FAMÍLIA FÁMA
(Latabárok köszöntése)
A színháztörténelem tengerén,
karcsú vitorlás víg fedélzetén,
idestova második századéve,
éppen hazánk kikötőjébe érve,
jósors és hírnév elnyerése végett
egy "Latabár" nevű úr partra lépett.
Mint virtuóz, jókedvű hegedű,
a szíve, melyből áradt a derű, -
és visszhangként, amerre útja vitte,
móka, vidámság terjedt körülötte.
Tudta: örömre, ha az ok kevés,
segíthet a jóízű nevetés. -
S ha félteni kellett hazát és házat,
hogy el ne lepje hitványság s gyalázat;
ha a szívekben gyengült a remény,
a színháztörténelem tengerén.
kedély és hírnév megőrzése végett
egy-egy Latabár mindig partra lépett.
Megalapozta a családot Endre:
Kálmánok és Árpádok jöttek rendre, -
s mint a földbe a jómagvú vetést,
úgy vetették el ők a nevetést
e nép között, mely őket megszerette
s szívében nemesi rangra emelte.
S ha nyílnak olcsó, rosszillatú bárok,
a soron következő Latabárok
magunkat őrző mókázások végett
nemes humorral mindig színre lépnek.
"Latabár!" - ha kimondom e nevet,
a szívemben kacag a szeretet (...)
 |
| Egy színészdinasztia a magyar színháztörténetben. Népművelési Propagandairoda |
amely a regényes életrajz, a színháztörténet, a színikritika és a művészeti elemzés szerencsés elegye. Mindenképpen kitűnő olvasmány, sok-sok dokumentumértékű felvétellel a végén. A könyv ízelítőül alább idézett két részletében egy-egy Latabár-alakítást boncolgat előttünk a szerző, amelynek nyomán azonnal a közkedvelt, némely pályatárs szerint olcsó ripacsnak tartott komikus felejthetetlen alakjára ismerünk. (bakter)
Molnár Gál Péter
KÉT LATABÁR-SZEREP
MÁGNÁS MISKA
Három Latabár-nemzedék vett részt a Mágnás Miskában.
A nagypapa-Latabár az 1916-os bemutatóban játszott. Fiai Keleti Márton 1949-es filmváltozatának komikai alaphangját határozták meg. A Latabár-unoka pedig a Fővárosi Operettszínház Kerényi Imre-rendezte fölújításában kapja vissza hitbizományul a nagyapja-játszotta Korláth grófot
Ez a Mágnás Miska történelmének érdekessége.
Érdekes benne: mit jelent koronként változóan ez az operett? (...)
Latabár Árpád nevével kezdődött a Király Színházban a Mágnás Miska színlapja. Ő állott a falragasz élén Korláth grófként. Fiát, Gidát, Szabolcs Ernő, a későbbi operettrendező játszotta. A bonviván, Baracs Iván mérnök - a majdani és nekünk hajdani filmben Sárdy János - szerepét Király Ernő kapta. Rolla, a primadonna - Lábass Juci. Az előtérbe kerülő táncoskomikus-szubrett-párost: Miskát, a lovászgyereket Rátkai Márton, Marcsát, mosogatólány-szerelmesét pedig Fedák Sári játszotta az 1916. február 12-i bemutatótól kezdődően.
Negyed év alatt - május 22-én - jutottak el a 100. előadásig. Abban az időben kéthetenként is tartottak premiert, ha sikertelen volt a kísérlet: ez magas előadásszámnak és gyors sikernek számított.(...)
Mi működött a Mágnás Miska sikerének mélyén?
A háború harmadik esztendejében járunk. Vígság kell. Felejtés. Fölszabadult móka. Olyan figyelemelterelés kínokról-gondokról, amelyik testközeli még a valósághoz. Elemelkedni sártól-vértől, de még emlékeztetni rá.
Mi a legmegfelelőbb színpadi motor? A karriertörténet. A kitűnés ígérete élteti kipusztíthatatlanul a Mágnás Miskához annyira hasonlító angol karriertörténetet, az ugyanebben az évben született Pygmaliont. Ott nem egy lovászfiút öltöztetnek gróffá, hanem egy kültelki virágáruslányt hercegnővé.
Levegőben lóg a dolog: Molnár Ferenc Valakijében átszerelnek egy fantomot valódivá, néhány kellékből létrehoznak egy működő látszatot. Mikori Molnár darabja? 1932-ben született. (...)
A Mágnás Miska évében hal meg a király, a 48-as módra gyűlölt, de 67-esen tisztelt Ferenc Jóska, a háború megüzenője. Az operett premierjekor azonban még nincs vége a királyságnak. Az utolsó magyar király, IV. Károly következik a trónon. A darab kínálta arisztokrata környezet még eleven, valóságos társadalmi közeg. Nem színezi még át az ábrázolást a háború utáni, legitimista nosztalgia, ami Molnár Olympiájában - s Szomory Habsburg-drámáiban - az elbukott forradalom és a királyság letűnte után a polgárnak veszélytelen biztonságábrándjával annyira kívánatossá lett.
A Mágnás Miska színpadán az arisztokrácia vicclapfiguraként jelenik meg. Az élclapból kivágott torzképek azonban még hatalmon vannak, a valóságot átszövő családi- és érdekkapcsolatokkal rendelkeznek. Bakonyi Károly librettója nevetséges hülyékként ábrázolja a magyar arisztokráciát. Abban az időben teszi, amikor ez az arisztokrácia még az ország vezető rétege.
1949-ben, amikor Békeffi István átigazítja a librettót forgatókönyvvé, engedékenyebb és türelmesebb a szemlélet. Talán a címek és rangok eltörléséről nemrégen megszavazott törvény teszi belátóvá a filmeseket, talán a veszélytelenné vert osztály: legyőzetése után szükségtelen tönkreszatirizálni. Beérik komikus ábrázolásával. A forgatókönyv a hitelesség igényét támasztja a figurákkal szemben. A szereposztás is megbocsátást tükröz: erős jellemszínészekre osztották az eredeti karikatúrákat. (...)
Ráhibáztak a filmváltozat készítői a kor meghatározó jellegére. Az egész történetet időben korábbra tolták. Fekete Pál vásári kikiáltója a nyitányban meghatározza a játék idejét:
„Most, 1910-ben
Most ugrik majom a vízbe."
A Fővárosi Operett 1977-es fölújításakor szükségtelennek érezték beleágyazni a mesét a társadalmi ellentmondások szövetébe, mint tette a film, amikor Baracs mérnököt a talajvízcsapolás és vasútépítés korántsem operetti problematikájával viaskodva ábrázolja az UFA-kultúrfilmek modorában. 1977-ben a kiigazítatlan szövegkönyv dokumentumértékű lett. Makai Péter díszlete és a felvonások hangulatát előlegező előfüggönyei szabatosan idézték meg a Király Színház légkörét, a kor kaligrafiáit, jugendstil-modernségét. Ironizáltak a színpadra hordott játékállatokkal, az operetti parasztvilág megjelenítésén. Nem konkrét társadalmi közeget vett célba ez a repríz, hanem magát a struktúrát - az adott társadalmi talajon létrejött művészi formát. (...)
Miként jelentek meg a Latabár-fivérek a Mágnás Miska harminc éve megújulólag fölújított filmváltozatában, amelyik a legtartósabb magyar filmsikernek látszik, minden repríze alkalmával tömegeket vonz?
Pikszi és Mikszi gróf kettőse kívülmarad kissé a cselekményen. Nem befolyásolják, nem mozgatják azt. Ennek megfelelően kettősük erőteljesebb színekkel megfestett.
Artistafogalmazású gesztikus tréfák etűdszerű zártsága vonul végig alakításukon. Mint a Korláth-kastély két bizalmasa, grófi családi körben motringolva tűnnek fel. Figyelmetlenségük következtében hamarosan belegubózódnak pamutszálakba. Minél erősebben igyekeznek kigubózódni, annál jobban összegabancolják kezüket.
Nem két gróf Pikszi és Mikszi. Egyazon jellem kettéhasítottságai. Tandem-kerékpáron mennek a vásárba. Mindenre egyformán reagálnak, ha kissé ritmuskéséssel is.
- Hallatlan!
- Borzasztó!
Ez a visszatérő méltatlankodásuk és veszekedésük, melyik mondja szokása szerint a hallatlant, s melyikük a borzasztót - ugyanolyan sziámi-ikerségű artistakomikum, mint amikor barátságosan hátbavágja az egyik gróf a másikát, mire az fuldokló rohamot kap. Veszekednek, verekednek, de minduntalan teljes összhangban, azonos vágyakkal és azonos értetlenséggel kerülnek elő a cselekmény útvesztőiben....
Verekedésük végén képtelenek fölállni és otthagyni egymást, mert lábuk összecsomózódott. Képtelenek megállapítani, melyikükhöz melyik alsó végtag tartozik.
Sziámi ikerségüket erősíti meg zárópoénjük is. Széttépett párnákból aláhulló pihéktől behavazotton a földön ülnek. Karjukkal csapkodnak és kárálnak. Költői igazságtételül a hoppon maradt páros kurizálók baromfivá lényegülnek át.
Megőrzik artistai fogalmazásrendszerüket. Etűdökből, varietészámokból állítják össze szerepüket. Miközben régi önmaguk, a két arisztokrata torzképe is földereng a nézők előtt. Megszüntetve őrizték meg a páros szerepben önmagukat...
LILI
1967. október 27.
Együtt lép fel Hervé Lili című operettjében a két Latabár: Kálmán és Kálmán. Apa és árnyéka. A kis Kálmán Lili udvarlóját, majd férjét játssza. Latyi Saint Hippotaise-t, a majomhormonoktól egyre fiatalodó nagybácsit.
...Roppant kardvirágcsokor mögé bújva jelenik meg. Csak cilindere látszik ki a bokréta tetején. Előrenyúlik jobb keze. Széthúz néhány szál virágot, mintha bokorból leskelődne. A szirmok között tűnik fel nevetéstől ráncba futó arca, amint hülyén nevet rá a világra. Barna bársonyba öltözött. Haja enyhén göndör, szőkés árnyalatúan ősz. Selymes-puha hajacska ez: gyermekké lett öregemberé. Szeme két buta mazsola: csupán két pont.
Mereven jár. Képtelen hajlítani a térdét. Minduntalan támogatni kell. Ha ellépnek mellőle: magatehetetlen fahasábként eldűl. Ha elengedik: megperdül tengelye körül, kezeit-lábait szétdobva, mereven belezuhan valakinek a karjaiba.
Hosszú és körülményes lazzi-t bonyolít le, amikor a virágcsokrot át akarja nyújtani a menyasszonynak. Sorra fölkínálja mindenkinek, aki csak a színen áll: apának, anyának, nevelőnőnek, unokaöccsének, majd visszaveszi a virágot. Nem érti a helyzetet.
Reménytelenül idegen a földi létben.
Másik betét-tréfája: lerogy egy kisasztalka mellé, rá akar könyökölni az asztal lapjára: többször az asztal mellé, a levegőbe könyököl. Feje odabillen a poharak közé. Azt hisszük: kiszállt belőle az élet. Amikor azonban orra az ánizslikőrös üveg mellé kerül: mohón szagolgatni kezdi az édes szagot. Kutyaként nyalogatja az üveg száját. Gyermekien torkos. Megfeledkezik háztűznézőről, illemről, méltóságról, emberekről. Belékarolnak. Megindul a forgószínpad. Kivezetik a szalonból a kertbe. Lassan meginduló öreg gépként belejön a gyaloglásba: most már megállíthatatlan. Két oldalán két vezetőjével keresztül gyalogol kerti fonott karosszékeken, kerítésen, vagyis árkon-bokron át, és kivonul a színpadról, mint az aggkori tehetetlenség megtestesülése.
Kis könyvvel a kezében lép be a második felvonásban. Maszkja még az előbbi: öreg. Mozgása azonban ruganyosabb. A könyvecskéből tornagyakorlatokat tanul. Elolvassa az első utasítást: kinyújtani a két kezet. Megteszi. De most hogyan folytassa a gyakorlatot, hiszen a könyv így túlságosan messzire került a szemétől. Akkor csak az egyik kezet kell kinyújtani. Tehát visszahúzza az egyik kezét, persze azt, amelyik üres. Most nem találja a könyvet. Zavartan keresi. Végre megleli. S folytatja tanulmányait. Egy pár guggolást ír elő a tornalecke. Csikorognak-nyikorognak ízületei, amint egy icurkát behajlítja. Két guggolás után (ez tagadhatatlanul egy pár) megelégeli. Kerékpározni kezd. Nekifickósodik. Élvezi az életet. A mozgást. Jókedve támad. Kikezd a nevelőnővel. Megkergeti. Szétoldja brokát háziköpenyét, s amikor az asszony elfut előle, visszakötözi az övet, meglóbálja, végül lefittyeszti: jelezve férfiasságának a majomhormonoktól támadt kétes szilajságát.
Lilivel színielőadásra készül. Képtelen megjegyezni a végszót. Minduntalan kiront a színpad közepén nyíló üvegezett ajtón, kivéve: ha valóban meg kellene jelennie. Akkor nem jön. Keresésére indulnak a többiek. Kezein túllógó, túlságosan hosszú ujjú generális kabát van rajta. Fején tollas háromszögletű kalap. Eljátssza ősi tréfáit. Belebogozódik a kabátujjba. Elveszti kezeit, és hosszasan keresgéli. Karjaival motollázik. Mindeközben ostoba önelégültség ragyog a szája körül. Odafagyott vigyoráról nem állapítható meg pontosan, hogy a paralízis önteltsége vagy az ugratás visszafojtott boldogsága. Nem ért meg semmit semmiből, nem fog föl semmit, ami önmagán kívül van. Tökéletesen magába zárt, önelégült ember portréja ez.
A harmadik felvonásban a századelő világos férfiöltönye, gavalléros betétes cipője van rajta, monokli, kackiás kalap. Spicces. Dülöngél. Most nem a szenilitástól, hanem az italtól. A harmincas évek diadalmas táncoskomikusa tűnik elénk. Nem a matuzsálemként exponált figurához képest fiatalodott meg, hanem színészi és emberi önmagához képest is. Egy fiatal táncoskomikus van most a színpadon, az operettek hajnali mámoros léha hangulatát árasztva maga körül, önmaga korábbi táncosstílusát idézi föl. Tele bizsergő kedvvel. Könnyelműséggel. Könnyedséggel. Felszabadult jókedvvel. A művészet talán az az elixír, ami megszabadít az életkor terheitől, a betegségtől. Egy dzsin áll a színpadon, aki a sír széléről ifjodott vissza...
Nem is egy elkényeztetett és dédelgetett szerencsefiától tapasztalható, hogy beéri kényelmesen adódó aprócska sikereivel, lustaságát, kockázattól való visszariadását altatgatja a napi tapsokkal; míg egy napon megérzi-megsejti, vagy idegeiben bujkál a halál: merész lesz és hazardőr, nem bánja a betegséget, a felégetett életanyagokat, nem féli annyira a bukás kockázatát. Jól akarja beosztani hátramaradt életét. Mohó lesz és bőkezű. Halmozni akarja a sikert. Nem a napra szólót, de az esetleges halhatatlanságba átívelőt. Maradandót akar alkotni. „Maradandót" létrehozni? Groteszk. Utókorra bandzsító spekuláció. Színésznél különösképp. Mi a színészi maradandóság? Az este. A gyorsan égő színházi idő. Ami órák, percek múlva csak emlék lesz. Pontatlan, átrajzolt emlékezés. Szájhagyomány. Színházi legenda...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése