2011. június 6., hétfő

Kipling vagy Disney?

Nézem-nézem az örökifjú Dzsungel könyvét, s most, hogy a nap bármely percében elérhető a jútubon, csak egy kattintás kell hozzá (ja, és számítógép is, bocs!), Walt Disney remekét, s azon mélázok, vajon ki lett általa halhatatlanabb: az író Rudyard Kipling (aki ráadásul még Joseph is) vagy a rajzfilm birodalom zsenije, akinek a bűvöletéből ma is egész iparos seregek élnek szerte a világon.

Életemben először a Nobel-díjas írónak a regénye került a kezembe - ifjúsági, átdolgozott kiadásként. Amelyben csak a csupasz mese élt, minden más kitérő, cicoma, ez-az, mélyebb megállapítás. De még így is dobogott a szívem a benne szereplők iránt. Vonzott a dzsungel és élt a vágy, hogy magam is átéljek valami hasonlót.

Aztán, jóval később a film ejtett meg: varázsos kép- és zenei világával, a képzelet után igazodó mesei cikornyákkal, a fülbemászó, ütemes dalokkal, a mókázó állatokkal. És kicsit úgy éreztem, hogy a két nagy művészt valahogy kiszipolyozza, kisajátítja a szórakoztató ipar, pedig a maga módján mindegyik szuverén alkotó óriás, akinek nincs szüksége hírverésre. Az írót olvasni kell, s nem csak dzsungel-történeteit, hanem költészetét s prózájának egyre jobban kitáguló, megismerhető világát, Disneyt pedig minden oldalról és minden mennyiségben.

Legyen ehhez kiindulópont a Dzsungel könyve egész estét betöltő filmje.



És még egy "ajándék": Kipling kevésbé ismert, de virtuóz költeménye:

Rudyard Kipling: 
MANDALAY

Vén moulmeini pagodánál, tengernek kelet felé,
Burmai lány üldögél és rám vár? még hogy sejtem-é!
Pálma mintha szélbe súgná, harangszó ezt zengené:
"Gyere vissza, brit katona, visszavár ám Mandalay!"
Visszavár Mandalay,
Kis hajóraj ring elé,
Nem hallod az evezőket? csobban Rangoon s
Mandalay!
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

Sárga volt a szoknyácskája, zöld a sapka a haján,
És a neve Supi-yaw-lat: Ópiumkirályleány.
Roppant fehér szivart szívott, hogy a szemem ráakadt,
És nagy buzgón csókolgatott böhöm bálványlábakat:
Böhöm bálvány, csúf agyag,
Bár Buddhának mondanak,
Bánta is a lány a lábad, megismerve csókomat!
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

Szállt a rizsföldekre alkony, lett az ég is sápadó,
Kis bendzsó a lány kezében, és dalolt: Kulla-la-lo!
Arca arcomon, a karja vállam körül sima pánt,
Néztük, hogy siklik a gőzös, hogy dobog sok elefánt:
Cölöpverő elefánt,
Lenn a híg iszapba szánt,
Fönn a sűrű csend szívünkre ül és elfullasztja
szánk.
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

Ma már mindez úgy dereng fel múlt ködéből, messze rég,
Autóbusszal el nem érem Temze-partról Mandalayt;
Megtanultam: igaz, amit vén katonák mondanak?
"Ha a Kelet megigézett, szíved mindörökre rab!"
Más se űzi vágyadat,
Csak e fűszeres zamat,
És a napfény és a pálmák; csöpp harangok
bonganak.
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

Cipőtalpam koptatom csak London érdes kövein,
Mocskos angol köd szitál rám, csontig lázban ráz a kín;
És ha ötven cselédlánnyal lát is Chelsea meg a Strand,
Locsoghatnak szerelemről: tudják is, hogy mit jelent?...
Húsos arc, kéz összekent,
Mit se tudnak, annyi szent!
Pálma árnyán drága lány vár, zöld fényben rajtam
mereng!
Útra hív Mandalay,
Hal szökken a víz fölé,
Kína felől ott a hajnalt, mintha szélvész keltené!

Fel, hajóra! Fel, Keletre! hol jó s rossz együtt fogad,
Hol a testnek szomja gyúlhat, mert nincs tízparancsolat;
Hívogat templom harangja? bár ott reszketnék belé!
Vén moulmeini pagodánál, révedvén a víz felé.
Újra hív Mandalay,
Kis hajóraj ring elé,
Ott görnyed hajófenéken, aki megszakad belé!
Szívünk útja, Mandalay,
Hal szökken vized fölé,
Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

 (Tandori Dezső fordítása)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése