2010. október 27., szerda

"Beavatkozó" és "kikerülő"

Remek és szellemes krimit írt Páskándi Géza, amely 1968-ban jelent meg először folytatásokban az Ifjúmunkás hasábjain. Amellett, hogy a könyv csupa filozófia, ráadásul izgalmas is. Első könyvmegjelenésének fotografikai illusztrálását Cseke Tamás kivitelezte. (bakter)

*


A telefon hangulatomba belecsengett. A főnök ingerülten támadt rám.

- Mi van? Alszol? Az ügyet jó lenne befejezni. Fentről is érdeklődnek. Nem blamálhatjuk magunkat.

Mondtam valami megnyugtatót, valami érthetetlen, de csillapító szöveget, és letettem a kagylót.

Miért sürget? Máskor nem szokta. A nyomozás nem favágás. És én miért dühöngök, amikor úgysem fogom folytatni ezt a nyomozást. Visszatérek a csirkeügyekhez, ott legalábbis biztos lehetek: nem vár minden lépésem után újabb hulla. Az ügyet átadom Gomornak, betegszabadságot kérek, s aztán vissza a békés bűnözők birodalmába!



Ettől a gondolattól megnyugodtam. Igazat adtam magamnak: egy életre borítanám fel lelkem egyensúlyát, ha továbbra is én nyomozok ebben az ügyben. Először éreztem életemben, mit jelent "beavatkozni", mit jelent saját megjelenésünkkel, szerepvállalásunkkal a dolgoknak új irányt szabni, a fejleményeket más mederbe terelni. A szerepvállaló ember sorsa ez: a dolgok meghitt különéletébe berobbanni, szétzilálni a kohéziót, és vállalni, ami a dolog új irányulásából kialakul. Van, akit ez a "beavatkozó" szerep feltüzel, életének ez ad célt; az ilyenek orrlika remeg a türelmetlenségtől, akár a versenyparipáké: mikor lehet már „szerepet vállalni”, mikor lehet már "beavatkozni"? Úgy látszik, engem más anyagból gyúrtak. Én, úgy látszik, nem a "beavatkozó", hanem a "kikerülő", a dolgok alakulásába beavatkozni nem akaró ember típusa vagyok. Félénkség ez? Óvatosság? Megfontoltság? Gyávaság? Vagy csupán: bölcsesség? Nem tudnám megmondani. Lehet, hogy lelki életem kényelmessége ez: a kizökkenni nem akarás, a megszokott ritmus önvédeleme. Önzés is minden bizonnyal.

Nem, amikor a szemüveges fiatalember eljegesült szemét és a három postás koponyáján tátongó véres nyílást láttam, még sem szorongást, sem csömört nem éreztem. Az élmény annyira közvetlen és erős volt, hogy a lélek nem tudta hova tenni. Az élmény, a látvány csak lassan szívódott fel, lelte meg helyét a gyanúval együtt: "beavatkozásom" által e gyilkosságnak én is részese lehetek.

De egyáltalán lehet-e a nyomozó "nem beavatkozó" típus?

(PÁSKÁNDI GÉZA: Beavatkozás. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974.)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése