Amelyről mem hangulatos téli dallama is szól. kattanjunk rá s hallgassuk meg az IVISZ portálon.
Majd térjünk vissza talicskánkhoz, mert Svachulay Sándor, a magyar repülés történetének legendás alakja, aki 1875-ben látta meg a napvilágot Kassán, tíz éves korában már Budapesten él szüleivel és 1954-es haláláig életének éltető fészke. Repülőéletem című memoárjában (Magyar Repülő Sajtóvállalat és Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság kiadása, Budapest, 1942) hangulatosan, érzékletes vonásokkal ecseteli a századforduló magyar fővárosának életmenetét.
 |
| A „Gschwindt"-gyár |
A Duna két partját, Pest és Buda között csak a Lánchíd és a Margithíd köti össze. Az átkelőknek azonban két krajcár „hídpénzt" kell fizetnie. A személyszállítást eleven, apró és fekete „propellerek" (csavargőzösök) bonyolítják le a Dunán. Hangos püffögéssel szántják a vizet Pestről Budára és vissza három krajcárért.
Reggel vagy napközben szénával, szalmával, kukoricagóréval megrakott szekerek vánszorognak libasorban az utcákon. De megjelennek a söröskocsik is, amelyek egész délelőtt hangos „hüa-hüa" nógatással járják a várost olyan muraköziekkel, amelyek távolról inkább hízott kocáknak látszanak. Minden kocsma előtt megállnak és leakasztanak egy-két hordó sört azokról a vaskampókról, melyeken eddig a kocsi két oldalán és tetején elhelyezett létraszerű állványon hintáztak. Az üres kampók pedig a kocsi döcögése közben éktelenül csörömpölnek.
Délután előkerülnek az „öntözőkocsik" és járják a poros utcákat. Ezek négy kereken járó hatalmas vizeshordók. A hordó hátsó részéből 4—5 méter hosszú, karvastagságú tömlő nyúlik ki, amelynek közepére egy nagy öntözőfejet erősítettek. A tömlő összekötözött végét pedig mezítlábas, feltűrt nadrágos ember tartja és ütemesen himbálja. A kocsi az utca közepén lépésben halad, mögötte a tömlőt ringató öntözőmester, aki a szitán kitóduló vizet egyik járdától a másikig, nagy szakértelemmel szétszórja.
Ez a portalanítás. De öt perc múlva nyoma sincs már a víznek. Az utcák forró, kövezetlen talaja azonnal elnyeli a vizet.
Estefelé megindulnak a ferenc- és józsefvárosi moslékos-kocsik a „Gschwindt"-gyár felé. A kocsi mindössze egy létraszerű tákolmány, amely négy rozoga és dűlöngő kerék tengelyére van fektetve. A létra közepére hatalmas hordót kötöztek, ebben viszik haza a jószág csemegéjét, a szeszgyárból hozott moslékot. Az egész alkotmány siralmasan nyikorog és az istállótrágya- vagy moslékszagtól, de még inkább a rátapadt többéves mocsoktól, 50 lépésről bűzlik.
Napközben az utcákon sűrűn zörög, csörömpöl végig a rozoga, egylovas komflis. Búsan lógó fejű, kiálló csontú vén gebe húzza, ügetve, olyan „sebességgel", hogy a gyalogsétáló kényelmesen megelőzi. Csak a lityegő patkók hangos csattogása árulja el, hogy mozgásban van. Mint becsületmentő intézmény néha feltűnik egy-egy kétlovas „fiakker", a „komfortábli". Ezek elé már jóvérű lovakat fogtak, szaporán haladnak, de csak nagyurakat visznek. Többnyire a Gizella-(Vörösmarty)-téren állomásoznak és várják a „gáláns fuvart".
A főbb útvonalakon — közel a járdához — korareggeltől késő estig csengős „lóvonat" baktat egyik megállótól a másikig. Elől az ökörszarv-tülkön tútoló kocsissal, aki két rövidlábú, hosszútestű lovacskát biztat, hátul pedig hat krajcárért parányi cédulákat osztogató „konduktor"-rel, aki az indulást minden megállónál erősen berregő fütyüléssel jelzi. A jelre a két táltos jobban figyel, mint a kocsis, mert nógatás nélkül is azonnal indulnak a legközelebbi megállóig, a vasoszlopos, „Halte Punkt" című tábláig, ahol a lovak maguktól is megállnak.
Ez a nagyszerű kényelmi berendezés mellett az emberek mégis inkább gyalog járnak. Nem sietnek. Konflisra, lóvonatra csak az öregek és betegek ülnek, vagy azok, akik uraskodni szeretnek. Ilyen volt Budapest közlekedésének gyorsasága 1885-ben.
Ha ekkor eltávoztam volna Budapestről, otthonom helyét többé nem találnám meg, pedig ez a Ferenc- és József-körút kereszteződésének környéke az Üllői-úttal.
Innen kezdve az út már csak por- vagy sártenger. Attól függ, hogy nap süt-e vagy esik az. eső. Ugyanilyen a többi mellékutca: a Tűzoltó-, Angyal-, Liliom-, Rákos- stb. utcák. Az úttesten hatalmas porfelhőket kerget végig a szabadon garázdálkodó szél, mert nemigen talál akadályt. Emeletes ház még fehér holló. Mindenfelé csak ódon, zsindelytetős földszintes házak, viskók, vagy deszkapalánkos, üres telkek és szemétlerakodóhelyek láthatók.
Itt hancúroznak, hemperegnek, birkóznak, verekednek, ordítanak, golyóznak, gomboznak és pilinckáznak (bigéznek) a környékbeli mezítlábas, maszatos lurkók: a 6—12 évesek. Féktelen elevenségüket senki és semmi se akadályozza. Rajtuk csak rövid, rongyos nadrág és még rongyosabb, piszkos ing van, amelynek az egyik, vagy néha mindkét ujja hiányzik. De ez a rongy is csak tekintélyemelő körülmény, mert egyeseknek még inge sincsen, mégis boldogan kurjongatnak.
Ha megunják a földön való hancúrozást, felmásznak az utcák virágzó akácfáira és szedik, eszik az akácvirágot, — „csemegéznek". Kutyabajuk tőle. Néha pedig elmennek hadjáratra a szomszéd utca gyerkőceihez és csatazajtól, sírástól, ordítástól hangos a tettek mezeje.
A „jobb-házból" való fiúk már előkelőbb mulatságot rendeznek. Labdáznak vagy sárkányt eresztenek.
Kölyökkorban ez volt az én környezetem.
*
Oláh István:
SZÁZADELŐ
Játsszunk most kicsit némafilmet
Te puffos ruhába öltözöl,
s a haláli csendben nyírt gyepen
átesünk viccből az öntözőn.
Aztán üldöznek látványosan.
És: nagysám, e tortának mi az ára?
Kérdezed a sarkon hangtalan,
mond a nő is, bár dísz a szája.
No, mire jó a némafilmben,
ne fáradj, ne mondd, ez a torta;
a szabály alól nincs kivétel,
krémes lesz a szomszéd orra.
S ha megorrol, mert olyan fajta,
mondjuk, ő halivúd-rossza,
jobbra cselez és balra suhint,
pirulásával csattan az orca.
Zárjuk most egy napihírrel,
újság üvölthet némafilmben:
csendes katasztrófa, ez a sikk,
elsüllyedt a Titanic.
És végül egy retrofilmecske a századvégi Budapestről, nyomtaték gyanánt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése