Fodor József:
A “LEGNAGYOBB MAGYAR KÖLTŐ” ÉS A SORSHARAG
Egyik délután, négy óra körül, ülünk Mikessel a szerkesztőségben, olvasunk, olvasunk; és miközben a világ ment, s hajtószíjain láthatatlanul forgott, lendült a kozmosz és kisebb járulékai, s mi szálltunk vígan, a dolgok olajozott rendjében: szobánkba, alig hallható, félénk kopogtatás után beállított egy bérkocsis; akkoriban még ezek voltak divatban.
- Mikes méltóságos főszerkesztő urat keresném - mondja a derék, bortól kondicionált, de magatudatos állapotú, bíborveres ember, hosszú ostorát “lábhoz” helyzetbe hozva, mint katona a fegyverét. A derék bérfuvarosoknak nem volt bajuk a szesztilalommal, mint ma az automobilosoknak, a rendőrség nyilván azt gondolván, hogy ha a hajtó atyafi iszik is, a ló, hála istennek, nem kapott rá a borra még, az olthatatlanul égő honfibánat csitítására oly bőszámú lebujokkal teli, cini-cini-muzsikás Magyarországon.
- Nem vagyok méltóságos úr, csak egy büdös proli vagyok - helyesbített a tituluson Mikes. - Egyébként mi járatban van itt, barátom? Költeményeket hozott? - kérdi a vörös-rezes embert, aki, bár délután négy óra is lehetett már, úgy állt a lábán még, mint a cövek.
- Hát főszerkesztő nagyságodnak tisztelettel, nótás ember volnék én, nem mondom, de most abban a járatban jöttem, miszerint jelentsem, hogy Aradi Szabó István nagyságos főszerkesztő úr ott vár lent az utcán, és hazafias üdvözletét küldi a főszerkesztő úrnak a kocsiból.
Mikes csak néz egy nagyot a kocsisra, majd reám:
- Aztán miért nem jön föl a főszerkesztő úr? - kérdi, a méreg és a humor közt hamarjában az utóbbit választva, ádáz-kedélyesen.
- Mivelhogy a főszerkesztő úr, a tényállás szerint, nem tud lejönni a kocsiból, a bor és a muzsika túlzott élvezete folytán, a Kakukkban, amiért is a nagyságos főszerkesztő urat személyem által üdvözli, és a szállítási számla és az úri borravaló kiutalása fejében küldi főszerkesztő úrnak ezt a nótát.
Várakozó konflisok régenvolt időkből |
Mikes átvesz egy apróka papirost, rám néz; én egy tekintettel megnyugtatom, hogy tőlem ugyan ne féltse - bár ő az ilyesmire ugyan fütyülni szokott - e percben kockán függő tekintélyét. Hiszen a tegnap is együtt vettünk neki egy nadrágot, Neumann-nál a Múzeum körúton, mert (hányszor a saját zsebéből menő) honoráriumok fizetése közben úgyszólván kiesett egyetlen nyári nadrágjából.
- Mert hogy Aradi Szabó István főszerkesztő úr azt mondta, adjam csak oda ezt az írást, és rögtön megkapom a szállítási költséget és az uraságokhoz méltó borravalót - fújta tovább kocsisunk, mint egy arany-bronzba öntött, bajuszos, ragyás, beszélő csuda-orákulum.
Mikes ránéz a papírra, aztán hangosan olvassa: “Ki e sorokat írta, ist Schwein. Kézcsókkal: Aradi Szabó István.”
- Jöjjön, Fodor úr - szólt aztán -, nézzük meg ezt a disznót.
Hogy közbevessem, mert az újabbak nem tudják, Aradi Szabó István, ahogy magáról a leghatározottabban mondani szokta, az “új Ady” volt, “a legnagyobb élő magyar költő”. Egy verseskötetet adott ki; a könyvhöz előszót írt, s azt úgy kezdi: “Én, Aradi Szabó István, napjaink legnagyobb magyar költője...” Versei egyébként Ady-vers-másolatok voltak, hajviselete, sőt arca is tiszta Ady-utánzat; ugyanakkor ő maga meghitt körben Tisza Istvántól származtatta magát. Mint színműíró kezdte, a Budai Színkörben; aztán csak verseket írt, a pénz pedig italra, jóformán csak italra ment. Mert “Ady, Baudelaire, Verlaine, Rimbaud is ivott”; mert “az igazi költő”, a “zseni” iszik, és verset ír és gőgös, meg nem értett és boldogtalan.
Hány embert tett tönkre - és jobb sorsra méltót is - akkoriban, a húszas évek elején, a vad zseni értelmezés; a Pimodan-mítosz, a saját pályáját egyébként konok céltudattal csináló, de a fáradságos munkát, gyönyörű verset és költői életet csak úgy magától jöttként mutató, istenpózos adys-zseni példája! Olyan ifjú írókkal találkozott akkoriban az ember, akik kisebbségi nyavalyákban vergődtek, mert a Liliom és Conti utca ígéretesnek látszó éjszakai tündéreit megkonzultálva sem tudták megszerezni a “zsenit”, amely (olvasták a magyar Pimodánok kánoni, tragikus költői kinyilatkoztatásaként) nem egyéb, mint “az idejében megérkezett vérbaj”.
Aradi Szabó István istenült, adyskodott, jobboldalt szemébe vágott hajjal, glóriás homlokkal feszített a szerkesztőségekben, érdekes szám volt; aztán lassan-lassan csak unott, iszákos, vén bohóc, a valóságos éhenhalásig... Érdekes felidézni szegény árnyát, mert az Ady utáni közvetlen éveknek egyik költői prototípusa volt.
Megindultunk hát, elöl Mikes, s nagy csudálkozásomra, a nagy főkönyvvel a hóna alatt, utána én, aztán a kocsis, és a legvégén Marton János, a gondnok. A szerkesztőség előtt egy lovacskától vont kocsi állott, és benne Aradi Szabó István “főszerkesztő úr” aludt édesdeden.
- Keljen fel, Aradi úr - noszogatta meg Mikes a főkönyv sarkával a “főszerkesztő urat”. A költő megmozdult, aztán végtelen nyájas mosoly közepette felnyitotta a szemét, majd a nagy gyülekezetet látva maga körül, és mellette Mikest, hamar becsukta megint.
- Keljen fel, Aradi úr, és írja alá, itt keresztben - tolta oda Aradi orra elé a főkönyvet. Aradi először kinyitotta a száját, aztán kissé értetlenül és hülyén elvigyorodott, majd iszonyú ákombákommal aláírta, s a részeg félisten “hát add ide, ha olyan nagyon akarod, azt a pénzt” pózában odatartotta a markát. Mikes elővette a tekintélyes pénzt, aztán a kocsishoz fordult:
- Van magának fuvarlevele, mondja? - kérdezte az atyafit jelentőségteljesen.
- Hogyne volna, nem vagyok én halottaskocsis, kérem - válaszolta az büszkén, és szavaira nyomatékul átnyújtotta igazolványát. Mikes fogta a fuvarlevelet, és - miközben Aradi pislogó szemmel és hüledezve kísérte e kézmozdulatokat - az egész pénzt átnyújtotta a kocsisnak.
- Itt ez a pénz - mondta neki Mikes. - Ezért addig fogja szállítani a főszerkesztő urat - nyomta meg a szót -, amíg teljesen ki nem józanodik; aztán jelentkezik nálam vele a Metropol étteremben. Akkor megkapja igazolványát és még a külön borravalót. De ide figyeljen: ha a főszerkesztő úrnak pénzt ad, akárhogy rimánkodik is, vagy kiengedi a kocsiból, és nélküle jön vissza, az csalásnak minősül, amely dolog hivatalból üldözendő és büntetendő - harsogott a szelíd filozófus-szerkesztő -, és akkor nem magának adom vissza, hanem egész máshová, a könyvét.
- Tessék csak nyugodtnak lenni, méltóságos uram - és a már újra szunyókáló Aradi Szabó felé kacsintva, megmarkolta az ostornyelet.
Este tíz óra körül gyűrötten, de a leggőgösebb Ady-tartással lépett be a Metropol étterembe Aradi Szabó, a kocsis kíséretében.
- Menjen hátrébb, ne lépjen együtt velem! Vissza! Maga plebsz! - morgott dühösen a kocsisra a költő, bevonulás közben.
- Mi a baj, Aradi úr? - kérdezte Mikes, legrésztvevőbb, kedvesen cinikus rókaábrázatai egyikét felöltve. - Nem iszik egy pohár bort?
- Az életben nem többé! - tiltakozott Aradi. - Ez a gazember, amíg aludtam, odakötötte az első üléshez mind a két lábamat. Coki, maga plebsz! - tolta megint hátra az előrelépő kocsist. - Majd ellátom én a baját! Feljelentem! Majd megmutatom én!
- Először is, én nem vagyok plebsz, kérem, én Bíbor János III. vagyok, igazolványos bérfuvaros - szólt a kocsis szelíden, de önérzetesen. - Aztán meg igenis odakötöttem a tekintetes főszerkesztő úr lábát, mert nem akartam, hogy kiessen; és mert, bár megrespektálom a főszerkesztő urat - folytatta, miközben tisztelgett -, mégsem tehettem meg, hogy a szállításban hiány történjék, és emiatt engem felakasszon a hatóság - fejezte be mondókáját kocsisunk.
Ilyen tréfát művelt, a legmagasabb gyógypedagógiát alkalmazva, a nagyon italos, Ady-ábrázatú Aradi Szabóval az ármányos furfangú Mikes Lajos.
Egyébként énvelem egyszer ennél különb viccet űzött: nálam a kúra radikálisan használt is.
De hadd mondom el itt még előbb, amit, gondolom, régen el kellett volna már mondanom, arra a természetesen feltámadhatott olvasói kérdésre: hogyan beszéltethetem embereimet oly sok évnyi távolból, mintha itt volnának, és ugyanekkor hitelességre tartok igényt?
Sok mindent feljegyezgettem és újraéltem, amiközben a papírokat forgattam. De van itt valami más, ami az eltörlődött papíroknál is jobban megőrzi a dolgokat. Rejtély, képtelenség? Berendezésünk “szakértője” persze mindent megmagyaráz: hogy aztán csak megmosolyognivalóan érthetetlenebb legyen a titok.
Tudatom legfelső tükrétől befelé képek sorakoznak - megfoghatatlan felvételek beszélő filmje -, és ahogy az emlékezés képcsudáit forgatom, arcok élénkülnek föl, szájak mozdulnak, és régiek, évtizedekkel elválasztottak vagy tegnapiak: beszélnek. Önszuggesztió? Késői utánköltés? A bensőmben éledő arcról, szájról belső szemmel olvasom, belső fülemmel hallom, ahogy mondja. Van hang, amely nem ér már hozzám, avval nem is foglalkozom; vagy csak úgy általánosságban. Nem az az érzésem soha, hogy egy árnyalatot is utánaköltöttem; a beszélő száj, arc ellenőriz, hogy jól közvetítek-e. Az arc vár és figyel, és a száj még egyszer ismétel. Hiszen nem egy él is még.
Különösség-e ez? “Kuriózum” vagyok-e? Talán annyi az egész, hogy az emlékezetem nem beteg? Mindenki elérheti ezt, aki magába mélyed...
Aminthogy csak arról írok, amit valakivel kapcsolatban közvetlenül megéltem; és csak olyanról, akivel közös irodalmi élményeim voltak. Nem vagyok irodalomtörténész, csak sokat megélt író, és irodalmi emlékeket akarok megírni, nem egyebet.
Egy napon - hadd térjek most vissza a múltba a tragikusak között egy nagy árnyra, no és Mikes bácsi kúrájára is -, négy óra körül Krúdy Gyula állított be a szerkesztőségbe, ahol egyedül ültem, olvasgattam.
- Hol van Mikes? - kérdezte Gyula bátyánk, a szokott nagyúri grandezzával, amelynek oly játékos-ellentmondóan sütött át méla szemén a gyermeteg álmodó, és olyan szeretettel fogta meg a kezemet, mintha halálom hírét költötték volna, és most, íme, itt talál, mint máskor, a szerkesztőségi szobában.
- Rövidesen megérkezik - feleltem én. - Heltainál van, az Athenaeumban.
János bácsi, azaz Heltai Jenő (mert barátilag Jánosnak szokták őt hívni), sok egyéb mellett az Athenaeum igazgatója volt; ott ült a kormányosi karosszékben, szundikálva vagy merengve, miközben két lektora, Bókay János és Sárközi György derekasan fűtötte, tömte kézirattal az üzemet, lenn, a hajó szellemi gépházában.
- Itthagynám a novellámat, de pénzt szeretnék Lajostól; azonban mondok én egyebet, József. Gyerünk addig a Kis Pipába, ott ettem mostanában a legjobb velőscsontot, és kitűnő kadarkájuk van, a Bodrogközből.
Most is kiderült, mint annyi más alkalommal, hogy nem vagyok egy római jellem; és ami kissé el is szomorított, az volt, hogy lám, ebbe könnyen bele is nyugszom, amikor Mikes figyelmeztetései ellenére, hogy ne igyam, mert árt nekem, azonkívül hogy kihajít a szerkesztőségből, így engedek a kísértésnek. Elmentünk hát Krúdyval a Kis Pipába; ez a Múzeum utca és - ha jól emlékszem a Szentkirályi utca sarkán volt.
Leültünk, Krúdy töltött, majd a csillogó, rubinszínű kadarka buborékjait nézve a zöld pohárban, így szólt:
- Milyen szépen csillog, játszik a zöldön át ez a sok piros szemű, apróka démon. Mint a csábító nők szeme, József! Pedig nem szeretem különösebben, csak úgy magáért, az italt; de kell, mert kívánja belül a szomj, a szenvedés, amelybe az ember így is, úgy is belehal; előbb-utóbb belehal - tette le a poharát, és húzta el a száját Ady-pózosan, ami nála, ahogy megállapítottam, hamisan festett.
- Te melyiket szereted jobban, József - folytatta aztán -, a bort-e vagy az asszonyokat? Én legjobban szeretem az álmokat. Álmodozni a legnagyszerűbb dolog. Közben pedig, természetesen, nem írni semmit.
Szódát fröccsentett a borba, aztán a hirtelen szürkébe borult, felpezsdülő italt egyből kiitta.
- Az álmokat pedig csak a bor adja és az asszonyok. Ez adja a tüzet, a piros, izzó poézist, József, nem a filozófia; nem az angolok és a németek; a szenvedés adja, az élet, ez az egész itt ni - kavarintott a kezével -, s ebbe pedig az ember belehal. Mintsem kiszámítva élni, szürkén: jobb is meghalni, teremtve és gyorsan. És álmodni, álmodni, barátom! Olyan bolond álmodó, mint én, nem volt a földön, az istenét neki, József!
Gyula bácsival nemegyszer voltam már együtt, de ősi úriságával - s ő erre lelke mélyén sokat adott - nem tartotta összeférhetőnek a káromkodást. Éreztem, ma rendkívüli napja van, mert eme végzetesen költőembernél a napok mindig különös változatokkal jöttek. Egyszer képes lett volna kihajítani az utcára egy teli vendéglőnyi embert; aztán váratlanul síró trubadúr lett; “egy nyírségi furulya a lelkem”, szokta mondani ilyenkor, s mint megállapítottam, nála szokatlanul banálisan. E pillanatban mindenesetre félve-figyelve néztem hirtelen olajos lágysággal átfutott tekintetét.
- Ha én Nyugaton élek vagy a szent Puskin honában, akár a Péter-Pál kazamatáit is belekalkulálva! Én, Singer és Wolfner s a Magyar Lányok lapja rezedaillatú írója! Ha nekifutnék a betűknek úgy, ahogy vagyok, már bennem a tilalom: “Hová, Gyula?” Mesét, csak mesét; szabályosat, érdekeset és közérthetőt! Én pedig szabálytalan vagyok - sziszegte, fogait összeszorítva -, másféle formákra, szavakra, hősökre áll a kezem, mint a többieké, és úgy érzem folyton, még így is, még így is! hogy valami meg nem engedettben járok; pedig tudom, ha furcsa is, de nagy, amit csináltam. Úgy érzem, hallod! Nagy!
Erősen megzavarva, a szavakat keresve ültem ott; éreztem, ködösen: visszagondolva, talán egyszer meg fogom írni mindezt. A bor is kábító zsongással hatott bennem.
- Nézz meg egy magyar írót - lobogott rám lágy, szép tekintete, amelyben egy-egy iszonyú láng is imbolygott itt-ott -, mindegyiknek megtört a szeme, mind önmaga alatt érzi magát; és a harcosa is, mint a ketrecben a vadállat, csak verekszik, s elhull reménytelenül. “S akik rácsapnak, hazai varjak”, mondta Ady Bandi szegény. Hazai varjak, barátom.
Gyula bátyám nagyon lágy hangulatban volt; ilyenkor a kezét figyeltem meg a szódásüveget... Istenem, csak egy rosszképű valaki fel ne bukkanjon! Mert akkor...
- Egy magyar író nem lehet úr, csak szolga lehet, félember lehet, ringyó lehet, egy pénzes úr vagy egy állam szolgája lehet! - folytatta, merev tekintettel. - Egy magyar írónak nem lehet hajója a tengeren, mint Byronnak volt, nem lehet saját szigete, mint Hauptmann-nak. Hát mért ne lehetne, az istenit neki, József, amikor pedig nekem, Krúdynak, egy hajó a tengeren, egy sziget kellene. Abból a nyomorult néhány pengőből, amit Mikestől kapok s a többiektől, mégsem vehetek egy szigetet!
Ittunk, és úgy éreztem, rajtam is egyre jobban erőt vesz - no, a bor is megtette a magáét - az elkeseredés.
- Nem a pénzről van szó, nem, pedig arról is szó van - folytatta, hangsúlyként megragadva a szódásüveget, amiközben egy pincérféle, fejét az ajtón bedugva, nagyot köszönt, és igen gyorsan visszahúzódott. - Arról van szó, József, hogy egy-egy írásunkkal embereket mozgassunk; hogy egy-egy írásunk, mint egy egész irodalmat, újat, irányt, gyönyörűt, mindenfelé utatmutatóan érvényeset jelző, jellemző valami, szántson a világba. Világirodalom, világirodalom, hajh! Én tudom, olyast, újat csináltam vagy akartam, s ki tudja, József, ki tudja?
Kínálta a poharát felém, letette, aztán, fejét az asztalra fektetve, úgy maradt.
Én lábujjhegyen kiosontam, majd egy Odüsszeiába illő módon visszatértem a szerkesztőségbe; ott, az első emeleten, ahol János, a gondnok, a kiskasszát őrizte, amelyből a magyar toll jeleseinek előlegeket folyósított, ráborultam a derék ember vállára, s azt mondtam neki, és úgy is éreztem, perdöntő határozottsággal, hogy: “Ez így nem mehet tovább!” Mikes éppen arra jött, csöndesen rám nézett, aztán Mártonnak (aki megnyugtatott, hogy valóban nem mehet így tovább) azt mondta:
- Jánoskám, szállítsa haza Fodor urat, ezt a disznót.
Éppen ott álldogált két szép egyenruhás, sapkás ember, valami újságíróval volt nyilván dolguk testületük ügyében; az egyiknek a kezében valami fúvókás hangszer: az akkoriban nálunk is nagy szerepet játszó üdvhadseregnek két tagja volt.
- Lenn áll a kocsink, boldogok leszünk, ha hazavihetjük kedves testvérünket - mondta az egyik szépruhás, részvéttel, a Mikestől elhangzott szavakra; és a kaján Mikes bácsi asszisztálása mellett - aki kapott az ajánlaton - már kísértek is lefelé, lankadt akaratú embert, a kocsihoz. Akkoriban az volt a szokás, hogy ez a kegyes testület, Isten kilátásba helyezett különös áldása reményében, hazaszállította a részegeket; én meg, hervadt ember, viszont, nem kis örömmel, hogy ilyen szépen utazhatom, beültem a szállítókocsi-szerűségbe, és - egy ittas, nappal is a mézre járó, éjszakai pillangó és egy állás nélküli, magát cseppfolyósra ivott borbély társaságában - hazafelé robogtam; miközben a fúvókás hangszer tulajdonosának remeklése, egy kéznél levő kisdob és a vallásos ének mellett, amelynek szövege az volt, hogy “Mentsd meg, Uram, kárhozattól lelkeinket” - s amelybe az állás nélküli borbély a “sejhaj, mi vidám, bohém fiúk” melódiát rikkantotta bele -, fejedelmien hazahajtattam.
Mint ezekből is kiderül, ami az eredeti ötleteket illeti, Mikes bácsi e tekintetben is kifogyhatatlan volt.
(Forrás: Felkavart világ. Emlékek a hőskorszakból. MEK / Magvető, 1964)
*
Most már csak az hiányzik, hogy belepillantsunk e nagyság verseibe is. Sok kutakodás után sikerült a Jászság c. havi folyóirat 1929 októberi, illetve novemberi számából egy-egy verset kimazsolázni, örök okulásul, természetesen a közlésnek megfelelő helyesírással.
Aradi Szabó István
MEGSZÉPITŐ KÖNNYEK
Ha jön bús, lágy fény-sereggel
Oh be szép az őszi reggel !
Ha bút dúdol még a szél is —
Oh be szép az öszi dél is!
Ha szivünket megsebezte -
Jaj be szép az öszi este!
Ha gyász-tóként terül széjjel —
Jaj be szép az öszi éjjel !
Szép az ősznek éje, napja.
Mert Bánat az anyja, apja
S mert a könnyünk halkan csengve
Hull belé az öszi csendbe.. .
TISZTÍTÓ-VÍZ
Ki mindeneknél többet szenvedett,
Úg y szeress engem Uram-Istenem,
Miként legkedvesebbik szentedet.
öleljen Nap-szivedre karod,
Érezzem: nemcsak ütlegelni tudsz,
De becézni is, ha úgy akarod.
Ne bánts többé. Ostorod már letedd
S csók-balzsammal gyógyítsd ezer sebem,
Ami t Te adtál , s szörnyű Életed.
Csókolj , cirógasson lágy két kezed
S ne olvasd rám: örömre-szomjazó
Ifjú testem mily sokszor vétkezett.
Fény-lelkem is tengernyit bűnözött,
De mégis makulátlanul ragyog
A csúf világ vétkesei között.
S ugy-e, szenteid közé ülteted
Lelkem, amelyet egyre áradó
Tenger-könnyem fehérre fürdetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése