Nemrég került kezembe a fotóművésznek az 1971-ben a Corvina által kiadott fekete-fehér fotóalbuma, amely 64 képpel illusztrálja egy kiváló magyar fotós életművét. Idézni belőle nehéz lenne, de szerencsére, kéznél volt egy másik magyar természetrajongó képíró, Tokaji András fotóművész munkája, akinek a szabadban való fényképezésről szóló, amatőröket megszólító esztétikai kézikönyve lényegében azt mondja el, hogy miként szolgáltathat ugyanaz a természeti látvány különböző alkotók sajátos hangvételű munkáihoz nem csupán ihletet, hanem eredetiséget is. (bakter)
Itt megtekintheti az albumban szereplő képekből összeállított válogatásunkat (kattanjon e sorra!)
 |
| Vajda Ernő fotója |
Tokaji András
FÉNYKÉPEZÉS A SZABADBAN
Az előttünk feltáruló, nyugalmával megejtő természeti táj is élő, eleven, szüntelen mozgásokban létező valóság. Mozdulatlannak tűnhet például az előttünk felhatalmasodó hegyek vonulata valamilyen önkényesen kiválasztott vonatkoztatási rendszerben, de itt is él, lebeg, mozog körülötte a levegő. Miközben én közeledem, a táj is közeledik hozzám. Ottlétemkor forgatom a fejem, ide-oda lépek, hunyorgatom a szemem; a táj szüntelenül vibráló új értelmű mozgások terében létezik.
Az erőszakosan kiragadott pillanat is sokat sejtet a kép előzményeiből, s várható következményeiből. Nemcsak a tőlem függetlenül létezőkből, de a bennem élő és ható előzményekből is. A képen halvány nyomokkal emlékképeim konglomerátuma is előtűnik, mindaz, ami értelmemet, szememet vezette a táj térből-kimetszésekor, majd formába öntésekor.
A képemet néző sem csak az őtőle függetlenül létező dolgokat szemléli képeimen, hanem azokon a saját emlékképeinek rezonanciáit is. Evidens, hogy egyazon kultúrkörben élőknek a szemlélt képen számos rezonáló momentuma akad, s mégis ugyanaz a fotó mindenki számára más és más. Hinnénk-e - mert a képet körülíró szavaink, kifejezéseink egyeznek -, hogy a képet mindenki, aki azonos nyelvi sztereotípiákkal él, egyazon képnek látja?...
Fotósok, kik különböző társaságoknak, fotókluboknak tagjai, kiállításokon, könyvekben, folyóiratokban a világ minden tájáról érkező új és még újabb fotókat élvezhetnek. Nagy dolog és igen tiszteletreméltó, ha valakinek kutató szeme a látott képek rengetege után új leleményhez jut. Az a fotós, akinek ez sikerült, joggal érzi, hogy friss fogantatású képének nem lehet elődje.
A nyílt táj
Az előttünk elterülő tájhoz való közeledés, az eltávolodás és a látószög, a perspektíva megváltoztatása nemcsak geometriai meghatározókkal írható körül. Távolságunk a lefényképezendő objektumtól, tehát a tájtól, alapvetően alakítja, módosítja a művészi értelmű teret. Ha a tájba mélyebben „hatolunk be", nemcsak több részletet mintegy felnagyítva látunk, hanem lényegében is mást.
A szinte kézzel érinthető, emberközelű tájtól való eltávolodás, a táj és az ember viszonyát oly módon változtatja meg, hogy megszűnik közöttük a párbeszéd. A távol szürkéjébe húzódott hegyek síkja szinte megdermeszti tekintetünket. Kilép a perspektívából, az átfogható térből, amelyben még értelmes egymásrahatásban él minden.
Helyzetünk, testünk, szemállásunk már nem befolyásolja a horizont feletti felhőcsíkok mozdulatlanságát. A hegyek, felhők s a mögöttük eltűnő nap szinte várja, hogy átlapozzunk a már elkészítettnek tűnő képen.
A távolban elhelyezkedő táj objektumai és a lábainknál mutatkozó előtér között úgyszólván architekturálisan átfogható tér van. Minden egymáshoz kapcsolódva, egymás ölelésében, szimbiózisban él egymással. Ez vonatkozik magunkra is! A táj egységes, szét nem bomló terében vagyunk, együtt mindazzal, amit tekintetünkkel körülölelhetünk. Mi is egyik eleme vagyunk a tájnak, ám bizonyos értelemben „kiváltságos" a helyzetünk. Az emberközeli táj nemcsak ligeteinek virágillatával, a sokfelől hozzánk érkező hangfoszlányaival küld közvetlen üzeneteket, de biológiai közelségében is szinte bőrünkön érezve simogathatjuk bársonyát...
Az erdő költészete
Ha fényképezőgéppel járjuk az erdőt, könnyen elfeledkezünk természetrajzi ismereteinkről, s az erdőt, naiv szemmel, mint egy sajátos, izgalmas terepet nézzük. Keressük a pillanatról pillanatra változó látomások bőségéből a megfoghatót, képpé alakíthatót. Alakzatok formák, rajzok, fények s homályok ölelkező harmóniáját kutatjuk.
Elővesszük fényképezőgépünket és a fénymérőnket. Amit a műszer mutat, annál általában valamivel többet kell exponálnunk. Ha az összehajló lombok árnyaiból vékony s vakító fénysugár kerül a fénymérőre és az optikára, akkor a mérő mutatta átlagadatokkal úgy próbálunk magunkon segíteni, .hogy a talaj fénymennyiségét és egy vastag törzsű fa árnyékos oldalának sötétjét megmérjük. Ezen adatok átlagával manipulálhatunk, ha tudjuk voltaképpen mit és. milyen jelentéssel akarunk képpé fogalmazni.
Exponáljunk többet! Erdők sűrűjében és fekete-fehér filmre ez - legalábbis számomra - mindig hasznos tanácsnak bizonyult. (A színes fotózásnál e tanács érvénytelen!)
Ha nagy látószögű objektívvel és távolról készítünk az erdőről tablót, a fénymérés már egyszerű: fordítsuk úgy a fénymérőt, hogy az erdő, s ne a fényes égbolt legyen helyesen bemért és leexponált...
Az erdőben készíthető képekre találó a közmondás: Ki sokat markol, keveset fog. Bizony, sokszor nem látjuk a fától az erdőt. E közhelyek igazsága abban rejlik, hogy az erdei tájnak egy gondosan kiválasztott, többértelmű miniatűrje talán többet mond el az erdőről, mint a fák, bokrok amorf „rengetege". Mily könnyen kicsúszik kezünkből épp a lényeg! Elkábulunk a látvány bőségében, elfogultan nem értjük meg, hogy egy felvétel csak egyetlen képpé, egy időmetszet két dimenziójú megnyilvánulásává válhatik.
Téli fotótémák
A. fotóamatőrök messzi tájakra eljutnak témát kutatva, szép élményt keresve. Messze tájakra... A messzeségek gyakran csak a képzelet látóhatárán tűnnek fel. Mi nyújt ragyogóbb látványt, egy örökké havas hegyorom, a Niagara vízesés, vagy pókhálókkal, harmatcseppek csillámaival ékesített, őszi levelek az erdő homályában? Minden szép, ha gépünket a kellő irányba fordítjuk, igazítunk rajta egyet s mást és a keresőben képet tudunk meglátni. Tájat, természetet, élőlényeket, élettelen tárgyakat, mozgást, cselekvést. Ám megörökíteni mindenből csak a lényegeset érdemes. A tavasz, a nyár, az ősz színekkel gazdagítja, élénk mozgásokra készteti az élővilágot. Szaporán kattan gépünk zárja és a felvételek sokaságából számos figyelemreméltó, jól meglátott és kialakított kép hálálja meg szorgoskodásunkat. Ilyenkor könnyű a világítás megállapítása, rövid pillanattal sebes mozgásokat rögzíthetünk.
A téli fotótúrákhoz, akár a síeléshez, vízhatlan lábbelit, esetleg csizmát és sínadrágot viseljünk. Amikor felfigyelünk valamire, s észrevétlen lassúsággal kép alakul ki bennünk, mozdulatlanságunkban könnyen áthűlünk. Olyan kötött holmit vegyünk magunkra, melynek a nyaka sál nélkül is betakarja torkunkat. Rétegesen öltözködjünk! Ha a nap kisüt, nagyon kellemes egy réteg kötöttet a táskánkba gyömöszölni. Jó, ha nem kell kímélni öltözetünket, hiszen gyakran a hóba térdeplünk, vagy olvadt-fagyott utakon gyalogolunk. Sajnos, nincs minden szemügyre veendő látvány a műút mellett...
Egy téli fotótúrán
Nem könnyen szánom el magam jeges, havas, városon kívüli fotótúrára. A nappalok rövidek, ferdén érkeznek a fények, zártabb helyen alig van napsütés. A vastag hótakaró csábít is, de egyúttal meggondolásra is késztet: a letaposott utat hamarosan el kell hagyni, a magas hóban, s alatta a fagyos talajon megfelelő öltözékben is nehéz az előrehaladás. A felszereléssel, gépekkel is gond van, veszélyeztetett körülmények közé juthatnak. A gallyakról, fákról kis hópamacsok hullhatnak a nyitott gépbe, s ha a fotós elcsúszik a jégen, a géppel s az objektívekkel beláthatatlan katasztrófák történhetnek.
Sokakat otthon tartanak e jogos és jeges aggodalmak, de én tovább gondolkodom: hazánkban több évtizede alig volt hetekig megálló hótakaró derült éggel, napsütéssel. Ha adódik ilyen alkalom, megragadom: legfeljebb könnyű felszereléssel, egy géppel s egy objektívvel megterhelten indulok el.
A szabadban megterhelten gyalogolni csak a cél ismeretében, a siker tudatában kellemes. A téli fotótúrákra pedig épp a cél, a konkrét fényképeznivaló meghatározatlansága a jellemző. Előfordul természetesen, hogy egy más évszakban megismert tájat téli köntösében öltözötten akarok újra látni s újra fényképezni, de az ilyen előre megtervezhető túra ritka...
Ahogy elhagytam a lakott területeket, több eddig nem is sejtett látvány jön felém, egyre több mindenen meg akad szemem.
Lépteim lelassulnak, pár perc elteltével már azon gondolkodom, van-e elegendő film táskámban? Elkészül az eiső felvétel! Utána már tágabbra nyílik a szemem, a látomásszerű képek szinte egymásra tolulnak: elképesztő formák, rajzok, alakzatok, a tél fantomjai.
Sok érdekes látvány transzponátódhatik képpé, kivételes esetben művészi értékű képpé, ezért egyre higgadtabban, egyre figyelmesebben kell nézni mindazt, ami szememmel körülfogható, ami végül is témává s a továbbiakban képpé válhat.
Az amatőr városfotói
Ha az amatőr feladata egyikéül egy helység, város sorozatba vagy albumba illő feldolgozását tűzi ki, nem várostörténeti, művészettörténeti dokumentáció létrehozása a célja...
Mi ne a szakfotós szemével, hanem naiv kíváncsisággal nézzünk körül abban a helységben, amelyet le akarunk fényképezni. Engedjünk szabad utat az elfogulatlanul friss benyomásoknak. Készítünk persze jócskán emlékképeket is, mosolygó hozzátartozókkal az előtérben, de ezekkel csak a „családi album" lapjait gyarapítsuk.
Mint a tájképeknél, a városképeken is mennél szűkebb környezetet pásztázunk be szemünkkel, objektívünkkel, annál több a személyes felfedezés lehetősége. Csak egy kissé lépünk odébb s már az apró helyzetváltozások is más képeket, új tartalmak bőségét árasztják felénk.
Ha a szemügyre vett város nagyobb tablóit így kisebb részleteire bontjuk és ezekből formálunk képeket, a kisebben valamilyen módon legyen benne az egész. Egy történelmi múltú városkának egyéni arculata van, annak minden zegzugában sajátos atmoszférájában lélegezzen minden, ami fényképezhető. Akár épületek, emberek vagy zsánerek a témái, egyazon hangon kell szólniuk, legyenek egy stílusban fogantak.
A városfotóknál ne mondjunk le az elérhető legmagasabb színvonalú technikáról. E képeken nemcsak történetek kulisszái jelennek meg hiteles közléseikkel, hanem maguk a kulisszák is ékesszólóvá válnak.
Képek "kapásból"
 |
| Vajda Ernő fotója |
Tájképeken, a tudatosan felépített tónusskálát, a jó egyensúlyú kompozíciót semmilyen vizuális, vagy történési szenzáció nem pótolhatja. Jól gondoljuk meg, hogy mi és hogyan valósul meg a képen. Szemünk lencséje élesen rajzol, kötelező, hogy gépünk optikája is a maximumot nyújtsa...
Az amatőr és a dilettáns nem szinonim fogalmak. Talán épp az amatőrnek van több szellemi, „ráfordítási" lehetősége egy téma gondosabb kimunkálására, mint a szokott rutinmunkáját végző, még oly magas szinten dolgozó szakfotósnak. Ha nyersanyagunk, a téma ígéretesnek mutatkozik, ismételjük meg a felvételt... Az első felvételnél a kamera elmozdulhatott, vagy észrevétlenül nem kívánt elemek kerülhettek a képbe, esetleg nem gondoltuk át helyesen az expozíciós időt. Magam ezt a gyakorlatot követem, s másoknak is ezt ajánlom, hogy elsőnek egy „biztosító" felvételt készítek, s ha van rá alkalmam, ezt további felvételekkel finomítom. Azt a felvételt, amely végül képként örömet okoz, ha tehetem, más világításnál bizonyos eltérésekkel javítom, fejlesztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése