
Nem hiába pedig neve Nagy Samu, mert megüti a tizenhat markot, és van neki nyaka, de vastag, miként Luther Mártonnak, mellyért is  az ő  nyakasságával   fölülhaladja Calvinus Joannest, mintha csak az úristen is esperesnek teremtette volna!  —
Hallottuk az ő szép tulipántos és sárgapitykés szavait a superintendentialis gyűlésben, és gyönyörködénk az ő esperesi stylusában, mellynek igéi szakasztott a bibliáé, azon   bibliáé,   mellyböl   baltaélen fütyörész az alföldi csikós.
Az ő kis Nagy Káról fiának e gyűlés volt utósó képezdéje, a holott is az édes tátitól eltanulá ama piros-pipókos és csattogós orátori lingvát, mellynek három generatiort kiható szinei ott pironkodnak a Pesti Hirlap hirdetései közt, a szánalomra méltó szerkesztő pár tudta és akarata nélkül.
Oh Káról, Káról, te kálvinista öspörös Káról, mennyi szép remény csingallózkodott a te nagy nevedhez a kunságban! Te candidatusa a coadjutor-kurátorságnak. Candidatusa a táblabirói tekintetes corpsnak. Nagyreményű kun-kapitány — osztályfőnök — állodalmi titkár —- s tudja a jó ég idővel tán minister is!!? Így kelletett-e magadat tönkre silányitani ?
Íme, most csak egy kis képviselő vagy, képviselője szép kunságnak három esztendeig — ha előbb haza nem lódítanak — ; de örökös képviselője ama szennyes irománynak, mellynek megérdemlenéd, hogy betűi a hirlapról levétetvén eltörölhetlenül hátadra süttessenek.
Te képviselő lettél hivatás nélkül, és eljővén Pestre, meggyalázád a te familiáris nevedet, mellyet édes apádtul kaptál, az által, hogy litteratorrá lettél, föllépvén a Pesti Hírlapnak plakátrovatában, mellyet a lapkihordó szerkeszt. Oh, te nagy és nemes famíliából való Káról, képviselője a kun tek. rendeknek, és öspörös apád nagyhordóju pinczéjének, öleld és puszizd meg a te brilliántos kollegádat Bezerédy Kricsit — és halj meg.
És ti Szabadszállásnak népe, tegyétek őt spiritusba apjával együtt, s adjátok át a múzeumnak, hogy az unokák ujjal mutassanak rájuk, mondván : ime  a vastagnyakuság s gőgnek megtestesült képe — két példányban itató (!) papírra nyomva.
Te pedig Szabadszállás, melly egy magyar költőnek nem adál szabad szállást, vedd el bűneidnek méltó jutalmát istentől, és legyen belőled tót falu, még pedig lutránus !"

Július 7. Radicallap. 29. sz. 115. lapon Petőfi „A nemzetgyűlési követekhez" intézett nyilatkozatának hirlapi közlése.

Július 8. Márczius Tizenötödike. 99. sz. 396. lapon Jókai Mór és Pálfi Albert a következő nyilatkozatot adták ki: „Nagy Károly kunsági képviselő Petőfi barátunkat legközelebb olly sértéssel illette, melly a lovagiasság szabályai szerint csak fegyveres elégtétellel volt kiegyenlíthető. E szabályokat ismeri a közvélemény, megszentesitette minden mivelt nemzet legjobbjainak aláírása, s hódolni tartozik neki minden, ki a férfi névre jogot tart s ki előtt az élet nem drágább a becsületnél.
A párbaj szabályai szerint Petőfi minket segédeiül hivott fel, s mi kötelességünkhöz képest felkeresők Nagy Károlyt s felhívók őt fegyveres elégtétel adás végett.
Ő erre azt válaszolá: hogy olly emberrel, kit ő becstelennek nyilatkoztatott, mind eddig, mig be nem bizonyítja, hogy nem becstelen, vini nem fog.
Az elégtételre felhívást azonban épen e becstelenités tette szükségessé, de Nagy Károly ismételt felszólításunkra is, sem az általunk megajánlott gondolkodási határidőt el nem fogadta, sem segédeket, kikkel értekezzünk, ki nem nevezett, sőt Perczel Mór rendőrosztályfőnöknél Petőfit, mint életére törekvőt, feljelentette.
Másnap Szeles Lajos úr Pálfi Albertnek nagy társaság előtt monda : hogy Nagy Károly a párbajt el akarja fogadni, de csak kardra; — mi, mint a párbaj birái, nem engedtük meg a karddal vivást, hanem kívántuk, hogy a sérelem nagyszerűségéhez képest vijjanak pisztollyal, mint a kihívás történt, — a kihivottnak a viadal eszközeit erősíteni igen, de gyöngíteni joga nem lévén. Mellybe, miután  a kihívott segéde egyezni nem akart, sőt ez esetben a párbaji bíróságról is lemondott, annyival inkább : miután számos társaság előtt nyilatkozott, — ezen nyilatkozatunkkal kénytelenek vagyunk ez ügyet a közvélemény alá bocsátani. Jókai Mór. Pálfi Albert."

Július 9. Életképek.   II.   2.   sz.  51.   1.  Rózsabokor a' domboldalon. — 52. lapon   pedig: Az ítélet. (1847. elején.) 

Július 9. Reform. 8. sz. 39. lapon Petőfi „A nemzetgyűlési követekhez" intézett nyilatkozatának hirlapi közlése, ezzel a megjegyzéssel: „Mi Nagy Károly egyéniségét ismerni szerencsétlenek nem vagyunk, a Pesti Hírlapban közzétett nyilatkozatával magát nem igazolta, csak neveletlenségeiről adott fényes bizonyítványt, feltesszük a népképviselők férfiasságáról, hogy olyan embert, ki mást megsérteni és elégtételt adni gyáva, e házban megszenvedni nem fognak."

Július 9. Nép Barátja.  G.  sz.  83.   lapon Petőfi István „Elmegyek  én  katonának, az leszek" kezdetű dala. A 94. lapon pedig a „Mi hir Budán?" cz. rovatban a következő sorok: „Kis-Kunságban Szabadszálláson lakozó alyánkfiai, hallgassanak  rám,   mondani   akarok   valamit!   —    Petőfit meggyalázták kigyelmetek, muszkának és isten tudja minek elnevezték, csakhogy a pap fiát követnek tehessék,  —  no de gyalázatot is vallottak vele, mert a tisztelendő uram fia egész Pestnek csúfja most, mert hordó mellett és pénzzel lett követ, és Pestre jővén, Petőfit akarta gyalázni, s midőn Petőfi  becsületét  meggyalázni  nem   engedvén, ősi szokás szerint megizente a pap fiának, hogy magyar ember nemcsak a  nyelvét  öltögeti, mint a vén asszonyok, hanem a becsületét karddal is védelmezi; erre a pap fia gyalázatosán megijedt, és nem mert kardot  fogni! . . . Aztán illyen fa-kardos,  fa-puskás anyámasszony lenne  a vitéz kunok követe? az illyent még fűzőért vagy czérnáért sem merném küldeni a szomszédfaluba,   nem hogy még követnek! . . És a pap fia most itt hányódik Pesten, és az inasgyerekek ujjal  mutatnak  rá!   —   Sajnáljuk  kigyelmeteket,  de nem tehetünk róla "

Július 10. Közlöny. 31. sz. 126. lapon Petőfi ügye a Nemzeti gyűlésen. A tárgyalás folyamatát így irja le a hivatalos lap:
Nyári Pál: Uraim ! Egy folyamodás adatott be, melynek tartalma ha igaz, kérdésen kívül a választás nem történt a törvény által biztosított szabadság körében. Miután itt föladás történik 176 folyamodó által, a háznak, vélekedésem szerint, kötelessége megrendelni a vizsgálatot annyival inkább, mert ha a dolog szavazásra ment volna s a szavazati jegyzőkönyvből ki lehetne mutatni, hogy panaszkodók, vagy közülök néhányan jelen voltak, akkor lehetne indokolni, hogy jelen voltak. De miután közfelkiáltással történtnek mondatik a jegyzőkönyvben, a folyamadást meg kell vizsgálni. (Helyes!)
Szeles: Uraim! jelentem önöknek Nagy Károly nevében, hogy ő maga is kívánja a vizsgálatot. (Felkiáltás: helyes !)
Elnök: Nyilvánítom a háznak, hogy a tárgyban vizsgálat rerdeltetik. (Helyes!) A második osztály előadója ne terheltessék feljönni.
Besze János: Az a kérdés: ki fogja megrendelni a vizsgáló bírókat: A ministerium ? (közbeszólás: a ház) s ki fogja viselni a költségeket?
Elnök: A ház fog rendelni vizsgáló birót. 
Bónis Samu: A mi a költségeket illeti, az ideiglenes szabályok nyomán a költség mindig azt érdekli, aki hibás: ha ok nélkül panaszolkodik valaki, az ok nélkül panaszolkodót, ha pedig helyes az ok, aki ellen a panasz előadatik. (Felkiáltások: helyes!) Ez az én véleményem. Ami pedig a vizsgálatot magát illeti, azt talán akkorra kellene halasztani, mikor a ház szabályai készen lesznek, hogy a vizsgálat azok szerint teljesittethessék.
Kazinczy Gábor: Azt hiszem, miszerint nincs arra szükség, hogy a dolgot a ház szabályainak tárgyalásáig halasszuk, annál inkább, miután azon eljárást, melly a folyamodó egyéniség irányában elkövettetett, nem tartom a maga helyén valónak s átalában halaszthatónak. Az erkölcsi individualitás az emberben valami olly szent, melly nem engedi, hogy bárminő szenny és folt 24 óráig is rajt száradjon. Nem azért, mivel a folyamodó egyéniséget a nemzet kitűnő díszének tartom, hanem ha a ház megrendeli a vizsgálatot, történjék az azonnal. A mi a költséget illeti, én nem is tudom mi az a költség; úgy hiszem, hogy legjobban lehetne elejét venni, hogyha önök elhatároznák, miszerint a vizsgálatot compromissionális bíróság tegye meg. (Felkiáltás: három biztost nevezzünk ki. Többen: egyet. Mások: legalább három kell.)
Bónis Samu: Megnyugszom abban, hogy a vizsgálat mindjárt megtörténjék; de miután a szabályok sem a vizsgálat módjáról, sem a tagok kiküldéséről nem szólnak, azért indítványoztam, hogy a szabályokat várjuk be.
Szeles : Azt tartom, miután a ház és Nagy Károly maga is vizsgálatot akar, meg kell azt rendelni. Nevezzen a vádlott egyet, és a vádoló egyet és a ház is egyet. (Felkiáltás : nevez a ház.)
Egy képviselő: A folyamodók 158-an vannak; hogyan választhatnának ezek egy tagot?
Olgyai Lajos: Azt tartom, a vizsgálat annyival inkább szükséges, mert a panasz a városbirája ellen tétetik, ugyanazon városbirája ellen, ki ellenök volt a folyamodóknak, így a vizsgálat szükséges lévén, azon előadásra szorítkozom csak vélekedésemmel, miszerint a folyamodó fél küldene egy tagot és a panaszlott szinte egyet; — azt tartom, a folyamodó nem nevezhet ki, mert nem Petőfi folyamodik, hanem a sz.-miklósiak. Egyenesen nevezzen ki a ház vizsgáló bizottmányt.
Elnök: Ki van mondva, hogy vizsgálat történjék, ez már nem szenved kérdést.
Csiky Sándor:  Ugy  vélekedem, miképen a háznak a maga  kebeléből  tagokat  kínevezni nem lesz czélravezető. (Szóló  beszédében  félbe  szakasztatik.) Én  a komoly tárgyakból soha sem csinálok tréfát. Tanulni szívesen szeretek akárkitől, ki többet és jobbat tud nálamnál, de azért kinevetést nem tűrök. (Helyes!, éljen !) Tehát azon véleményben vagyok, hogy épen a háznak a maga kebeléből vizsgálatot tevő tagokat kínevezni czélra nem vezet. Hiszen mi lenne ebből? Vannak számosabb petitiok, mellyek iránt vizsgálatot kellene rendelni. Történhetik, hogy még több fog előfordulni s több vizsgálatokat kell rendelni. Mi lesz ebből ? A ház felosztja magát vizsgáló bizottmányokra, kik fognak majd határozatokat hozni a hazát érdeklő dolgokban ? Az illyen  eljárás  sem  törvényeink szellemével össze nem hangoztatható, sem mostani körülményeinkkel össze nem egyeztethető. Mi a vizsgálattételt illeti, a hatóságra bíznám. Mindenkinek van joga az egyes részrehajló tag ellen kifogást tenni; itt is fognak tehetni.
Madarász László: Azon állítás, miszerint a háznak kiküldése törvényeink szellemével össze nern fér, semmi nyomatékkal indokolva nincs. Törvényeink szelleme a parlamentáris kormányzásról mit sem  tud; ez a ház újság, mellyet a táblabirói  régi törvényekből kihozni nem lehet, itt a parlamentáris ház eszméjét kell  követni. (Helyeslés.) Ugy áll a kérdés: ezen ház magának tartja-e fenn a vizsgálat jogát, vagy másra teszi által ? Én a szélesebb szabadságnak embere vagyok, s  fenntartani kívánom a háznak azon jogot, hogy a maga köréből küldjön ki részrehajlatlan egyéneket. Az előttem szóló képviselő azt mondá: az illető hatóságra kívánja bizni a vizsgálat megtételét, tehát azon bíróra,  kit  leginkább  terhel   a  panasz,  mert e választási bizottmány  megszűnik  hatóság  lenni, mihelyt a választás befejeztetett.  Osztom  Bónis  Sámuelnek azon véleményét, hogy e háznak  szabályai  nem  lévén, így törvények szellemére hivatkozni annyi, mint semmit sem mondani. Véleményem az : a ház előtt ne egyes perlekedés, hanem legyen önhatóságának fenntartása. Ezen eszméből kiindulva kivánom: a ház rendelje ki a vizsgálókat minél előbb, — mert a kérdés ollyan, melly akár a megválasztott képviselőnek, akár a panasz által érdekeltnek becsületébe vág.
Deák Ferencz: Ugy szólok a dologhoz, mint  követ. Figyelmeztetem a házat, hogy talán ez az első eset, mellyben vizsgálatot küldenek ki, de könnyen  következéseket vonhat maga után; figyelmeztetem a házat, hogy a verificativ s ennek folytában megrendelt vizsgálatok néha olly kérdéseket foglalhatnak magokban,  mellyek  ministerialis cabineti kérdések. Azon tekintetből, mivel azok valaha olly fontosak lehetnek, óvakodni kell, hogy ezen tartalmat a ház kezéből ki ne szalassza, nemcsak azért, mert ez a ház jogaihoz tartozik, hanem azért is, mert igen sokszor lehet a   ministerium  részesfél,   a   ház   pedig  sohasem.  A  ház felette áll minden hatalomnak, az  fél nem  lehet, mert  a ház többsége előtt minden félnek el kell enyészni. (Helyeslés.) E jogot tehát a háznak kezei közül kiereszteni nem lehet. A ház itél a   verificatio felett s  hogy  ezt tehesse, adatok szükségesek. Hogyan szerzi  meg  azokat ?  Akkép, hogy megbiz valakit azoknak megszerzésére. Kit biz meg ? jurisdictiót ? Az igen sok esetben  fél   lehet.   De   ez  csak politikai tekintet; én egy jogi tekintetet mutatok, s állítom, hogy e háznak, mint ollyannak, a  végrehajtó hatalommal csak a ministerium, vagy elnökség által lehet érintkezésbe jönni, ezt pedig mért tenné a ház, midőn  a   maga  kebeléből küldhet ki ? Ha a ház jurisdictióval akar rendelkezni, akkor nem azt kell mondani:   kiküldetik, hanem : a  ministerium   megbizatik, hogy   igy   és   igy  rendelkezzék.   Azt hiszem, nem lehet máskép, mint a háznak  kell kiküldenii és pedig a maga tagjai közül, ha több eset lesz is. (Helyes!) De épen azért nem tartom szükségesnek, hogy 3-at küldjünk, mert a   küldöttség   nem   fog   ítélni,   csak  vizsgálni Elég   lesz   tehát   csak   egyet   küldeni.   (Helyes!)   (Sokan Patait kiáltozzák)
Patai József: Én a parancsnak örömest hódolnék, de gyenge egészségű ember vagyok, azért méltóztassanak megengedni.
Ivánka Zs: Válasszunk. Holnap reggelig tegyük meg a czédulázást.
Bonts Samu: Azon esetre figyelmeztetem önöket, hogy semmi egyes kérdésnél el ne térjünk azon módtól, mellyet ideiglenesen elfogadtunk. A választás történjék titkos szavazás utján.
Asztalos Pál: Ne egyet, hanem 3-at küldjünk. A kiküldöttnek is igen érdekében van, hogy ne egy teljesítse a vizsgálatot, nehogy részrehajlással vádoltathassék.
Bónis Samu: Én is 3-at kívánok. (Sokan 3-at, mások kettőt kiáltoznak.)
Elnök: 1-ső kérdés: egyet küldünk-e, vagy 3-at? (Sokan 3-at,  mások 1-et kiáltoznak.)
Kazinczy Gábor: Méltóztassanak megfontolni azt, hogy eddig csak egy illyen kérdés van ugyan előttünk, de lehet 50, s ha minden kérdésre 3 tagot küldünk, utoljára nem marad 226 tag. 2-or. Egy képviselőtől várjuk meg, hogy olly részrehajlatlansággal fog eljárni, miszerint eljárása a becstelenség vádját nem szenvedi magán. (Ismét 3-at kiáltoznak.)
Asztalos Pál: Politicai életben a hitnek nincs semmi cursusa. Hiszünk a templomban, de itt nem lehet. Nem tudom, találkozik-e egyén, ki a részrehaj lássa li gyanusittatásnak magát kitenné. (Küldjünk 3-at.)
Egy képviselő: Küldjünk 1-et, mert úgy a felelősség egyben öszpontosul,  háromnál pedig megoszolna.
Elnök: Kik azt akarják, hogy egy legyen, álljanak fel (sokan felállanak). Meggyőződésem szerint háromra van a többség. Már most tessék választani. Én is kívánom, hogy titkos szavazás utján történjék, de csak ülés végén.
Irányi Dániel: Figyelmeztetem a házat, hogy a nemigazolt követek nem fognak szavazni.
A képviselők szavazataikat egyenként beadták.
Az ülés végén aztán  az  elnök  a  következő jelentést tette : „ - jelentem továbbá : hogy a vizsgálatra kiküldendő képviselők közül legtöbb szavazatot kaptak: Bónis Sámuel  91, Besze János 68, Asztalos Pál 52 szavazatot. Ezen urak Szabadszállásra mennek."

(Folytatjuk)