Olyan könyv ez a verseskönyv, Páskándi Géza 1957-ben megjelent Piros Madara, amely jóformán meg sem jelent, máris betiltották, s amennyi példányát még elérték a hatóságok, azt mind bezúzták - papírt csináltak belőle.
Páskándi Gézát ugyanis akkor tartóztatják le 56-os magatartását kifogásoló koholt vádakkal (állam elleni izgatást varrnak a nyakába s 6 év börtönt), amikor első versesfüzete elhagyja a nyomdát. Sorsszerű egybeesés? A költő és a költészet számára mindenképpen nagy veszteség, hiszen az olvasóközönséghez gyakorlatilag nem jut el az erőteljes lírikusi hangvétel, amivel Páskándi fiatalon az erdélyi irodalomba robban.
Az elpusztított kötetet, amiről azt írja az 1998-ban a Polis Könyvkiadó által megjelentetett versválogatás Páskándi lírai terméséből (Páskándi Géza: Túlélés kapuja. Válogatott versek 1949-1998. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár), hogy csak alig néhány példány került belőle véletlenszerűen forgalomba, a minap váratlanul megpillantottam a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár szépirodalmi részlegének polcán.
Először nem hittem a szememnek, majd amikor a kezembe vehettem és belelapoztam, láthattam, hogy egy véletlenül megmenekült ritka példányról lehet szó, amely valahogy megbújt - előbb a Csík rajoni könyvtárban (még benne van a rajoni pecsét is!), majd előkerült egy 1961-es bejegyzés is, amikor bizonyos Mezey (?) ki is kölcsönözte. Hogy aztán mikor szolgáltatta vissza, arról nincsen feljegyzés, viszont a könyv több mint fél évszázadon át rejtőzött és ma is kézbevehető.
Véleményem szerint az induló kötetben való elmélyülés, az olvasmányélményen túl azt is elárulja, hogy mi az, ami a költőt meghatározza ugyan, de amelytől a sorsát ért trauma némileg eltérítette. Rendkívül tanulságos Láng Gusztáv 2003-as tanúságtétele a Korunk folyóirat májusi számában:
"Meggyőződésem lett, hogy ez a versgyűjtemény - mely, mint datálásomból kiderül, hosszan készült, jóllehet Páskándi Géza igazán termékeny költő volt ezekben az években - tartalmazza kezdeményként mindazt, amit a rákövetkező nemzedék kiteljesített. Benne van az a tiltakozás a korszak minden ideológiai hazugsága ellen, melyet később - e virtuális nemzedék késett kritikusaként - az "erkölcsi ellenzék" világképének neveztem; benne van a hagyományváltás megannyi gesztusa: a kapcsolódás a hatalom által eltitkolt "másik" József Attilához, a tragikushoz, a szenvedélyes igazságkeresőhöz, a szabadvers-kísérletekben pedig Kassák és a fiatal (a Kassák-tanítvány) József Attila újrafelfedezése. A letartóztatás, majd a börtön azonban meggátolta a költőt abban, hogy folyamatos jelenlétként folytassa, amit e kétségtelenül egyenetlen, a maga idejében azonban fordulatnak számít(hat)ó könyvében elkezdett, a könyv "kivégzése" pedig elejét vette lehetséges hatásának..."
Következzék hát a kötetből átmentett válogatásom.
Bakter Bálint
*
Páskándi Géza
Piros Madár
A költő írja első verskötetéről:
"Versekért nem kell bocsánatot várni, mert vagy versek maradnak, s úgy fölösleges, vagy pedig nem, s akkor hiába minden bocsánatkérés.
Mégis tudom: sok versért - ezek közül - röstellkednem kell majd.
Ám a pironkodást is vállalnia kell valakinek, ha tehetséget érez hozzá.
Azt hiszem, ezeket a verseket szeretni fogják mindazok, akiket megsímogat a sejtelem, akik remélnek tőlem és várakoznak. Akiket a Város és a Képzelet szemelt ki valamit kimondani meglévő időkről - eljövő napoknak.
Akárki is szereti majd e verseskönyvet, s bárki is utálja - haragudnom senkire sem szabad.
Ajánlom pedig verseim legszebbjét annak, aki szerencse-kereső utamra feltarisznyált: az Édesanyámnak."
*
Az alma és a fája
Nem ártották az őseim
magukat politikába.
Szegények voltak, dolgosak voltak,
hagyták az eszméket másra.
Olyan messze, oly nagyon messze,
almafámtól messzire estem -
szegény nagyapám, csóválhatja bozontos fejét a mennyben.
(1954)
Hóesés
Friss szagú hó, télszagú hó
dől a földre
habfehéren.
Valamelyik szépnagyanyám
sütés előtt, lisztet szitál
fönn az égben.
A nagyapám meg csak nézi
férfimódra:
- Asszony dolga.
Pipára gyújt s úgy pöfékel,
hogy az eget szürkeséggel
mind bevonja.
(1954)
Ballada Csizek Feriről
Izmos nyakára mámor ült, taglózták
mészárosoknak való italok.
Ökör-comb karján rengett az izomzat,
verekedett és dalolt utcahosszat, -
ökölvívó volt, félelmes balog.
Ó, gyökér-lábú, szöghajú Ferencem,
jól emlékszem még sonka-ökleidre.
Te árva, árva! Krigli sör volt álmod...
Nem nyerhetsz már világbajnokságot,
hisz életed a halál kiütötte.
Ó, szerencsétlen külvárosi Toldik,
ti, boritalos, hentes-képű ősök,
mért volt elég, ha ököllel monoklit
rajzoltatok egy szem alá, ó, miért volt?
Ó, jaj, miért is nem lettetek hősök?!
(1956)
Piros Madár
Ment anyám a csillaghegyi ösvényeken,
hűvös, kékszínű szilvafák tövében,
ment a tükörhegyi gyalogúton,
ment élete kicsiny csapásán, fekete nagykendőben.
Fekete nagy kendőben olyan .volt, mint varjú-fióka,
fekete nagykendő alól kifújta a szél aranyos szőke haját -
(s jaj, én mindig azután fekete nagykendőben
láttam jajongva menni minden édesanyát!)
Ment a csattos, régimódi cipőben,
tarka-babos, tavaszi hangulatú ruhában,
arcán gyémántos foltok s szeme, a mennyei kék,
könnyragyogva révült az anyaság mámorában.
Ment tarka tehénkék tejéért, kiskannáját lóbálva lassan,
ment gyümölcsért, s szeme mindig ott csüggött Isten egén a magasban
Jóistenhez imádkozva ment Magoss Árpád tiszteleteshez,
a nyugalmashangú paphoz, a vastag-nyakú vereteshez.
Imádkozott a kis megszületőért, aki már a szíve alatt volt.
Akit lánykorában álmában hordott s szeme színében,
akit akkor csárdásra hajló lába izmaiban hordott,
de még nem gyűlt nászos szerelemmé lányka-szívében.
Lányos szíve már elkészült a gondolatokkal,
már befogadta, dédelgette jövendő kisfiú-testem gondolatát,
de még csak lányálom-kisded, szűzvágya-csecsemő voltam...
S a gyönyörű lány haját a szélbeeresztve várta az édesapát.
Ment anyám a csillaghegyi ösvényeken,
örvénylő májusi orgona-tengereken,
májusi tenger orgona-habjaiban
lépdelt anyás mosolyával az én egyetlenem.
Rúgtam szívében, annyira nőttem: már jeleket adtam.
Első beszélgetésünk, istenem, mintha itt volna agyamban!
Édesanyám, édesanyám, érdemes lesz megszületnem,
Napot látnom, Rosszat látnom emberekben?
Édesanyám, édesanyám, érdemes lesz, hogy lássanak?
Nem jobb méhed gyümölcsének?
Élni hagyni fognak-e majd? Nem ölnek meg? Nem kínoznak?
Szeretni fog a szeretőm? Lesz kenyerem? Hát bort - hoznak?
De a Nap és de a Világ
úgy csalogatja kisfiát,
mint gyermek a csigabigát.
Szeretni fog a szeretőm?
Édes lesz-e az italom?
Ember leszek? Állat leszek?
Enyém lesz-e a hatalom?
Enyém lesz-e a dicsőség?
Nem vág vajon el a vonat?
Úgy tisztelik agyvelőmet,
mint a saját birtokomat?
De a Nap és de a Világ
előcsalogatja fiát,
mint gyermek a csigabigát.
Ment anyám a csillaghegyi ösvényeken,
örvénylő májusi orgona-tengereken,
májusi tenger orgona-habjaiban
lépdelt anyás mosolyával az én egyetlenem.
Hogy biztatott! Mennyi jót, hívót-csalogatót
duruzsolt a világról magzatának,
aki nem ismerte még, mit jelent: itthagyott semmi ember
megperzselt szerető, kiégett szörnyű bánat,
közöny hamujával beszórt, letarolt fej,
aki új Archimedesként rászól a katonára:
- Ne bántsd a koponyánkat!
Hogy biztatott! Mennyi csábos, borzongató szépet
jót mondott a világról - mely igézet -, mitsemtudó, semmit-sejtő buta kis magzatának,
ki nem tudta még, mi a csalódott-kínú bánat,
ki nem tudta, hogy szörnyű összeesküvés
készül a világban az embriók ellen,
hogy a terhes anya inkább eszik (neki enni adnak!),
hogy a csecsemő mit se sejtsen,
nehogy rémülten, megutálva milliónyi szörnyet,
a köldökzsinórt már ott benn ráfonja en-nyakára...
Hogy biztatott, hogy jöjjek a világra!
Édesanyám, édesanyám, hős-homlok az enyém,
nem szültél hiába, Csillaghegy ösvényén,
nem szültél hiába, igazat dalolok
mindig a világra!
Igazat dalolok - jótét-hülyék ellen,
s róka-tekintetek vizslatják a mellem.
Igazat dalolok: jaj, én megcsalódtam,
legényes, leányos álmokban halódtam.
---------S mégis, mégis bennem él a remény,
hogy az igazság nem tünemény!
Édesanyám, édesanyám, kidalolom:
áldott méhed volt édenem,
boldog honom,
erős váram,
tiszta lakom,
szív-otthonom.
Mégsem bánom, nem bánhatom,
hogy kiűzettem édenéből.
S ne peregjen bánatos könny
az anyaméh után síró
kedves magzatok szeméből.
Emeljétek fel naiv homlokukat!
Emeld fel naiv koponyád, csalódott embrió-had!
Hiszékeny, primitív fők!
Alomlátón mindent megtevők!
Krisztusi küldetésű korosztály,
ne hullajtsd le fejed!
Hajdani vak-cselekvő, pisszt se tűrő,
forrongó agyvelő,
ifjúságom, próbálj álmodni még!
Vagy ész és hit küzdelme végleg közönyre alázott?
Események gyors váltakozása fölmorzsolta ifjú gerinced?
Jaj, rossz is gondolni rá, rossz is gondolni rá - Jaj, csak lássam szállni újra hitem piros madarát!
Hajlott a hátam, édesanyám, egyenesítse ki újra a hit,
édesanyám, édesanyám, lehessek újra naiv! Hadd legyek, hadd legyek, hadd legyek újra naiv!
Édesanyám, szürke, éles eszem kalitjába van zárva a hit,
legszebb piros madaram, mely mennybe-menni tanít!
Édesanyám, édesanyám, te rázz fel legalább -
szabadítsd ki, szabadítsd meg, szabadítsd, szabadítsd
hitem piros madarát!
(1956)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése