versmob 0411

Siklósi Nándortól az alábbi levelet hozta a mai posta:

Pénz- és versköltő Barátaim !

Ha még  nem ismeritek ezen összeállítást, érdemes pár (kb. 45 )  percet rászánni - egy tanuló is ennyit szenved egy irodalomórán...

A film végignézéséhez ide kattanj:

 http://www.versmob.hu/

Általam ismert – és általam ismeretlen – költők, fiatalabbak (mármint nálam – ők vannak többségben) és érettebbek, szépek és rútak, klasszikusok és leendők, veretes poéták és laza  rapperek
mondanak okos és kevésbé okos dolgokat - szerényen vagy nagyképűen, összefogottan vagy összevissza a költészetről, a versről, az ihletről, az alkotásról - és hasonlókról.


Persze, végig érződik, hogy fiatalok készítették – és főként  fiataloknak szánták; - de öregebbeknek is érdekes...


Vannak fekete lyukak (Tóth Krisztina pl. nem látható) más más technikai hebehurgyaságok – de nézhető. (Kis személyeskedés: 11:00-nél a számomra legkedvesebb költő, Gergely Ágnes is megszólal - fél percig beszél első verse születéséről; majd 39:30-nál is fölvillan.) Megütött Juhász Ferenc igazsága: az amatőr mindig magabiztos – a tehetséges mindig szorongó. 


Akkor lehet, hogy én tehetséges amatőr vagyok?


Üdv mindenkinek!

***
A versmob projekt 2011-ben, a magyar költészet napjára készült, ekkor mutatták be a versmob 0411 című független dokumentumfilmet, Sarlós Dávid és Gyaraki Dávid munkáját. Az egyetemista csapat január óta járta az országot, 44 kortárs magyar költőt faggattak a vers, az írás és az olvasás helyéről és szerepéről ma, 2011-ben.

A válaszoló költők névsora:

Bajtai András, Beck Zoltán, Bereményi Géza, Bertók László, Busa Pista, Can Togay, Csobánka Zsuzsa, Csukás István, Dunajcsik Mátyás, Falcsik Mari, Gergely Ágnes, Juhász Ferenc, K. Kabai Lóránt, Kántor Péter, Kányádi Sándor, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kemény Lili, Kollár Árpád, Kovács András Ferenc, Krusovszky Dénes, Kukorelly Endre, Lanczkor Gábor, Lator László, Lovasi András, Marsall László, Nemes Z. Márió, Oravecz Imre, Orcsik Roland, Pál Dániel Levente, Parti Nagy Lajos, Peer Krisztián, Simon Márton, Süveg Márk, Szabó T. Anna,  Szálinger Balázs, Takács Zsuzsa, Térey János, Tóth Krisztina, Varró Dániel, Villányi László, Vörös István, Zalán Tibor, Závada Péter.

Operatőrök:
Kiss Gravi András
Táborosi András
Nagy Zágon
Juhász Péter

Nézzünk filmet: Szökevényvonat (Runaway Train)

Ellentmondásos véleményeket szabadít fel még ma is ez a remekül adagolt, csöppnyit filozofikus és mindenképpen látványos, sodró erejű akciófilm. Igaz, hogy a történet kissé hihetetlen (bár az alkotók esküsznek, megtörtént esetből építkeztek), de mikor már benne vagyunk, akkor hagyjuk magunkat meggyőzni, hogy igen is, ezt az ámokfutást érdemes végig követni.

Az 1985-ben készült, 111 perces amerikai-izraeli alkotás bölcsőjénél maga Kurosawa is ott állt, de végül meggondolta magát és átengedte a film kormányrúdját másoknak (Koncsalovszkij munkája is garancia némileg, hogy nem lehet szó selejtről!)

Legalább kétszer láttam, s azon túl, hogy gyengém a vonatokon játszódó mozifilm, pattanásig feszülő idegekkel követtem a jól ismert, mégis újdonságként ható, vastörvények szerint alakuló cselekményt.

Érdemes egy ráérős két óránkat rászánni és a jútubon rákattanni a teljes verzióra (lehetőleg minél hamarabb, amíg nem nyilvánítják illegálisan feltöltött filmnek és törlik az állományból) és élvezni, hogy magyar szinkronnal, jó minőségben végignézhetjük mostoha sorsú emberek élet-halál küzdelmét a szabadságért.

A port.hu adatai szerint:

rendező: Andrej Koncsalovszkij
író: Hideo Oguni, Ryuzo Kikushima
forgatókönyvíró: Edward Bunker, Djordje Milicevic, Paul Zindel
operatőr: Alan Hume
jelmeztervező: Katherine Dover
zene: Trevor Jones
producer: Yoram Globus, Menahem Golan
látványtervező: Stephen Marsh
vágó: Henry Richardson

szereplő(k):
Jon Voight (Oscar Manheim)
Eric Roberts (Buck)
Rebecca De Mornay (Sara)
Kenneth McMillan (Eddie MacDonald)
John P. Ryan (Renken)
Edward Bunker (Jonah)
Stacey Pickren (Ruby)

Akár az állatokkal, úgy bánik az alaszkai szuperbiztonságos börtön igazgatója az elítéltekkel. Két veszélyes
bűnözőnek, Mannynek és Bucknak azonban mégis sikerül megszöknie. A két menekülő felkapaszkodik az arra haladó, egymáshoz kapcsolt mozdonyokra. A mozdonyvezető szívrohamot kap, a szerelvény elszabadul. A szökevény vonat segítségével a két mindenre elszánt elítélt és az általuk túszul ejtett fiatal nő megkísérli a lehetetlent: élve kijutni a jeges pokolból.  Ráadásul az őket mindig is gyűlölő, ugyanakkor tőlük nem sokban különböző igazgató a nyomukban van.

Kányádi Sándor börtönben

Kányádi Sándor a múlt század 90-es éveiben
Fotó: Székely Sándor

Nem is akárhol, hanem mindjárt Balassagyarmaton. Ott is a börtönkápolnában. Igaz, nem fogvatartottként, hanem vendégségben. Azért hívták meg, hogy a bentlakóknak beszéljen arról, ami életét mostanig kitöltötte: a költészet csodájáról.

Mert Kányádi Sándor ma már nem ír verset. Úgy gondolhatja, írt eleget, írjon még más is! (Ne félj, mert írnak, abban hiba nincsen...) Szerinte nem csak abban áll a költői erény, hogy magas életkorunk dacára is verset írunk, hanem abban is, ha idejében abbahagyjuk. Ezt a megjegyzést az idős Illyés Gyula előtt mondotta volt, amiért kapott is egy baráti, de neheztelő hátbavágást... (Merthogy a Mester akkor már 80 éves elmúlt...)

De mit csinált Kányádi a börtönben? Az eseményről részletező riportot írtak az Új Könyvpiac c. szemlében, annak is a friss számában, azt el lehet olvasni s megtudhatjuk belőle, hogy a rendhagyó irodalomórát mindvégig érdeklődéssel ülte végig a találkozóra érdemesített 50 válogatott börtönlakó. (Hogy miért féltették a többitől a költőt - vagy a költőtől a többit -, rejtély marad.)

Kányádi verset is tanított nekik: egy Horváth Imre balladát. De előtte megfenyegette a hallgatóságot: - Ha nem tanulják meg három mondásból, többet nem jövök magukhoz!

A nevezetes ballada pedig így szólt:

" Hogy szülőanyja a fekete föld
erre gondolt a liliom, s letört."

A vendég, hogy biztosra menjen, búcsúzás előtt még elismételtette a rabokkal a nevezetes kétsorost, s az eredmény nem maradt el. A balassagyarmatiak visszavárják azt az embert, aki így fogalmazta meg előttük a költő  mibenlétét:

 – Azt hiszik, hogy egy költővel találkoznak. Hát, ki kell hogy ábrándítsam a tisztelt egybegyűlteket. Ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal, az volt-e, akinek hitték őt egész életében, még akkor is, ha összegyűltek látására, hallására. Ha majd maguk közül valakinek az unokája, dédunokája érdemesnek tart valamit kézbe venni vagy meghallgatni abból, amit írtam, akkor az elmondhatja, hogy az én ősöm annak idején Balassagyarmaton az ítéletvégrehajtó intézetben egy igazi költővel találkozott. Addig higgyék, hogy az vagyok, aminek időnként magam is hiszem magam, de kételkedjenek is... 


Zárásként a Szent Dávid zenekar Valaki jár a fák hegyén c. Kányádi-vers megzenésített változatát adta elő. Azt a feldolgozást nem tudom elővarázsolni, de itt van a már bejáratott, Kaláka-féle verzió, az is nagyon szép, a HS7 előadásában.


(B.B.)

Nem a méret a lényeg - hanem a szó, a szó...

Szerte a világon újra nagy a keletje a rövid írásoknak. Nálunk már régóta klasszikusa is van: Örkény István és az ő egypercesei. Előre bocsátom: a mostani opuszok többsége meg sem közelíti a magyar Mester illetve mestermunkái színvonalát – de egy rövid beszámolót talán megérdemel a téma - mondjuk, annak az ürügyén, hogy idén is rendeztek Spanyolországban egy ’microrrelato’-versenyt. (Spanyol nyelvterületen amúgy is komoly hagyományai vannak a műfajnak, Juan Ramón Jiméneztől Jorge Luis Borgesen át Julio Cortázarig, nem bezárólag…)

A La Mancha szélén, Toledótól félszáz kilométerre lévő alig ezer lakosú Queróban állhatott - az irodalmi legendák szerint - a legendás kóbor lovag, Don Quijote haciendája; emiatt is választotta szómúzeuma székhelyéül Egido Serrano, az irodalomkedvelő spanyol mecénás. A nevét viselő alapítvány valamint az általa létrehozott és igazgatott „Museo de la Palabra” (Szó-múzeum) hirdette meg idén is – 2009 után másodszor – a mikroelbeszélés-versenyt, melynek fődíja 7000 euró. Mivel a kiírás szerint a beküldendő szöveg nem haladhatja meg a 600 ’karaktert’ (másképpen számolva a 100 szót), ez a világ legmagasabb szódíjú versenye (Guinness-rekordok közé bejegyezve). A második kiadás nem várt sikere a rangosabb díjak közé emelte. A díjátadás novemberben van, a Queróban, a Szómúzeumban (a májusi hivatalos zárást követő nyárvégi eredményhirdetés, a jeligék feloldása, a technikai statisztikák ismertetése és a nyertes minielbeszélések publikálása után) - a Szó Ünnepén (november 23-át fenti múzeum ’A szó, mint az emberiség köteléke nemzetközi napjává’ – Día Internacional de la Palabra como Vínculo de la Humanidad – nyilvánította).

Az alapítvány, a múzeum és alapítójuk az emberek, népek, vallások és kultúrák közötti közeledés elősegítését tűzte ki célul - ezért hirdették meg a szóünnepet is az egykori együttélés – convivencia – területén, egyben Cervantes Búsképű Lovagja kóborlásainak első állomásán. Toledo és vidéke a három nagy kultúra – és hordozói: a keresztény hispánok, a moszlim mórok és az egyistenhívésben a másik kettőnek is példát adó zsidók – középkori együttélésének történelmi jelképe.

A 19 tagú zsűri a madridi Íróiskola tanáraiból és a pályázatot koordináló Szómúzeum igazgatójából állt össze. A testület – elnöke szerint - a tömörség mellett a kifejezés ’könnyedségét, szokatlanságát és intenzitását’ értékeli. A 11 pontba foglalt kiírás szerint bárki részt vehet a pályázaton, egy szerző legfeljebb két művével jelentkezhet. A „félperces” elbeszélések nemes nemzetközi versenyére (a két évvel ezelőtti sikerén felbuzdulva) idén 14 253 pályázat érkezett, 89 országból. (2009-ben még csak 3682 pályamunkát küldtek be 44 országból.) A spanyol húsz független országban ’államnyelv’ és számos államban – a nagyszámú bevándorló illetve a történelmi/gyarmati hagyományok okán – elfogadott és beszélt nyelv – érthető hát, hogy a legtöbben idén is Spanyolországból jelentkeztek – majd hatezren; a latin-amerikai országokból sem kevesen (pl. Argentínából – jó 1500-an, Mexikóból és Kolumbiából egyenként 500 körül, de a többi latin is tülekedett a hírnévért és a díjért ). Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy jelentős – százon fölüli - pályázat érkezett az egyre hispanizálódóbb USA-ból (míg az egykori spanyol gyarmatról, a Fülöp-szigetekről alig féltucat). Érdekes, hogy Magyarországról most sem pályázott senki, miközben a környékünkről Romániából, Szerbiából, Bulgáriából, Horvátországból, Csehországból, Lengyelországból több versenyző is indult.

Idén 225 'microrrelato' került a döntőbe a beküldött több mint tizennégyezerből. A címeket nézve néhány arab, héber és angol nyelvű munka is bekerült. (A versenykiírásban explicite nincs nyelvi rangsor: spanyol, arab, héber vagy angol nyelven fogadnak el pályázatokat - de implicite egyértelmű, hogy elsősorban a spanyol nyelvű pályamunkák rúghatnak csak labdába, hisz a zsűri csak korlátozottan poliglott). Az idei versengésről egyelőre keveset tudni – kóstolónak az első kiadásról pár szó.

2009-ben a versenyt és a 7000 eurót - elsőként - egy argentin írónő nyerte: Maria Soledad Uranga, 18 szavas Napok óta esik című „novellájával”. (Az írást közölték, szigorúan emlékeztetve a szerzői joggal összefüggő tilalmakra, így tanácstalan voltam: lefordíthatom-e blogunk számára. Egy halk kirielejzommal és egyéletemegyhalálommal megtettem - Isten óvja blogunkat! Ez az eredeti mű: Hace días que llueve a cántaros. Y la gata se comió el último grillo que nos mantenía despiertos. Ez pedig az én változatom – próbáltam keresni egy 18 szavas megoldást: Napok óta esik, mintha dézsából öntenék. A macska meg fölzabálta az utolsó tücsköt, melynek ciripelése még ébren tartott. ) Talán még Örkény is elfogadná…

Illusztrációnak még egyet idekörmölök a nekem tetszettek közül, egy spanyol versenyző követte el: ’A kis szomszéd országban feltaláltak egy lövedéket, amely sosem ér célba. Nobel-békedíjat kaptak érte, szerte a világon dicsérik szomszédainkat, mindenki örömmámorban úszik. Holnap lerohanjuk őket. ’

Idén tehát 225 finalistából szűrik ki (e szerzők nevét az alapítvány honlapján publikálják) a tíz dicsérő oklevélre érdemeset - egyikük kapja a díjat (ez már nem csak erkölcsi – komoly anyagi elismerés is). A tíz kiemelt alkotást fenti honlapon közzéteszik (http://www.museodelapalabra.com). Novemberben igyekszem visszatérni a témára.

A szuperrövid mesék különben világszerte divatba jöttek – ékes bizonyítékom, hogy már a faviccekben is megjelentek. Zárszónak egy ilyen. A gimnáziumban a tanulók ezt a feladatot kapták: írjatok egy nagyon tömör fogalmazást nyári élményeitekről – lehet benne életszerűség, földön túliság, titokzatosság és esetleg egy kis szex is. A fogalmazások közül csak egy lányé kapott csillagos ötöst. Így szólt:"Istenem! Terhes vagyok! Csak tudnám, kitől?"

SIKLÓSI NÁNDOR

Drakula... orra

(Vámpírológiai alapismeretek)

Egyik augusztus végi bejegyzésben már szót ejtettünk Drakuláról, egy régi klasszikus némafilm kapcsán. Most egészen más megközelítésből tűnik fel újra ez az örökérvényűnek bizonyuló személyiség Siklósi Nándor tanulságos esszéjében.


1897-ben jelenteti meg Abraham („Bram”) Stoker dublini író minden idők legismertebb horrortörténetét, a


 Drakulát.

Hogy legyen kis magyar vonatkozása is: a regényíró ír Vámbéry Ármin magyar zsidó tudóstól hallott először a havasalföldi uralkodóról, a karóbahúzó Vladról. Stoker maga sohasem jutott el Erdélybe illetve Romániába. És van egy nagyobb magyar vonatkozás is: a vámpírgrófot az erdélyi Lugosról származó Blaskó - ismertebb művésznevén Lugosi - Béla vitte sikerre a filmvásznon (mielőtt a horrorfilm sztárja lett volna, broadwayi színpadon szívta a vért Drakulaként - ott figyelt föl rá a Universal filmstúdió producere).

Ugyanebben az évben ült össze Bázelban – fényes külsőségek mellett - az első cionista kongresszus, Herzl Tivadar szellemi irányítása alatt. Véletlen egybeesés, mint mondjuk az is, hogy a Bayer abban az évben kezdte el gyártani mindmáig legsikeresebb termékét, az aszpirint, vagy hogy Oscar Wilde-ot kiengedték a readingi fegyházból, és hogy először használta egy feltaláló – elektronikus számoló szerkezetének meghatározására – a computer szót. Számítógépemen – internetes szörfölés közben - „futottam rá” a Drakula-tematika egyik kevéssé feldolgozott szegmensére Allan Nadler, a madisoni Drew University professzora cikkében (Imaginary Vampires, Imagined Jews).

Bár Stoker még véletlenül sem utal Drakula esetleges zsidóságára (ilyesmit nem is nagyon hallhatott Vámbérytól…) – a vérszívó gróf figurája számos ponton egybeesett az antiszemita sztereotípiákkal: visszataszító kinézetű, kelet-európai, gyökértelen, éjszaka-komplexusos (a sötétség a lételeme), olthatatlan a vér- és pénzszomja. Stoker jól ismerte a struggle for life darwini fogalmát és a társadalomra is kiterjesztő „tudományos” szociáldarwinizmust (ez később Adolf Hitlernek is megtetszett, éppen implicit rasszizmusa és antiszemitizmusa okán), és atavisztikusan idegenkedett a Nagy-Britanniát „elözönlő” askenázi zsidóktól. Nem véletlen, hogy Drakula grófot úgy írja le, ahogyan később a hitlerista Stürmerben megrajzolták a zsidókat: nagy görbe orr, sűrű és bozontos szemöldök, hegyes fülek, karomszerű ragadozó kéz, púpos testtartás, kacsázó járás, mindent eltakaró sötét öltözék.

A Transzilvániából elszármazott (és egyes antiszemiták feltételezésével ellentétben: nem zsidó származású) Béla kicsit rájátszott erre a zsidós kinézetre – a biztonság kedvéért egy nagy (mógendóvidra hajazó) hatágú csillagot is nyakába akasztott. Vitán felül Lugosi vitte sikerre Stoker vámpírját - elegáns és cinikus, egyszerre vonzó és taszító transzilván grófként mutatva be őt a globális publikumnak. (Egy vad blogger Drakulát vérnőszőnek titulálta, nem tudván, hogy ez a saját vérével - azaz: családtagjával - nemi viszonyt folytató személyre - /ld. még: incesztus/, nem pedig a vérfarkasra vonatkozik. Sem a kitalált Drakula, sem a történelmi Vlad curriculumában nem leltem vérfertőzésre; ne kenjünk hát szegény rémekre igaztalan vádakat. Enélkül is van elég a rovásukon: Vlad például a kalpagjukat előtte le nem vevő követeknek a koponyájukhoz szögeltette a fejfedőjüket – nem lehetett könnyű a diplomatáknak betartani a drákói szertartásrendet. A félreértések elkerülése végett: ez utóbbi jelző görög államférfit takar, de ugyanazt a ’sárkány’ szótövet rejti, mint a vlach államférfi epiteton ornansa.) Nem beszélve arról, hogy Vlad ’Tepes’ bizonyíthatóan nem volt zsidó, még Bram Stoker könyvében sem. Orra ugyan a korabeli ábrázolásokon elég méretes – de egyáltalán nem „zsidós”… Hatágú csillagos nyakláncra sincs semmiféle utalás az eredeti könyvben - viszont közismert, hogy a filmvárosban a történelmi hűségre általában nem sokat adtak: a közönségnek alkottak, a minél nagyobb bevétel érdekében – a nézők pedig „ugyemegmondtam” bólogatással vették a sanda célzásokat. Mert mindenki hallott már arról, hogy a zsidók mindig benne voltak mindenféle mágiában, összeesküvésben és egyéb véres meg sötét üzelmekben…

Ezzel vissza is tértünk a zsidó (vér-)vonalhoz. Mert, ugye, kik azok, akinek a nap az estével kezdődik (pl. a szombat, a sábesz - péntek estével); akik közismerten idegenkednek a kereszt jelétől (aversio crucis); akik dögletesen bűzlenek - a fokhagymaszagot se hagyjuk ki, hiszen ez az antiszemiták szerint reálisan létező zsidóbűz, a fetor judaicus szerves része; akik általában fekete ruhákat hordanak; akiknek a kinézete olyan más... Hát persze, hogy a zsidók. Ha még hozzáteszünk néhány tulajdonságot, úgy, mint vérszívás, ragadozó hajlam – akkor a vámpírok. Vegyük a formális logikát: következésképpen a vámpírok - zsidók?

Drakula-érem

A zsidó hagyomány ismer vámpírokat. A középkori zsidó legendáriumban szerepel Estrie, a különféle formákat felölteni képes repülő vérszopó démonhölgy. De „fajelméletileg” nem zsidó: idegen, éppen a zsidókra idegenben váró veszélyek megtestesítője. A feltehetően a XIII. század végén német földön íródott zsidó könyv, a Szefer Haszidim (a Kegyesek könyve) egyebek között taglalja a vérre éhes démonok praktikáit, egyéb babonák sorában. A vámpírok azonban semmiképpen sem lehetnek zsidók – írja egy tudós rabbi (David Wolpe). Több érvet is felhoz állítása alátámasztására: a vámpírok vért fogyasztanak – a zsidók számára ez ismeretesen a legnagyobb tilalom alá esik (mondhatnánk: halálos bűn); a vámpírok állandóan bővítik „gyülekezetüket” (a közismert harapás azonnal vámpírrá tesz, főként hölgyeket) – míg a zsidók közismerten nem térítenek és a betérés is viszonylag bonyolult; a vámpírok a sötétség gyermekei, minden fény ellenségei – a zsidóknál éppenséggel a világosságnak, a fénynek van kultusza, a „Legyen világosság!”-tól a péntekesti és különösen a hanukai gyertyagyújtásokon át a napfény mindennapi imákban való köszöntéséig (és egy vámpírnak, ha zsidó lenne – tréfálkozik a rabbi - aludnia kellene éjjel, hogy reggel már ott imádkozzék a minjenben); a vámpírok halhatatlanok (képtelenek meghalni) – a zsidóknál mindenki halandó (hiszen Ádámot és Évát még azelőtt kiűzték a Paradicsomból, mielőtt ehettek volna az élet fájáról); a vámpírok kitalált, imaginárius lények – a zsidók viszont valóságos emberek (akik jól ismerik a valóságos szörnyeket, és azokat legtöbbször túl is élik).

A vámpírológiát Hollywood mesterei fejlesztették mesterfokra. A folyamatosan föl-föltámadó, a szükséges pillanatban vámpírfogat növesztő, árnyékot nem vető (ne feledjük: éjszakai fajta), ijesztő kinézetű férfiú (ld. Lugosi Béla) – közhellyé vált. Ezt a vámpírt, mint közismert, „keresztény” módon csupán a szívébe szúrt fakaróval lehet megölni (és kizárólag napvilágnál. A virulens antiszemitizmus jelenlegi tenyészhelyén, a fundamentalista berendezkedésű iszlám országokban (ahol egyébként az európai „ihletésű” vérvádnak, vámpírológiának semmilyen történelmi hagyománya nincs), egyes „karikatúrákon” Drakulát formázó kutyafogú zsidó (Ariel Sharon miniszterelnök sábeszdekliben, kaftánban, pajesszal, és a biztonság kedvéért fülében Izrael zászlajával) marcangol egy ártatlan arab (feltehetően moszlim) kisleányt. A kör bezárult: a dákok utódainak nagy bánatára Drakula is zsidó lehetett.

Siklósi Nándor

És itt egy aligkétperces korabeli (emiatt nem szinkronizált) előzetes –trailer, ahogy most trendin mondanák… Benne a dávidcsillag…

MONDONGO

Akit az argentín konyha szaga megcsapott…

1987 tavaszán Argentínában (ott ez őszidőnek számít) a Magyar Népköztársaság nagykövetsége az Elnöki Tanács elnökének küszöbön álló látogatását készítette elő. Jómagam akkor konzulként szolgáltam Buenos Airesben, komoly feladatokat bíztak rám az államfői látogatás kapcsán. Nem olyan komolyakat, mint a Nagykövet Elvtársra (R.I.P), vagy a két tanácsosra, de „húzósakat”. Mint például a szakmai kirándulás megszervezése.

Losonczi Pál civilben Kossuth-díjas téeszelnök volt, jó húsz évet lehúzott a mezőgazdaságban, mielőtt – másik húsz évre – elszegődött volna az ország protokollarcának. Korábban többször is összehozott vele sorsom - jóeszű, jószívű, könnyen tolmácsolható nagyfőnöknek ismertem meg. A hatalmas füves legelőkön – a pampákon -  nincsenek téeszek, se állami gazdaságok  (… ekkora hatalmas mezőgazdasági területen! micsoda pazarlás..! … pedig milyen jól jött volna egy „Argentin-Magyar Barátság MGTSZ” …), ám egy „mintagazdaság” – pár tízezer holdas nagybirtok - magyarokkal rokonszenvező tulajdonosa jelezte: szívesen látná a „kollégát”. Hogy visszafogjam velem született szószátyárságom, előre bocsátom: a látogatást gondosan előkészítettük, de nem lett belőle semmi, mert június végén Losonczi elvtárs lemondott (lemondatták?); utóda – aki a megszervezett utazást fegyelmezett pártkatonaként nem hagyta kárba veszni - nem annyira mezőgazdász, hanem inkább politikus volt, így a mintagazdaság meglátogatása a programjából kimaradt. Pedig minden elő volt készítve! Még a díszebéd menüjét is kialakítottuk.

Picada criolla

A hazulról kapott infókkal felfegyverkezve megkíséreltük rávenni a latifundistát: a tervezett hatalmas szabadtéri asado criollo (mondjuk: grill, parasztosan) helyett „normális” menüvel várja a gyomorilag is elvárosiasodott Elnök Urat. Kompromisszum született: az államfő megszaktekinti a hússütést (rácsos kapu nagyságú rostélyokon – parrilla - hatalmas darab, növendékmarhából hasított színhúsok, cupákok, belsőségek sülnek szakavatott gaucho - mondjuk latin cowboy - mesterek felügyelete alatt), majd a hűsebb és szagmentesebb ebédlőben megeszi a felszolgált úri fogásokat (melyek között lesz rostonsült is, bőven). Kóstolónak picada criolla – azaz parasztos hideg fatányéros, kolbásszal, sajttal, sült töltött derelyével (empanada). A főétel természetesen sült hús (bife), friss salátával. Az édesség: mézespuszedli-szerűség (alfajor) tejlekvárral (dulce de leche). A jó borok után – kávé helyett – a pipaszár-szerű szopókával szippantott elmaradhatatlan mate-tea (a készletet a vendég ajándékba kapja). Ezek jelenléte a menüsorban vitán felül állt – Argentínában egyél argentinul… A gond a levessel volt – a hazulról kapott fülesek szerint az Elnök délben szereti a levest („leveses a lelkem”); a pampák földjén viszont gyakorlatilag ismeretlen a leves – húst esznek hússal. (A fővárosban, ahol ugyan a helyi magyarok úgy tudták, hogy némely étteremben még főznek húslevest – puchero néven – egyszer elmentem levest enni, de csak egy hatalmas cupákot kaptam - nagyon finom volt; a levét, mint a pincér közölte, mindig kiöntik…) A protokoll-megbeszélésen tanácskozási joggal részt vevő intéző-szerűség (a peónoknak nevezett zsellérek irányítója) közbevetette, hogy esetleg főzhetnek a magyar Elnök Úrnak finom mondongót.

Mondongo picado

Eladdig nem hallottam róla. Nehezen értettem meg, hogy az alapanyag – az afrikai négeresen hangzó névadó mondongo – nem más, mint a nálunk pacal néven ismert marhagyomor. Ezzel főznek egy jól megzöldségezett bablevest – ennek a neve is mondongo. Győzködtek, hogy valóban delikátesz, így belementünk, hogy kis adag mondongo is kerüljön az államfői asztalra. A Jó Szelek Városában első dolgom volt, hogy mondongo-kóstolót tartsak, melyen magam is meggyőződhettem, hogy valóban igen finom -   minden bizonnyal ízlik majd Losonczi elvtársnak és feleségének is. (A helyettük jött Németh Károly elvtársnak is ízlett, de ő már hallott róla szüleitől, akik arra a tájékra tántorogtak ki egy időre, és egyetlen magyar gyomornak való ételként meséltek a pacalos bablevesről, melyet otthon is reprodukáltak esetenkint.)

A mondongót Spanyolországban elsősorban az andalúzok kedvelik, még az arab időkben kaptak rá (valószínűleg a vallási előírások miatt disznóhúst nem fogyasztó móroktól és zsidóktól tanulták el). A konkvisztádorokkal kijutott az Újvilágba, ahol minden „alkirályságban” (ezek a mai latin-amerikai országok elődei) népszerű lett, és ’a Paradicsom meghódítása’ óta - kisebb eltérésekkel – szerves része a helyi konyháknak.

Az elmaradhatatéan maté

Az alap-mondongó tulajdonképpen egy sűrű leves (mint nálunk a berántott bablevesek, vagy a paprikások; a mediterrán sűrű levesek; az angolszász stew), fiatal - nem Verecke híres útján Árpád apánkkal egyidejűleg behajtott - marha valamelyik gyomrából (esetleg juh- vagy kecske-pacal is szóba jöhet, jobb híján még disznógyomor is, de ez utóbbi már nem olyan kóser). A pacal formázása (csíkokra vagy kockákra szelése), a fűszerezés, a leves állaga szerint különböztethetjük meg a „Río de la Plata”-i (focinyelven River Plate) és brazíliai, Andok-menti, karibi és mexikói mondongókat (valamint ezek jenki fast food-változatait, ám ez utóbbiak különösen nem kóserok). A mexikóiban túlteng a méregerős chili meg a kukorica; a karibiak (Kuba, Puerto Rico, Nicaragua, Panama) vadabban – de nem csupán csípősen – fűszereznek; az Andok országaiban (Kolumbia, Ecuador, Peru, Chile) a mute-típusú lágyabb ízű és bársonyosabb leves dívik; lenn Délen pedig – Argentínában, Uruguayban, Paraguayban, de még Brazíliában is – főzik a legpacalosabb mondongót, visszafogottan adagolva a csülköt, a leveszöldséget, a kukoricát, a fűszereket. Nekem mindenképpen ez ízlik – szerencsémre a helyszínen ehettem belőle eleget.

Az elkészítés nagyjából olyan, mint idehaza a jobbfajta (pl. körmös vagy velős) pacalpörkölté – vagy mint Erdélyben a románoktól eltanult pacalcsorbáé (ciorba de burta).   Nem gyors étel (fast food) – idő kell az előkészítéséhez (a gyomor tisztításához és citrommal átdörgöléséhez, illetve szakszerű aprításához) és elkészítéséhez (lassú tűzön kell főzni két-három órát, különösen szabad tűzön, kukta nélkül).

Kell egy jó kiló tiszta hófehérre és szagtalanra mosott növendékmarha-pacal. Ez biztosítja a fő alapízt. Meg legalább fél kiló omlós vajbab (előtte egy éjjelre beáztatva) – ez adja a másik alap-ízt. Egy emberes borjú- vagy disznócsülök, esetleg néhány körmös lábvég (semmi füstölés!) – ettől van a leves „selymes húzóssága”. Kell legalább egy kiló leveszöldség (vagy több, ízlések és zöldségek, ugye…) – ez az Újvilágban elsősorban zsenge kukorica csövestől, kis szemű burgonya, esetleg némi zeller, egy-két szem paradicsom, sok sárgarépa, – de mi nyugodtan tehetünk bele (régiónk határain túl szinte ismeretlen) fehérrépát is; mindezt a főzés utolsó harmadában kell a levesbe adagolni, bögyölőméretre metszve. Ízesítőnek a latinok a bors, csípős paprika, babérlevél mellett a cilantro nevű zöldfűszert (magyarul: koriander zöldje) használják – nálunk a petrezselyemzöldje (akár egy kevés zöldkaporral keverve) is megfelel. Latin-Amerikában ritkán hagyják benne a levesben a főtt krumplit, főtt kukoricát, főtt leveszöldséget – inkább kenyérpótlékként a leves mellé szolgálják fel „köretnek”, főtt rizzsel megtoldva. (A megszokás okán a mondongó nekem köret nélkül, kevés friss kenyérrel a legjobb.) És természetesen kell egy jó nagy főzőedény (esetleg kukta – nálunk a bogrács tökéletesen megfelel a célnak).

A mondongónak (illetve andesi klónjának, a muténak) megadják a kóvedet: általában vasárnapi ebéd (szombaton ráérnek vele pepecselni az asszonyok – a többi argentin étel amúgy is macsós – a rostélyt-rácsot-grillsütőt mindig férfiak - macho-k - kezelik, a sült húshoz – asado – nő nem nyúlhat, legfeljebb salátát készíthet hozzá.

A dél-amerikai pacal egyébként éppen e tisztelet miatt jutott eszembe: Cserna-Szabó András pacalról írt remek gasztroirodalmi esszéiből (Élet és irodalom) ugyanis kettő mozzanat ragadott meg legjobban.

Az egyik, hogy a pacal eredetileg nálunk is főúri étek volt, csak később süllyedt alá paraszti sorba szegényember levesének, hogy műpörköltként újra felíveljen a pályája a tévés látványszakácsok keze alatt.

A másik: mindig jobb, ha az eredetinél maradunk, egyedül a mindennapos gyakorlat hagyománya őrzi híven az ízeket, színeket, állagot, fortélyokat. A spanyol-latin-amerikai pacal jó ezer éve változatlan (a mórok a magyar honfoglalás előtt majd kétszáz évvel vetették meg lábukat az Ibériai-félszigeten, és jó hétszáz évig ott is maradtak), a konyhaművész háziasszonyok és a szakképzett szakácsok minden affektálás nélkül főzik a finom sűrűlevest -  hálistennek nem akad olyan elvetemült tévés séf széles e (hispán) világban, aki a mondongo-kánont sunyi bűvészkedésekkel meg merné változtatni…

SIKLÓSI  NÁNDOR

Mondongo - úgy is, mint kongói tánc